Kelet-Magyarország, 1982. április (42. évfolyam, 77-100. szám)
1982-04-10 / 84. szám
KM HÉTVÉGI MELLÉKLET 1982. április 10. EZERARCÚ SZABOLCS-SZATMÁR (Elek Emil [elvétele) Megyénk és az irodalom Általában a nyírfa nevét társítják az emberek a Nyír, a Nyírség hallatára, bár ez a fa nemigen fordul elő manapság tömegesen e tájon. Ezért örvendetes, hogy a nyíregyházi parkokban egyre gyakrabban jelenik meg újra, feketén vonalkázott, szép fehér törzsével s Tolsztoj, Turgenyev, Krúdy, So- lohov regényeinek, filmjeinek hangulatát idézi fel bennünk. Ma sokkal inkább az akác jellemző erre a vidékre. Móricz Zsigmond nemegyszer csak azért jött el -erre a tájra, hogy barátjával nagyokat szippantsanak az akácvirágzás hódító illatából. S ma is, főleg ha a baktai elágazásnál Öfehértó felé vesszük utunkat, akkor a csendes késő tavaszi estén, a sűrű akácerdőben magunk is érezhetjük Móricz elragadtatásának jogosságát. A közeli sóstói erdő tölgyes-bükkös parkerdőinek hangulata viszont inkább ősszel mutatja jellegzetességét: azt a százféle sárgaságot, amelyik jelzi ugyan az elmúlás közeliségét, de ez nem leverő, nem vigasztalan: szinte benne él a megújulás reménye is. A Tisza mentén a füzesek csendesen bólingató gazdagsága még ma is sok helyen követhető, felismerhető; nem csuda, ha szinte végig a víz partján ma is jól felhasználják. házi: szerszámok, eszközök készítésére az ügyes fonó kezek a friss fűzfavesszőt. A szatmári vasútállomásokon nemegyszer volt alkalmam gyermekkorom idején arra, hogy a sokáig veszteglő, olykor tolatás miatt is késlekedő vonat utasaként jóllakjak a vadon termő közeli sztluofák terAz eperfa egyébként magával hozta annak idején a selyemhernyó-tenyésztést is. Tudnivaló, hogy 1800 körül a „közjövedelem szaporítása céljából” országos-megyei rendelkezés született a homokos területek eperfával történő beültetésére, a selyemhernyó-tenyésztés meghonosítására: sokan, gyerekek is foglalkoztak ilyennel, családi-iskolai szervezésben. Az Epreskert régebben kisebb városrész volt Nyíregyházán, ma már csak az Epreskert és a Selyem utca „védett” nevei utalnak erre az időszakra, (ötven évvel ezelőtt még külön eperfaiskolája, csemetekertje volt a városnak, a Hősök temetője mellett, hogy kiszolgálja a lakosság igényét.) És ismerjük azokat a „gyűjteményeket” is, amelyek egy-egy nagy parkban, Berkeszen, Tiszadobon, Cé- génydányádon. Vaján, a baktai kórház területén, Kocsordon — és még sokfelé, másutt, oly változatos fajtáit mutatják be a természetnek, hogy minden időszakban van alkalma a nyitott szemmel járó érdeklődőnek gyönyörködnie a természet szépségében. Az ilyen alkalmat az itt élő, erre járó írók, költők sem mulasztották el. Petőfi A Tisza c. versében éppúgy rácsudálkozott e táj természeti szépségeire, mint Bessenyei, a berceli vízparton a Tiszának hajnali gyönyörűségére; Eötvös Józsefnek A falu jegyzőjét lapozgatva, főleg a nyitó és záróképben a mi alföldszéli tájunkra ismerhetünk;. Jffkái vagy Féja Géza kuructárgyú írásainak hősei a beregi-szatmári füzesekben bujkálva törnek a labancokra; Móricz Zsigmond „galambpap- néi” a milotai határban sétáltak, mint ahogy a Fáklya szereplőinek robbanás előtti feszültségét is az ecse- di-lápi táj szépsége, varázsa fékezi átmenetileg; és a kis Zsiga emlékei az ist- vándi Kende-park szigorúan elzárt lombos fáit őrizték meg: a régi úri világ élő tilalomtábláit, mert neki, a szegény gyereknek oda belépnie nem volt szabad. A szőke Tisza partján harcolnak az égő naményi templom távoli fényénél 1919 vöröskatonái a Kárpáti rapszódiában, Illés Béla előadásában; nem messze attól a régi kastélytól, amelynek árnyas fái jó száz évvel hamarább Kazinczy Ferencnek és kísérő pandúrjainak adtak pihentető nyugalmat, szintén Vásáros- naményban. — A Túr enyhén fodrozódó habjai hangolják líraivá Végh Antal elbeszélését, amely egy éjszakai halászat izgalmas szépségének pillanatait örökíti meg, — hasonlóképpen Jókai vagy Bársony István vadászó-pákász történeteihez, amelyek az Ecsedi-láp régi világához kapcsolódnak. A Szamos holtágának partján állva nemcsak a Falu végén kurta kocsma sorai jutnak eszünkbe, hanem Koroda Miklós regénye is, amelyben a két parti község, Tunyog és Matolcs összefogását írja le a termelőszövetkezeti élet kezdeti korából. Hasonlóképpen a nagy változások történetét kapjuk, de már a Lónyai-csatorna vidékéről, Galambos Lajos kitűnő regényében, a Zsilipekben. E rövid, szemelvényes áttekintés közben ne feledkezzünk el azért a megyeszékhelyről se, hiszen egy méséből és a magokkal még távköpészeti versenyt is rendezhessünk. És áz országutak mentén, ha gyalog járt az ember vagy biciklin, bizony jólesett a vadkörtefa árnyékába húzódni vagy az eperfa termésével oltani szomjúságunkat. Talán az ina a legfeltűnőbb, hogy mennyire eltűnt az eperfa nemcsak az országutak széléről, de még a falusi portákról is. Pedig gazdagon potyogó gyümölcse nemcsak kellemetlenséget okozott, ha a világos ruhán nyomot hagyott, hanem az aprójószág számára tápláló eledel is. És öröm a kisgyermekeknek, akik még „műveszked- tek” is, hogy melyikük tudja jobban befeketíteni, ké- kíteni a szája környékét — lehetőleg minél ijesztőbbre. (Igaz, hogy később, az esti mosdatásnál már kevésbé kellemes a kemény csutakolás és az olykor csattanós anyai feddés szigorúság^...) A szatmári tájakon minden erre tévedő idegent meglep a diófáknak az a spontán termő gazdagsága, amellyel még a legelőket is ellepik, s ahová a környék iskolásait is jókedvvel vitték még nemrégen is vidám majálisok ünnepére, madarak és fák napjának szokásos szórakozásaira. — Hogy mekkora fák állhatták a Túr környékért',! azt'a nagyúri ún. Petőfi-fa jelzi ma is, vagy a közeli csekei temető megannyi, csodálatra méltó fejfája: hiszen derék erdőket kellett ahhoz nevelni, hogy a jó 3 méter hosz- szú, hatalmas rönkökből kifaraghassa az iparművész kezű asztalos, a falusi bognár vagy ács — mikor, ki akadt éppen, azt a sokféle magyarázatra alkalmat adó, jellegzetes, csekei fejfát. növekvő városnak is megvannak a maga szépségei, kellemes hangulatai. Hársfalvi Péter és Katona Béla összeállítása („Én szőke városom”) jól és okosan nemcsak az elismerő dicsérő verseket, tárcarészleteket mutatja be, hanem az olykor nem túlságosan kedvező véleményeket is. így igaz; mert ilyenek vagyunk mi emberek is, akik esetleg ugyanarról a jelenségről más-más véleményt formálunk későbbi időben, változott körülmények között. Ezért is lehet beszélni ezerarcú természetről, városról, tájról, jelenségről, mert a természet is változik, mint maga az ember — hangulatával, véleményével együtt. Csak ne hagyja az ember könnyen elmúlni magától a szép és kellemes hangulatokat, amelyeket fiatalon vagy később szerzett. Akár távol, a város zajától, vagy éppenséggel annak közelében: a bujtosi bányatavak csendjében horgászgatva vagy egykor zajosan pancsoló fürdés közben, talán a Sóstó árnyas fái alatt járva Vietórisz József, Garai Gábor verssorait morzsol- gatva, Krúdy lebegő mondataira emlékezve, esetleg jókedvűen gondolva a Borbányában, a Hímes vagy a Gazsóka valamelyik borpincéjében folytatott „kvaterkázásra” — mint Sipkay Barna írásainak ríem egy szereplője; — mindegy, de ma is hagyjuk magunkra hatni ennek a tájnak, a mi, olykor szépnek, máskor éppenséggel csúnyácskának tartott környékünk otthonias varázsát, lakóhelyi barátságosságát, — megéri, nem csalódunk benne. Mert a mi beregi-szatmári-sza- bolcsi tájunk is sugározhat örömet és nyugalmat: harmóniájával és szabálytalanságával, csendjével és alkalmi harsányságával, csak rá kell figyelnünk szabad időnkben éppúgy, mint a munka mindennapjainak olykor lélekfárasztó malomzúgásában. Figyeljünk hát e táj hívó szavára, kedvet gerjesztő nyájas üzenetére: akár leányos-bársonyosnak találjuk a Tiszát, akár zavarosnak és haragosnak, vagy nézzük mi is szőkének Nyíregyházát, mint Váci, netán poros szürkének vagy darabosnak, bár fiatalnak, serdülőnek. Mindig hallgassuk a táj. a víz, a fű, a fa és a közte, benne élő ember üzenetét. Ahogy Váci írja a jegenyéről, mely fényben vezethette egykor a sétálót a vajai tu- lipánúton, de most is vezeti a pihenésre vágyó városi embert a sóstói Blaha sétányon, vagy nyomon kíséri a szép Morgó temető kerítéskaréját. Hogy tudniillik a gyerek is, ha felvetette fejét, minden tájról látta a jegenyét, amit zöld gyertyaként még nyolcvan éve tűztek le az iskola tövinél, hogy örök-érzékeny szelekben égve hívja azt, akit öröme sző fénybe, vagy gondja barázdáin mendegél.., így üzen hát nekünk ez a táj, ahol élünk, és az irodalom, amelyik erről is beszél. Csak legyen szemünk a látásra, fülünk a hallásra, emberek! JVfárgőcsy József c-v.iVi r -/ -~cf«V * ; í—t
