Kelet-Magyarország, 1982. március (42. évfolyam, 51-76. szám)
1982-03-13 / 61. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLET 1982. március 13. I II ML |^V h I | #% m em kell lélekbúvárnak lenni ahhoz, hogy megértse az ember: a bácsika únja magát. Kedvtelen nézeget maga körül, aztán kibámul az ablakon, de a hófoltos táj beburkolózik a ködbe, nem mutat semmit magából. A bácsival szemben egy katona alszik. Azzal nincs mit kezdeni, nyitott szájjal fújja a levegőt, s valójában nincs is a vonaton. Otthon van valahol. Egy asszony a nagylányával ül még szemben, de olyan merev, egyenes derékkal, keskenyre harapott szájjal, hogy abból látni; ezek beszélgetni aligha fognak. Ül még ott egy savanyú arcú úrféle ember is, de az meg olvas, és csak időnként bámul át a könyv felett a keskeny ajkú lányra. Az látja a bámulást, kedvét is lelné benne, de szegény úgy tanulta az anyjától, hogy sok ember között utálkozást diktál az illem, ök már így fognak ülni a végállomásig, de hát ők is a hibásak. Rászóltak egy emberre, aki rágyújtott, az meg visszabeszélt, és a kocsi a dohányosnak fogta a pártját. Még az is, aki nem dohányzik, mert történelmi igazság, hogy magyar embernek mindig jólesik, ha áthágja a hatóság valamely szabályát. Akik távolabb ülnek, azok nem számítanak, oda már kiabálni kellene, de úgy elvész az íze a szónak. Ül hát a bácsi és unatkozik, pedig kiderül ez is nemsokára, lenne mit beszélnie most, olyant, amit Pesttől Szamoskérig nehezen tart magában az ember. A kocsi másik felében kártyáznak. Azok jófélék, maguk között beszélnek is, de a játék már baráttá tette őket, hiába nem ismerték egymást az út elején. Elvannak magukban, azaz lennének, mert az öregben már ágaskodik az unalom. Izeg- mozog, matat a táskájában, aztán lesve hogy mit szálnak ehhez a többiek, kihúz egy menkű nagy kulacsot. Műanyag, látni hát, hogy jól túl a felén lötyög valami benne. Az öreg is rázogatja, nézi, és olyan áhítat van az arcán, hogy aki látja, annak bizony összefut a szájában a nyál. Persze az ivást is tiltja szabály, de magyar emberek a kártyások is. Onnan szód át az egyik. — Jóféle? — Ez igen — kivár az öreg, mintha sokáig akarna örülni az első szónak. Csak később teszi hozzá. — A vöm adta Pesten ... — Ulti passz ... — Nyolcvan fillér ... Ilyen a szerencse. Pont az első szónál osztanak odaát piros ultit. Ám az öreg nem hagyja magát. Tartja, mutatja a kulacsot és vár amíg odaát kifizetik a bukott ultit. — Hát a kulacs az enyém volt, nem mondom ... — Négy adu egy kézben! A színnel is eltaláltak ... Aki oszt, most ráér. Átszól hát az öreghez: — És tele volt? — Pesten még igen. Én is tele adtam neki Szamoskéren. Ügy dugta a táskámba, hogy a lányom ne is lássa, mert mi tagadás, az fukaros egy kicsit ... Az asszony meg a lánya még keskenyebbre szorítja a száját, hogy legalább az arcukon lássék a véleményük, ha kimondani nem is merik. A kártyások szívesen nevetnek a fukaros menyecskén, és kedvtelve nézik a kulacsot. Egyikük, sejtetve, hogy értő ember ő, a szamos- kéri pálinkát kezdi dicsérni. Még az osztás is lelassul a > nagy' figyelemben. — Rendes ember ~ lehét’ ’ á' vője... — Hót... — Miért rendes? Csak visszadta. Ügy illik ... Való igaz, hogy ügyes ez a mondat, mert hát mi juthat az ember eszébe róla, ha nem az, hogy akinek van, annak kínálni illik. Mondhatja már az öreg, amit akar. Biztos, hogy figyelni fogják. Mondja is. Elmondja a lánya boldogulását, a lakást is Kőbányán, meg mindent, amit a három nap alatt a vendégségben megélt. A kulacs ott táncol közben a kezében. — De gyereket, azt nem akarnak... No, ez már igen bizalmas, majdhogynem vallomásféle mondat, nyelnek is rá az emberek, még ötödik is, akit vagy a kulacs, vagy a beszélgetés csalt közelebb. Az úrféle meg leteszi a könyvet, mint aki éppen belefáradt a tudományba. — Hanem — látszik hogy tudja az öreg a mese módját, mert a lényeghez kerül közelebb — hogy jártam én ezzel a kulaccsal. — Hogyan? — Hát úgy, hogy Püspökladányig elő sem vettem. Gondoltam tartson ki, meg otthon is mutattam volna belőle. Ladányban aztán elővettem. És tudják mi lett? — Megbüntették? — Engem? Hát vizet adott nekem a vöm, nem pálinkát. Olyan jó vasas pesti vizet, hogy a mi kutunkban sincsen olyan... Kényszeredetten nevetik az emberek a történetet, csak a keskeny ajkú, szúrós szemű asszony arcán lesz igaz a mosolygás. Az úrféle felveszi a könyvet, az osztó újra keverni kezd. — És tudják mit csinálok én most legközelebb? — Mit? — Hiúsvétba jönnek. Ezt már vissza nem adom nekik. Hánem ... — Elhallgat az öreg, a táskájába teszi a kulacsot, és kivesz belőle egy majdnem teli félliteres barackot. Űjra lassul a kártya, unalmas lesz a könyv és igaz a kíváncsiság. A lány még mosolyog de az asszony már olyan komoly, hogy akár a fukar vő anyósa is lehetne. — Hanem? Csavarja már az öreg a kulacs tetejét, megtörli az üveg száját és nyújtja annak, akit legidősebbnek gondol. — Van nekem otthon egy kis demizsonom. Azt megtő- töm jó kúti vízzel, van az olyan, mint a pesti. Még be is dugom erősen, és csak akkor adom oda, amikor már a buszhoz mennek. Egészségükre ... A z üveg körbejár. Rossz ízű kommersz barack van benne, de a sokórás út után az is jólesik. Csak az öreg nem iszik. Kivár az igazibbra otthon, mert hát annak párja nincs. Olyan zamata van annak, mint a jól elbeszélt, útközben hallott történeteknek. Bartha Gábor Krutilla József: Jósaváros. (ToUrajz) VER Mátyás Ferenc: Téli rigó Szól a rigó, derült eget ígér, pedig a hó már a térdemig ér, meszes agyamig, szinte megvakít, rakja az idő csontomba a kínt. Behúzom nyakam, még nem hiszem el meleg sugár, hogy te jössz, zörgetel bezárt szívemben, — tán már csak a bői támasztja kedvem halottaiból. De a kémények, zsúpos háztetők időjósa csak serkenti a zöld mezőt, hallgatom, hogy a kankalint kicsalta, s szegény, álmában kinyílt. Derűt ígér a behavazott fán a ködevő piros-csőr fuvolán, noha a fény még csak illúzió, optimista dalnok az a rigó. Nem bántja a fagy, csalhatatlanul dalol, mert érzi, a tél elvonul, kitárulnak az ablakok, szívek, s a fagy odúját napfény tölti meg. SEK Törő István: Félrevert életünkkel Hajónk szembenéz a láthatárral, testünkkel nyitunk mennydörögve tüzet a gyilkos időre, mely a tengeren sem tengeribb — máglyám meggyűlt, lángot vittem, hova eltapogathattam, könyvek szikár betűit vittem, szikrázó szemekben kerestem befogadást, hajnalig szavaltam Attilát s a fosztó ősztől féltettem Juditot — így veszünk valamennyien ködbe egy szép napon, alakunk széllel kitömi eltemető nemzedék, hordalékaink nem ülepszenek le, szellemek szabad asztalánál beleiszunk századunk poharába s nem hamvadhatnak remények, a hamvadásnak nagy az ára! félrevert életünkkel harangozzuk ki agyak mélyéről a tompulást, hegyeket mászunk meg s nem fogadhatunk szabad elvonulást. Szokoly Tamás: Titokvédő A szemed, a szemed, a szemed. Ha rám nézel, már gyógyulok. Kerengek, .bolyongok benne, mint erdőben a farkasok. Ha sokáig teszem, meghalok. Ügy érzem, mintha minden, minden, teveled kezdődne újra. Szükségem van minden szódra, okos intésed mutatta útra, a jelenre, jövőre, múltra. A szemed, a szemed, a szemed fehérbe ágyazott arany. Ha nem vésel örökre belé, mint egyetlent és nem számtalant, (bár elhagyjuk egymást) boldogtalan s bolondabb őrült, mint voltam, bátrabb és ostobább leszek, s elveszik belőlem végleg, mint aki titkokat véd meg, az örökké szerelmes gyerek. Zelk Zoltán: Mert nem lehet Járj színházba, menj képkiállításra, ülj be néha egy moziba, kirakatot bámulj, s vegyél új, kedves holmikat magadnak. Mert nem lehet így! nem leheti mert indulj el jókedvűen és jöjj haza jókedvűen és mondjad el, mit láttál, hogy milyen a Körút, s milyen a Váci utca? S a kedvemért menj el a Klauzál s a Teleki térre s nézd meg, hogy zsugáznak-e még az öregek a pesti padokon? Ne ülj a fekhelyemnél, mint szenvedésem mélyszemű, nagy tükre mint szenvedésem százszoros visszárnya — ne öld magad, ne tedd, hogy én a gyilkosod legyek--------Mert nem lehet! mert nem lehet hogy öld magad! hogy öljelek! Á tánciskola A régi nyíregyháziak tudják, hogy a II. világháború előtt és egy ideig még utána is, a Bethlen utca és a Bessenyei tér sarkán volt egy gyógyszertár. Az újabb városlakók egy kisebb fűszerüzletre emlékeznek: ezt az épületet most, 1982 januárjában lebontották. Egy barátommal arrafelé járva, a letarolt saroktelek nézegetése közben, nekünk, az épületben hosszú ideig működött, Kálmán Éva féle tánciskola jutott az. eszünkbe. A húszas-harmincas évek középiskolás diákjai ide, Kálmán Évához jártak, hogy illedelmes modort és táncot tanuljanak. A Bethlen utcai bejárat felől gyengén világított, eléggé sáros úton lehetett bekanyarodni a táncterem felé. Kis előszobában állta útunkat a ruhatáros, a tanárnő valamelyik rokona, esetleg édesanyja volt a kezelő: leadtuk kabátunkat és a szemközti tükörben megcsudálva magunkat, igyekeztünk ruhánkat, főleg lenyalt frizuránkat és „megtérdelt” nyakkendőnket szalonképes állapotba 'hozni. A térre néző „terem” 10— 12 méternél nemigen volt hosszabb (most barátommal le is léptük), szélessége vagy 5 méter (ezt már nem tudtuk megállapítani), vagyis valószínűleg 2—3 lakószoba egybenyitásáról lehetett szó, a választófalak eltüntetésével. Balra, a falak mentén, körben, székek álltak: ott ültek a leányok szülei, közelebbről az édesmamák, mert hiszen akkoriban egy diáklány nem mehetett ilyen helyre szülői kíséret nélkül. A másik oldalon nemigen voltak székek, mert ott a fiúk álltak, magukban, ténferegve, és férfias elszántsággal várták, hogy a tanárnő megszólítja, hívja valamelyiküket, hogy külön is megkíséreljék a saisszé vagy más titokzatos tánclépés gyakorlását, elsajátítását — a sok érdeklődő szem kereszttüzében. 1931-ben, amikor először voltam itt tanuló, mi már nem jártuk a bosztont, a francia négyest, mint érdemesebb elődeink. Mi már modern táncokat tanultunk: tangót és foxtrottot; a régiek közül kizárólag a keringő maradt (az előkelőbben hangzó „valcer” névvel): meg is gyűlt vele a bajunk, főleg, ha nemcsak jobbra, hanem balra forgást is akart velünk gyakoroltatni a mindig kellemes modorú, sovány vezetőnk. A fiúk felé eső részen volt a zongora, pontosabban egy meglehetősen rozzant pianino, amelyen a város megbízT ható zongorahangoló ja, Kvanduk úr kísérte mozgásunkat megfelelő muzsikával. Az alacsony, robosztus alkatú, tekintélyes frizurával rendelkező öregúr, hatalmas, fekete művésznyakkendővel (vagyis egy kisebb sálnak máslis megkötésével) tekintélyt sugárzott. Játék közben, a ritmustól függetlenül ringatta, hajtotta fejét jobbra, balra. Repertoárja nem volt változatos: a keringőhöz szinte kizárólag a Herkulesfürdői emlék dallamát kezdte újra és újra, ritkán játszva nagyobb részt belőle. Hiszen mesterünk éles szava csattant, leintette a muzsikát: „elemezte a látottakat, fáradhatatlanul újra magyarázta, hogy a „figura” milyen egyszerű és könnyű (vagyis: mi is csinálhatnánk egyszerűen és könnyedén!), majd másféleképpen párosította a táncosokat, számolni kezdett, rajta — s folytattuk a tanulást. Akkor már volt rádió, onnan ismertük az új slágere-
