Kelet-Magyarország, 1982. február (42. évfolyam, 27-50. szám)

1982-02-13 / 37. szám

HÉTVÉGI MELLÉKLET 1982. február 13.---- ■ -_______________________________________________:______________ Ezerarcú Szabolcs-Szatmár „Barna csíkos tigrisként / akácok közt sompolyog, / forgószél farkát csóválva, / az ugrásra kész homok. / Utak sűrűn font korbácsa/suhint: — a homok nyüszít;/sunyi dombokként dorombol,/érrel nyalja talpait.” A homok N yáron forró, télen hi­deg ; szélben hóként kavarog. Mezítláb járva talpad süti. A légmoz­gás az apró kristályokat a nyakadba hordja. Eltömi füled, megvakít. Ügy vál­toztatja alakját, mint a kép­mutató ember: ahol tegnap dombot láttál, ma síkot lelsz. Szabolcsban egyetlen bánya volt: a homokbánya. A sárga homokot felhasz­nálták építéshez, tapasztás- hoz, s ha az udvart szórták vele fen ünnep közelédfett. Vagy halott nézőbe sereg- ' lettek az emberek. Ez a ho­mok. Nemrég még átok, ho­vatovább pedig — még megérhetjük —, áldás. A homok, a kvarckristá­lyok irdatlan tömege év­századokon át embert nyo­morított. így írt erről az is­meretlen székelyi paraszt a század első évtizedében. „Szabolts vármegyének Szé­kely községéből írok / egy keveset a homok Nyírség­ről / Községünk nevében, hogy egy-két szót szóljak, / hogy elmondjam sorsát ki­sebbnek, nagyobbnak / Szo­morú helyzetben vagyon minden munkás / Ügy a kis birtokos, valamint taksás / Mind a házas zsellér, mint a házatlanok / úgy a nap­számosok, mint a dohányo­sok / Konventziós cseléd ko­csis avagy béres / A Gulyás és Kondás úgy, mint a te- henes / Nyomorúságban él kevés a kenyere / Télen nyáron krompli minden ele­dele ...” És hatvanhét, rímbe szedett, keserves sor következik még munkáról, életről, iszonygató nyomo­rúságról. Ma, a falvak között jó utakon járva, szinte fel sem lehet mérni, milyen is lehetett a táj mondjuk egy fél évszázada. A megművelt földek, a virító kertek, a bólogató fák eltakarják a lényeget: a homokot. Az ős- folyók — elsősorban a Tisza — valamint alig érő horda­lékát, ami Westsik Vilmos 1965-ben megjelent munká­jából véve az adatot: mint­egy félmillió katasztrális holdnyi földet borított. Pon­tosabban borít ma is, csak — s kell-e ennél nagyobb emberi teljesítmény? — a természete változott meg. Szegedi János, a tanár­képző főiskola mezőgazda- sági tanszékének vezetője, így beszél a homokról: — A magyar homokvidék merőben más, mi/it a többi európai. Azok tengeri üle­dékek, illetve a jégkorszak maradványai, emezek folya­mi eredetűek. Ilyen a Nyír­ség is. A tengeri homok durvább, az itteni homok- szemcsék átmérője 0,2—0,3 milliméter között mozog. Jellemző tulajdonsága, hogy kicsi a vízmegtartó képes­sége, nagy a hőingadozása, s ha nincs ami megkösse, a szél kénye-kedve szerint vi­szi, hordja. — A homok megjavításá­hoz alapvető fontosságú a tápanyag-utánpótlás és a szél elleni védelem. A rossz tulajdonságok jobbítására számos lehetőség nyílik, s az idő azt bizonyította, hogy megfelelő eljárások alkal­mazásával a homok is al­kalmas lehet sok minden megtermelésére. Hiszen a homok, egy közeg. Ha be­juttatjuk a tápanyagot, a hiányzó részeket, kitűnően használható. Ma már a Sza­harában is a homok termő­re fordításával kísérletez­nek. Aki ma, a fehéren, li­lán virágzó alföldi aká­cosokat, a homokos sík­ság ezen jellemző fáját lát­ja, már aligha gondol arra, hogy amit ősi jellegzetes­ségnek vél, alig kétszáz éve honos errefelé. Hiszen Ame­rikából Európába is csak a XVII. században került át, s Mária Terézia korában, a modernebb gazdálkodás előszeleként, homokfogó­ként ültették el az elsőket a nyírségi vidékeken is. Egy-egy példány, talán még él közülük. S a mai utasnak nem jut eszébe az sem, hogy ez az ismét becsült fa, valamikor mindent jelentett. Megbék­lyózta a homokot, s enyhet adott. Igénytelen volt, mint az itteni ember. És jó volt gerendának, szerszámnyél­nek, kétkerekű tirpák ta- lyigának, tűzifának. Mint Szatmárban, a dió; jó volt bölcsőnek, s koporsónak. Ez volt a fa a homokvidéken. Volt még valami, ami ma már csak nyomokban talál­ható. A gledicia. A szúrós, tuskés bokor, szögesdrót a házak körül, orvosság a sí­vó homok ellen. Tűzre vet­ve, ha nem volt más, vígan pattogott, s még meleget is adott. D ohány, burgonya, rozs. Ez volt a régi Sza­bolcs. Pár mázsás ho­zamok, az élethez alig elég. A népesség nőtt, a termő­föld nem volt bővíthető. A gazdálkodás — az ember — rákényszerült, hogy valami mást próbáljon. Ennek a harcnak kiváló vitézei vol­tak. Nagy Sándor, „az al­mák atyja”, Teichman Vil­mos, a burgonyáé és Wet- sik Vilmos, aki a homok megjavítását célzó munkás­ságáért Kossuth-díjat, aka­démiai tagságot kapott. De vannak névtelen, csak ki­sebb közösségekben ismert harcosai is ennek a tájat, s így embert is formáló mun­kának. Vaján, a homokból gazda­godott falu egyik kieső ut­cájában él Sütő Sándor. A hetvennyolcadik évét tapos­na, de bízvást letagadhatna tízet évei számából, ha hiú­sága erre indítaná. Tartása, egészsége, az évtizedeik ja­vát a szabadban leélt embe­reké. Élete folyásáról, mun­kájáról, csendes büszkeség­gel mesél. S hogy büszkesé­ge jogos, s nem egy dicsek­vő ember ül a konyhaasz­talnál, arra bizonyíték, hogy Veress Zoltán, a boglyata­nyai homokkísérleti gazda­ság vezetője éppúgy őt ajánlotta beszélgető partne­rül, mint a vajai múzeum igazgatója Molnár Mátyás, vagy a múzeumban dolgozó Bácskái Károlyné, és László Ida. — Ma, kétezer hold gyü­mölcsös van itt, de míg nem kötötték meg a homokot, olyan volt ez az egész rész és a többi nyíri falu határa, mint a tenger. Homokten­ger. Vaján 1933-ban telepí­tette az első 50 holdas gyü­mölcsöst a gróf Vay csalód. Én 1940-ben kerültem a gazdaságba kertésznek, s részem volt abban, hogy 1942-ben, az öt ven holdról —, ma is pontosan emlék­szem — 1190 mázsa almát szüreteltünk. (Váci Mihály: Nyírség) — Vaján szegény, de munkára termett emberek éltek. Az első telepítésre már felfigyeltek, de sokat vitáztak, hogy ha gyümöl­csöt termelnek, honnét lesz kukorica? Hol terem krump­li, gabona? Aztán látták, hogy kis területről is sokat lehet lehozni, hogy többet ér az alma, mint a 3—4 má­zsa rozs, a 8—10 mázsa bú­za. Látták a gyümölcsöst, és egymásnak mondták: „Szép!” Buzdították egy­mást: „Próbáljuk meg!” — A homok átok Volt. Hogy fákat telepítettünk, megváltozott a táj. Megfog­ta a homokot, még a levegő is frissebb lett. Ez a vidék kétharmadrészt homokbuc­kákból állt. De elérkeztek az emberek egy ponthoz, amikor annál rosszabb, már nem lehetett. Ha nehezen is, de megpróbálkoztak az új­jal. S nem bánták meg! Veress Zoltán agrármér­nök ha kell, hát órákat tud beszélni arról, miként lehet jobbá tenni a homokot. Em­líti a csillagfürtöt, a külön­féle vetésforgókat, mind­azon dolgokat, melyek a ho­mok jelenét és jövőjét ala­pozzák meg. — Sosem lesz a legjobb talaj — fejtegeti —, de még a jelenleginél is többet le­het belőle kihozni. Bizonyí­ték erre például a szamóca, a dinnye, amiből tisztes jövedelmek származnak már .. . Aztán mesél, hiszen a vi­dékét j jól ismeri, maga iS „homoki ember”. Hogy mi­lyen ez az ember? — Kicsit gyanakvó, bi­zalmatlan. Még őrzi a régről maradt tulajdonságot. A ne­héz körülmények, a kiszol­gáltatottság tette őket ilyen­né. Ma már kevésbé igaz, de amikor Vaján a gyümöl­csösöket kiadták nekik, nagy volt az ellenállás. A gyümölcs, azzal, hogy több ismeretet, törődést követel mint a korábbi termékek, ha lassan, de átalakítja az embereket: a magaáabb ren­dű tevékenység magasabb rendű gondolkodást kíván. V ajáról mentem Ópályi- ba, két éve, egy forró nyári délután. Hirte­len elsötétedett az ég. Szél kerekedett. Homokot ka­vart, olyan sűrűn, hogy meg kellett állni az autóval, mert a homokfüggönyön a reflektorok sem tudtak át­hatolni. S nekem, a messzi­ről jött embernek, ebben a sötétben lett világossá vala­mi. Nem a szójáték kedvé­ért írom: így volt. Míg áll­tam, arra gondoltam: mi lehetett itt harminc, ötven, száz évvel ezelőtt? Amikor semmi sem fogta a homo­kot, legfeljebb a tépett üstökű akácfák. Rájöttem — pontosabban megerősö­dött bennem —, előítélet­nek helye nincs e tájegység szülötteivel szemben sem. Mert akiben előítélet lenne, jöjjön egyszer erre, és vár­jon meg egy homokvihart. Akad ebből ma is. És rá kell ébrednie, hogy a táj embert alakít, s gondolnia kell arra is, hogy évszáza­dokon át berögzött tulaj­donságok, sajátosságok nem változnak egyik napról a másikra. Először a homok fordul termőre, aztán az emberek is megváltoznak. Ez a lassúbb, ehhez idő szükséges. És, aki ilyen kö­rülmények között küszkö­dött, azt becsülni, szeretni kell. Még ha különbözik is tőlünk. Speidl Zoltán KM

Next

/
Thumbnails
Contents