Kelet-Magyarország, 1982. április (42. évfolyam, 77-100. szám)

1982-04-24 / 95. szám

KM HÉTVÉGI melléklet A nyírbátori stallumok A NYÍRBÁTORI STALLUMOK A MAGYARORSZÁGI FAFARAGVÁ- NYöK EGYIK LEGMONUMENTÁLI- SABB, BÜTORMÜVESSÉGÜNK EU­RÓPAI RANGÚ LEGSZEBB ALKO­TÁSAI. MIND A SZAKEMBEREK, MIND PEDIG AZ ÉRDEKLŐDŐK Minden elfogultság és lo­kálpatriotizmus nélkül állít­ható, hogy Nyírbátor művé­szettörténeti szempontból ki­váltságos hely. Olyan gótikus hálóboltozatú (alatta csen­dülnek fel évente az Európa szerte ismert „Zenei Napok” hangversenyei), olyan párat­lan fafaragást! reneszánsz emlékekkel és sajátos barokk stílusú oltárokkal kevés tele­pülés dicsekedhet az Alföl­dön, mint Nyírbátor. A nyírbátori stallumokkal több ízben foglalkozott a ha­zai szakirodalom, önálló kö­tetet szentel a monumentá­lis műtárgy közzétételére a Nemzeti Múzeum abból az alkalomból, amikor ezt res­taurálás után az állandó ki­állításán bemutatja. A stal­lumok későbbi vizsgálata so­rán teljes mértékben elfo­gadható tényadatokra deríte­nek fényt a szakírók a stal­lumok eredetére, elhelyezé­sére és készítőjére vorratko- zólag. Ennek során sikerült megfejteni a stallum egyik intarziaképén a készítő mes­ter nevét is. A XV. század végén, a XVI. század elején Toscana városaiban, kolostoraiban d.GteHrtÚflSy sokoldalú,^(3- vész ra7!#PM^l9s$Z(S)r^r! bronzöntő, iptarziátar —w Giovanni da Verona olivetá- nus szerzetes. Az ő műhelyé­nek díszítő eljárásait, minta­kincsét fedezhetjük fel a nyírbátori stallumokon. A firenzei Via de’ Servi XV. századi nagy hírű asztalos­műhelyeinek művészi gya­korlatát követő és továbbfej­lesztő mester legjelentősebb tanítványa szerzetestársa, Roberto Marone volt, a fes­tői hatású intarziaművészet kiváló képviselője. A nyírbá­tori stallum egyik berak á- sos tábláján ábrázolt könyv metszésén F. Marone felirat olvasható. Az F betű Fecit (készítette), vagy Frater (szerzetestestvér rövidítése) lehet. A más itáliai mesterek­kel együtt feltehetőleg Má­tyás király udvarába hívott Marone mester azonos lehet Giovanni da Verona emlí­tett tanítványával, Roberto Maronéval, esetleg testvérei­nek egyikével, akik szintén ismert nevű művészek vol­tak. A nyírbátori stallum részleteinek kidolgozásában valószínűleg részt vettek a helyi ferences kolostor asz­talosai is. Alig két évtized múlott el a nagy király, Mátyás halála után, amikor Nyírbátorban elkezdődnek és 1511-ben be­fejeződnek a stallumok nagyszabású munkálatai. A stallum imapad, összetett bú­tor, hátaspádsor. Alkotó ele­KÖRÉBEN MÁR FOGALOMMÁ VÁLTAK. EZ A KÉT SZÓ: „NYÍRBÁ­TORI STALLUMOK” SZINTE ELVÁ­LASZTHATATLAN EGYMÁSTÓL. NYÍRBÁTOR GÓTIKUS, RENE­SZÁNSZ, BAROKK MŰEMLÉKEI MELLETT NAGY MÉRTÉKBEN FÉMJELZIK NYÍRBÁTOR NEVÉT. szült ilyen rajzos díszítmény. A rajzos-intarziás táblákon szimmetrikus kompozíciók, úgynevezett groteszkek lát­hatók. Jelképes ember- és állatalakok, díszes vázákba rendezett virágos növények, gyümölcskötegek, ötvösmű- ihöz hasonló kandeláberek köré csoportosított fegyve­rek, edények stb. Két táblán látható a megrendelők sár­kányfogas címere, amelynek szárnyas puttók által fel­emelt pajzsa köré a Szent György-lovagrend jelképe, a sárkány pikkelyes teste csa­varodik. A stallum berakásos hát­támlái közül sajátos megje­lenésükkel kiemelkednek azok, amelyek félig nyílt rá­csos ajtajú szekrénybelsőt ábrázolnak. A szekrények polcain könyvek, díszes edé­nyek, füstölők, ékkövekkel kirakott talpas kereszt, grá­nátalmák láthatók. Mind­egyikben véretekkel ellátott, csatokkal összefogott táblájú könyvek vannak, amelyek­nek metszésén ókori és kö­zépkori szerzők neve olvas­ható. Egy teljes táblát betöltő latin nyelvű felirat megőriz­te a megrendelő testvérek nevét, rangját és a készítés évét: „E művet készíttette nagyságos Báthori György királyi főlovászmester és Báthori István temesi ispán, az Alsó Részek főkapitánya, valamint Báthori András, Szatmár és Szabolcs megyék ispánja, aki bár a legifjabb volt közöttük, mégis az ő fá­radozása által készült el ez az alkotás az Ümak 1511. esztendejében”. A 25—25 ülésből álló, vagyis ötven főre készült két tölgyfa-stallumsor erede­tileg a volt Ferences mino­rita templom szentély oldal­falai mentén húzódott végig, tehát nem a Báthori család használatára, csupán annak kegyúri bőkezűségéből ké­szült. Eredetileg a Ferences templom a Báthoriak temet­kező helye is volt. A két stallumsort akkor szállították át a református templommá lett Szent György templom­ba, amikor a Ferences kolos­tor és a templom a reformá­ciót követő évtizedekben el­hagyatottá vált és pusztulás­nak indult. A harmincas évek elejétől a stallum mennyezetes sora a Magyar Nemzeti Múzeum történeti kiállítását, a meny- nyezet nélküli része pedig a hatvanas évek végétől a nyírbátori múzeum Báthori­ak emlékkiállítását ékíti le­nyűgözően. Dr. Szalontai Barnabás meiben a baldaohinos trónos és a középkorban oly gyako­ri olvasó zsámolyt ismerhet­jük fel. Ezeket az ima pado­kat a szakirodalom latin ere­detű szóval stallumoknak nevezi, melyeket a templom szentélyének két oldalfala mentén helyeztek el. A kora középkorban a zsolozsmázó papok, kanonokok használ­ták. A stallum felépítése lé­nyegében megegyezik a gó­tikus stallumokéval, csupán a mennyezet alakja tér el a korábbiakétól. A hátaspadsor ülései fölé ugyanis konzo­lokra támaszkodó, ülésen­ként ismétlődő, összekap­csolt félkörívek'ből kialakí­tott mennyezet hajlik, ame­lyet domborműves széles sáv és gazdagon tagolt, kiszéle­sedő párkány zár le. Az egész stallumot szinte elborítják a reneszánsz dí­szítőelemekből gazdag kép­zelőerővel és finom művészi ízléssel összeválogatott dí­szítmények. Az ülések alatti részeket a gótikus művészet­ben kedvelt laposfaragással készült szép rajzú levélcsok­rok díszítik. Az ülések közöt­ti válaszfalakat, a padvége- ie1^vpiennyezet alatti fél- köveket, az ívek fölqjt, vé­gigfutó frízt és párkányt domború faragványok ékesí­tik: toj ásfűzérekj' ^gyöngyso­rok, húsos levelűi vi rágós in­dák, levélcsokrok, gyümölcs­kötegek, egymással szembe­forduló delfinek, kerubfejek, oroszlánmaszkok, kandelábe­rek, kötélfonatok, valamint a Báthoriak sárkányfogas cí­merei. A faragások egyetlen tenyérnyi felületet sem hagynak üresen, ám szinte se­hol sem ismétlődnek. Elren­dezésük finoman hangsú­lyozza a hatalmas bútor szerkezeti elemeit, és kieme­li a stallum berakásos hát­támláinak megragadó szép­ségét. A magas hátfalat tagoló lapos pillérek testét, a hát­támlák keretét, az ülések kö­zötti válaszfalak és padvé- gek élét más korai rene­szánsz bútorokról — példá­ul a bár.tfai kétüléses pádról — ismert, egyszerű mértani elemekből összeállított bera­kásos szalagok díszítik. A háttámlák intarziás dísz« azonban egyéniek, magas fo­kú művészi igényességet fe­jeznek ki. A táblák egyik ré­szén sötét alapon világos fa- berakásokkal készült a min­ta. A világos falemezek na­gyobb foltjában fekete vona­lak részletezik a rajzot: a fi­noman bevésett mélyedése­ket viaszszerű anyag tölti ki. Csupán világos színű, de kü­lönböző árnyalatú falemezek­ből összeállított alapon is ké­1982. április 24. □ (5 □□BEnraHmmtnmrüfi Köz szolgálatban Ott tartottunk, hogy megkérdeztem: — „I”-vel, vagy „Y”-nal? — „I”-vel. Nagyapám még nem így írta, de valahol, egy anyakönyvvezetőnél, lema­radt az „y”. Még annyi időm volt, hogy leírtam, Jenei Lajos, tanácselnök, Csenger. Aztán az alig megindult beszélgetés hosz- szú percekre megszakadt. Ajtónyitás ajtó­nyitást követett, s valamennyi belépő mon­dandója így kezdődött: „Elnök elvtárs...” Jenei Lajos pedig elnézést kért, tárgyalt, el­igazított, bíztatott, vagy korholt. A tanács háza régi, az elnök szobája tá­gas, világos, egyszerűen, de ízléssel berende­zett. Egy kisváros „polgármesteréé” is le­hetne. Míg az elnök intézkedik, van idő kö­rülnézni, s Jenei Lajost figyelni. Minden mondata határozottságot, tekintélyt és nyu­galmat áraszt. Azt a fajta magabiztosságot, melynek birtokában azonban pirulás nélkül kimondható: „Erre most nem tudok felel­ni... nem ismerem a kérdést... nem va­gyok biztos, de holnapra utána nézek.” S a válasz nélkül hagyott kérdező abban a biz­tos tudatban távozhat, hogy holnap valóban feleletet kap. Aztán véget ér a „roham”, és akad idő be­szélgetni. — Ahogy itt ül, maga a megtestesült nyű-' gálom ... — Nekem jó idegrendszerem volt. A téesz- alakítás idején romlott, az árvíz idején pe­dig felborult, és azt hittem, hogy ki fogok készülni. Nem így történt, de azért nem va­gyok a régi. Azt viszont nem ismerem, hogy egy ember normális munka mellett kiborul. Ott más is van a háttérben. Én, még a köl- csönjegyzéseket és a begyűjtést is nyugod­tan csináltam végig. A téesznél éreztem elő­ször feszültséget, az árvíznél pedig — hadd ne fogalmazzak rosszul — szinte zsarnok lettem. Pillanatokon belül döntöttem és in­tézkedtem. De soha semmiért sem kellett, hogy felelősségre vonjanak. Ez mutatja, baj nem volt, még ha a cél érdekében arrogáns is voltam. Aztán kezdtem lenyugodni, és ma nincs okom panaszra. Ha megbosszantanak, tudatosan levezetem. Ehhez persze körülmé­nyek is kellenek. Ketten vagyunk a felesé­gemmel, megélhetési problémáink nincse­nek. Ami pedig Csengert illeti: körül lehet nézni... Községismertetés, adatok közlése helyett két mondat álljon itt: Csengerben’ körül le­het nézni. Ha ez igaz, akkor igaz ez is: A munkás éveinek többségét itt töltő Jenei La­josnak ebben minden bizonnyal elévülhetet­len érdemei vannak. Az idegrendszerről folytatott beszélgetés során kiderült: a most 58 éves Jenei Lajos végig csinált mindent, ami kor- és sorstár­saira méretett. És annyit tudnia illik min­denkinek — kortól és sorstól függetlenül —, hogy rendíthetetlenül és tisztességgel, ésszel és szívvel cselekvőén megélni az említett év­tizedeket, már önmagában is tiszteletet éb­resztő emberi teljesítmény. — Porcsalmai vagyok, édesapám kispa­raszt volt, hatodmagammal nevelt minket. Én vagyok a legidősebb. A többiek? Egy ÁFÉSZ-osztályvezető, egy Tyúkodon van férjnél, de itt a cipőgyárban munkásnő, egy fiú Leányfalun él, egy lány Porcsalmán ÁFÉSZ-felvásárló, a legkisebb öcsém ács és kőműves a tyukodi konzervgyárban. Gye­rekkorom kellemesen telt, mint az átlag pa- rasztgyerekeknek. A dologhoz nagyon ha­mar hozzászoktunk, ennünk volt mit, s volt ruhánk is. Amire szívesen emlékszem: a gyerekkori „madarak és fák napja”, az is­kolai ünnepségek, amiket nagyon szépen rendeztek, a szereplések, mert nagyon sze­rettem szerepelni, egyszer előadtuk a „Fös­vényt” is. Természetesen voltam levente is, itt a szervezettség ragadott meg. És jött a MADISZ. Azok nagyon szép évek voltak. A korai évek tapasztalatai alapján két dolgot szűrtem le magamnak: érteni és segíteni kell a fiatalokat és tudomásul kell venni, a fiatalok mások: de nem lehet tudomásul venni a felületességet, a lezserséget. Mondatai a gyakorlott beszélő kerekded- ségével gurulnak egymás után, de a gyakor­lott beszélő közhelyei nem formátlanítják a mondandót. Minden világos, minden átte­kinthető: úgy tűnik, titkolni valója nincsen. — Amióta élek, közszolgálatban állok: 1940 májusában a porcsalmi elöljáróságon előbb irodasegédtiszt, majd adminisztrátor voltam. Mindössze két olyan évem volt, ami a több mint negyven évnyi folyamatosságot megszakította. A földosztás után ugyanis hazamentem az apámnak segíteni. Ügy lát­tam, a paraszti gazdálkodás szépen fejlődik, de amint egy kicsit egyenesbe jutottunk, visszakértem magam a közszolgálatba. Mi tagadás: kevés volt a pénz... Persze sza­badság alatt aztán is kapálni, aratni men­tém. Az élet messzire nem vetette el, de tá- gabb szülőföldjének számos helyén megfor­dult. Csengersimán 1949-ben a körjegyzősé­gen dolgozott. Nagyhódoson 1950 szeptembe­rében váltatta le a körjegyzőt, amikor a ta­nácsválasztások előkészítése folyt. Ez év ok­tóbere már Csengerben, a járási tanácson találta. Innét hamarosan Pátyodra került vb-titkárnak. Itt 1954-ig dolgozott, közben megnősült. Aztán 1954 májusában ismét Csenger, a járási tanács következett. Azóta itt lakik. A szervezési, ellenőrzési csoportot vezette 1961 elejéig. Közben szőlő-gyümölcs technikus lett, s mint szakember, a téesz- szervezósek közepette három évet vállalt a nagygéci Kossuth szövetkezetben. — Főagronómus voltam — mondja, majd nevetve teszi hozzá —, akkor még így ne­vezték az egy szem agronómust. A három év letelte után a MÉK-hez (a mai ZÖLDÉRT elődjéhez) ment, mert tudni való volt: a járás szűnőben van. De, az első hírek még alaptalanok voltak. Felkérték rá, és ő el is vállalta a NEB járási elnöki tisz­tét. — A járás megszűnéséig, 1969-ig dolgoz­tam itt. Először arra gondoltam, elmegyek, több lehetőség is kínálkozott. Jöhettem vol­na a megyéhez, mehettem volna Debrecen­be. Debrecent nagyon szeretem. Csakhqgy lakás sehol sem volt, itt maradtam, Csen­gerben korábban is tanácstag voltam, s amikor a községi tanács elnöke lettem, úgy érzénL szívesen látták'az embereki S ékkor jöttek a nem várt események. Ránk szakadt az árvíz. Ebben az időben, ha őszinte aka­rok lenni, megbántam, hogy elnök lettem. Bírom a munkát, a hajtást, de annyi lett ar* probléma, hogy embertelen. Nem hittem volna, hogy képes leszek, ha kell, két éjjel, három nap talpon maradni... Itt kellene következni a felsorolásnak: mit gyarapodott Csenger az eltelt bő évtized alatt. Maradjunk annyiban, amit már leszö­geztünk: gyarapodott. S nemcsak Csenger, de a társult községek, Szamosangyalos, Csengerújfalu, Szamostatárfalva, Komlód- tótfalu, Csengersima. Mondhatnánk még Nagygécet is. Csakhogy gyakorlatilag már nincs. “Ne soroljunk adatokat, mert — úgy tűnt — nem is ezekre a legbüszkébb Jenei Lajos. — Az ötvenes évek nagyon nehezek vol­tak, tele idegfeszültséggel. Talán azért vol­tam képes végig csinálni, mert a sok zűr közepette is társadalmi fejlődést vártam, s haladást láttam. Sok olyan pillanatom volt, amire nem szívesen gondolok. A téesz-szer- vezéskor kapával, kaszával fenyegettek. Csakhogy azokkal az emberekkel ma, na­gyon jó viszonyban vagyok. Még az ellen­forradalom idején is nyugodtan járhattam a járásban. Igaz, akadt aki megfenyegetett, de többen voltak, akik szükség esetén meg is védtek volna ... Mit kellene másként csi­nálni? A felsőbb állami és pártintézkedése­ket mindig akceptáltam. Többnyire szüksé­ges dolgokra irányultak azok. De kivetni valónak tartottam és tartom ma is: az álla­mi akarat végrehajtásának időnként felbuk­kant módszerét. Nem mindegy, embersége­sen csináljuk amit kell, vagy sem. Azért mertem mindig nyugodtan járni, mert el­vem volt: emberségében senkit sem bánta­ni. Bármily furcsa: nem lehetett mindegy, miként seprem le a padlást. Ügy, hogy sem­mit sem hagyok, vagy úgy, hogy maradt életre való is. A téesz-szervezéskor, ha úgy tetszik, zaklattuk az embereket. De aki be­lépett, az többé nem volt visszahúzó erő. Egy embernek mindig egyenesnek kell len­nie. Hintapolitikát alkalmazni nem lehet... — Hamarosan hatvan éves leszek, de leg­feljebb az új választásig akarok pozícióban maradni. Nem is annyira a pihenésre, in­kább a kötetlenségre vágyom, mert a hiva­tal túl sok kötöttséget jelent. Van 18—19 al­mafám. Van egy kocsim. Olvasok, rádiózok, tévézek. Jó barátokkal ultizok. Elfoglaltsá­gom bőven lesz. A közéletről leszokni, úgy­sem lehet. Búcsúzáskor ocsúdom: valamiről még nem kérdeztem. Az elismerésekről. — Nincs hiányérzetem. Több mint tű ki­tüntetésem van. A legnagyobb a Munka Ér­demrend bronz... Magától talán nem is mondta volna. Spridl Zoltán

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents