Kelet-Magyarország, 1982. május (42. évfolyam, 101-125. szám)
1982-05-08 / 106. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLET 1982. május 8. VERSEK HEGEDŰS GÉZA: BISZTRAY AD AM: Magasfeszültség* Égi biciklista Láczay György szőlőresszője Eszmélődésem óta szüntelen magasfeszültség izgalmában élek: látványok, eszmék, tervek, szerelem nem lankadó lázában élhetem, hogy’ lel szavakban jelképre a lélek az idegsejtek rejtekeiben, s hogyan változnak ritmussá a tények, a néma vágyból hogy’ lesz hangos ének. s miképpen ölt formát az érzelem. Ha másra nézek, magam figyelem, magamba látva másokig elérek, s oly csökönyösen, mint a szerelem (amelynek vágyát lassú léptű évek se lankasztják) sosem pihenve kérek értelmes választ arra, hogy velem s a mindenséggel, melyben én is élek, mi történik, s miért? kié az érdek? s az érdekekből mit és mennyit értek? mi érvényes és mi érvénytelen? Látványok, eszmék, tervek, szerelem, tápláló s mérges testi-lelki étek, fennkölt erény, játékos kedvű vétek között hullámzott mindig életem. Túl megpróbáló évtizedeken (mikor kétes volt az érték s az élet s tévútra lelhetett az értelem) a lankadás vágyát sem ismerem, pihenni sem kívántam (rá sem érek), nem nyugodalmat vár idegzetem, magasfeszültség izgalmában élek, de egyre több, mit látok és megértek s magamban képre váltván úgy remélek, hogy értelmesen kifejezhetem, *70 éve született Hegedűs Géza író, költő, esztéta. A kapa élét megfényezték a szíjas agyagban szikrázó kövek, egy másik éberségben csak őt kerestem, de éneklő, halk és sejtelmes hangja soha nem szólított. Túl a sövényen fúrj vezette csibéit, föld-színű szárnyuk rebbent, s én tudtam, sátoros haját ölelte kendő lebeg s virrad egy juharfa-ágon. Füst-homályú hegyek hullámzottak körül, s megérinthetetlenül hátráltak a messziségbe, elfutó árok mentén a katáng kék szemében egymagám, égi biciklista lobogtam a fehér ingben, karba tett kézzel vitt a foltozott kerék. A Nap lebukott, még fecskék forogtak fejemnél, szelet támasztó puha tollak, fekete-fehér glória. Hajnal reménye mindig megcsalt, alkonyé biztatott. PÉNTEK IMRE: Ideiglenes archívum Nagyon magányos lett a férfi, ahogy fények rázuhantak; otthont sejtett már minden ablak mögött, hol egyszer ő is élt, régi, régi házban — jó volna visszatérni. A kopár tűzfal (neonmagaslat) hibás betűi villogva rászavaztak, olvasta őket, hátha megérti: mi ez a kóborlás évek gyehennáiban, s ha mennie kell, mi űzi újra útra, ő vagy a világ lett nyugtalan? Feketéllett, füstölgött a járda, nyomának a kátránymassza sarkig tárva: erre az örökkévalóságra futja . . . WEÖRES SÁNDOR: Naphimnusz Vidám a Nap szeme, vigyáz reánk, még akkor is, míg éjszakában alszunk, s ha nyugtalan zene mint pók-fulánk siklik rajtunk, hogy álmunkban viharzunk. Boldog a Nap szeme, vigyáz reánk, sok éber és alvó boldogtalanra. Függő tekintete szűztiszta láng, míg élünk és míg beborít a kamra. Erős a Nap szeme, vigyáz reánk, kik botorkálva hordjuk gyöngeségünk. Hatalmas ereje fölénk, alánk _s belénk hatol folyton, mind benne égünk. Soltész Albert: Parasztfej — Ez a fegyelmezetlenség, ez ... emiatt,.. Akkora indulat feszítette, hogy nem tudta befejezni; a sebesült katona ezen nevetett a legjobban. — A Thököly úton nagyobb a fegyelem, mi? — Én nem is tűröm! Az én házamban tudja mindenki, hogy . . . — Fenét tudja! — Mi?! Mit mond?! — dühöngött most már a házparancsnok, mert a fejkötéses fiú újra hátat fordított, s azt tartotta feléje most is, ahonnan lecsúszott megint a takaró. Két másik betegből is kipukkadt a csúfondáros jókedv. De abban a pillanatban felbődült a sziréna a kertben. S már kezdték is verni a folyosók végén fölfüggesztett vasdarabokat. Fölrántották a szobaajtókat. Schrammel urat hordágyon kellett a légópincébe vinni — mi, többiek, egymást támogattuk le. Az alsóbb emeletekről s a földszintről hordták le a magukkal tehetetleneket. Messze valahol bombáztak, s órákig tartott a csönd. Izzadtunk, elfogyott a levegőnk, kötéseket kellett váltani. Akadt, aki félrebeszélt, s olyan is, aki kártyázott. Aki eszméletlenül feküdt, azzal nem kellett törődnie senkinek. —• Schrammel úr, maga tulajdonképpen légóparancs- nok! — szólalt meg a bekötött fejű páncélos katona. — Nincs ilyenkor semmi dolga? — Hallgasson most! Csönd tehát megint. Nyögés, horkolás, váratlan föl- jajdulás, és csönd. Hogyan kezdődött mégis? ... Föl sem figyeltünk arra, hogy itt-ott már beszélnek. Ápolók, szakácsok, orvosok. Innen is, onnan is elindult a hír, hogy ... hogy: továbbmegyünk. Nyugat felé, Veszprémbe talán, az egész kórház. Két nap, három nap múlva; először a nehezebb betegek, aztán ... ... A lépcsőkön fölfelé, amikor a folyosókon végre megint villanyt lehetett gyújtani, és Schrammel urat előre vitték hordágyon, mi ösz- szekapaszkodtunk, s a bepó- lyált fejű megállt a kanyarodóban a falnál: — Kid van Veszprémben? — kérdezte, s világított a szeme. Értettem. Aztán a szobaajtóban újra megállt. Odaintett Schrammel úr ágya felé: — Jobb is, ha elviszik! Nem aludtunk ei. De senki sem beszélt. Később betoltak valakit. Délután amputálták, észnél volt, de mozdulatlan és teljesen érzéketlen: föl se fedezte még, hogy nincs lába. Mondom, nem aludtunk el. A laktanya udvarán két éve fölállították a vesztőhelyet úgynevezett katonaszökevények számára. Olyan tisztán láttam most a sötétben ezt a gyászos alkalmatosságot, mint akkor, ügyeletes szolgálatban, a folyosóról: — salakdomb a fal előtt, egy szál deszka, semmi más. Cigánykatonát hozott be a készültség a városból, nem szökött, otthon találtak rá, részegen aludt. — Négyen álltak előtte, kivégzőosztag, négyen a saját szakaszából. Tegnap együtt kártyáztak. Három méterre álltak tőle, puskájuk csöve majd a fejét érte. Valami nagy titkot rejthet e mondat: én itt mindenkinek köszönök ... Láczay György dombrádi iskolaigazgató kezdi így „befogadtatá- sának” történetét. Nem itt született, Munkácsról sodorta erre a vidékre a háború vihara, bátyjával. Diákgyerekként ismerte meg a nyírségi tájat, az itt élő embereket és végleg itt maradt... — Nehéz ezt megfogalmazni, mi vonzott ehhez a vidékhez. Az emberek, a táj, bizonyosan így van. De az is a kötődést erősítette, hogy a bátyám is itt talált otthonra, Gégényben tanított, igazgatóként ment nyugdíjba. Nekem Nyíregyháza lett az a város, ahol eszmélni kezdtem. Itt jártam tanítóképzőbe, ötven- ben voltam gyakorlóéves, rá egy évre megkaptam a tanítói oklevelem. Békés megyébe, Bucsára helyeztek, itt kezdtem a nevelői hivatásom . .. Szép emlékeket idéz az első hónapokról, ahol először érezte igazában a katedra izgalmát. Mindent tőle vártak, a gyermekek, szülők egyaránt. Világító lámpásként élt a faluban, ahol a színjátszás, a zene, a tánc közös élményeivel is nevelni igyekezett. Mégis visszavágyott a szabolcsi tájra, s amikor erre lehetőség adódott, egy percig sem habozott, ötvenkettőben már Gelénesen tanított, de valamilyen ismeretlen, ám jót akaró erők újra kimozdították innen. — Megkértek, vállaljam el a balatonöszödi gyermeküdülő vezetését. Nagyon meglepődtem az ajánlaton, de egy kicsit vonzott is. Szép „ környezetben, állandóan gyermekek között lenni, ráadásul egyszáll magam, nőtlen fiatalemberként, nem is volt akármilyen lehetőség. Nem mondom, sok szép dolgot csináltunk, sok. gond-baj is volt. Egyszer csak mégis azon kaptam magam, hogy folyton „otthon” jár az eszem. Még ötvenkettőben behívtak katonának, s hová, a nyíregyházi huszárokhoz .. . Láczay György az egyik utolsó .magyar huszár volt a nyíregyházi, egykor híres huszárkaszárnyában. Nemsokára ugyanis megszűnt a hagyományokat őrző alakulat és az egységet Miskolcra helyezték. Valójában a katonaság is jó iskola volt, s tovább érlelődött az elhatározás, az ő választott földje mindenképpen Szabolcs... A leszerelés után Nyírtéten folytatta a pedagógusmunkát, igazgató lett. Tizenöt év élményei kötötték ide, miközben megtalálta élete párját is, akivel elég rövid, háromhónapos ismeretség után házasságot kötött... — A feleségem is pedagógus, történelem szakos, dombrádi születésű. Talán ezért is találtunk itt végleges otthonra, amikor Nyírturán is éltünk négy évig. Hetven- háromban felajánlották az igazgatói beosztást. Dombrá- don elfogadtam. Én itt mindenkinek köszönök és nekem is mindenki köszön . . . Erre az. alapvető tiszteletre, ami falun olyan természetes, hogy enélkül, aligha létezik emberi kapcsolat, rászoktattam a kollégáimat is. Mindig tudom, mikor kell, ha a szükség úgy hozza, gumicsizmát húzni és odaállni a falusi emberek közé beszélgetni, netán árkot tisztítani, járdát söpörni... Nem felvett póz ez, hogy népszerűbb legyen az „igazgató úr”, „igazgató bácsi” — ki hogy szólítja — hanem természetes viselkedés. A fa- '• luval együftélő pedagógus nemcsak tanít, hanem tanul is a kertészkedő, gazdálkodó parasztemberektől. Egyebek között a gyümölcsfa, a szőlő metszését. Láczay György az udvarra, a kis kertbe kalauzol, ahol egy idősebb parasztbácsi, úgy mutatja be „barátj a” metszeget. OLÁH JÁNOS: Szél yagyok... Szél vagyok és sok égi zsákot, felhőt cipelek, bő iszákot kanyarítok a vállamon. Essél eső, zuhogj a földre, hadd lássam meg az utcaköbe fáradhatatlan arcomat. Essél eső a legszebb lányra, vállára, mellére, hajára, bízza nevetve rám magát. Segítsen cipelni a zsákot, a felhőket, a bő iszákot, aludjon el a vállamon. — Bajtársaim! Bajtársa- im! — kiáltozott a cigány a salakdombon... Nem aludtunk. Schrammel úr felnyögött, csöngetni akart csillapítóért. — Veszprém? ... — Szükségünk van légó- parancsnokra! — mondta a páncélos katona. Az amputált váratlanul ordítozni kezdett; — észrevette, hogy nincs meg a lába. Nem aludtunk. Veszprém ... Aztán majd tovább ... Vagy ... Bajtársaim! Bajtársa- im!... — hallottam a cigány kiáltozását hangosabban és közelebbről, mint a láb nélkül maradt katona jajveszékelését a szomszéd ágyról. Reggel, amikor ébresztő ürügyén ránk nyitottak: a bekötött fejű ült már az ágyban. Én is ültem. Néztük egymást. — Na? — kérdezte. — És te? Schrammel úr nem ült fel. Csillapítóért nyögött. ... Ö szerzett valahonnan ruhát, a páncélos katona. Újságpapirosba göngyöltük tehát a zubbonyt, nadrágot, bakancsot, és levittük a Dunára. / Késő délután volt. Semmi szél nem fújt. Sötétedni sem akart. — Félsz? — szólalt meg társam; idegennek tűnt így civilben. Válaszolni nem tudtam, csak a vállam rándítottam: — Miért? ... Beeresztettük csomagunkat, a katonaholmit a Dunába, és azt hittem, hogy ezzel a magam részéről befejeztem a háborút. Nem sejtettem, hogy négy irgalmatlanul hosszú hónap van hátra, s hogy hányszor alszunk majd nyilvános óvóhelyen, mennyi hamis iratot kell szereznünk, s hogy télen az utca lesz a legalkalmasabb búvóhely. V isszafordultunk a parttól, szembe a várossal, ö turbánosan, bepó- lyált fejjel, én felkötött karral. A fekete ernyőkkel védett háborús világításban úgy állt a város, mintha kapaszkodna, hogy el ne süly- lyedjen a sötétségben. — Találunk barátokat... — intett a mellettem álló a fénytelen ablakok felé. — Ne gondolja, hogy ezeket a földön lévő, levágott vesszőket eltüzeljük, vagy eldobjuk. Ezek újra a földbe kerülnek és megfogannak. Van egy kis szőlőskertünk.' Ezt a házat pedig néhány éve pedagóguskölcsönnel építettük. Nem véletlenül mondom így, a család minden tagja építetette, igen sokat dolgoztunk, míg ilyen lett. De most- már nem adnánk semmiért... Városi kényelemmel berendezett, összkomfortos, helyi központifűtéses, tágas családi ház, -melynek egyik szobájában «ongora. A felesége és középiskolás kislánya is szereti a zenét. Ügy mondja, nem ritkán töltik azzal jiz estét, hogy leülnek hármasban egy kis családi koncertre. Jól esik a csöndes kikapcsolódás a napi elfoglaltság után. Az iskolában több mint hétszáz gyermek tanul, külterületi, részben osztott tagiskola is tartozik az anyaiskolához. Van mivel foglalkozni az igazgatónak, aki egyik legfontosabb dolgának tartja, hogy minél töhb órát látogasson meg. .. — Kell ez a tanárnak éppúgy, mint az igazgatónak. Nem mumusként ülök be az órákra, hanem csendes szemlélőként s amikor véleményt mondok, mindig a segítőszándék, a buzdítás vezet. Tudom, milyen jól esik a mi pályánkon az elismerő szó. Néha még szó sem kell hoz-< zá, csak egy pillantás, amiből a nevelő kiolvassa a biztatást ... Gondjairól is beszélt a Dombrádon gyökereket eresztő pedagógus. A tantestület egyharmada alig tíz éven belliik: nyy&d.yög.;: -rnsgy.^. Malmost egyengetni kell az utánpótlás útját. A továbbtanulást minden elérhető eszközzel segítik. Az egyetemi továbbtanulási kérelmektől sem zárkóznak el, a nagyobb tudás majdan az iskolának, a gyermekeknek, az egész községnek hasznos lehet. Mégha rövid távon az általános iskolában nem is szükséges az egyetemi végzettség ... — Nem akarjuk, hogy az itt dolgozó nevelők azt érezzék, a falun élő pedagógus továbbfejlődésére nincs lehetőség. Jó tantárgyi munkaközösségeink vannak, Nyíregyháza, a főiskola sincs messze, sokan élnek is a tanulás megannyi lehetőségével. Enélkül a nevelő aligha tud megfelelni a naponta növekvő követelményeknek ... — Ha ez megvan, én nem gondolom, hogy a falun élő pedagógus azzal kisebb lesz kollégái, vagy a falu lakói szemében, ha éppúgy „gazdálkodnak”, mint a falubeliek. Mert minden nevelőnek van itt egy kis kertje, gyümölcsfája, aprójószág, sertés kinek mi... Ettől még nem válik parlagivá, csak ha ezt a felkészülés, a továbbtanulás helyett csinálja ... Fogadott szülőföldje lett Láczay Györgynek Dombrád ahol ugyan még nem egészen tíz éve él és dolgozik, de talán itt ért igazában haza. Felesége a helyi honismeret szakkör vezetője, fáradhatatlanul gyűjti a régi korok tárgyi és írásos emlékeit és leghőbb vágya, hogy kapjon valahol egy sarkot, netán később egy szobácskát, ahol elhelyezhetnék a már eddig is szépszámú és értékes tárgyakat. Mert fontosak a gyökerek, tudni és érezni, honnan indult ez a falu ... Az egykori „vándordiák”, a ma 51 éves igazgató, amikor búcsúzáskor kezet fogunk, visszapillantva még látjuk felszedi a földről a lemetszett szőlővesszőket és gondosan földbe helyezi, hogy új és úi gyökerekkel kapaszkodjon a homokba. S majdan pedig jó levével, termésével vidítsa a szíveket. Páll Géza KM ■í ■ I | ■ II1* ■■ S* | ff Lm mi mm Altlflllfll# If DOT fi IS fi If ..tH fflinucRKIRcK KQSZOnOK.i. WJ
