Kelet-Magyarország, 1982. április (42. évfolyam, 77-100. szám)

1982-04-10 / 84. szám

HÉTVÉGI MELLÉKLET

1982. április 10.

Jancsó Miklós rendezi a Móricz Zsigtnond Színházban a Szép magyar tragédia című Hernádi-művet. Képeink a világhírű rendezőről készültek Nyíregyházán. (Elek Emii {elvételei)

Művész, mű, közönség

Van-e művészeti élet Szabolcs-Szatmárban ?

M

űvészeti életünket mérlegelő tanácskozásra kaptunk meghívót a közelmúltban. A szűkszavú invitálásból mindössze annyi derült ki, hogy afféle számvetés várható. A helyszínen azonban a résztvevőknek rá kellett döbbenniük, hogy az értekezlet átalakult egyfajta*— már régen aktuális — közeledéssé, ismerkedéssé, az egyes művészeti ágak képviselőinek bemutatkozásává.

Művész — mű — közönség. Egy gondolat a sok közül, mely a tanácskozáson felvetődött. A művész alkot — az a dolga. A mű, legyen sikerült, vagy kevésbé jó — létrejött. De élni csak akkor kezd, ha megtalálja a közeget — közönségét. S a közönség reagál: elfogad, éljenez, vagy tagad, tiltakozik. Szabolcs-Szatmárban a művészet útja a közönséghez nehéz terepen vezet, hiszen az egyetlen képzőművészeti szabadiskolát kivéve semmiféle hagyománnyal nem rendelkezünk. Nem véletlen tehát, miért sürgették ezen a tanácskozáson annyira a különféle művészeti ágak közelítését.

A színház az első pillanattól kezdve érezteti pezsdítő hatását. A művészek az ország legkülönbözőbb helyeiről érkeztek, többnyire azzal a szándékkal, hogy hivatástudatuk maximumával, a tenniakarás szándékával vegyenek részt ebben az új vállalkozásban, a hálátlanul hálás alapo- zó-alapítq munkádban. Létrejött egy. olyan alkotóműhely, mely figyelembe veszi a megye legnemesebb irodalmi hagyományait, amellett segít a szabolcsi embernek a világra tekinteni.

A tanácskozás résztvevői megállapították: a színház ösztönző hatása más művészeti ágakra máris tettenérhető. Ide tartozik például az országos drámapályázat, mely 4, később bemutatható színművel gazdagíthatja a repertoárt. A színház avatására képzőművészeink négy portrédomborművet készítettek el. Jó kapcsolatot alakított ki a színház a megye tánc- és zeneművészeti életének képviselőivel is — az Űri murihoz és az Ez aztán szerelemhez helyi koreográfusokat kértek fel, s számítanak a zenészeinkre is.

A képzőművészeti életben is jelentős változások történtek az utóbbi években. Ma kilenc szabolcs-szatmári tagja van a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapjának, ketten tagjai a szövetségnek is. Munkájukkal jelentős feladatot töltenek be az ízlésformálásban, a környezetesztétika alakításában, a látáskultúra fejlesztésében. Az elmúlt években nagy figyelmet fordított a megye alkotómunkájuk feltételeinek megteremtésére, kollektív és egyéni tárlatok rendezésével, pályázatok meghirdetésével, az évfordulókhoz kapcsolódó megbízatásokkal. Bővültek nemzetközi kapcsolataink is a sóstói éremművész tábor működtetésével.

Irodalmi életünk bázisa az öt éve alakult megyei írócsoport, melynek jelenleg 21 tagja van. Többségük pályakezdő, de gyarapszik azok száma is, akik már kötetben hívják fel magukra a figyelmet. Közös antológia jelent meg néhány éve a költői termés legjavából, s jelenleg többen várnak lektorálás után megjelenésre. Hasznosnak bizonyult az a kezdeményezés, hogy a Szabolcs hotel presszójában irodalmi matinékon találkozzanak közönségükkel.

Az egyik legdinamikusabban fejlődő művészeti terület megyénkben az utóbbi években az ének—zene. Elsőként a nyírbátori zenei napok koncertjeit említhetjük, s amellett a nemzetközi zenei tábort, mely immár híres az ország határain túl is. Mind több filharmóniai hangversenysorozat bizonyítja, hogy növekszik a bérlettulajdonosok száma, ami részben a megyében működő, magas színvonalú együtteseknek is köszönhető. Ebbe a sorba tartozik a Szabolcsi szimfonikus zenekar, az Egyesített vegyes kar, az Ifjú zenebarátok kórusa, a tanárképző női kara, a művelődési központ együttese.

Mindig izgalmas kérdés: a hivatásosok mellett vagy mögöt milyen had sorakozik fel az amatőrök táborából? Itt a papírforma olykor becsaphat, mert például úgynevezett féLamatőr-félhivatásos a zenekarunk, vagy egy másik példa: amatőr, de hivatásos mércét is kiálló szinten működik jónéhány együttesünk. De azt is tudomásul kell vennünk, hogy szinte pótolhatatlan a mulasztás, amikor olyan együtteseket hagyunk halódni, mint a nagy hagyományokkal rendelkező Fergeteges ököritófülpösről, az Ajaki népi együttes, a Szálkái cigánytánccsoport, s még sorolhatnánk. Biztató viszont, hogy a Szabolcs-Volán és a Kállai kettős nyomában újból életrekelt a Szatmár táncegyüttes. Ez is adósságaink törlesztésére figyelmeztet.

H

a mérlegre tesszük Szabolcs-Szatmár művészeti életét, azt látjuk: megyénkben pompás terep kínálkozik az alkotó művészeknek arra, hogy dolgozzanak. Hivatásosoknak, amatőröknek egyaránt. Persze nem szeretnénk egyenlőségjelet tenni a kettő közé. Elsősorban a hivatásos művészektől várja azt Szaibolcs-Szatmár népe, hogy művészi eszközeikkel, jobb együttműködéssel járuljanak hozzá e „hátrányos helyzetű”, de történelmi-irodalmi hagyományokban gazdag táj népének szellemi gazdagításához.

Baraksó Erzsébet

Iszlai Zoltán.

Cserebere szopránhangon

P

aszkó Gábor hónapokig csereberélte garzon öröklakását úgynevezett tanácsi kezelésű kétszobásra. Hirdetett újságban, fán, falon, kirakatüvegen és villanyoszlopon. Megnézett harminckilenc lakást. Olyik tetszett, másik nem, aztán, hogy otthagyta a menyasszonya, valamennyit elfelejtette, és úgy határozott, maradni fog. Ekkor tűnt fel lakásán az a nő, aki nem hagyta, hogy elfelejtse.

— Száznyolcvankettő nyolcvanegy? — kérdezte az asszonyi hang, mikor Paszkó reggel fél hétkor álomittasan fölszedte a rekedten csörgő telefont.

— Száznyolcvankettő nulla negyvenegy; téves — dünnyögte az újságíró. A magas hang nagyot sikkantott.

— Jujujuj; akkor nem is maga cserél lakást, és nem is újságíró, és biztos aludt!

— De én cseréltem — Paszkó a süketebbik fülére vette át a kagylót —, de már nem ... illetve, én vagyok.

— Istenkém, istenkém, mégse hagytál cserben — trillázott az asszony. — Valaki azt mondta, hogy maga a cserélő újságíró, és rosz- szul adta meg a számot. Ugye-nem készül sehová máma délelőtt? Nekünk szabad a szombatunk.

— Én? Azt hiszem, nem. Vagyis az uszodába készültem ...

— Ne, ne, csak azt ne, mert összedől bennem a világ — vágott közbe a dallamos koloratur —, én pont tizenegyre ott vagyok, magánál, csak beugrók a fodrászhoz, és akkor mindent, de mindent megbeszélünk.

— A ... a fodrászhoz ? — kapkodott levegőért Paszkó. — De miért pont tizenegykor?

— A címét mondja, a címét! Gyorsan, mert szétmegyek! — szakította félbe az asszony. — A dolog ... életbevágóan fontos.

Paszkó megmondta a címét, letette a kagylót, kicsoszogott a fürdőszobába, visz- szafeküdt. Arra ébredt, hogy cseng a telefon.

— Száznyolcvankettő nulla nyolcvanegy? — kérdezte ugyanaz a hang. — Kész a fejem! öt perc múlva ott leszek.

— Tessék? — dörgölte meg szakállá t a férfi. — Hogy ja? Jó, itt vagyok.

A „hang” lecsapta a kagylót. Mire Paszkó ásítozva megborotválkozott, csöngettek.

— Ilyennek képzeltem! — ■kiáltott lelkesen a hamvas- szőke, illatos, középkorú és középtermetű asszony a küszöb előtt toporogva. Félretolta a házikabátos Paszkót az ajtóból, és egyenest a fürdőszobába rontott. Fellob- bantotta a gázbojlert, lehúzta a vécét, megigazította frizuráját a tükör előtt. Kézenfogva a szobába húzta az újságírót.

— Ilyennek képzeltem. Ilyen naposnak, délkeletinek, világosnak, tágasnak. És mégis icipicinek. Megjegyzem, magát is — intett mosolyogva Paszkó felé a táskájával. — Most, hogy a gyerekek lementek Bálványosra, és árva a ház, és én egyre csak a lakásokat járom, most derül ki, hogy ez éppen nekem való.

— ö ... igen. Szabad a nevét? — kérdezte valamennyire magához térve a férfi. — Az enyém: Paszkó Gábor.

— Ó, tudom, kedves Gábor! Az uram is az volt. Nem ismerte véletlenül? Maguk olyan sok mindenkit ismernek. Á persze, maga még fiatal. De ő már szegénykém, hatvanháromban megkapta az utolsó előtti figyelmeztetést.

— Az utolsó előtti ... — Paszkó visszatette a gyűröge- tett dobozba a Szimfóniát. Vendége szemét — sokdi- optriás, lila színbe játszó szemüvege fölött — elfutotta a könny.

— Szegényemet a Korányiba vitték. Az egész ember negyvenhét éves volt. Maga mennyi ?

— Tessék? Harmincöt — felelte zavartan Paszkó Gábor.

— És még meg se nősült?

— De, hogyne. Csak — elváltunk — vallotta be pirulva az újságíró.

— Színésznő. Biztos valami kis színésznő. Aztán jön a partner, és kész a kocsi.

— Nem — mondta tompán a férfi. — Ő ... izé. Szóval statisztikus.

— A lányom kész fogorvos. Kicsikém! Alig ismerte szegény férjemet. Amikor ihatvanhárom szeptember tizenhetedikén bevitték a kórházba, az én kicsim még csak hétéves volt. Lemondtak az uramról, olyan hátsófalit kapott. De akkor én azt mondtam a főorvosnak: vegye tudomásul, Kálmánka, én innen az én drágámat élve kihozom! Ki is jött. Hét hónap múlva. Ezerkilencszázhatvan- négy március tizenötödikén. Kitűztem az erkélyünkre a piros-fehér-zöld zászlót és mentem érte. Kálmánka, nem ismerte? az a szegény főorvos, azóta ő sincs már köztünk, mind a kettőnket sírva csókolgatott. Volt egy új nyolcvanötöse. Azzal jöttünk haza. Diadalmenetben.

— Az élet. Ilyen az élet — sóhajtotta kicsit érthetetlen megkönnyebbüléssel Paszkó.

— Májusban halt meg a drágám — fújta ki erélyesen az orrát az asszony. — Pedig milyen édesen lábadozott! Sétálgattunk. Végre kedvére bélyegezhetett. Az erkélyen öntözte a paradicsompalántáit. Szép erkélyünk van,

zászlótartós, napos. A nagykovácsi vityilló mellé azóta is mindig paradicsomot ültetünk. Aztán egyik percről a másikra: volt, nincs. A kórházba már vissza se került. Tizenhét éve lesz májusban. Magdikám, kicsikém, meg én, tizenhét évet éltünk együtt. Erre jött ez a fiú, állatorvos. Nem ilyen derék ember, mint maga. Nem. Az apja a Balatonnál állatorvos. És most itt vagyok, egyedül a lakásommal. A vityillóval is bajok lesznek. Hát hogy járjak Nagykovácsiba a Balatontól? Kocsit a szemem miatt nem vezethetek. És különben is!

— Igaz — mondta az újságíró bambán a füstjébe bámulva. — Hát hogy?

— Látja, ez az — fújtatott az asszony. — Itt éltem le, magától három utcára, az életemet. Itt sétálgattunk a kertjük előtt a drága betegemmel. S ha maga most azt akarja, hogy ne cseréljünk, akkor én elkövetem ennek az életnek a legnagyobb ballépését. Érti maga ezt? Lefogadom, hogy nem.

— Nem. Nem — mondta panaszosan s az igazsághoz híven Paszkó Gábor.

— Persze. De látja, mi van itt a kezemben? Tudja, hogy ez mi?

Paszkó — mivel az utóbbi időben maga is lakáscserével foglalkozott — rögtön rájött. Az özvegy vityillógondozó nő egy kitöltött lakáscserepapírt lobogtatott.

— Lakáscserepapír! —erősítette meg sejtelmét hevesen az asszony. — Hétfőn, azaz holnapután kell beadnom. Hétfőig még visszaléphetek. Egy kis palotát kapnék a lakásomért Balatonföldváron. De most menjek le oda csak azért, mert tényleg tizenegy kilométerre laknak onnan a gyerekeim? Nyáron még egyszerű. Meglesz a második unokám. Az első még az egyetem alatt jött. Remélem,

‘ez a második kislány lesz. De télen? Egy mozi, egy színház ... húszéves az operabérletem. Onnan járjak Földvárról látogatóba a barátnőimhez? Ezek is úgy megbánták, mint a kutya, ami hatot kölykezett. Felépítették azt a csodapalotát, odaköltöztek a jó kis tanácsi kétszobásukból, aztán jöttek vissza egy év múlva albérletbe, Rákos- palotára. Mind az öten.

— Kicsodák jöttek vissza? — kérdezte idegesen Paszkó.

— Ök. ők. — Az özvegy a papírra csapott. — Akik erre a cserére rábeszéltek. No akkor följön hozzám? Öltözzön, megvárom. Meglátja, milyen szép kétszoba hallosba fog megnősülni megint. A házat biztos ismeri. A Kékgolyó étteremmel szemben van. Ott mondták nekem, hogy »maga cseréli a lakását. Egyszer úgyis megnősül. Itt meg nem férnek el hárman. Pláne négyen, ha ikrei lesznek. Most olyan sok az iker.

P

aszkó — úgy is, mint tapasztalt csereberélő — valóban ismerte a ■házat. Lassacskán felfogta a dinamikusan trillázó asszony villámcsapásszerűen a fejéhez vágódó élettörténetét is. De hát pillanatnyilag a menyasszonya ugrott, a ház nagy volt és tatarozatlan. Ezért semmi értelmét nem látta a kétszoba hallos meglátogatásának.

De érezte, hogy valamit tennie muszáj.

— És ha én most azt mondanám — dörgölte homloka bőrét óvatosan —, hogy... szóval, hogy már nem akarok cserélni, mert belátható időn belül szaporodni sem akarok, viszont lebeszélném magát arról, hogy Földvárra költözzön, ahhoz mit szólna? Pesten annyi csere akad!

Az asszony szava — bejövetele óta először — megszegett. ölébe eresztette a csere- papírt. Néma csodálattal, hamvas fejét ingatva bámulta Paszkót. Az újságíró gyanakodva kezdte behúzni a vállát.

— Hogy mit szólnék? — tört ki egy hosszú-hosszú fél perc múlva az asszony. — Azt, hogy maga egy drága, egy gyönyörű ember. És hogy a lányomékat, kerül, amibe kerül, visszahozom én még Bálványosról! Ki fogja fölnevelni az unokáimat azon a falun? Az állatorvosné? Megteszi nekem, hogy még egyszer kimondja? És én tudni fogom, hogy magától hova kell indulnom.

— Ne cserélje el velük, hanem válogasson tovább — mondta simán Paszkó, s miközben furcsa elégedettséget érzett, már tudta, mi következik.

— Köszönöm! — kiáltotta a vendég. Fölugrott. Négybe- hasította a papírokat. Két kézzel fülönragadta, és háromszor megcsókolta Paszkó Gábort; közte egyszer szájon. — Ne kísérjen ki. Megyek a földváriakhoz. Majd hívom!

A

z újságíró pislogva dörzsölte a szája sarkát. Nézte az érvénytelen papírfecniket. Szórakozottan elolvasta a szoprán özvegy energikus aláírását, és eszébe villant, hogy ez a szóból értő, s jó szóra hajló asszony, még csak be sem mutatkozott.

KM