Kelet-Magyarország, 1982. február (42. évfolyam, 27-50. szám)
1982-02-13 / 37. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLET 1982. február 13.---- ■ -_______________________________________________:______________ Ezerarcú Szabolcs-Szatmár „Barna csíkos tigrisként / akácok közt sompolyog, / forgószél farkát csóválva, / az ugrásra kész homok. / Utak sűrűn font korbácsa/suhint: — a homok nyüszít;/sunyi dombokként dorombol,/érrel nyalja talpait.” A homok N yáron forró, télen hideg ; szélben hóként kavarog. Mezítláb járva talpad süti. A légmozgás az apró kristályokat a nyakadba hordja. Eltömi füled, megvakít. Ügy változtatja alakját, mint a képmutató ember: ahol tegnap dombot láttál, ma síkot lelsz. Szabolcsban egyetlen bánya volt: a homokbánya. A sárga homokot felhasználták építéshez, tapasztás- hoz, s ha az udvart szórták vele fen ünnep közelédfett. Vagy halott nézőbe sereg- ' lettek az emberek. Ez a homok. Nemrég még átok, hovatovább pedig — még megérhetjük —, áldás. A homok, a kvarckristályok irdatlan tömege évszázadokon át embert nyomorított. így írt erről az ismeretlen székelyi paraszt a század első évtizedében. „Szabolts vármegyének Székely községéből írok / egy keveset a homok Nyírségről / Községünk nevében, hogy egy-két szót szóljak, / hogy elmondjam sorsát kisebbnek, nagyobbnak / Szomorú helyzetben vagyon minden munkás / Ügy a kis birtokos, valamint taksás / Mind a házas zsellér, mint a házatlanok / úgy a napszámosok, mint a dohányosok / Konventziós cseléd kocsis avagy béres / A Gulyás és Kondás úgy, mint a te- henes / Nyomorúságban él kevés a kenyere / Télen nyáron krompli minden eledele ...” És hatvanhét, rímbe szedett, keserves sor következik még munkáról, életről, iszonygató nyomorúságról. Ma, a falvak között jó utakon járva, szinte fel sem lehet mérni, milyen is lehetett a táj mondjuk egy fél évszázada. A megművelt földek, a virító kertek, a bólogató fák eltakarják a lényeget: a homokot. Az ős- folyók — elsősorban a Tisza — valamint alig érő hordalékát, ami Westsik Vilmos 1965-ben megjelent munkájából véve az adatot: mintegy félmillió katasztrális holdnyi földet borított. Pontosabban borít ma is, csak — s kell-e ennél nagyobb emberi teljesítmény? — a természete változott meg. Szegedi János, a tanárképző főiskola mezőgazda- sági tanszékének vezetője, így beszél a homokról: — A magyar homokvidék merőben más, mi/it a többi európai. Azok tengeri üledékek, illetve a jégkorszak maradványai, emezek folyami eredetűek. Ilyen a Nyírség is. A tengeri homok durvább, az itteni homok- szemcsék átmérője 0,2—0,3 milliméter között mozog. Jellemző tulajdonsága, hogy kicsi a vízmegtartó képessége, nagy a hőingadozása, s ha nincs ami megkösse, a szél kénye-kedve szerint viszi, hordja. — A homok megjavításához alapvető fontosságú a tápanyag-utánpótlás és a szél elleni védelem. A rossz tulajdonságok jobbítására számos lehetőség nyílik, s az idő azt bizonyította, hogy megfelelő eljárások alkalmazásával a homok is alkalmas lehet sok minden megtermelésére. Hiszen a homok, egy közeg. Ha bejuttatjuk a tápanyagot, a hiányzó részeket, kitűnően használható. Ma már a Szaharában is a homok termőre fordításával kísérleteznek. Aki ma, a fehéren, lilán virágzó alföldi akácosokat, a homokos síkság ezen jellemző fáját látja, már aligha gondol arra, hogy amit ősi jellegzetességnek vél, alig kétszáz éve honos errefelé. Hiszen Amerikából Európába is csak a XVII. században került át, s Mária Terézia korában, a modernebb gazdálkodás előszeleként, homokfogóként ültették el az elsőket a nyírségi vidékeken is. Egy-egy példány, talán még él közülük. S a mai utasnak nem jut eszébe az sem, hogy ez az ismét becsült fa, valamikor mindent jelentett. Megbéklyózta a homokot, s enyhet adott. Igénytelen volt, mint az itteni ember. És jó volt gerendának, szerszámnyélnek, kétkerekű tirpák ta- lyigának, tűzifának. Mint Szatmárban, a dió; jó volt bölcsőnek, s koporsónak. Ez volt a fa a homokvidéken. Volt még valami, ami ma már csak nyomokban található. A gledicia. A szúrós, tuskés bokor, szögesdrót a házak körül, orvosság a sívó homok ellen. Tűzre vetve, ha nem volt más, vígan pattogott, s még meleget is adott. D ohány, burgonya, rozs. Ez volt a régi Szabolcs. Pár mázsás hozamok, az élethez alig elég. A népesség nőtt, a termőföld nem volt bővíthető. A gazdálkodás — az ember — rákényszerült, hogy valami mást próbáljon. Ennek a harcnak kiváló vitézei voltak. Nagy Sándor, „az almák atyja”, Teichman Vilmos, a burgonyáé és Wet- sik Vilmos, aki a homok megjavítását célzó munkásságáért Kossuth-díjat, akadémiai tagságot kapott. De vannak névtelen, csak kisebb közösségekben ismert harcosai is ennek a tájat, s így embert is formáló munkának. Vaján, a homokból gazdagodott falu egyik kieső utcájában él Sütő Sándor. A hetvennyolcadik évét taposna, de bízvást letagadhatna tízet évei számából, ha hiúsága erre indítaná. Tartása, egészsége, az évtizedeik javát a szabadban leélt embereké. Élete folyásáról, munkájáról, csendes büszkeséggel mesél. S hogy büszkesége jogos, s nem egy dicsekvő ember ül a konyhaasztalnál, arra bizonyíték, hogy Veress Zoltán, a boglyatanyai homokkísérleti gazdaság vezetője éppúgy őt ajánlotta beszélgető partnerül, mint a vajai múzeum igazgatója Molnár Mátyás, vagy a múzeumban dolgozó Bácskái Károlyné, és László Ida. — Ma, kétezer hold gyümölcsös van itt, de míg nem kötötték meg a homokot, olyan volt ez az egész rész és a többi nyíri falu határa, mint a tenger. Homoktenger. Vaján 1933-ban telepítette az első 50 holdas gyümölcsöst a gróf Vay csalód. Én 1940-ben kerültem a gazdaságba kertésznek, s részem volt abban, hogy 1942-ben, az öt ven holdról —, ma is pontosan emlékszem — 1190 mázsa almát szüreteltünk. (Váci Mihály: Nyírség) — Vaján szegény, de munkára termett emberek éltek. Az első telepítésre már felfigyeltek, de sokat vitáztak, hogy ha gyümölcsöt termelnek, honnét lesz kukorica? Hol terem krumpli, gabona? Aztán látták, hogy kis területről is sokat lehet lehozni, hogy többet ér az alma, mint a 3—4 mázsa rozs, a 8—10 mázsa búza. Látták a gyümölcsöst, és egymásnak mondták: „Szép!” Buzdították egymást: „Próbáljuk meg!” — A homok átok Volt. Hogy fákat telepítettünk, megváltozott a táj. Megfogta a homokot, még a levegő is frissebb lett. Ez a vidék kétharmadrészt homokbuckákból állt. De elérkeztek az emberek egy ponthoz, amikor annál rosszabb, már nem lehetett. Ha nehezen is, de megpróbálkoztak az újjal. S nem bánták meg! Veress Zoltán agrármérnök ha kell, hát órákat tud beszélni arról, miként lehet jobbá tenni a homokot. Említi a csillagfürtöt, a különféle vetésforgókat, mindazon dolgokat, melyek a homok jelenét és jövőjét alapozzák meg. — Sosem lesz a legjobb talaj — fejtegeti —, de még a jelenleginél is többet lehet belőle kihozni. Bizonyíték erre például a szamóca, a dinnye, amiből tisztes jövedelmek származnak már .. . Aztán mesél, hiszen a vidékét j jól ismeri, maga iS „homoki ember”. Hogy milyen ez az ember? — Kicsit gyanakvó, bizalmatlan. Még őrzi a régről maradt tulajdonságot. A nehéz körülmények, a kiszolgáltatottság tette őket ilyenné. Ma már kevésbé igaz, de amikor Vaján a gyümölcsösöket kiadták nekik, nagy volt az ellenállás. A gyümölcs, azzal, hogy több ismeretet, törődést követel mint a korábbi termékek, ha lassan, de átalakítja az embereket: a magaáabb rendű tevékenység magasabb rendű gondolkodást kíván. V ajáról mentem Ópályi- ba, két éve, egy forró nyári délután. Hirtelen elsötétedett az ég. Szél kerekedett. Homokot kavart, olyan sűrűn, hogy meg kellett állni az autóval, mert a homokfüggönyön a reflektorok sem tudtak áthatolni. S nekem, a messziről jött embernek, ebben a sötétben lett világossá valami. Nem a szójáték kedvéért írom: így volt. Míg álltam, arra gondoltam: mi lehetett itt harminc, ötven, száz évvel ezelőtt? Amikor semmi sem fogta a homokot, legfeljebb a tépett üstökű akácfák. Rájöttem — pontosabban megerősödött bennem —, előítéletnek helye nincs e tájegység szülötteivel szemben sem. Mert akiben előítélet lenne, jöjjön egyszer erre, és várjon meg egy homokvihart. Akad ebből ma is. És rá kell ébrednie, hogy a táj embert alakít, s gondolnia kell arra is, hogy évszázadokon át berögzött tulajdonságok, sajátosságok nem változnak egyik napról a másikra. Először a homok fordul termőre, aztán az emberek is megváltoznak. Ez a lassúbb, ehhez idő szükséges. És, aki ilyen körülmények között küszködött, azt becsülni, szeretni kell. Még ha különbözik is tőlünk. Speidl Zoltán KM
