Kelet-Magyarország, 1982. április (42. évfolyam, 77-100. szám)

1982-04-24 / 95. szám

HÉTVÉGI MELLÉKLET

1982. április 24.

BÁLLÁ DEMETER FOTÓKIÁLLÍTÁSA

Értékmentés

# ## ' # es -o rz

IZMUSOK NEM CSÁBÍTOTTÁK EL; A MODERNKEDÉS CSAPDAIT ELKERÜLTE; MASOK HATASA ALÓL KIVONTA MAGAT; A MAGAKELLETÖ LATVANYOSSAGNAK NEM ENGED; GÉPEINEK OPTIKÁJÁT ÖNCÉLÚAN SOHA SENKIRE ÉS SEMMIRE NEM IRÁNYOZTA.

Örkény István

' >

• •

Gáli István:

Éjszakai

csöngetés • •

V------------------------------A művészről így ír a kiállítási katalógusban Ratkó József költő: „Úgy képzelem: Bállá Demeter ül (vagy áll) egy játékaira kényes kölök- Isten előtt, s feleselnek egymással. Dicsekszik amaz bajjal, emberi bűnnel, halállal

— Bállá Demeter meg az emberi lét eredendő vagy megőrzött szépségeit sorolja — mondja-mutogatja dacosan."

Nyíregyházán, a megyeivárosi művelődési központban látható tárlat bárkit könnyen meggyőz arról, hogy a Balázs Béla-díjas, számos külföldi és hazai kitüntetést birtokló fotóművész alkotásainak van értéket őrző, értéket teremtő, értéket árasztó hivatása, tehát ethosza, különös erővel egy szépre és jóra éhes és képes társadalomban

— ahogy ezt a megnyitón Soltész István, a Tájékoztatá. si Hivatal elnökhelyettese megfogalmazta.

Bállá Demeter megteremtette önmaga kifejezési formáját, formanyelvét. Ebben nem elhanyagolható tényező volt az, ahonnan jött. A békési ridegvilág árvaszegénységéből vezet útja a szép, meleg művészi magaslatokra. Innen ered, hogy szereti az arcokat, de nem retusálja a ráncokat, itt tanulhatta, hogy az arcokon a mosoly nem boldogság, ami nem létezhet, hanem értelmes emberi öröm. a gond nem remény nélküli szenvedés, hanem értelmes emberi szembenézés. Csak a mindenre tanító gyermekkor élménye tehette képessé arra, hogy az emberi mozgásban meglássa a kegyetlen erőfeszítést valamiért, vagy éppen két váll egymásra borulását egymágért.j •,,

A kiállítás képeit nézve hamar szembetűnik: Bállá Demeternél különös szerepe van a fénynek. A fény és árnyék karakterizál, súlyossá tesz vagy éppen égbe röppent. Az ember gondolkodni kénytelen: vajon látjuk-e magunk

körül ezeket a fényeket? Veszünk-e fáradságot arra, hogy kövessük a minket körülvevő világ tárgyain, a velünk élő embereken játszó pásztákat, leleplező fénynyalábokat, alkonyati glóriákat, simogató sugárkoszorúkat?

Nézni és látni egyszerre tanítanak Bállá fényképei. És aki azt hiszi, hogy ez a látásmód-alakítás valamiféle esz- tetizálásra ad lehetőséget, az téved. Az ember sokkal mesz- szebb jut el. Rájön napjaink néhány igen szigorú valóságára. Az egyik: örök baj, ha valaki az eszményt akarja

valóságként megeleveníteni. Amint Engels mondta: a rászerelt irányzatosság csak árt a műnek. Nem készít tehát ünnepi színékkel festett szent- képeket, hanem szigorúan folytatja a mai Magyaror- ország mostani sikerforrását, a marxi munkamódszert, azt, hogy folyamatosan visszatérünk ahhoz, amit látszólag már elvégeztünk, alaposan megbírálva kísérleteink gyen. geségeit, gyatraságait.

Tanulsága a kiállításnak: a leleplezés nem kritika. A leleplezés negatív elfogultság vagy cinizmus, „amely nem tiszteli, hanem kigúnyolja az életet és kárörvendően mondja rá az emberre az egyedül ki nem mondhatót: úgy kell neki" — amint ezt a megnyitó beszéd megfogalmazta. Bállá Demeter tehát képeivel nem titkoltan politizál. Nem egyszerűen a témákkal, hanem ars poeticájának szüntelen ismétlésével, megvallásá- val.

A kiállítás színes és feketefehér képeit feszes rend sorolta egymás mellé. Portrék, zsánerképek, képzettársító folyamatot elindító alkotások, az élet derűjét kifejező művek, utcai életképek — így foglalhatnánk .össze az egyes csoportokat. Bár nézve a műveket, az ember egyszerűen nem érzi szükségét annak, hogy ilyen művi rendszert keressen.

Hogy mivel éri el ezt a művész? Elsősorban azzal, hogy nem manipulálja a képeit, s azokkal nem manipulálni akar. Nincs is szüksége ilyen nemtelen eszközökre, mert ő eljutott arra a magaslatra, ahol objektivjével értéket teremt és növeszt.

Manapság sokan bűvészkednek a fényképezőgéppel. Vissza is élnek vele. Rontják a fotóművészet hitelét, mi több, megkérdőjeleztetik: vajon lehet-e e technikai eszközzel egyáltalán művészetet teremteni? Hitünket Bállá Demeter adja vissza. Pontosan azzal, hogy mindig igazat mond , s ha.sírást vagy mosolyt őriz, a pillanat sose megismételhető varázsát engedi látni: értéket őriz.

Nem hivatásom, hogy egy teljesen szubjektív ítélet közben arra vállalkozzam, hogy a képek technikai értékeit is mérlegeljem. De úgy hiszem, ez el is hagyható. A látogató, főleg aki számára a fényképezés egy kicsit csoda, egy kicsit érthetetlen mesterség, egy kissé varázslás — ez nem fontos. Az ossz élmény, a művek hatása a fő. Ez esetben pedig nem a technika a fontos, hanem az, hogy a művész képeiben önmagát adja közre — szintén retusálatlanul.

A május 16-ig nyitva tartó kiállítás más szempontból is mérce. Iránymutató a megyei művelődési központnak is, hogy mi az, aminek megmutatása szinte kötelező, milyen az, ami maradandó értéket közvetít a látogatónak, hat rá, s neveli a szépre és a jóra. Élvezzék a dicséretet, akik rendezték Bállá Demeter kiállítását, hozzájárulva ezzel a műélvezethez. (A cím melletti képeinken: Az élet védelme.)

Bürget Lajos

A

z előszobában hörrent egyet a kaputelefon. Aztán még egyet.

A férfi fent a lakásban már az első hangnál kajánul vigyorgott: íme, érdemes volt megpiszkálnia a drótokat, most nem tud a szerkentyű hajókürtként dudálni.

Hajnali három óra. Már megitta a teáját, íróasztalánál ül, munkára készen, csak. hogy a kinti nyökögés nem szűnik meg. (De kiadósán nyomkodja az a szesztestvér, aki hazafelé menet a kaputelefonok gombjain klimpíroz!) Gépiesen maga elé húzza az írógépet, de a befűzött papír az átütött sorokkal elkedvetleníti, ezért szivar után tapogat, talán iszik is egy kortyot, mert nehéz nekilódulni a munkának.

Bugyborékoló hangon még egyre fuldoklott az előszobában a kaputelefon. Valaki egyfolytában nyomja, nyomkodja. Az édesanyád szemit, te! — mormolta ő magában. Meg hogy: nyomd, ki tudja, meddig nyomhatod, mert közeleg már az impotencia!... Egy kis elhajlás, barátok közti hülyülés és szövegelés még kedves a szívének, de a mája már tiltakozik, és amúgy is mindig minden munkával úszik, gürizni kell hát, az írógépen művészked- ni, nem idegen házak csengőgombjain.

A fenébe is! Megy az idő. Legalább negyedórája szórakoztatja magát evvel a hajnali részeggel, csak hogy ne kelljen dolgoznia. Valami lerobbant vén piás cövekelt le, vagy egy loboncos ifjú, a lakással rendelkezők gyűlölője? Mindegy.

Próbált beleolvasni a tegnap reggel abbahagyott gépiratba, amikor odakintről, az öreg bérház körfolyosójáról zajt hallott. Lépteket. Újra és újra körbe megy valaki a gangon. Lakó nem lehet, az csak hazatalálna, akármilyen tájt siker. Különben is egyenletes józansággal kopogó és mégis óvatos léptek. Mit keres az illető? És ki az?

Fölberregett előszobája bejárati ajtajának csöngője. A „kit keresnek” kérdése hamar megoldódott. És máris újabb kurta csöngetés.

Szivarját megropogtatva rágyújtott. Ki lehet az? A lenti kapu zárva, azon egyik marha barátja se jöhetett be. Mert azok küldtek már hozzá eladó szelindeket kínálót, meg fél teherautónyi „megspórolt” tűzifát, s hiába erős- ködött, hogy gázzal fűt, a drabális lehordók véreres szemmel néztek rá, és kapott meghívót Iksz nagykövetségtől, hogy nemzeti ünnepükön jelenjen meg. mert kitüntették a harmadosztályú Elefánt érdemrenddel, ami ötszáz forinttal jár. (Ennél a beugratásnál mohóságában majdnem bedőlt: felhívta a követséget, hogy létezik-e Elefántrend?)

Hátha táviratot hoztak? — villant az eszébe. De nem, ek. kora buzgalmat a magyar postától nem tételez fel, amióta a táviratokat is a levélszekrényébe dobják be, hadd aszalódjanak.

Kint az apró csöngetések mellett a kilincset is megrázták. Vagy babrálnak a záron? Szivarjából izgatottabban pöfékelt.

Hát persze! Betörő. Csönget, és ha kimegy valaki, fal szöveget motyog, közben meg már varázsolgatja a zárat, vállával nyomja be a kétszár- nyú ajtót, és próbálgatja, hogy riglihúzással nem tud- na-e bejutni.

Alakul! Ez izgalmasan alakul. Ha ő ilyet tudna írni!... Eltolta maga elől az írógépet a megszületni úgyse akaró regény elvetélt soraival.

Szája sarkába csípve a szivart, kiosont a hallba. A félsötétben szétnézett, és leemelt a szekrény tetejéről egy alföldi fekete korsót. Jó nagy. Elég nehéz. És a nyakát megmarkolva jó fogás esik rajta. Akkor fog a betörő fejére ütni, amikor az benyomja az ajtót. Aztán majd telefonál, az ájult bűnözőt elviszik, ő flegmán leveri szivarja hamuját, visszaül a gép

mellé, és lemossa Tolsztojtól Bellowig az összes regényírót.

De az ajtó üvegén át egy rendőr árnyéka látszott. Mögötte még valaki civilben.

A hatósági emberek benyomultak, a rendőr tisztelgett, a civilruhás nyomozó kezet nyújtott, és bemutatkozásként „Valamilyen Bélát” morogva nekiszegezte a kérdést:

— Van önnek egy itétizen- kilencötvennégy rendszámú személygépkocsija ?

Neki autója van. Meg telefonja, és nem távbeszélő készüléke. Szívesen nyitna vitát a köznyelv és a hivatalos nyelv közti különbségről, de látogatói — valószínűleg — nem nyelvészek. Tétován befelé tessékelte őket.

— Talán mégse itt az ajtóban, erre, ezen a hosszú előszobán keresztül, ezért nem hallottam a kaputelefont...

Elszólta magát. De ezen nem rágódhat. mert amíg időt nyert, agya azt a kérdést őrölte, hogy mit követhetett el? — kit és hol ütött el, és hagyott cserben? Tudtán kívül, természetesen. Ds semmi se ugrott be. Óvatos vezető, éjjel meg sose autózik.

— Igen, az én kocsim.

A nyomozót ezek után nem kellett erőltetni, lecsüccsent az egyik fotelba, és elfogadta az elébe tolt cigarettát. A rendőr álmélkodva sétált a falakat beborító könyvespolcok előtt, ahol négy méter magasan ezer és ezer kötet.

— Ezt mind el tetszett olvasni az elvtársnak?

Jobb a beismerés. Mindjárt az elején.

— Nem, kérem. Egy részét, gyanítom, nem is érdemes elolvasni. Csak még mindig nem tudom, melyeket nem. De tulajdonképpen ...?

A hálószobából pizsamásán, álomtól püffedt arccal ki botorkált a felesége. És — furcsa mód, szinte örömteli hangon — közbeszólt.

— Feltörték az autónkat. Ugye?

Hát persze! Ö már kombinál, meg hogyan moshatná ki magát, ha mégis valami közúti disznóságot követett el... De miért vigyorog a felesége? Rózsaszín nagylábujját mozgatva meztelen lábbal tappancsol a parketten, pizsamáját összefogja a mellén, és az alvástól gyerekesre gömbölyödött arcán boldog mosoly.

A fiatal nyomozó felhúzta a szemöldökét, a pelyhedző bajszú kisrendőrre nézett, aztán újra az asszonyra.

— Miért tetszik ennek örülni?

— Mert, ha maguk becspn- getnek éjszaka, manapság az csupán ezt jelentheti. Csak maguk ezt már nem értik.

... Éjszaka rúgták a kapujukat — Bundás őrjöngő ugatása felverte a falut — a SAS-behívót kerékpáros futár hozta az apjának a tatai katonai kiegészítőtől, mert bár kétévi frontszolgálat után nemrég elengedték, a sebtiben összeállított utászszázad egyik hadnagya kidőlt, márpedig valakinek föl kell másznia a Kárpátokba induló vonatra; felesége apja ez idő tájt a munkaszolgálatot unta meg, és a háború utolsó évében otthon lapított, összekészített kis csomaggal,

hogy ha megverik a konyhaablakot, a szobából kilép a gangra, és a hátsó lépcsőn eltűnik a pesti éjszakában (végül csak nem tudta elkerülni Mauthausent); aztán a Viking SS-hadosztály ugyancsak éjjel érkezett, a bekerített főváros ostromgyűrűjének áttörésére az Ardennekből, bekopogtak, és már harsogták is: „los, los”, mert nekik kellett az ágy, a sezlon, az éléskamra, az egész ház, de el- kámpicsorodott képét látva az egyik német nagy tábla csokoládét nyomott a markába, amit önérzetesen visszalökött, nem gyerek ő már, igazgatta leventesapkáját, és a szőke legény szívből nevetett (olyan furcsa erre a kedves jelenetre ma visszaemlékeznie); feleségét anyjával a sárga csillagos házból éjjel zavarták el az utcára, hogy gettóban a helyük, és csak egy váratlan légitámadás mentette meg őket a legrosz- szabbtól; ötvenegyben ő katona volt. kapuőrségben feszített határ menti városban, amikor a szemben Tévő házból teherautókra pakolták föl az ott lakó régi tiszteket, és a volt ezredesek engedelmesen kecmeregtek föl a gépkocsik platójára, csupán egyikük felesége nem kért a továbbiakból, s kiugrott az emeleti ablakból, letakarták hát újságpapírral, és őriznie kellett, amíg hajnalban el nem takarították a nyomát is; felesége családja ugyanezen időben a kitelepítéstől félt, a nagynénijük, akinek üzemnek nevezhető varrodája volt, már Nyírábrányból küldött üzenetet, felesége apja pedig a lefogott szocdem- vezetők kártya, és dumapartnere volt évtizedek óta, ezért ha egy lakó későn jött haza, és lent döndült a kapu. idegesen cigarettára gyújtott, történelmi tapasztalatai alapján immár meg se próbálta volna a hátsó lépcsőn át való eltűnést; ötvenhét elején már ő is pesti lakos volt — lényegesen kevesebb könyvvel —, és mint párttag és kiképzett katona be kellett segíteniük a karhatalmi egységeknek, a címét felírták és (mi tagadás) nem volt lelkes, ha valami utcai cirkusz alkalmával lehívták, hogy fegyverest pótolva figyelő szolgálatot lásson el; e hónapokban későbbi felesége húgának a férjét — akivel különben már együtt se élt az asszonyka — bizonyos felforgató tevékenységek miatt szerették volna elcsípni, ezért időnként megjelentek éjszaka a ballonkabátosok vagy a pufaj- kások, ellenőrizendő, hátha mégis volt feleségénél lapul a körözött...

A férfi és az asszopy egymást nézte. Mióta ők összeházasodtak, húsz év óta nincs mitől félniük. De a frász ott van bennük. És immár ott is marad, mindörökre! — legalábbis ezt hitték a mai napig.

Mindezt most megcáfolta, hogy a felesége mosolygott, mielőtt még tudta volna, hogy mi történt. Mert tudta, hogy mi nem történhet.

— Hál’isten, maguk ezt nem érthetik — ismételte meg a két fiatal rendőrnek, és visszafordult a szobájába aludni.

Akt. (A reprodukciókat Császár Csaba készítette)

KM