Kelet-Magyarország, 1982. április (42. évfolyam, 77-100. szám)
1982-04-10 / 84. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLET 1982. április 10. Q A KÖLTÉSZET KAPJÁK Váci Mihály: Alkotás i. Nézz ki a vonatablakon. Ez is alkotás. Üivegzöld áttetsző dal. — énekel a rozs. Kiönt a fény, hátára veszi a világot. A felhők között eltévedt: — bőg egy boci. A fényben kapálnak, hajladoznak, a láthatatlan arcok, kiknek csak hátaíve ismerős. Mögöttük szétterpesztett lábakkal, pálcával csizmáját csapkodva áll a Nap. II. Tenni és írni csak úgy érdemes: — nem várni, hogy az lesz az érdemed. Nem várni csak a küzdés gyönyörére: kívánni: — másé legyen eredménye. Naponta megfeszülsz és görgeted a csúcsról visszahulló műveket. A csorba ívet kell betölteni, föléd teljes égboltot építeni. Alázkodom és szégyentelenül könyörgöm- hozzá — míg nem sikerül. Még nincs kíméletlen zsarnokom, s ha kész — ellene lázadozom. Nem is a mű kell — csak a küzdelem, csak önművem méltó ellenfelem. Az alkotó embert ha megteremtem magamból — művem befejeztem. Emberfeletti próba míg embertelen kínokból az emberi öröm megterem. Nagy István Attila: Elindult egyszer Elindult egyszer valaki, talpát homok sütötte, szeméből kiszakadtak a fák. torkát dűlőutak szorongatták. A tanya fölött kavargó varjak, a fuldokló csönd az ablakokban, a mohalepte kút az udvaron, a jegenyék gőgös némasága, a tölgyes kitárulkozó mélye, végképp múlt már, ami elhagyott? Milyen szorongás lobogtatja vérem? Hova sodor a nyugtalanság? Mi késztet, hogy a hiányokat húsz év után újraéljem? Ki sír fel éjjelente bennem? Kinek kell ma is énekelnem? Elindult egyszer valaki, talpát homok sütötte, szeméből kiszakadtak a fák. torkát dűlőutak szorongatták. Elszálltak a varjak: vak szemgödör minden ablak. Betemette a kutat az idő. kiszáradt minden jegenye. A legkisebb királyfi elvarázsolt kő-erdőben város füstjét azóta kaszálja. Kő arca van a magánynak, a halotti siratásnak, árva kő-fény bűjdosik apáink csontjai között. Táltos öreg énekelget, medve hangon dudorászgat. kiragyogna az elmúlásból, a föléje jött kősziklából kő kriptája nem engedi, ágas karját nyesegeti. Szeméből makacs virág szökken: átvirágzik az életemen. Sebestyén Sándor rajzai Ratkó József: Az ének megmarad (Sánta Ferencnek) Hanglemez ez a Föld, zeng a ráénekelt madárdal, emberi kín, anyaüvöltés, ciripelnek a tücskök, cinke csicseg, haldoklók nyögnek, hörren a beteg harmonika, a tüdő, nagydob a tenger, ütögeti villám, villog a karmesteri pálca, zenél az ember homloka, megszólal a vének ránca. jajgat a mikrobarázda, szél serceg, hallani a tű fordulását, fordul a tű Európára, Afrikára, hanglemez ez a Föld, szól a kizöldült fuvola, a nyárfa, jegenye melléhez szorítva peng az elektromos gitár, a villanyfa húrja, a gumifa lukai eldugultak, megteltek keserű nyállal, fémlő leveleit hiába billegteti a vihar, elreked, hegyével a földbe fúródva fölbrummog a halál nagybőgője, a bomba, kíséri sírás. koloratur sikoltás, aztán gyanútlanul és kíváncsian dalolni kezd a gyermek: gólya gólya gilice mitől véres a lábad mitől véres a lábad mitől véres a lábad — így énekel a kicsi költő, s elöregszik a hangja, elhallgat a nádi hegedű, nincs válasz, ki válaszolhatna néki, két szólamban az élők és holtak feleselnek. Bele jaj dúl, anyját, gyerekét kiabálja a kiskatona, isten álla alá szorított halott hegedű, kard a vonója, tapogatják sietős asszonyi ujjak, ó, nem ad az már. nem ad az már emberi hangot! Hanglemez ez a Föld, fordul fáival, eltaposott sírjaival, összezúzott kitinszárnyak a kőlapok, alattuk ember-maradék, ember-váz, ember-szív, elporló okarina, rég nem búg, régen nem énekel már, hangja belenyomódott, belekarcolódott a földbe. mint a madáré, mint a kiáltozó fáké. Mert régtől készül, régtől hullámzik ez a zene; hallom, mintha eleven nádsíp szólna, az őshüllő sziszegését, a szomszéd picijének szipogását, aki szájába veszi ujját, nyála kicsordul. ő maga is kicsi hangszer, nincs fölhangolva még a kínra, az öröm gyors futamaira — selypeg: bújj bújj zöld ág zöld levelecske nyitva van aranykapu — s tényleg nyílik a halál aranykapuja, bújnak, búj dósnak a drágák, mayák, aztékok, alemánok, sumérok, inkák, s bújnak az én halottaim is a gyermeki szóra, avarok, hunok, a ferdeszeműek, apám részegen eltéveszti, még énekel egyet. Hanglemez ez a Föld, hangzik madárszó, virágok vonítanak, eső zeng fölhúrozva a faragott szivárvány íve alatt, tó rezdül, árva cintányér, jaj, a tű meg-megakad, ugrál egyhelyben, ismétli a leforgott dallamokat: a halál kórusa rendben fölállt vala rendben fölállt vala tízmillió ágyú tízmillió ágyú egyszerre kiáltott az ég madarára a föld fiaira az ég madarai sorban elhullónak a föld fiacskái vérbe borúiénak vérbe borúiénak meg is meghalának És már csak ez hallatszik, ez a romlás, növény kapkod a füstben, búvik az állat. hallgat az ember, csak a fegyverek rettentő szája beszél. Hol van az isten, a híres, az élet Szentháromságában lakozó, hogy a tűt kiigazítsa? Bújkálva az idő tárnáiban az ének megmarad, mert elpusztíthatatlan. Bomba ha hozzáérne, tetteti magát halottnak, belesimul a földbe. Hanglemez ez a Föld. Rnénekelek én is. Mester Attila: Két vers ágakról, csillagokról Tél Ágihegyen csöppnyi csillag ül (ma egész nap fagyott) meg-megrehben kapaszkodik és fázósan ragyog El kellett volna mennem akár a madarak ám egy csillagnak erre gondolni sem szabad Meg-megrebben kapaszkodik (ma egész nap fagyott) ül a törékeny ághegyen és mégszebbien ragyog Épp hogy megérdemelhető Hát így vagyunk, hogy megvagyunk: van hely, hol meghúzzuk magunk, fejünk fölött egy csöpp tető, éppen hogy megfizethető. Épp hogy megérdemelhető szerelmünk, ami még ragyog, fák tartják fölé kezüket, s körülülik a csillagok. Kulcsár Attila: Dísznövénytan T. Filodendron itt a kis szobában — keleti ablak volt — indult növésnek, havonta egy sodródó új levéllel, s az egyszobás összkomfort kevés lett. Majd kétszobás következett s kinőtte — jó táptalaj, víz, fény csodákat téve — egy KTSZ lépcsőterében fért el, mígnem benőtt az elnökségi székbe. Áthelyezték a nagy tanácsterembe, ma már terét a plafonig betölti, nem fér be ládáján kívül egy szék se, s az ajtón egészben már Ö se fér ki. A Parlamentről álmodott korábban, cakkos levele kupoláig érne, de híreim szerint most már hiába kapaszkodik a sokszáz léggyökérbe. Magyar József: Konokul remél megröntgenez a föld és hű negatívként megőriz a múlandóságtól hát ne félj szikárabban maradni nem is tudnál ott tűnik ki a bölcs mint itt fönn a vers lényegét titokban adja fogát összeszorítja a koponya és konokul remél Szigeti György versei: A boldogságról Nem keresem a boldogságot, csak megfogni szeretném. Mint az elfáradt szemek. a kínokkal telekarcolt megkövesedni vágyók; a beporosodott üvegcsarnokok — ahol randevúztak a fények, , s este az ösztönök denevérei — magamba zártam a boldogságot. Néha belémnyilall, ahogy kutatja a szabadulás nyílásait. Aztán megnyugtat, mert nem ad jelt magáról. Akit szeretek Akit szeretek, eleresztem, szívós harmattal szövöm át a szárnyát. Akit szeretek, nem fogom meg, csak míg jóllakott a tenyeremből. Azért szeretem, akit szeretek, mert összegabalyodik a széllel, széthordott meséken él. Őrizz meg Őrizz meg engem elmúlás, ne adj titok-szeleknek, ne hagyd küszöbömre lépni a kétely-százszorszebbet! Te mindig változó örök, ledönt mindent hiányod! Belőled lettem, s nélküled magamra sem vigyázok. Bizonyosságod arra int, általad vagyok ember —, mint harangzúgással a csönd, veled születtem egyszer. Bodnár István: Keresztre feszíthet A pillanat villanó s kifut belőlem a düh akár képernyőn a fény ponttá zsugorodik rövidzárlat súlykolja testemet szelíden szólni vagyok csak képes keresztre feszíthet bármelyik védtelen vétkező gyermek Kérlelhetetlen utazás visz a vonat vissz vissza a hajdani gyerek felé >i Szánalmas vézna a kisfiú szinte átfú testén a szél fényképész helyett szemléli naponta némán a háború omladékáit lövedékek gödreit a falban osonó lépteket vaskályhák dermedéseit félelmek suhanásait a csillagszórók helyett szikrázó jégcsapot Homályos fényképek kísértő albuma Kisfiam mosolya vezet ki innen röpít fel csillagokig KM
