Kelet-Magyarország, 1982. március (42. évfolyam, 51-76. szám)
1982-03-06 / 55. szám
— Amikor a lakásom erkélyére kimegyek, kikönyökölök, s csodálom a fákat, a varjakat. Még télen is sokáig tudok így nézelődni, keresem a kapcsolatot a természettel. A Bessenyei tér számomra itt Nyíregyházán olyan, mint egy oázis, emberi mérete, hangulata pihentet. Az első pillanatban, amikor ide érkeztem, megfogott a város varázsa. — Nem tudnám pontosan megmagyarázni mi, mert sok mindenből tevődik össze. Az emberek itt nem játsszák meg magukat, természetesek, még van idejük egymásra, egészen mások, mint azokban a nagyvárosokban, ahol már jártam. Márpedig ilyenek vannak bőven. Harmincegy éves művészi pályafutásom alatt szerződésben voltam Pécsett, Kecskeméten, Győrött, Szegeden, Miskolcon. — Az ilyen színészekre mondja a közvélemény: vidéki színész. Ez ellen én tiltakozom. Nincsen fővárosi vagy vidéki, csak magyar színész van. Sokat játszottam a fővárosban, gyakran egyhuzamban több évig, de nem hiszek a megkülönböztetésekben. A pálya, a hivatás mindenütt egyformán megkívánja a művészi alázatot, a színház tiszteletét, a teljes nyílt, őszinte közönség elé lépést. — Hogy mit éltem meg az elmúlt 50 év alatt? Hadd mondjam el, hogy amikor a tűz a garzonházban, ahol lakom, véget ért, szinte sírva könnyebbültem meg. Két dolog miatt: senkinek nem esett baja, s megmaradt mindenem. Mert nekem mindenem itt van Nyíregyházán. Azok a kincseim, melyek csak nekem értékek, de pótolhatatlanak. — Kis játékok, Miki egerek, csecsebecsék, régi tárgyak, premieren kapott ajándékok, levelek, feljegyzések, képek — csupa személyes dolog, a siker és kudarc, a dicsőség és megaláztatottság, az öröm és a bánat megany- nyi néma, de velem és nekem mégis beszélő tanúi. Mert ennyi mindent őriz az életem. — Sikeresnek mondanak, s én sem panaszkodom. Ahol dolgoztam, sok szeretettel vettek körül, emlékeznek rám, visszahívnak. Voltak nagy szerepeim, el nem mulasztottam semmit, de játszottam kis, népszerű és olcsó darabokban is. Mint minden csinos színésznőt, engem is kísértett a beskatulyázás, s ahol mutatós nő kellett a darabban, ott mindig gondoltak rám. De nem válogattam, szerepet sosem adtam vissza. Eljött az idő, amikor már kiköthettem: jó, mindent, de egy szezonban legalább két jó, rangos darabban kérek szerepet. — Sokszor nagyon nehéz, már-már kilátástalan volt a pálya. Intrika, irigység, belső gondok egyaránt felhalmozódtak, s csak két dolog tudott átsegíteni a válságokon. Az egyik: édesanyám szerete- te és türelme. A másik: a kislányom. Nagyon jó barátnőm volt Dómján Edit, sorsunk sokszor nagyon hasonlított egymásra. De neki éppen a kritikus pillanatokban ez a biztonság, ez a cél és értelem hiányzott. Nyolcvankét éves édesanyám ma is biztos támaszom, s alig várom a tavaszt, hogy idehozzam, hogy jó hosszú ideig együtt lehessünk, s hallgathassam örök bölcsességét: Totó, úgy ítéld meg az embereket, hogy mindenkiben van valami jó. A kis dolgok becsülésére, szeretetére nevelt, s ezért sosem tudok eléggé hálás lenni. — Talán sokaknak furcsa, hogy egy színésznő a gyermekéről, s én még ráadásul két unokámról is szólok. De miért ne tenném? Szeretem őket végtelenül, bennük van Máthé Eta é 4 82.^ A művésznő civilben. (E. E. felv.) a legtöbb örömöm. Nem szeretnék olyan lenni, mint az egyik kolléganőm, aki vérig sértődött, amikor társaságban a lánya felől érdeklődtek. — Én különben is, egész életemben mindent nyíltan, őszintén felvállaltam. Koromat, házasságaimat, barátaimat, családomat. Másként nem lehettem volna a színpadon sem igaz, hihető, meggyőző. Nekem a régi klasszikusak között nincs példaképem, nekem az élő klasz- szikus, Mezey Mária az eszményem. ö is mindig, mindenkor büszkén vállalta teljes önmagát, hitét, betegségét, művészetét, emberségét. — Vagy ott van Melina Mercuri, aki már nem fiatal korában a Phaedrában olyannak vállalta testét, amilyen. Minden szó, gesztus hamis lesz a színpadon, ha valaki ott alapvetően más, mint a magánéletében. — Szeretném hinni, hogy mindezt a nyíregyházi közönségnek is megmutathatom. Eddigi szerepem erre kevés lehetőséget kínál. Mint mondtam, a művészi alázat meggátol abban, hogy bármilyen szerepet visszaadjak, de remélem, az a program, amely ma már minimálissá lett, s évi egy igazán jó darabra korlátozódik, megvalósul itt is. Én valóban nem átfutó vendégként jöttem ebbe a városba. — Nyugdíjig még van négy és fél évem, azt itt akarom eltölteni, munkával. Nem, a világot már nem akarom megváltani, de szeretném azt, ami a színpadon szép, művészet, igazul, teljes nyitottsággal megmutatni. — Tudom, maga is csak hízeleg, amikor azt bizonygatja: nem látszik a korom. Higgye el, nem akartam provokálni, nem kívántam. Hogy jólesik-e? Magam is tudom, öreg nem vagyok, de tisztában vagyok azzal, hogy ma már a színpadi játék, a művészet mellett kötelességem az i®, hogy másokat tanítsak. Néha nem örülnek, főleg a fiatalok. — De, aki ad magára, s tud is valamit, aj megszívleli a tanácsaimat. Ezek közül a legfontosabb: ne a fiatalos frivolság, a pimaszság, a kihívó magatartás legyen, ami utat jelent a közönséghez. Csak a művészi produkció az, ami tartós sikert hozhat. — Sok darabra emlékszem szívesen. A Bástyasétány 77, Shaw Pygmalionja, a Koldusopera, a Madách, a Hongkongi paróka, a bécsi vendégfellépések, a sok jó és emlékezetes zenés darab — megannyi siker, találkozás a közönséggel. De sorolni sem tudom, hiszen három évtized, állandóan a színpadon, beugrások, három év a revüszínpadon — emlékek ezreit hozza elő. És szeretném a sort itt folytatni. Szép feladatokat várok, de magam is gondolkodom, milyen módon tudnám legjobban megosztani gondolataimat, ismereteimet, mondandóimat az itteni közönséggel. — Nem, díjakkal, kitüntetésekkel nem üldöztek, a Szocialista Kultúráért kitüntetést ugyan megkaptam, s még akkor, amikor értéke volt. De higgye el, ez nem hiányzik, s nem vágytam rá. A művésznek önmagával kell elsősorban elszámolnia, aztán a közönségével. Ez a számadás, úgy hiszem, minden jutalomnál többet ér. Elmondhatom azt is: sok igen jó barátom van. Színészek, színésznők is, . s azt hiszem, alig van olyan művész az országban, akivel ne léptem volna fel. Az ő becsülésük, barátságuk felér bármilyen elismeréssel. — Vágyam Nyíregyházán egy stúdiószínház, sok szép élményadás a közönségnek. Ha a világot megváltani nem is akarom, szépségét, -igazságait megmutatni: igen! Ez hivatásom, ezt diktálja művészi hitem. Bürget Lajos Nyugaf-berlini filmkörkép W :ár tavaly és tavalyelőtt is alkalmam volt részt " venni az egyik legrangosabb filmfesztiválon a híres nyugat-berlini Zoo-Pa- lastban. Mit tagadjam, gyakran unatkoztam. Éppen ezért felfokozott érdeklődéssel vártam az idei seregszemlét, mert a rendezők azt ígérték, hogy mindent elkövetnek a régi — legendásan magas — színvonal biztosítása, illetve a hajdani tekintély helyreállítása érdekében. Szándék és eredmény nem került szinkronba egymással. A 32-ik nyugat-berlini filmes bemutatósorozat sem kínálatával, sem minőségével nem ragadott magával. Általában a középszerűség nyomta rá a bélyegét a választékra. Kivételes teljesítménynek viszonylag ritkán tapsolhattunk. Sok volt az említésre érdemtelen tucatáru. Igaz, ezúttal a színészcsillagok nagyobb számban jelentek meg, mint korábban, de hát Nyugat- Bér lin nem attól tündököl, mert — tegyük fel — az egyetlen filmmel sem szereplő Claudia Cardinale felbukkan a fesztivál forgatagában, vagy, hogy a káprázatosán tehetségtelen amerikai Pia Zadora, az amerikai Butterfly főszereplője meghajol igéző minikosztümében a szupergiccs vetítése előtt. Hát akkor mi kellene a halihatatlansághoz? Több jelentős rendező és több kvalitásos mestermunka. Igényesebb válogatás és fantáziadú- sabb program. Merészebb kísérletezések és tartalmasabb összeállítások. A találkozások és beszélgetések folyamatos lehetősége. Szakmai fórumok és közönség—művész találkozók. Voltaképpen mindebből nem volt hiány 1982-ben sem, mégis az a benyomásunk, hogy az óriási gépezet most valamiféle üres malom szenkentyűiihöz hasonlóan mozgott. A filmek többségéből — amint mondani szokás — tizenkettő jut egy tucatra. Egy-két esetben — ilyen a már említett Butterfly is — elképesztően alacsony mérce biztosított szabad utat az üzleti produktumok számára. Könnyű magyarázatot és mentséget találni erre a meglepő devalvációra. A filmművészet mostanság nem virágkorát éli. Nyugat-Berlin nem Cannes. Hiányoztak a nagy rendező-ászok. A körülmények úgy alakultak, hogy még a jelentős alkotások egy részét is visszavonták. Mindezek kétségtelen tények, de kár lenne abszolutizálni őket. Summa summárum: a fesztiváltól — akár önmagához, akár a múlthoz, akár a többi versenyhez viszonyítjuk — sokkal többet vártunk. Tendenciák? Hármat említünk; mindegyik hosszabb ideje tartó folyamatok tanulsága. Egy: az efféle kirakatot mindig meg kell tervezni, nem szabad hagyni, hogy csak úgy önmagától „összeálljon” (mintha ilyesmi történt volna ezúttal). Kettő: a progresszivitás nemcsak a politikum, hanem az esztétikum köreire is vonatkozik. Dicséretet érdemel, hogy Hadéin úrék nem engedték a nyilvánosság elé a Széllel Nyugatra című amerikai propaganda-szemetet, fölmerül viszont a kérdés, akkor miért kegyelmeztek meg néhány általános iskolai színvonalon előadott dolgozatnak? Három: bárhol rendezzenek filmversenyt a világon, a szocialista művészet képviselőd nem hiányozhatnak. Nyugat-Berlinből 1982-ben sajnálatos módon — és érthetetlenül — kirekesztették Csehszlovákiát, Jugoszláviát, Bulgáriát, Romániát, akik viszont a mi világunkat képviselték, nagyszerűen helytálltak. Magyarország, a Szovjetunió, az NDK, Lengyelország egyaránt fontos díjat nyert. Jelenlétük egyáltalán nem volt formális. És most szóljunk — távirati stílusban — az élményekről. Mindenekelőtt egy általános megjegyzés. Mintha kissé az anomáliák, a bizonytalanságok, a perspektívát- lanság S. O. S. jelei határozták volna meg a művek alaphangját. Több az árnyék, mint a fény. A „nem”, mint az „igen”. A szomorúság, mint a derű. Ennyire borús lenne a világ? Aligha hisz- szük. Csakhát — és ez is norma lett mostanában — sikeresebb panaszkodni, mint örülni. Kár lenne, ha a következő évtizedekben valamennyi művész Fassbinder- hez, Polackhoz és a többi mesterhez hasonlóan összeráncolná a szemöldökét... ■ ifi fiirnniiMfii Mífm llll/tf hí * fl II fi ff Mr Ti. ff ■MB H Hl H Nifil /ifu /flMlPl Memoárok □ as István. Ki is ő? Költő, író, műfordító, nagy tapasztalatai kiadói szakember? Mindegyik. S emellett századunk szellemi mozgalmainak kitűnő krónikása is. Miért vijjog a saskeselyű? című visszaemlékezéseit korábban a Kortársban olvashattuk, nemrég teljes terjedelmében két kötetben került az olvasók asztalára a Szépirodalmi Könyvkiadó gondozásában. Vas István kötetét nevezhetjük akár memoárnak is, de sokkal több annál: a két háború közti magyar irodalmi és művészeti élet körképe — személyes közelségből. Az ismeretek valóságos tárháza, a kor szellemi divatjainak feltérképezése, a Nyugat műhelyének alapos bemutatása. Emberközelből ismerhetjük meg Babitsot, Halász Gábort, Szerb Antalt, Derkovitsot, József Attilát, az idősebbeket és a még borzas fejűeket, Vas István korban is társait vagy az utána következőket. A visszaemlékezésnek számtalan olyan — dokumentum értékű — története van, mely jószerivel kiesett volna az idő rostáján, mert a szereplők vagy nem élnek már, vagy nem írják meg emlékeiket. Körképe olvasmányos irodalomtörténet, a kor irodalma iránt alaposabban érdeklődőknek pedig valóságos szellemi csemege. Számos, kevésbé érthető irodalomtörténeti tény vagy adat válik számunkra is világosabbá az események, a jellemek ismeretében. • A Tények és tanúk a Magvető Kiadó egyik legismertebb sorozata. Jónéhány kötete nagy vitát, néha még vihart is kavart. A magyar visszaemlékezéseknek volt a legnagyobb sikjere. r , A sorozat két új tagja szintén sikerre számíthat. Két, határainkon túl élő közéleti ember, író, publicista memoárjait tartalmazza. A rangosabb kétségtelenül Balogh Edgáré. Azé a Balogh Edgáré, aki Temesvárott született, Pozsonyban, majd Prágában járt iskolába, egyetemre, s jelenleg Kolozsvárott él. Nevét büszkén vállalhatja a szlovákiai .magyar haladó szellemi mozgalom éppúgy, mint az erdélyi. A Sarló mozgalom egyik vezetőjeként harcosan tiltakozott a cseh burzsoázia nemzetiségi és szociális politikája ellen. Számos cikket írt, röpiratokat terjesztett, sorsa mi más lehetett volna, mint a kiutasítás. így költözött Erdélybe, ahol töretlen szorgalommal és tehetséggel folytatta közéleti, írói tevékenységét. Az 1937-es, immáron már legendás hírű marosvásárhelyi találkozó egyik szervezőjeként hirdette a Duna menti kis népek barátságának, összefogásának szükségességét. De tényleg következzenek a krónika említésre érdemes lapjai. A lengyel Marcewski (jelentős kitüntetéseket kapott) az ötvenes évek közérzetéről mond el figyelemre méltó példázatot a Hideglelés-ben. Két képsor különösen emlékezetes. A revizor arról faggatja a kis nebulókat, hogy ki jár templomba. Mindenki feláll és furcsán néznek egymásra felnőttek, gyerekek, kicsik, nagyok, hívők, marxisták ... Marx Károly képe — melyet frissen mostak le — könnyezik. Mindez vidám geg lehetne, ha nem lenne annyira szomorú... A Veronika Voss vágyakozása — a fantasztikusan termékeny Fassbinder munkája — nem annyira témaválasztásával, problematikájával, táreadalombírálaíával, inkább retro-stílusának varázslatos eredetiségével hívta fel magára a figyelmet. A mese középpontjában egy UFA-csillag áll, aki körül .^kizökkent az idő”, s az idegek bénulása jóvátehetetlen tragédiákhoz vezet... Az olasz Monicelli a Marquis de Grillot képsorain populáris komédia meséjét hömpölyögteti. Alberto Sordi kettős szerepet alakít. Szellemes gégék jelentik a mazsolát a vígjátékban, sok a derűs ötlet, viszont az is tagadhatatlan, hogy a neves művész többre becsüli a kaptafákat az eredetiségnél. A Rosszindulat nélkül című USA-produktum (rendezője Sidney Pollack) olyan tanulságot szegez a szemlélő mellének, melyet érdemes megszívlelni: a sajtó hatalmával nemcsak élni, visszaélni is lehetséges .., (Paul New- mant Oscar-díjra jelölték a férfi főszerep megformálásáért. Megérdemelné a legmagasabb elismerést.) Végül e sorok írójának Grand Prix- je: a szovjet Ioszeliani a Pastorale-ban mindennapjaink furcsa ellenmondásairól, komikus szituációiról mondja el $ véleményét. Legyünk optimisták: majd 1983 hozza meg a fordulatot... " ______ Veress József ■■■■■■■■■■■■■■■■ A Tények és tanúk sorozatban megjelent két kötete két, történetileg is fontos művét tartalmazza: a Hét próbát és a Szolgálatban-t. Az első 1924-től 1934-ig, a másik 1935-től 1944-ig mutatja be a kort, s Balogh Edgár harcostársait, ellenfeleit, „önéletrajzra nem adom magam — írja. — Ami azonban velem, körülöttem s általam is történt, az nem egy emberélet problematikája, hanem egy egész magyar értelmiségi nemzedék sorsa, eszmélkedé- se és prózája volt.” Kovács Endrét leginkább mint kiváló polonistát, a lengyel irodalommal foglalkozó irodalomtörténészt ismerjük. Korszakváltás címmel közreadott kötetében életpályáját mutatja be. ö is Pozsonyban, majd Prágában tanult, s csak 1938-ban költözött Magyarországra. A Csehszlovákiában töltött éveiről írja: „A társadalmi problémák iránti érzék tette nemzedékemet politikusán gondolkodóvá. Sokan az egyéni lét szorításában fedezték fel az egyetlen kiutat, s lettek szocialisták ...” Kötete fontos adalék a két háború közti szlovákiai magyar értelmiségi mozgalmak történetéhez. KM HÉTVÉGI MELLÉKLET Syiluififi TAPSOLUNK f |lmjegyz ” 1982. március 6.
