Kelet-Magyarország, 1982. március (42. évfolyam, 51-76. szám)

1982-03-13 / 61. szám

1982. március 13. O A mai szóhasználatban a mese valótlan, kitalált tör­ténetet jelent, olyanfajta „itt voltam, ott voltam, ezt csináltam, azt csináltam”, hazugságokat, amelyre mo­solyogva, kicsit lenézően, csak legyinteni lehet. Még jó, ha a mese hallatán gyer­mekmesékre gondolunk, olyan kis elbeszélésekre, amelyekben állatok beszél­nek és mindenféle csodás dolgok történnek. Nem így volt ez hajdanában, különö­sen szűkebb hazánkban, itt a Nyírben! — Megjegyzem, nem tévedésből vagy szűkszavúságból beszélek „Nyír”-ről, mivel a „Nyír­ség” csak újabbkeletű föld­rajzi műszó. Népünk nyel­vében e táj neve ma is Nyír; pl., ha a „nyíri bics- kások” szerencsére el is tűntek, a „nyíri vinkó” so­hasem lesz nyírségi! A mese az első világhá­borúig olyan irodalmi alko­tás volt, amely „ágrul ágra, szájrul szájra” hagyomá- nyozódott, s egy-egy jó me­semondót olyan megbecsü­lés övezett, amelyet nem egy író ma is megirigyel­hetne. Akkoriban még nem volt rádió és televízió, de még a nyomtatott betűk sem jutottak el a nyíri fal­vakba. De minek is, hiszen nem sokan tudták volna elolvasni őket. Nem kell azt hinnünk, hogy semmiről sem tudtak, vagy talán, hogy nélkülözték az irodal­mat. Erről szó sincs! A kö­zösségi szellem akkoriban is megvolt, csakhát nem napközben, munkaidőben, azaz dologidőben, hanem csak esténként gyűltek ösz- sze egy-egy háznál. A fia­talok összejöttek a fonók­ban, talúfosztókban, cso- mózókban, találkoztak a lekvárfőzőkben, az időseb­bek pedig „estézni” jártak. A mese, a nóta, vagy éppen a falu és az ország dolgai­nak tárgyalása itt is, ott is mindig napirenden volt. Igazából mindig a mese volt az a műfaj, amelyik min­den hallgatót lekötött. A mesehős vállalkozásairól, kudarcairól és győzelmei­ről szóló történeteket mély Ezerarcú Szabolcs-Szatmár A nyír meséi átéléssel, együttérzéssel hallgatták, hiszen ezek az Erős Jánosok, Félszkereső Pisták azokat a társadalmi korlátokat törték át, ame­lyeket vágyaiban, szunnya- dozó érzéseiben minden fa­lusi ember örömest magára vállalt. Szembeötlő különb­ség az írók novellái, regé­nyei és a népmesék között az, hogy az egyiket leírják, a másikat nem, az egyik al­kotásnak van szerzője, a másiknak pedig nincs. Az irodalmat a népi irodalom­tól szét akarták választani másként is, mondván, hogy az egyiket (az olvasók) el­hiszik, a másikat (a hallga­tók) nem. Hát ez egyálta­lán nem így van! Ugyanis a hallgatók a népmeséket valóságként fogtak *fel, a varázslatok, a csodás fordu­latok ellenére is. Fedics Mihály bátorligeti mese­mondó szerint: „A mese mind igaz vót az azelőtti néppel!” Másoktól azt le­hetett hallani, hogy: „Negy- vennyóc óta nem fog az átok!” Tehát ettől fogvást a kimondott szó bűvös ereje megszűnt, és csodás dol­gok sem történnek. Koráb­ban a falusi nép számára a mese nemcsak igaz volt, hanem olyan művészi él­mény vagy táplálék is, mint a mai olvasó számára a regény. A néprajzkutatók már korábban észrevették, hogy hazánknak két nagyobb „mesetermő” vidéke van: az egyik Baranya, a másik Szabolcs megye. Viszont e két pólus közül a mi vidé­künk'talán' értékesebb, mi­vel itt archaikusabb, ősibb rétegű népmesék élnek; a nyíri mesékben ugyanis még megmaradtak a sá­mánisztikus hitvilág emlé­kei! Nemcsak „mesék” ezek, hanem az eltűnt hősénekek­nek, a homályba borult nemzeti eposznak, a magyar mitológiának töredékei. Nem véletlen az sem, hogy az első magyar nép­mesegyűjtemény a Nyírből való. Szilcz István ugyanis 1789-ben Máriapócson ki­lenc népmesét gyűjtött egy­be. Amikor Ipolyi Arnold elhatározta, hogy összegyűj­ti a paraszti hiedelmeket, szokásokat és népmeséket a „Magyar mythológia” meg­írása céljából, segítőtársak után nézett. A nagy vállal­kozás sikerében komoly ré­szük volt: Kálmánczhelyi János kisvárdai, Szél Kál­mán és Soltész János nyír­bátori lakosoknak 1812-ben, egy országos gyűjtőpályázat felhívására két sárospataki diák (Kris- ton Antal és Gesztelyi Nagy László) Nyíribronyban és Lövőpetriben mintegy 60 népmesét jegyzett le. Területünkön az első tu­dományos felkészültségű népmesekutatást — ponto­san fél évszázaddal ezelőtt! — Ortutay Gyula kezdte el. Munkáját Kiss Lajos mú­zeumigazgató, Túri Sándor paszabi tanító és még so­kan mások támogatták. Or­tutay, mint egyetemi hall­gató, buzgón jegyezgette az uradalmi cselédek és bére­sek, parasztok és paraszt­asszonyok ajkáról az ősi meséket és balladákat. Az itteni népmesegyűjtés első eredménye a „Nyíri és rétközi parasztmesék” (Gyoma, 1935.)' -c:‘"könyv/: Ortutay 1936-ban jutott el Bátorligetre, ahol megis­merkedett Fedics Mihály öreg parasztemberrel, ko­runk egyik legnagyobb me­semondójával. Ortutay több ízben visszatért Fedicshez, s két év alatt egy kötetre való mesét jegyzett le. Fe­dics Mihály 1938-ban, 87 éves korában halt meg, mi­előtt teljes mesekincsét át­adhatta volna az utókor­nak. Emlékét a „Fedics Mi­hály mesél” (Bp., 1940.) c. kötet őrzi. A mesemondó mesterek egytől egyig mind eltávoz­tak közülünk, s követőjük, tanítványuk nem maradt. De ez — bármennyire saj­nos — így természetes, így van rendjén! Ugyan, miről is szólnak ezek a mesék? Általában úgy summázzák, hogy a mesehős, rendszerint egy pszégeny parasztgyerek út­nak indul, sok megpróbál­tatáson megy keresztül, sár­kányokkal viaskodik, de minden küzdelemből győz­tesen kerül ki, és végül: el­nyeri a királykisasszony ke­zét. — Ez így is van, főleg a gyermekfüleknek szánt népmesékben, de egyálta­lán nem az igazi nyíri nép­mesékben! Mesehőseink ugyanis, akárcsak a reális életben, gyakran elbuknak, életútjuk tragikusan is vég­ződhet. A mi mesehőseink nem túlvilági légies tüne­mények, hanem közülünk való hús-vér emberek, akik nagszerű csodás kalandjaik közepette jókat esznek és isznak, vagy éppen szeret­keznek, mulattató tréfákat csinálnak, s erejüknél, eszüknél fogva nevetségessé teszik, majd szegénységbe ■taszítják a dölyfös riagyura- kat. Az írástudatlan, de tisztalelkű, jobb életre vá­gyódó nagy mesemondók a mesehallgató közösséghez nem is akármilyen „irodal­mi fokon” szólották. Hiszen ezek a népmesék nemcsak a való életet tükrözték, nemcsak az elérhetetlennek látszó vágyakat, társadalmi igényeket fogalmazták meg: bennük volt a magyar ős- vallás, bennük volt a ma­gyar történelem is! A sámánizmus felfogása szerint a világ többrétegű; az alattunk és fölöttünk lé­vő világokban is emberek élnek, ott is országok van­nak. Mindegyik világ olyan, mint egy nagy sátor. A ré­gi jurtát középen egy fa­oszlop tartotta. Ügy képzel­ték, hogy a világ közepén is egy eget tartó fa van. A világfa felnyúlik a hetedik égig. Hitük szerint révülés- kor a sámán lelke a hato­dik rétegig is feljutott, hogy Bai Ülgön közbenjárására — népe jó létéért — a leg­felső világban élő Numi Toarem (Nagy Teremtő) jó­indulatát megnyerje. — Nos, a mi „égigérő fa” me­séink is ugyanerről szól­nak! A kiskondás hét na­pon át mászik fölfelé az égigérő fán, s minden este megérkezik egy széles ág­hoz. Itt nemcsak kunyhó van, nemcsak emberek, ha­nem legelésző állatok, ágak között bujkáló égitestek is. A mesehős a fa tetején ta-. Iái egy kastélyt, amelyben Tündér Ilona lakik. Ezzel szemben Fehérlófia az alsó világba ereszkedik, ahol a sárkányok országát találja. De miféle szerzet ez a sárkány, amelyik lovon jár, asztal mellett étkezik, földi királykisasszonyt ra­bol feleségnek, s ember módjára küzd, viaskodik? Hogyan lehet ennek a sár­kánynak hét feje? Nos, míg a Grimm-meséket át nem vettük, a magyar népmesék sárkányának csak egy feje volt! A mesehősök sem tar­tották a sárkányt állatnak. Ruszkovics István egyik meséjében Világszép Er- zsókf beleszeret egy sár­kányba,' aki ’ rriiri't V.egy 'le­gény, gyolcs gatyába, meg sankantyús csizmába” sétál­gat a tengerparton. Papp János mesemondó a sár­kányról szólva azt mondta, hogy: „Annak is két lába, két keze van. Az túl erős, azért tartották, hogy sár­kány, mert erős ember vót.” Jóni Ferenc tudása szerint: „A világ kezdetin nem így vót a sárkány, hogy kígyó- bul vót, hanem ember ala­kúak vótak. Először terem­tette az isten Ádámot és Évát és aztán ember formá­jú sárkányokat.” A nyíri mesékben a „vas­orrú bába” sem gonosz bo­szorkány, hanem jóindula­tú szellemlény, aki a hős sikeres útját egyengeti. A mi vasorrú bábánk, öreg­anyánk rokonságban áll a sámánhitű népek ősanya­szellemével. Ügy hitték, hogy az anya szelleme, lel­ke a halál után is velük marad, s abba a fabábuba költözik, amelyet tiszteleté­re faragtak. A szellemet, illetve a bábut jelképesen napról napra etették. Hogy az arca a vaskanáltól idő előtt el ne kopjon, a szájá­ra, orrára vaslemezt erősí­tettek. A múlt század vé­gén még több kutató látott ilyen vasorrú bábukat a vo- gul és osztják népek sátrai­ban. A magyar történelem nagy eseményeit, nagy alak­jait mind-mind megtalál­juk népmeséinkben. Sok szó esik a tatárokról, törö­kökről, a Rákóczi-szabad­ságharcról. Se szeri se szá­ma azoknak a meséknek, amelyek Mátyás király ál­ruhában tett utazásairól szólnak. De szívesen mesél­nek Báthori Gáborról, Rá­kóczi Ferencről, Kossuth Lajosról és Rudolf király­firól is. Magától értetődik, hogy e mesékben az esemé­nyek, az évszázadok kicsit összemosódnak. A meséket csak az véli csacska történeteknek, aki nem ismeri azokat, aki a fától nem látja meg az er­dőt sem. Mint mondtam, népi irodalmi örökségünk javarészt még rejtve van. Tálán .majd egyszer köny­vekbe kerül és majd uno­káink is olvashatják. Erdész Sándor Berecz András (tanárképző főiskola): Az örök mese (papírkarc és tollrajz) KM HÉTVÉGI MELLÉKLET

Next

/
Thumbnails
Contents