Kelet-Magyarország, 1982. március (42. évfolyam, 51-76. szám)

1982-03-06 / 55. szám

Nyírtass—Moszkva—Szentendre Buhály József motívumai Híres kallói kapitányok Lónyay András Egyedül (Páti Nagy Benee repr.) A naményi várat építő Lónyay István Szatmár és Szabolcs megyei főispán fia. Anyja Báthori Kata a család szaniszlófi ágából származott. A család be­állítottságát tekintve Báthori-, illetve Rákóczi-pár- ti volt. Ezeket jó szem előtt tartani, mert a mai em­ber — még a történész is — sokszor nehezen igazo­dik ki a kor rendkívül bonyolult szálai közt. Nyírtasson született 1945- ben. A Képzőművészeti Fő­iskolán Kádár György, Szent- iványi Lajos és Kokas Ignác növendékeként végzett 1977- ben. Ezután egy esztendőt töltött a Szovjetunióban ösz­töndíjjal. Részt vesz a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának kiállításain, országos tárlato­kon. önálló anyaggal szere­pelt 1977-ben Makón, 1978- ban a Józsefvárosi Galériá­ban, 1980-ban Kecskeméten és Abádszalókon, 1981-ben Szentendrén. 1980-tól Derko- vits-ösztöndíjban részesül. Tágas műtermében beszél­gettünk Szentendrén, hatal­mas méretű festmények, ap­ró rézkarcklisék,. festékek, ecsetek, keretlécek, kataló­gusok, könyvek, teáscsészék körülöttünk. Buhály József fáradtnak látszott: éjszaka érkezett Nyírtassról, ahol szülei élnek. — A nyíregyházi mező- gazdasági technikum elvég­zése után hazajöttem az álla­mi gazdaságba dolgozni, ké­sőbb a záhonyi tanácsnál helyezkedtem el. Nem talál­tam a helyemet, akkor jól is jött, hogy behívtak katoná­nak. Már a technikumban is sokat rajzoltam; a sárospa­taki diáknapokon díjat is kaptam. Nem voltam jó ta­nuló, mindig csak ábrándoz­tam. Fordulópontot jelentett az életemben, hogy 68-ban feljöttem Pestre, az AGRO- KER-nél vállaltam állást. Szüleim nyírpazonyiak, jól ismerték Batári Lászlót. — Édesanyám javasolta, keressem fel. Laci bácsi a Kapás utcai szakkört aján­lotta, itt Pleidell János kor­rigált. A műhelymunkával, amit nagyon fontosnak tar­tottam, ekkor találkoztam igazán. A főiskolára 69-ben nem vettek fel, ezután a Dési Huber Körben dolgoz­tam, ahol Somogyi János és Tamás Ervin látott el szak­mai tanácsokkal. A nyíregy­házi Szikora Tamást is in­nem ismerem. — Nagy vargabetűvel ke­rültél a főiskolára, később, mint a veled egykorúak. Nem okozott ez hátrányt számod­ra? — Egyáltalán nem, sőt mondhatom, hogy előnyömre szolgált. Higgadtan, jobban koncentrálhattam munkám­ra : szívvel-lélekkel készül­tem a festői pályára. Kádár György osztályában csak fél évig bírtam, átkértem ma­gamat Szentiványi Lajos osz­tályába, ahol igen jó szellem uralkodott: a kolorizmus, az oldott festés — ez felelt meg szemléletemnek. De ő akkor már nagy beteg volt. Hanem tudott bejönni a főiskolára, SE-vel játszott, tehát Kábel Verőn felajánlása a legjobb­kor jött. Az utolsó az első­vel! Ha ezt a meccset meg­nyerik, akkor igazán megér­demlik a fiúk, hogy azokon a csodás halmokon pihenje­nek meg. — Haj-rá, Mező! Haj-rá, Mező! — zúgott a bíztatás, de nem sokáig, mert az ellenfél középcsatára máris beragasz­tott egy gólt. Belsővel, köny- nyedén a jobb felső sarokba. Eunuchok! Eunuchok! — üvöltötte a közönség. Kopor­só való nektek, nem Kábel Verőn! Ez mintha felingerelte vol­na a csapatot, mert attól kezdve úgy hajtottak, aho­gyan még sohasem. Különö­sen, hogy Kábel Verőn is odaállt a pálya szélére, és mesés melleit kifeszítve be­kiabált. — Ezt nézzétek meg! A prémiumot! Rohamra fiúk, 'rohamra! A félidő vége felé tizenegyest harcolt ki. a csapat, amit az­tán Pokoli rúgott be, az el­lenkező irányba elvetődő ka­pus mellett. — Él-jen, Verőn! Él-jen, mi mentünk ki a lakására. Micsoda órák voltak ott! Mintha egy reneszánsz mes­teriskolában tanultunk volna. Halála után a Kádár—Szent­iványi osztály (Kádár György nyugdíjba ment) mestere Kokas Ignác lett. Kokas közvetlensége, embersége, a tanítványok szemét felnyi­tó pedagógiai módszerei min­dig átsegítettek a nehézsé­geken. A művészet iránti alá­zata igazi ösztönző volt ta­nítványai számára. Műhely­jellegű óráiról száműzte a megcsontosodott kánonokat. — Életrajzodban olvasom, hogy a főiskola elvégzése után egy évig moszkvai ösz­töndíjas voltál. — A főiskola után aggód­ni kezdtem: mi lesz ezután? Ez a pályázat nekem akkor a „szalmaszálat” jelentette. Elfogadták. A Vörös tér mel­lett, a Gorkij utcában kap­tam műtermet, ahol nagyon sokat dolgoztam. — Az Alföldön születtél, Szentendrén élsz. A helyi avantgárd festészet szellemé­vel azonosuló munkáidat nézve úgy érzem, hogy a nyírségi homokvilág á meg­határozó élménye festésze­tednek. — A legnagyobb félreértés, amikor lírai absztrakt, vagy absztrakt festőnek tartanak. Pedig én sohasem keresem az Verőn! — zengte mámorosán a közönség, mire a kozme­tikusnő felállt, hátrafdrdult és csókokat dobált szerteszét. A hatás felemelő volt. Sokan felemelkedtek a helyükről, és legszívesebben ehhez a nagy­szerű nőhöz rohantak volna, hogy diadalmenetben hordoz­zák körül a pályán. A második félidőben úgy küzdött a csapat, hogy zihá­lásuk elnyomta a zajt. Nem ismertek elveszett labdát, tá­madtak, védekeztek, loholtak, futottak kegyetlenül. Ennek következtében lőttek két ka­pufát, és a befejezés előtt há­rom perccel megtörtént a cso­da. Gereben szabadrúgásból bombázott gólja a győzelmet jelentette. A tombolásban már azt se hallotta meg a nézősereg, amikor a bíró le­fújta a meccset, csak azt lát­ták, ahogyan a fiúk letámo- lyogtak a pályáról. És bizony ez a látvány igen siralmasnak bizonyult. A győztes csapat­ból többen négykézláb ara­szoltak az öltöző felé, máso­kat ölben kellett levinni, és akadt olyan is, aki ott hely­ben elájult. Az öltözőben aztán kitere­idillt, a szépséget, már ezért sem lehetek egyértelműen lí­rai. Az alföldi festők egy ré­szénél tapasztalható romanti­ka is hiányzik belőlem. Az­tán a jelzett szó sem igaz, amikor kategorizálnak. Abszt­rakt? — Sejtelmes és konkrét fi­gurák, formák kapcsolódnak egymásba képeimen, mintha montázstechnikával készül­nének, talán ezért gondolnak elvont festőnek. A sejtelmes formák képzettársító erejé­ben hiszek: így a néző is „érdekeltebbé” válik. Azt vi­szont sohasem tagadtam, hogy a szülőföld meghatáro­zó élménye festészetemnek. Igaz, a nyírségi motívumok már absztraháltan jelennek meg képeimen, hiszen ezek megélt élmények átírásai. — Színvilágomat is otthon­ról hoztam: a kékek, a bar­nák, a sárgák, mondhatom úgy is, a Nyírség hangulat­festő színei. Az akácligetek, a homokbuckák érdekes rit­musai, a fákkal körülölelt fehér falú tanyák, mint gyer­mekkori élmények, emlékké­pekké álltak össze bennem. Talán ezért is fedezhetők fel munkásságomban szürrealis­ta vonások. Mindenesetre festészetem lényegét a ter­mészetben kell keresni. gették őket a padokra, akár a nyers állatbőröket, és há­rom orvos sürgölődött körü­löttük minden eshetőségre készen. — Bravó, fiúkák! — Ká­bel Verőn felhevülten rob­bant az öltözőbe. Ti megtet­tétek a magatokét, most raj­tam a sor. Amit ígértem, ál­lom. Pokoli, te voltál a leg­jobb, azt javaslom, hogy ve­led kezdjük. A középhátvéd erre csak hörgött valamit alig érthető­en, és csupán az egyik sze­mét nyitotta ki résnyire, mert még ez a művelet is fárasz- ■totta. — Nem baj,* Pokolikám — vigasztalta Verőn —, ha ma­gadhoz térsz, majd jöhetsz. Akkor kezdjük Gerebennel. Haláli klassz volt az a gólod, fiúka! — Jaj, istenem, istenem — siránkozott Gereben, majd révetegen ezt kérdezte: — Hol vagyok? Mit akarnak még tőlem? Aztán markos ápolók jöt­tek, két mentőkocsiba rakták az egész társaságot, és be­szállították a városi kórház­ba. Lónyay András katona lett, királypárti és családjá­ban egyedüli katolikus. 1609- ben Rákóczi Lajos után lett Kálló várában őfelsége né­peinek kapitánya. 1611-ben Forgách Zsigmond szeren­csétlen kimenetelű erdélyi hadjáratában apjával együtt vett részt. Bethlen Gáborral alighanem ekkor állott elő­ször szemközt. Ez pedig a következőképp esett. Rákóczi Lajos szerette vol­na Bethlent a maguk pártjá­ra állítani. Evégből Szerda­hely mellől (ma Miercurea), hol táborozott, követek útján tárgyalásra hívta. A követek, Lónyay András és Monaky Miklós (a várkastélya ma is fennáll Monokon) egyúttal kezesek is voltak, Déván ma­radtak, míg Bethlen a távol­ban tárgyalt. A szerdahelyi tárgyalás nem vezetett eredményre és, ahogy a Bethlen kíséretében lévő Mikó Ferenc írja: „Ebéd után indulva, estvére Szász­sebeshez jővén, ott abrakol- ván, virradatig Dévára ha­zajutunk.” A házigazda meg­ajándékozta a kezeseket, majd útra bocsátotta őket. Következett a hadjárat sze­rencsétlen vége, Forgách se­regének 15 napos bolyongása a Kárpátok úttalan utain hóviharban, éhezésben, mely aztán Rákóczi Lajost is elvit­te. A két Lónyay megmene­kült. Báthori Gábor azonban nem kerülhette el a sorsát. Két év múlva, 1613-ban egy sétakocsizás alkalmával Nagyváradon megölték. A Lónyay család a gyilkossá­gért Bethlen Gábort okolta* akit az erdélyi rendek már előzőleg a pécsi születésű Szkender pasától való „fél­tőkben, szabadon választot­tak.” Nem növelte az új fejede­lem népszerűségét, hogy két fontos végvárat, Lippát és Borosjenőt a töröknek ígérte a segítségért, továbbá, hogy kivonultában Szkender pasa 25 ezer magyar rabot, főleg nőket és gyerekeket vitt ma­gával. Ezek ismeretében nem meglepő, hogy 1614-ben a felső Partium várai olyan könnyen átálltak. Dóczi And­rás, akkor szatmári főkapi­tány, hozzá még visszatérünk, — majd Tasnádot szerezte meg. Aztán Huszt követke­zett, vele Máramaros és Kő­vár. Kővár (Cetatea Chioarului) számunkra különösebben ér­dekes. Ez a ma csaknem is­meretlen, túristáktól nem lá­togatott vár Kővérremetétől nyugatra a Lápos folyó egy kanyarjában magas szirten azokban a századokban szin­te bevehetetlennek számított. Birtoklása egyet jelentett nemcsak Kővárvidék, hanem Nagybánya, a környező bá­nyák, s fél Máramaros bí­rásával. Ebben az időben Báthori Gábor itt őriztette feleségét, Pálóczi Horváth Annát. (Később Zólyomi Dá­vid is itt halt meg 14 évi fogságban.) Lónyay András életében a következő öt év is a Bethlen elleni harc jegyében zajlik. Érthető, hiszen Kálló vára a végeken Várad és Kassa kö­zött elsőrendűen fontos té­nyező volt. Egyelőre a királyi Magyarország támad. Mikor 1615-ben a bécsi udvar a fejedelem ellen trón- követelőt léptetett fel Ho- monnai Drugeth György sze­mélyében, (nagybátyját ma­ga Bocskai jelölte végrende­letében utódjának!) Lónyay káliói kapitányként apósá­val, Pernyeszy Gábor ecsedi várkapitánnyal Homonnaí mellé állt. „Nyolc zászlót ada ki tit­kon”, — ahogy Szepsi Lacz- kó Máté írja, vagyis a haj­dúk közt egész szép számú sereget toborzott. És mikor a fejedelem saját ellenszegülő híveitől ostrommal foglalta el Lippa várát, hogy a török­nek átadja, mi sem termé­szetesebb, hogy Lónyay ezer lovast küldött a lippaiak se­gítségére. Egyébként nem érkeztek meg idejében, Lippa török lett. Az eset annyira fel­bosszantotta Bethlent, hogy hadaival megindulva Debre­cenből feltételei közt Per­nyeszy és Lónyay száműze­tését is kívánta. Ezt persze nem teljesítették. A nagy leszámolás 1619- ben következett be. Bethlen a felvidéki protestáns főurak unszolására a cseh korona reményében belépett a 30 éves háborúba, s megindítot­ta a hadait az „erdélyi úton” vallásszabadságért. Kállót oldalt hagyta. Elgondolását legjobban Thurzó Imréhez, legodaadóbb felvidéki hívé­hez (a kisvárdai Nyáry Kata férjéhez) írt levele magya­rázza meg. „Ma jutottam Debrecen városában, de innét is holnap megindulok. Ha az kállai ka­pitány tovább akar velünk veszekedni, holnap alája kényszeríttetem menni, hát­ra nem hagyhatom, mivel sok latorságot és kárt tétet­hetne utánunk jövőkben- menőkben, jóllehet jó re­ménységünk vagyon, re­ményiem negyednap alatt meghajolnak, mert minden­ki helyben bizonyos commis- sáriusaimat expediáltam (megbízottjaimat küldtem) és subordinált (alattam álló) embereim vannak közöttük.” Lónyay András habozott, védje-e a várat az óriási túl­erővel szemben, vagy elme­neküljön apósához a bevehe­tetlen Ecsedre. Egyik sem történt meg. Katonái kény­szerítették, hogy adja föl a várat. Bethlen úgy „kegyel­mezett meg”, ha apósától „felkéri” Ecsedet. Vállalta. A nyíregyházi levéltárban található egy rövid latin nyelvű bejegyzés 1620-ra vo­natkozóan : „Nagy-Lónyay András 1609 óta kapitány meghal.” Az ide vonatkozó akták azonban nem kis meg­lepetésre Bethlen Gábornak egy Kassán 1620. május 10- én kelt leiratát s vallomáso­kat tartalmazzák. A leirat „bizonyos ügyei” miatt Lónyay András ellen vizsgálatot rendelt el, a val­lomások felvétele Petnehá- zán már másnap kezdődik. Az egyik rendkívül érdekes. „Kálló várában lakozó őfel­sége pallérja, Orbán János, annorum 60 (60 éves) hiti után azt vallja, hogy őtet bosszúból Kapitány uram soha az Bogdány uram erde- jire nem küldötte, hanem ő, mint pallér, ahol az vár szük­ségére való palánk fát és vesszőt talált, onnét hozott. Az mint eszében jut, azt vallja, hogy tizenkilenc sze­kér volt, az ki vesszőt hozott a bogdányi erdőről. Petirben penig az Kapitány uram há­zához egy szálat sem vite­tett, hanem Kálló vára épü­letiére hozta.” Közben más értékes adatokat is kaptunk: Orbán János az első név sze­rinti ismert szabolcsi kőmű­ves mester; másrészt a kapi­tány családja Pócspetriben lakott, régen erre ment a bátori út, s a környékén Sza­bolcsban volt birtokos. A többi tanú is kiáll Ló­nyay ártatlansága mellett a tulajdonképpeni hatalmasko­dás vádja ellen. Más vallo­mások viszont elárulják, hogy mire ment ki a játék: az említett faanyagot a vár­kapitány Kálló várának a megerősítésére használta fel az előző évben. Tehát Beth­len ellen! Miután a szolgabí- rák a vallomásokat felvették, a vádlott meghalt. A vallo­másokat ezért az özvegyhez és a két gyerekhez juttatták el, a kassai országgyűlés pe­dig felmentette Lónyay And­rást a fejedelem szerint „sza­vahihető és becsületes neme­sek és nemtelenek” vádjai alól. Koroknay Gyula A Lónyay András elleni vizsgálat egyik aktája Bethlen Gábor pecsétjével. Tarczy Péter 1982. március 6. KM HÉTVÉGI melléklet

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents