Kelet-Magyarország, 1982. április (42. évfolyam, 77-100. szám)
1982-04-24 / 95. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLET 1982. április 24. új lakók? Van, aki csak a bokortanyákról költözött az új lakótelepek tömbjébe, másokat az 1970-es pusztító árvíz szakított fel valamelyik Szamos menti községből. Megduplázódott a nyíregyháziak lélekszáma. Ez azt is jelenti, sok köztük az új városlakó, kevesebb az őslakó. Magukénak ér- zik-e eléggé a Nyírség fővárosát az újonnan érkezettek? Summás ítélet helyett annyi biztos, hogy idő kell, amíg számukra a „szőke város” szülőhelyként tisztelt darabkája lesz a hazának. Átvágunk a Bessenyei téren a Bethlen Gábor utcára. A színház mellett a sarkon egy negyedszázada még tűzoltólaktanya volt. Az idősebb nyíregyháziak jól emlékeznek, hogy a riasztó csengő után alig lehetett bírni a jól ápolt lovakkal. Ha a tűzoltók nem vigyáznak, bizony a lajtos kocsiknak feszülő paripák elragadják őket. A Bethlen Gábor utcából északra nyílik a Síp, a Víz, az Üj, a Búza, a Pacsirta utca. Ez a terület Nyíregyháza azon részeinek egyike, ami alig változott. Módos tirpák gazdák házai álltak itt, melyeket bérlők lakták. A bokorta'nyából ügyes-bajos dolgait intézni beszekere- ző, a piacra, vásárra portékáit behozó gazdák az év nagy részét városi házuktól távol töltötték. A Bethlen utcán voltak a nagy országos kirakodó vásárok. Az árusok sora a vasúti felüljárótól egészen a Víz utca sarkáig ért. A vásári forgatagban megéhezőt, meg- szomjazót számos kocsma, kisvendéglő várta. A Hétpettyes kacsa, a Figeczky- kocsma, a Dobrovovszki fűszerbolt és kocsma volt a leglátogatottabb. Ha az új városrészfken sétálunk, ha a házgyári lakások egyhangú tömegéből tovább szemlélünk egy-egy tetszetősebb típust,- akaratr lanul is a múltat fürkészd szűk. Mi állt az új lakótelepek helyén tíz, húsz, ötven év vél ezelőtt? Nehéz a válasz, mert alig maradt fenn fénykép a lebontott háziakról. Az idős lakatos mesterek — a Tündér Sándorok, a Radoszta Imrék, a Soltész Jánosok — közül Kresz- tyankó Gyuri bácsi kilenc- venkét évesen még láthatta az új Nyíregyházát is. Másfél éve együtt kocsikáztunk végig a városon. Közös városnézésünk óta már ő is örökre elment. De jól látom magam előtt csodálkozó öreg tekintetét, amely előtt tisztelettudóan elvonultak a Jósaváros épületkolosszusai, a napfényben pompázó tanárképző főiskola, a Kossuth utca mutatóba maradt régi és épülő új házaival, az üzemek, vállalatok, raktárak sokasága. Hallom huncutkás mondatait: — Ha csak mesélik, mennyit épült ez a város, és nem látom, el sem hiszem. Azt gondolnám, csak gurít az illető. Gyuri bácsinak ez volt az utolsó nyíregyházi sétája, ám itthagyta kapudíszekbe, portálokba, díszes ablakrácsokba formált kézjegyeit. H a a borzas és rakoncátlan északi szél hátán képzeletben még egyszer végigsuhanunk a város felett, hosszúkás, tarka tömbje, mint valami óriási összerakó játék pi- ' hen alant. A nyíregyházi Nagyerdőben a télráncokra már készül a fiatalító zöld tavaszi fátyol. A Sóstó-fürdő csendbe süppedve várja nyári vendégeit. A Jósaváros vakító fehér foltja után a belváros, mely szívét friss zöld tereibe rejti. Az északnak nyújtózkodó főút mentén a Déli Alközpont új lakótelepe fog kezet a kisvárosi girbeburga utcasorokkal. „Jellegtelen az egész, nincs mit szeretni rajta” mondhatja a metropoliszokból idelátogató idegen. Ám, ha a belváros patinája nem is versenyezhet más városokéval, ha nincsenek is „régi, műemlékei királyi - - > lábhybrfidkkáí”;ilán £ ről érkezett vándor is jóleső érzéssel nyugtázhatja: a Nyírségből összefutó utak mentén „eleven élet zsibong”. Reszler Gábor — B osszantó tréfának vehetnék a Nyíregyházára látogatók, ha szíves kalauzolás helyett az 1965-ben megjelent Sza- bolcs-Szatmári útikönyvet Séta Nyíregyházán és a Sóstón fejezeténél kinyitva nyomnák a kezükbe. Bizonyára eltévedne a városnéző. Hasztalan kereshetné a Mártírok terén a Dózsa mozit, a Kossuth utcán a kisvasutat, az Ószőlők kertjeit. Az utóbbi helyén új városrész, a Jósaváros magaslik több ezer lakásával. A nyíregyházi Nagyerdőig is hosszabb utat kell ma megtenni, mert a falánk város harapásai nyomán a Kossuth utca—Erdő sor sarkától messze visz- szahúzódott. Aki régebben járt már a Nyírség fővárosában, az a vasútállomásról kilépve — a város fogadóterén — rögtön lemérheti az óriási változást. Egymás mellett látható a Nyíregyházán meg- ifjító építkezések legkorábbi és legfrissebb példája: az Arany János utca négy- emeletes lakóházai és a Szamuely-lakótelep közelmúltban befejezett tízemeletes tömbjei. Az állomástól északra a Petőfi tér fáin. bokrain időzhet el a tekintet. A válogatott ritka fajú díszfákkal beültetett területen a postakocsik világában a járatok lovainak istállója állt. De nemcsak a postalo- ■ vak patkói nem kopognak többé az utcaköveken, hanem a talyigák és konflisok dereseié sem. „Nyíregyházát a jövőben úgy képzelem el, mint igazi városias élet színhelyét, amelynek utcáin eleven élet zsibong, melynek határában hatalmas gyárak dolgozzák fel a vidék mezőgazdasági terményeit, melynek kereskedelme közvetlen összeköttetést tart fenn a legelső piacokkal, s amely a csupán az ipar és a kereskedelem gócpontjain összegyülemlő nagytőkék kedvező hatása alatt ■otthona a művészeteknek, a tudománynak. Csak azt a városi politikát ismerem el helyesnek és támogatandónak, amely egy ilyen NyírNyíregyházi séták egyháza megteremtésére törekszik. „Ez az óhaj hetven éve került papírra Lukács Tihamér tollából. A megye- székhely jövőjét féltő patrióta a Nyírvidék hasábjain adott hangot kétségeinek látva, hogy a késve induló hazai polgári fejlődésbe még a huszadik század elején is alig kapcsolódott be a város. Akkor még Nyíregyháza városi múltja jószerével százéves volt. Az 1754-es újratelepülés előtt kis létszámú helyként tartották számon. Legkorábban a XIII. század elején Nyr- ként említik a források. A tatárjárás után lett Nyíregyház, majd Nyíregyháza. A szorgalmas, igyekvő új lakosok alatt virágzásnak indult a település. A XIX. század elején megtörtént az örökváltság, majd 1837- ben „királyi szabadalom által tanácsa is rendezve lön”. Fényes Elek, a magyar statisztika úttörője az 1851-ben megjelent Magyarország geográphiai szótára című munkájában Nyíregyháza nevezetes intézményeiként „helybeli viszonos tűz kármentesítő intézetet”, kisdedóvót, néptanítókat képző intézetet, kaszinót, kórházat tudott megemlítehi. Ekkor cserép-, szóda-, egy gyufa- és több szivargyára volt a városnak. A század eleji állapotok jellemzésére ismét Lukács Tihamért idézzük: „Nincs teljes végzettséget nyújtó főiskolánk, nincs állandó színházunk, nincs népkönyvtárunk, sőt múzeumunk nagyhírű kincseinek megfelelő elhelyezéséről sem gondoskodtunk mindez ideig. Ha ma végignézne szeretett városán, kortársaival, együtt bizonyára elcsodálkozna, hogy amit hét évtizeddel ezelőtt hőn óhajtott, annál már jóval több is valóság.” 1960-ban Nyíregyházát, a Nyírség gazdasági, kulturális és forgalmi központját ötvenhatezer-kilencszázan lakták. Ipara országos szempontból nem volt jelentős. Egy évtizeddel később lakóinak száma 71 ezer. Két új lakónegyed — az Északi és a Déli Alközpont — épült. Ipara országosan is jelentős: főleg az élelmiszeripar, a vegyipar és a gépipar. Üjabb évtized elteltével már a következőket jegyezték fel a városról: az ország hetedik nagyvárosa Nyíregyháza, felsőfokú központ Szabolcs-Szatmár megyében. Lakóinak száma húsz év alatt megkétszereződött. 1980-ban 106 ezren lakták. Szükségszerűen arcot váltott az egész település. A kisvárostól idegen, az emberi léptékeket meghaladó hatalmas épületek bontották meg a földszintes városképet. A nádfedeles porták, ahol — Krúdy szavai szerint — a „kis ablakok mögött epekedő fiatal nők, mániákus vénasszonyok, bogarászó, elgondolkozó öregemberek laktak”, visz- szahozhatatlanul a múlté lettek. A „lábujjhegyen járó kisvárosi esték” helyébe is nagyvárosi lüktetés lépett. Olyan hirtelen volt a változás, hogy az újat nehezebben befogadó idős nyíregyháziak idegennek érezték magukat szülővárosukban. Nem szívesen mozdultak ki utcájukból, mert féltek a neonfényes óriástól. Felejthetetlen számomra annak az idős bácsinak az esete, aki az estébe nyúlt nyugdíjas találkozóból hazaindulva eltévedt. A villogó reklámok között olyan kétségbeesve bolyongott, mintha egy elvarázsolt kastélyba csöppent volna. Pedig Hímes utcai lakása csak két saroknyira volt. A sétára vágyók azért a nagyvárosi forgatagban találhatnak pihenőhelyet. A nyíregyházi terek közül legnépszerűbb a Benczúr és a Bessenyei tér. A Széchenyi utca két oldalán a festő és a testőr-író szobrai őrködnek a pompás látványt, felüdülést adó kertek felett. Itt • a belváros peremén szakítsuk meg egy időre Nyíregyháza múltjában és jelenében, a térben és időben bukdácsoló sétánkat. Üljünk le a padra a Vénusz-kútszobor tövében eltöprengeni azon: kik építették és kik lakták az öreg városmagot? Az őslakosok, a települést poraiból feltámasztó tirpákok nádfedeles lakóépületei mellé a megyeszékhellyé válás után betelepülő dzsentrik ízlésére, modorára szabott köz- és magánépületek születtek. Az idegenek, a más tájakról betelepülő hivatalnokok, tisztviselők is igazítottak a városképen. 1876 után néhány évtized alatt megkétszereződött az épületek száma Nyíregyházán, mert az előrelépés a közigazgatási „ranglétrán” több épületet, munkaerőt kívánt. A század utolsó évtizedeiben számos, a belváros képét ma is uraló ház készült szecessziós stílusban. A Nyírvízpalota mozgalmas tetőzetével, tornyával, érdekes sarokkiépítésével, a volt Otthon-, ma Béke-szálló a maga korában reprezentatív homlokzatával a~ „boldog békeidők” hagyatéka. Húsz év alatt megkétszereződött Nyíregyháza lakossága. Honnan jöttek az Elek Emil felvétele EZERARCÚ SZABOLCS-SZATMÁR KM
