Kelet-Magyarország, 1982. május (42. évfolyam, 101-125. szám)
1982-05-22 / 118. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLET 1982. május 22. | <j| EZERARCÚ SZABOLCS-SZATMÁR VIZEK, EMBEREK Aki Vásárosnaménynál átlépi a Tiszát, rá kell hogy jöjjön: egy másik világba tévedt. Mert itt a fű zöldebb, a virág tarkább, a levegő párás, és a nap is másként süt. Bereg, s odébb Szatmár ez, a vizek világa. Más a táj és más az ember. Nem szebb, és nem jobb, csak más. A víz sajátos embert formál. Víz mellett élni különleges életforma. Tán még ma is az, de hogy az volt, az egészen bizonyos. Éve már, hogy egy szép nyári napon tudós történész barátomat kalauzoltam a tájon. Sosem járt erre, akadt csodálni valója bőven. Aztán elmondta: megnézve a vidéket, s elképzelve milyen is lehetett hajdanán, most érti csak igazán, miért pont ez a táj lett Rákóczi kurucainak bölcsője. A vizek, a mocsarak, az erdők búvóhelyet s élelmet adtak. Itt csak az élhetett meg, aki minden talpalatnyi földet ismert. S a víz, út is volt. Űtja sónak, fának, és út volt a külvilághoz is, útja volt a híreknek, a tudásnak. Jobb, s biztonságosabb, mint a tengelytörö országutak. S a víz bátor, talpraesett embert kívánt. Vízben pedig Szatmárban. Beregben, s ebben a sokarcú megyében, nincs hiány. A Tisza 246 folyamkilométer hosszúságban kanyarog nálunk. (Ebből 202 kilométer tartozik a vízügyi igazgatósághoz.) A Szamos 51, a Kraszna 46, a Túr viszont 30 kilométer. S ez még nem minden. Mint testet az erek, hálózzák be földünket a vizek. Csak a Belfő csatorna és 22 mellékcsatornája 185 kilométert tesz ki. A Ló- nyai-csatorna több, mint 44 kilométer. De sorolhatjuk tovább: Szipa, Csaronda, Makócsa, Túr-belvízfő, Gő- gő-Szenke, Keleti-főcsatorna, Északi-főcsatorna, Lápi- főcsatorna. S a szakember tovább bővítheti a névsort. A víz áldás és átok, de mióta az ember a folyókat is megpróbálja gúzsba kötni, egyre több az áldás és tűnőben az átok. Fazekas László a vízügyi igazgatóság osztályvezetője sokat tud a vizekről. — Ha a vízhozamot nézzük. akkor Tisza, Szamos, Túr, Kraszna a sor. Árvíz szempontjából a Tisza és a Szamos a legkomiszabb; hiába hinnénk, hogy a Tisza messze felülmúlja ebben a jóval kisebb Szamost, tévedünk. Mert a Tisza árvízi vízhozama 4—5 ezer köbméter másodpercenként, ám a Szamosé is eléri a 4000 köbmétert. Igazság szerint — mondja a szakember — Vá- sárosnamény alatt Szamosnak kellene hívni a Tiszát. A találkozásnál a Szamos a nagyobb. Az ok hozzáértő számára tudott: a Szamos vízgyűjtője jóval kiterjedtebb, mint a Tiszáé. — Tavunk nincs. Tározóink vannak Császárszálláson, Vaján, Rohodon, Székelyen, Leveleken. Általában 1 millió köbméter víz befogadására alkalmasak. Ezek a természet adta lehetőségek kihasználásával készülnek. Szabolcsveresmart térségében 1985 után létesítünk a tervek szerint egy újabbat. A folyókról, az árvizekről, a védekezésről, a gátak építéséről, a növekvő biztonságról, a vizek szolgálatba állításáról, a reális tervekről, s a majdani Tisza- hajózás álmairól és ki tudja mi mindenről, oldalakat lehetne beszélni. Maradjunk annyiban: minden változik. A továbbiakban beszéljünk az emberről. Aki a víz mellett, a vízből, vagy a vízért él. ★ Az ugornyai gát tövében apró alak hajladozik. Közelebb menve, nő valamelyest. A hajladozó, középmagas ember gereblyével a földet simogatja. Mondjuk . úgy: egyengeti. Időnként megáll; a kötényébe nyúl, s kiszór valamit. Illő köszöntés után munkájáról kérdezem. — Gözölyözök — feleli, mint aki közkeletű szót ejtett ki a száján. — Mit? — Hát a vakondtúrásokat egyengetem, A gözöly, az vakondtúrás ... Különben nem lehet lekaszálni a füvet. És a gát miatt is mu- szály. A járatokon utat találhat a víz. Lehet, hogy holnapra pontosan ennyi lesz megint, de ezt csinálni kell. A gátőrnek hivatalból lenne dolga. De úgy van ez, hogy elhúzza aki használja. — A kötényébe nyúl. és szór. Elkapja a tekintetem. — Fűmag — felel a kimondatlan kérdésre. — Maradt egy kicsi otthon. El nem dobom, hát kiszórom. Csak én csinálgatom. Puszta itt a föld, de a fűmag, könnyen kél. Persze úgy is követelnék: gyep nélkül a gát mit sem ér. Rám néz. Bőre barna. Bajsza apró. S a nevetéstől ráncba szalad az arca. Csepeg az eső, a Tiszáról pára szakad fel. A sötét felhők közül előlopakszik egy aranyos sugárkéve. Megyeri József nyugdíjas az égre néz, és mesél. Elmondja: a vízügytől ment nyugdíjba. Előtte az erdőgazdaságnál dolgozott. Volt halász is. Még a háború előtt, tutajjal jutott el Szegedig. Dolgozni mindig szeretett, de csakis szabadban. Mehetett volna gyárba, de „mindig szabad voltam, hogy mehetnék a kerítés mögé?” A fia is vízi ember. Technikus. A pihenőből elég, munkához kezd újfent. Gereblyél. szórja a magot. Hümmög. — Ügy van itt a nép, hogy akkor fél, ha jön a víz. Míg a mederben van, nem törődik vele. Pedig ilyenkor kell dolgozni, hogy később se kelljen félni. ‘Az az érzésem: nem a lekaszálható fű. a kasza élének csorbítatlansaga hozza a gát tövébe Megyeri Józsefet. Inkább a víz iránti olt- hatatlan szerelem. A szerelem, ami mindent megbocsát. Az az érzés, ami Szat- márcsekén Kiss Józsi bácsit hajtotta, hogy naponta lemenjen a partra. Hogy miért? Válasza egyszerű volt: — Látni akarom, megvan-e még. Milyen is a víz? Régebbi jegyzeteimben egész vallomássorra bukkantam. — Öröm és bánat — mondta Tiszabecsen Kánya Sándor. — Gyönyörűség és szépség. Aki itt él szereti, s nem vágyik el. Más így fogalmazott: — Veszélyes is, mert örvényes, tuskók vannak benne, aki nem ismeri, könnyen elragadhatja. Nem mindegy, hogyan közelíti meg az ember ... — Néha jámbor, néha haragszik. öt métert is képes áradni. Ilyenkor is szeretem — fejtegette két part között 'Liba Bernát, a révész. Akad ember, aki ma is a Tisza vizét issza. Fent, ahol még olyan mint a kristály, bajt sem okoz. De lejjebb! A balsai révész, Gravicza József nemrég azon kesergett, hogy utoljára 1957-ben hörpintett a folyóból. Sokaknak kenyere a víz. Van, aki kavicsot bányász; akad aki halat fog; más embereket, járműveket szállít parttól partig; terhet visz hajón, gátat épít, a vizet ügyeli, hajót épít, pontonhidra vigyáz, vízkivételi műnél őrködik Biró Géza, aki Lónyánál vett legutóbb fel a kompra, apjától örökölte a járművet. — Kilenc éve csinálom. Szakmám is van, ács vagyok, éveken át dolgoztam Pesten, de elegem lett a vándorlásból. A hűvös szélben fázósan bújtam egy megrakott teherautó védelmébe. — Nem rossz ilyenkor? — Mikor milyen. De én mindig szeretem. Nem kell ennél jobb. Rossz időben rossz, jó időben jó, de így van rendjén. Felelősségteljes munka. Szeretni kell a vizet. — Mi kell ahhoz, hogy valaki révész legyen? — Tudjon úszni és érezze magát biztonságban. — Szünetet tart. — Erő is kell. A kompot el kell indítani. Meg vizsgázni is kell, kétévente. — És a régi mesterség? — Ha valaki bajban van, segítek. Tavaly én is építkeztem, jól jött, hogy értem a szakmát... A világ végén lakunk, de én szeretem Ló- nyát. — Örökölte a kompot. S a fia? — Nem tudom. A fiam tanuljon. Előbb tanuljon, aztán majd meglátjuk. ★ Lónyától kacskaringós az út Dombrádig. Tiszaszent- márton már napban für- dött, nyoma sem volt a pár órával korábbi zuhogó esőnek, ami Vásárosnamény- ban kezdődött, s végig kísért utam jókora darabján. Tiszaszentmártonban felmentem a templomdombra. Az alig virágzó orgonák közül vízre láttam. S parton pecázó gyerekekre. Zsurkon a fatorony mögött, egy udvarban, csónakot pillantottam meg. Záhonyban a majdani kikötőre gondoltam. Az olcso vízi útra. melyről azt mondják, nem is lassú. Mert — kiszámították — Szegedig nem kerül több időbe a vízi szállítás, mintha vonaton vinnék az árut: s egy uszályba száz vagonnyi is elfér. A Rétközön menvén eszembe jut, hogy itt, nem is oly rég, a földművelés másodrangú volt csak. Bizonyítja ezt, hogy harminc község közül, csak nyolcnak a pecsétjén volt ekevas. Valahol azt olvastam: Domb- j rádon éveken át nem sütöttek sok kemencében. Az a szólás járta: „fű nőtt a kemence fenekén”. Ma már csak régi leírások, a nagyapák meséi őrzik, milyen is volt folyók mentén élni. S ha vizeink természete, a mellettük lakó emberek élete megváltozott, köszönjük Széchenyinek, akitől a vízszabályozás eszméje származott, pontosabban: aki képes volt a már nagyon régen apródonként elkezdett munkát felkarolni, j s nagyban beindítani. „Az egyetértés híja — írta a Hitelben —, mellyet így magyarázhatni. »Neked sincs, nekem sincs, mert nem értjük egymást« „csalhatatlan oka többek közt annak is, hogy Hazánk jó részét víz bírja, posvány fedi, s hogy sokszor — s ezen ne kételkedjünk — valami rossz kotyogó malom hátráltatja az egész vidék virágzását! Ha igazán s öncsalás nélkül akarjuk számba venni, milly kevés mai napi haszon tartja paralizálva némely vidékek jövendő bizonyos nagy hasznát, s óriási előmenetelét — csak indig- í natióval szemlélhetjük a , Kőrös berkeit, Tisza, Dráva, Bodrog kiöntését... Milly szép tartományokat nyerhetnénk egy csepp vérontás nélkül a hazának!” j Köszönet Széchenyinek, s köszönet az ismeretlen tízezreknek, akik ásóval, kapával, talicskaval',-*' később gépekkel, de nem kevésbé nehéz munkával vívták meg a harcot, mely vérontás nélkül hozott új tartományokat, tett virágzóvá száz és százezer holdat. Speidl Zoltán KM A Túr partján. Elek Emil felvétele
