Kelet-Magyarország, 1982. március (42. évfolyam, 51-76. szám)

1982-03-05 / 54. szám

1982. március 5. Kelet-Magyarország 3 Vitáink V itáinkról kérdeztem különböző beosztású, foglalko­zású embereket. Milyennek látják, hogyan ítélik meg a vitákat? Egy negyven év körüli kötélidegze­tű mérnök, aki párttitkár is volt, sok létesítmény átadás- átvételén edződött, ö a következőket mondta: „Talán az a legnagyobb bajunk, hogy nem készülünk fel a vitákra megfelelően, érvekkel.” Egyetlen olyan esetéről tudok, ami­kor kiborította a vita és a létesítmény átvételi tárgyalása közben ajtót mutatott egyik partnerének. Miért jutott idá­ig a kötélidegzetű mérnök? Azért, mert az átvevő, egy olyan módosítás utólagos elvégzését követelte, amelytől már korábban (1 éve!) saját aláírásával azért tekintett el, mert az 2 millióval növelte volna a beruházás költségét. Most mégis erősködött. Cs. B. tíz esztendje az egyik nagyközségi pártbizottság titkára. Afelől faggattam, ő milyennek ítéli meg a külön­böző pártfórumok vitáit? Egy esetet mondott eL „Egyik párttitkárunktól csaknem megvonta bizalmát a párttag­ság, mert a körülötte kialakult elvtelen klikkekkel nem bocsátkozott elvi vitába, nem védte meg a párt helyes po­litikáját, a maradi nézetekkel szemben.” Két tanulságot máris összegezhetünk. Egyik: a vitákra alaposan illik felkészülni. A másik: elengedhetetlen köve­telmény az elvi igényesség, a politikai tisztánlátás és ál­lásfoglalás. DE VAJON MINDIG az érvek, az információk birto­kában szállunk-e vitába? V. S. 15 éve párttitkár az egyik gyárban. Ezt mondta erre: „Sokszor nem tudjuk ezt eldön­teni, mert megtörténik, hogy a pártfórumon éppen azok nem bocsátkoznak vitába, akiknek esetleg lenne mondan­dójuk, érvük, ellentétes véleményük, de bizonyos meggon­dolásból hallgatnak. Helyettük inkább az ügyeletesek szól­nak, akikről már előre tudni lehet: egyetértenek, csatla­koznak, helyeselnek a főnöknek. Vitáink egy része azért nem vita, mert mellőzi az el­lenvéleményt, a demokratizmus íratlan szabályait. Láttam párttaggyűlésen fintorgót, aki figyelemre sem méltatta elv­társának szavait. Hallgattam félórás eszmefuttatást, uná- sig. De, amikor egy kis „szürke” ember szólt, be lebeszél­tek. Belezavarták mondandójába, dadogott a szerencsét­len. Végül azt is elfelejtette, amit korábban mondani akart. A párt- és a szocialista demokrácia életszükséglete a vita. Igényeljük, serkentjük, akarjuk, mert általa teljesed­het ki a kollektív vezetés, s kerülhetők el a nagyobb té­vedések. Csak az a kérdés, tudunk-e vitatkozni? Taggyű­léseinkről készült szűkszavú emlékeztetők tanúsítják: sok még a teendő, az elvszerú, lenini normák szerinti viták meghonosítása körül. Néhol még most is funkcióhoz mé­rik a vitát, az elhangzottak igazságát. S annak a vélemé­nyére bólintgatnak, akinek nagyobb a hangja, rangja, be­osztása, esetleg befolyása. Pedig az elvi vitáknak van egy nagyon lényeges sajátossága: hatalmi szóval nem zárhatók le. Valójában az emberek azokat a vitázókat tisztelik, akik egyenesen, tisztán fogalmaznak, és esetleg még azt is be merik vallani: tévedtek. Vitáink egy része olyan jellegű, (s ez jellemeket is ta­kar), hogy nem meggyőző (ehhez nincs türelem? intelli­gencia? figyelem? tisztelet?), hanem ingerülten lekezelő, bántó, sértő. Az igaz alkotó mta feltételezi a partneri vi­szonyt. Akit viszont nem tartanak partnernek, azt nem ér­demesítik szóváltásra, véleményének meghallgatására. Vitára, a szocialista demokrácia kiteljesedéséhez fel­tétlen szükség van.-^A.. szocialista’demokrácia haladásunk kulcsa, társadalmunk törvénye. Közérdek, közügy, tehát a jó, alkotó vita, s annak serkentése, támogatása. Ahol nincs vita, ott valójában látszategység uralkodik. Ügy tűnik, né­hol leszoktak a korábban oly sikeres kísérletről, vitát ser­kentő alternatív javaslatok kidolgozásáról, előterjesztésé­ről. Sajnos előfordul, úgy kerül terv döntésre jogosult fó­rum elé, hogy előre szentesítették. Csak áldást kérnek rá azoktól, akikre a döntés tartozik. Az ilyen módszerek szok­tatják le az embereket a vitákról, s vezethetnek a közöm­bösséghez. N em panaszkodhatunk: az idei beszámoló taggyűlések bővelkedtek jó, hasznos vitákban. Ezernyi javaslat­tal gazdagították a vezetést. Csak okosan kell hasz­nosítani azokat! Néhány évtized alatt milliók életmódja változott meg úgy is, hogy az emberek jelentős része a közvélemény alakítója, formálója lett nálunk. Tízezrek ta­nulják Szabolcs-Szatmárban is a párt-, a társadalmi és tö­megszervezetekben a közéletiséget, a szocialista demokrá­cia írott és íratlan szabályait. Igény, hogy az emberek a pártfórumokon, falugyűléseken, szakszervezeti tanácsko­zásokon, és másutt is véleményt mondjanak, vitatkozza­nak közös dolgainkról, mert e honban nem úri huncutság többé a politizálás, hanem társadalmi szükséglet és elkö­telezettség. Farkas Kálmán KÉT-HAROMSZAZ fős ipari szövetkezet ma A RUGALMAS KIS­VÁLLALKOZÁS PÉLDÁJA LEHET. ELÖUARHAT A HIÁNYCIKKEK FEL­SZÁMOLÁSÁBAN, DE NÉLKÜLÖZHETETLEN HÄTORSZÄGA A NAGY­IPARNAK IS. PÉLDÁINK AZT BIZONYÍTJÁK, LÉTEZHET Kooperáció — gördülékenyen — SOKSZÍNŰ MEGOLDÁSOK — 3. Készül a markoló a Kisvárdai Vas- és Fémipari Szövetke­zetben. Eddig azt vizsgáltuk: mi­lyen a kis ipari szövetkezet és a nagyvállalatok együttmű­ködése. Láttuk a kölcsönös előnyöket, a kényszerhelyze­teket, az érdekviszonyokat, minden tett mozgatóit. Mindkét helyen ezeken kí­vül felmerült még azonban valami, ami mindenképpen idekívánkozik. Az nevezete­sen, hogy a kooperáló kis­szövetkezet is kooperál, de ez esetben nem „felfelé”, ha­nem lefelé. A kisvállalkozás A Mándoki Fa- és Vastö- megcikkipari Szövetkezetnél az elnök, Tóth Kálmán egy figyelemre méltó esetről szá­molt be. Arról, hogy a Sza­bolcs almásládák gyártását ettől az évtől kezdődően családokkal történt megálla­podások alapján készítik. — Kényszerhelyzetben vol­tunk, s ez a legjobb megol­dás. Sorolom is, hogy miért. Ha a ládákat, az eddigi gya­korlatnak megfelelően az üzemben gyártjuk, akkor ez­zel jelentős kapacitást kö­tünk lé, raktározási gondja­ink vannak. Tegyük hozzá: itt Mándokon nem sok mel­lékkereseti lehetőség van, így aztán előfordulhatna, hogy jó szakember, forttos munkás — hisz’ ez a környék még felvevő! — itthagyná az üzemet. Így a családi, társulá­sok sok mindent megoldanak. Termelnek 8—10 milliós ter­melési értéket. A bedolgozók ládánként megközelítően két forintot keresnek. Jelenleg éppen az eperjeskei tsz-nek készítünk 150 ezer darabot, s ahogy készen van egy szál­lítmány, összegyűjtjük, s visszük a megrendelőhöz. Ha valaki szorgos, több mint 3000 forintot kereshet ezzel a munkával, otthon, tetszés sze­rinti munkaidőben — havon­ta. önmegsegítés Mesélem a mándoki dolgo­kat Kisvárdán. Az elnök, Beszterczi András megértőén hallgat. A gondok számára is ismerősek. S a megoldá­sok? — A közeli napokban tár­gyalja meg közgyűlésünk a vállalkozások lehetőségeit. Úgy ítéltük meg ugyanis a Kisvárdai Vasipari Szövetke­zet helyzetét, hogy ennek te­ret kell adnunk, mégpedig praktikus meggondolások alapján. Miről van szó? Bi­zonyára tudja, hogy Magyar- országon a szerszámkészítés és javítás az egyik legszorí- tóbb kérdés. Nálunk is. Kivá­ló szakembereink foglalkoz­nak ezzel, hiszen a beszerzés néha lehetetlen. Ha viszont mi adjuk a jó gépet, beren­dezést, a munkaidő utáni le­hetőséget, akkor szakembere­ink képesek kielégítem az igényeket. Mindenki jól jár. A szerszámügy kapcsán jó tudni, hogy a nagyvállalatok­kal való kooperáció mikron- nyi pontosságot kíván. A szerszám — kulcskérdés. Az egyéni érdekeltség megterem­tése a szövetkezet termelési érdekét szolgálja, ami végső összefüggésben a népgazda­sági kötelezettségekig vezet el. — De folytathatjuk — mondja Répási László, a szö­vetkezet párttitkára — az önmegsegítés példáit. Meg­oldható ilyen módon a jelen­leg szűk kapacitású festés, a tömegcikkgyártás, amire igény van, o szerviz, mely a mostani szervezésben nem tudja kielégíteni az igénye­ket. Magyarán: ha mi saját magunk szervezzük a kisvál­lalkozásokat, megteremtjük dolgozóinkkal is a kooperáci­ót, sokszorosan jól járunk. Lényegesen több erőnk, időnk, gépünk, szaktudásunk halmozódik fel és hasznosul a nagyvállalatok számára végzett munka számára. Sokoldalú haszon — Nézze — mondja Tóth Kálmán Mándokon —, ezen a környéken sokféle munka- lehetőség kínálkozik. Nekünk gondoskodni kell arról, hogy jó munkafeltételeket, megfe­lelő szociális létesítményeket kínáljunk. De a pénz sem mellékes. Sokkal jobb, ha mi egy szocialista szektor kere­tében kínálunk, mindenkinek hasznot hozó melléktevé­kenységet, semmint tudomá­sul vesszük, hogy emberek fusiznak, futkosnak a bérki­egészítő elfoglaltságok után. — Sokan úgy vélik — mondják Kisvárdán a szö­vetkezetben —, hogy a kis­vállalkozások éppen a leg­jobb szakembereket csábít­hatják el. Ha valahol így van, magukra vessenek. Meg lehet csegtette Meet annyi minden, mint a maiakat. — Az első néhány évben mindig kul­túrműsort adtunk a város, a járás be­vonuló katonai fiataljainak. Ott voltunk az első fáklyás felvonuláson is. A szü­lői értekezleteken, a szülők és a válla­Illemtan az ősidőkben lat vezetőinek jelenlétében minden fia­talt „minősítettünk”. És nem volt sértő­dés. Az illemtan órán a báli viselkedés­re, az idős emberekkel való foglalko­zásokra is tanítottak bennünket. A dohánygyár első KISZ-titkára, Tí­már István 1957 elején a karbantartó kőművesrészleg csoportvezetője volt. Akkor lehetett igazán büszke, amikor egy évvel később, mint jól dolgozó mun­kásfiatalt kiküldték a moszkvai VIT-re. Mint mondja a Világ Ifjúsági Találko­zón szerzett élményei is megtöltenének egy újságot. Magyar József, a gyár tmk-lakatosa így számolt be negyedszázaddal ezelőtti élményeiről: — Akkor még segédmunkás voltam, sokat, valóban példamutatóan dolgoz­tunk. Műszak után mentünk a városi stadion építéséhez társadalmi munkára. Sötétedésig több köbméter földet ella­pátoltunk. Patronáltuk a Petőfi parkot. Magunknak alakítottunk ki egy kis szűk KISZ-helyiséget. Elcsíptünk a műszakok­ból, sokszor két műszak közt tartottunk taggyűlést. Akkor a fiatalok még nem rohantak haza úgy munka után. Botrágyi Zoltánná bérszámfejtő így emlékezik: — A szervezésnél elsők közt jelent­keztem, részben azért, mert előzőleg már DISZ-tag voltam. Az új típusú if­júsági munka nekem is jobban tetszett. Mérlegelő és adatgyűjtő beosztásban dolgoztam 1957 tavaszán. Társaimmal a jelszavak nélkül is nagyon igyekeztem. Minden megmozdulásra örömmel men­tünk, pedig jutalom nem serkentett ben­nünket. A mai KISZ-helyiség szinte szuper- modern. Gyönyörű tapéta mellett forgó fotelban ülünk Gelegonya Andrással, a gyár mostani KISZ-titkárával. A tapé- tás falon a KISZ KB négy Dicsérő Ok­levele látható bekeretezve. Most 134 KISZ-tag mondhatja magáénak a négy elismerést. A titkár azt mondja^ egy képzőművésznél hat emlékplakettet ren­deltek meg. A plakettet a FIN és jubi­leum jegyében adják át a most is moz­galmi munkát végző hat alapító tagnak. Nábrádi Lajos és meg kell találni azokat a pontokat, ahol minden érdek összeegyeztethető, máskép­pen: a munkás érdekelt ab­ban, hogy maradjon, hiszen a többletjövedelmet kényel­mes körülmények között sze­rezheti meg. KOOPERÁCIÓKRÓL SZÓLTUNK HÁROM FOLY­TATÁSBAN. A KÉP NEM TELJES, DE NEM IS LEHET AZ. SOKFELE FORMA, KÍ­SÉRLET, SIKERES ÉS KE­VÉSBÉ BEVÁLT MÓDSZER TALÁLHATÓ. EGY BIZTOS: A HELYES SZERKEZETI ARÁNYOK MEGTALÁLÁ­SA, A MUNKAMEGOSZTÁS ÉSSZERŰ FORMÁJA NÉL­KÜL MA MÁR NEM KÉP­ZELHETŐ EL A HATÉ­KONY, RUGALMAS, A PI­ACHOZ ALKALMAZKODÓ IPARI TERMELÉS. Bürget Lajos Civilben a vonaton M ielőtt elindult volna Nyíregyházáról a Hajdú expressz, megvizsgálták a szerel­vényt. Jelentették, hogy minden rendben, jó a fű­tés, világítás. Debrecen­ben aztán felszállt a vas- útigazgatóság egyik fele­lős beosztású dolgozója, szintén végigjárta a sze­relvényt. Talált hideg fül­két, pislákoló lámpát. Az­óta a nyíregyházi „szép” jelentést adók megkapták az ellenőri véleményt, utánajártak a felelősök­nek is. Nem járt jobban az a jegyvizsgáló sem, aki az egyik mellékvonal haj­nali munkásvonatán vette félvállról a dolgát, nem nézett utána, hogy a kul­turált utazás valamennyi feltétele megvan-e. Az említett, egyedi ese­tek valahol felérnek az általánosítás szintjével. Az utazók kisebb-nagyobb bosszúságai ugyanis sok­szor olyan általános véle­ményt mondatnak a vas­útról, ami nem felel meg a reális képnek, nem tük­rözi azokat az erőfeszíté­seket, amelyeket az uta­zóközönség jobb kiszolgá­lása érdekében fejtenek ki. Ezért hirdetett a vasút felső vezetése minden szin­ten harcot az utazás kul­turáltságának javítására, az utasok közérzetének jobbá tételére. S kétségte­len, hogy ennek eredmé­nye a bejáró jobb kedvé­ben, elégedettségében ke­reshető. Nem kampányról van szó, hanem rendszeres munkáról, a vasút tekin­télyének visszaszerzésé­ről. Bár azt is tudják a vasútiak, hogy sokszor éppen az utasokon múlik, milyen felfételék között közlekedhetnek. Ugyanis a sok rongálás, a tisztán induló, s szemetesen ér­kező vonatok bizonyít­ványt állítanak ki azokról is, akik nem ügyelnek a rendre, a tisztaságra. A z ellenőrök, külön­böző vasúti veze­tők nemcsak — és elsősorban nem — a szép expresszvonatokat nézik meg, hanem valamennyi mellékvonalra eljutnak, a hajnali munkás járatot, vagy az éjféli utolsó vo­natot is megnézik, hogy rendben legyen minden. Talán a ma vonatra szálló ebből még keveset észlel, de bízhatunk abban, hogy a hatása eiőbb-utóbb meg­mutatkozik, s talán a még nagyobb tisztaság a sze­metelő utasokra is meg- fékezőleg hat. L. B. A Nyíregyházi Információ­technikai Vállalat három megye irodagépeinek kar­bantartását és javítását vég­zi. Tamás István Soemtron számlázó automatát javít. (J. L.) S zülői értekezletet tartottak a KISZ-tagok. Aztán meg ilyen mozgósító felhívást adtak ki: „Dohányra ne taposs!” Ez is felhívás volt: „Takaríts meg minden centimétei zsineget”. Illemtan órákat is tartottak as ifjúsági alapszervezetben. A taggyűlé­seket többnyire este kilenc és tíz óra között tartották. Házibulikra is eljár­tak, igaz némelyik házban nemhogy le­mezjátszó, de áram sem volt. Lehet, hogy a fenti sorok az olvasót mosolyra késztetik. Ám ezek az események nem a közelmúltban történtek, hanem 25 év­vel ezelőtt, a KISZ őskorában. A szín­hely (a házibulikat kivéve) a nyíregy­házi dohánygyár volt. ★ A kezdeti időkre emlékezik Tímár István, a Nyíregyházi Dohányfermen­táló Vállalat szakszervezeti bizottságá­nak titkára. A városban elsőként (a me­gyében második, vagy harmadikként) a dohánygyári munkásfiatalok alakították meg az ifjúsági alapszervezetet. Titkár­nak Tímár Istvánt választották. Nem­csak pártosság, bátorság is kellett ak­kor a KISZ-tagsághoz. — Én akkor már párttag voltam, s mi párttagok először a legjobban dolgo­zó fiatalokat szerveztük be. A jók pél­dáját sokan követték. Év végén már 230 fős volt az alapszervezetünk. Lelkesek voltak ezek a fiatalok, pedig nem ke-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents