Kelet-Magyarország, 1982. május (42. évfolyam, 101-125. szám)
1982-05-22 / 118. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLET 1982. május 22. Penksza Agnes, Tóth Ildikó, Torkos Erzsébet, Pók Judit, Kováts Dénes Az életre nevel-e a főiskola? Megtépázott manapság a pedagógusok presztízse. Visszaszerzéséhez kell a jó oktató- és nevelőmunka. De még ez sem elég. A közszereplés, a közéletiség is minősít. Ezért kutattunk a címkérdésre adható válasz után. Amikor a címben szereplő kérdést felteszem, nem döbbennek meg. Az elmúlt években ők is vitatták, kutatták ezt. Tóth Ildikó orosz—népművelés, Penksza Ágnes magyar—orosz, Torkos Erzsébet magyar—történelem szakosok az idén végeznek, Pók Judit és Kováts Dénes magyar—történelem szakosok a jövő évben kapnak diplomát, így három-négy esztendő tapasztalatával tudják mérlegre tenni: vajon a reális életre készítették fel őket vagy sem. Ambíciókkal telve — Hadd induljak ki a saját példámból — kezdi Tóth Ildikó —, aminek lényege: Nagypródon, egy kis, 270 lelkes hajdúsági faluban fogok kezdeni. Itt nincs se tanács, se orvos, se posta. Osztatlan iskolába kerülök, lesé ötven tanulóm. AZ’biztos, hogy először az oktatás ezernyi uj gondja köt majd le, de tudom, itt nem állhatok meg. Itt én leszek az értelmiség. Foglalkoznom kell öreggel, fiatallal. Szerencse, hogy a népművelés szakosok lényegében erre is készülnek. De hogy milyen lesz a valóság, az még előttem is titok. — Hogy az iskolai keretben nem lehet megmaradni — folytatja Penksza Ágnes, aki Debrecenbe, a vénkerti iskolába kerül —, az kiderült akkor, amikor leendő iskolámban jártam. Mondták, számítani jognak rám az ifjúsági munkában, érzékeltették, hogy a szabadidős programok szervezésében is lesz dolgom, az ötnapos munkahét adta feladatokból is ki kell venni a részemet. s bíztattak, hogy a tudományos diákköri munkát is folytassam. — Jómagam részt vettem egy közművelődési speciális kollégiumon, melynek keretében Kunhegyesen voltunk a nyáron. Ez nagyon jó volt. hiszen ez a község nagyjából olyan lesz, mint jövendő munkahelyem, Felsőzsolca. Nagyon hasznos volt ismerkedni egy település jellegével, mindennapi gondjaival, A legfőbb tanúlságom az volt: az értelmiség összefogása alapvető feladat, ha az ember többet is akar. mint tanítani — fejtegeti Torkos Erzsébet. Ambícióval telten indulnak tehát ők, jóllehet tudják: az első időkben a tanítás, az iskolai beilleszkedés energiájuk javát leköti majd. De vajon a többletre hogyan készít fel a főiskola? Igénytől, embertől függ — Ügy látom, hogy kimondottan ilyen feladatra minket nem készítenek fel. Az embertől függ, van-e igénye. Ha van, akkor lehetőségek vannak. Csak hát a kihasználásuk esetleges — mondja Ágnes. — Szerintem a vita, annak megtanulása is egyik módja a közéletiségre való felkészülésnek. Tanára válogatja, hogy adódik-e lehetőség, hogy ezt gyakoroljuk — vág közbe Kováts Dénes. — Persze ott vannak a diákpolitikai körök, a politikai vitakörök, az is szolgálhatja ezt a célt — így Torkos Erzsébet. — Ez viszont sokszor olyan, hogy elmegyünk, mert kell, aztán kipipáljuk. Nem mindig elég érdekes, így a haszna sem nagy. A keret jó, a tartalom gyakran nem — vitázik Pók Judit. — Talán a legizgalmasabbak a kollégiumi szobák néha hajnalig tartó vitái — mondja adalékát Tóth Ildikó —, ahol minden szőnyegre kerül, ami minket érdekel. — És még valami: vannak tanárok, akikkel megtaláljuk az emberi kapcsolatot, akik példájukkal, tudásukkal többet is adnak, mint a tantárgyuk. Ebben van a legtöbb fantázia — teszi fel a koronát a témára Penksza Ágnes. Mint látható: eddig jóformán minden a hallgató igényétől, a tanár saját szándékától, törekvésétől függ. De vajon van-e intézményes forma, ami azt segíti, hogy igazi közéletiségre készítsen? — Nem is biztos, hogy az kellene több — száll vitába felvetésemmel Tóth Ildikó —, inkább azt kellene szorgalmazni, hogy a meglévő lehetőségek működjenek jobban. Mindjárt magyarázom: vannak a nagyon jó speciális kollégiumok: a közművelődési, lesz vöröskeresztes, van lehetősége mindenkinek klubszervezésre, tanulhatjuk az ifivezetést, jó alkalom a KISZ-ben végzett munka, lehetőségünk van, hogy a városban is bekapcsolódjunk a közművelődésbe. Több gyakorlatiasságot — Nem a kötekedés miatt, de ez csak részben igaz — fejtegeti Kováts Dénes —, hiszen azzal kezdődik itt a pályafutásunk, hogy évekig nem is látunk gyereket, iskolát. Sok idő telik el addig, míg az elméleti tanulmányok mellé társulnak a gyakorlati dolgok. Mert elméleti az állampolgári ismeret tanulása, elmélet az etika is. Hogy mi lesz az a valóság, amivel szembetalálkozunk, az elég soká, szerintem csak a munkába állás után derül ki. Jó lenne, ha hamarább kerülhetnénk iskolába, s lehetőleg nem mindig üvegbúrás gyakorlóba. — Vitathatatlan, nem tanítanak bennünket viselkedni, pedig úgy hiszem, mindenképpen a legdöntőbb köz- életiségünk a személyes példamutatás lesz — vág közbe Torkos Erzsébet. Mert akár- hová kerülünk, ott nemcsak a gyermek, de a szülő is figyel minket, magatartásunkat, öltözködésünket, azt, hogyan eszünk, mit csinálunk az iskolai munkán kívül. Lehet, hogy töhb figyelem kellene erre, ne a saját kárán tanuljon a pályát kezdő. — Ha jól figyeltem — elmélkedik hangosan Penksza Ágnes — ha valaki itt köztünk a közéletiségről beszélt, legfeljebb a társadalmi munkáig jutott, különben megmaradt a kulturális tevékenységnél. Ez sem baj, de mintha elfelednék, hogy lehetőségként egy-egy város, falu politikai életében is számítani fognak ránk. Azt hiszem, nem eléggé tudatosítják bennünk, hogy mi, a számszerűen legnagyobb értelmiségi réteg, ilyen téren is felelős tényező kellene, hogy legyünk. — Mindezt azért is fontosnak tartom — ezt már Tóth Ildikó mondja —, mert sok kezdőt éppen azért ér csalódás: nem ismeri az ilyen téren tőle elvárhatót. — Túlságosan sok függ attól, kiben mennyi ambíció van — mondja Pók Judit — s ez esetlegessé teszi, ki mennyire válik valóban közéleti pedagógussá majd. Csak hittel lehet! — A legtöbben tudjuk, hogy a pedagóguspálya társadalmi presztízse ma alacsony. Sok oka van ennek, részben történelmi, részijén az, sok nem odavaló került katedrára. Ha mi ezen változtatni akarunk — ezt Torkos Erzsébet mondja — csak hittel tehetjük. Hinni kell magunkban és a hivatásban. — Mi itt a főiskolán védett környezetben vagyunk — négy éven át. Érdemes lenne az oktatást és nevelést irányítóknak számba venni — mondja Penksza Ágnes —, hogy milyen védettséget adhatna az iskola akkorra, amikor szembe kell találkoznunk azzal a világgal, melytől itt viszonylag távol vagyunk. Talán a legjobb az volna, ha a tanulmányi idő alatt sokkal többet találkoznánk azzal a közeggel, amelybe kerülünk. Kevesebb lenne a csalódás. A hallgatók által felvetettek igazságát mi sem bizonyítja jobban: reformtörekvések vannak arra, hogy a hallgató valóban többet találkozzék azzal a változó, fejlődő, ellentmondásokkal teli világgal, ahol dolgozni fog. De talán ez ne a védettséget szolgálja. Inkább az offenzív pedagógusmagatartást, mely változtatni tud és akar. Az oldalt írta: Bürget Lajos (Császár Csaba felvételei) Végzős és még tanuló főiskolások beszédére játszunk most felelgetőst. Két fiatal, a közelmúltban diplomázott tanár ismerősömet kerestem meg, kérdezvén őket: milyen valóságot találtak. Szemján Zoltán Tiszaszalkára, Vincze Sándor Mária- pócsra került. Már túlvannak az első meglepetéseken, de még korántsem jutottak túl a beilleszkedés gondjain. — Még nem volt idő, hogy a hiányérzeteimet megfogalmazzam — mondja Szemján Zoltán —, ahhoz kevés volt az idő. Nem kétséges, hogy az ember először a tanítás gondjaival birkózik. Azt már látom, hogy itt nincsenek nagy társasági lehetőségek, a nevelők is meglehetősen elszigetelten élnek egymástól. Ki- nek-kinek megvannak a saját gondjai, rendkívül Akik már a pályán vannak Felelgetős^ nehéz kapcsolatot teremteni. Nekem idáig egy tanárral van közelebbi, nem kimondottan csak szakmai kapcsolatom. Meggyőződésem, hogy a főiskola nem készített fel bennünket arra a sokféleségre, amit az élet produkál. Az ember esténként egyedül van, s gyakorta azon gondolkodik: kialakul-e valaha olyan helyzet, hogy végképp otthon érzi majd magát a különben nagyon szép, barátságos faluban. — őszintén megmondom, hogy a falu értelmiségijei közül a mai napig sem ismerek mindenkit. Még arcról csak-csak, de hogy'kí kicsoda, az réj- * tély — mondja a megye másik szegletében Vincze Sándor. — Tudom, nekem is kellene valamit tennem, ezért is vállaltam, hogy az értelmiségi klub létrehozásába tevőlegesen bekapcsolódok. Mert a kis községekben egyszerűen lehetetlen szerintem úgy élni, hogy azonos érdeklődésű, intelligenciájú emberek nem ismerjük egymást. Jómagam 78-ban végeztem, de még ez az idő sem volt elég ahhoz, hogy teljesen beépüljek a község szellemi, politikai, társadalmi életébe. Nem vitás, a tanítás fortélyai is eléggé igénybe veszik a kezdő tanítót, plég kezdetben az, ha a __u:,i’n’ /_______________ gyerekekhez megtaláljuk a kapcsolatot. Utána jön saját egzisztenciánk megteremtése. Bonyolultabb mindez, mint ahogy valaha tanultuk. Vincze és Szemján alapvetően nem elégedetlen, nem lázad, de kétségtelenül nagyon küzd. Ez nem is baj mindaddig, amíg a kollégák, a falvak többi értelmiségijei segítik őket. De mi van akkor, amikor szakmai féltékenység, az újat elutasító vezetői magatartás, a többi kartárs esetleg több év alatt kialakult igénytelensége, szerzési hajlama ütközik a kezdő jó törekvésével? Tiszaszalkán és Máriapó- cson a tantestületek, a községi vezetők okosan állnak a kezdő tanítók, tanárok mellé. De talán nem pusztába kiáltó a két kezdő bizonyára mások által is megerősítést kapó jelzése, mely az alma maternek szól. Becsületszerzes A z öreg, nyugdíjas falusi igazgató szobája falán egy oklevél függött. Kelt 1932-ben. Kapta azért a már akkor megbecsült tettéért, hogy a falu fásításában elévülhetetlen érdemeket szerzett. Persze függhetett volna még tucatnyi hasonló, hiszen a községben élőket ő tanította meg üvegházban zöldséget termelni, a jona- tántelepítés, -gondozás tudományára is oktatott, vezette a falusi színjátszókört. írt kérvényt, volt kórusa, szava mindig igazság volt. Meghalt szegényen, ha ugyan szegénység az, ha valakinek a temetésén egy egész falu sír. Rég volt, s hagyjuk a „bez- zeg”-et. Azóta a kis falukban is sok pedagógus van, a pedagógus szégyelli ha csak tanítónak szólítják, más a társadalmi munkamegosztás is. Ez természetes is, csak abba nem tudok belenyugodni, hogy ezzel együtt kell-e járnia annak: kisebb lett a tanító, tanár becsülete. Sza- bolcs-Szatmárban sok ezren vannak. Munkájukat a legtöbben jól, becsületesen, a tőlük telhető tisztességgel végzik. De ez, s az élet bizonyítja, lassan újra kevés. Tagadhatatlan: sokkal több tanító és tanár kellett az elmúlt évtizedekben, s kell ma is, mint valaha. Több az esély arra, hogy nem igazi hivatástudattal jelentkezők is teret kapnak. A nagy számokból eredően az is következik: nem mindenki válik hágy egyéniséggé, ‘©tiltásunk reformok köíá^ bukdácsoló jó utat keresése is rejt magában tévedési lehetőséget. De túljutva a nagy hiánypótlás kényszerű korszakán, ma már joggal kerül előtérbe a közéleti pedagógus nevelésének igénye, a személyes példájával is fényt adó tanító; tanár oktatása. Az idén huszadik esztendejébe lépő nyíregyházi Bessenyei György Tanárképző Főiskola érdemei, törekvései el- vitathatatlanok. Amint Papp József főigazgató-helyettes is mondta: következő nagy programjuk éppen az élethez jobban közelítő módszerek alkalmazása, a nemcsak tanítani tudó nevelők formálása. Időben vannak, bár elég korán ezért tenni nem lehet. Változásokban, mozgásokban, ellentmondásokban gazdag társadalmunk fontos őrhelyeire készülnék az itt tanulók. Ma sem függ nyakukban a bőség tarisznyája. A főiskola biztonságos, védett világa után egyszerre csöppennek bele a valóság gyakran egyáltalán nem ideális közegébe. Ez okozhat gondot, átmeneti traumát. — De — és ezt a felismerést kellene talán legfőbb útravalónak adni a végző hallgatónak — a valóság sokszor nem ideális világa ellen kevés a lázadás. Megváltoztatása pedig a tanító, a tanár feladata.is. Ez az igazi szigorlat! KM
