Kelet-Magyarország, 1982. február (42. évfolyam, 27-50. szám)

1982-02-13 / 37. szám

HÉTVÉGI MELLÉKLET 1982. február 13. A mikor Moiraként a szín­padra lép, felhördül a közönség. Egy csinos nő, akinek mozgása csupa rit­mus, harmónia, kihívás. A darabban 6 a hamvasnak megírt kurtizán ellenpontja. Remek szerep, a komédiázás- ra alkalmas lehetőség, ami a porondot idéző színpadon jó játékra serkenti Balog Judi- tot. De hadd emlékeztessek egy korábbi szerepre. A Csongor ördögfiókájára. Bolondos volt, fürge és elementáris. Ha kel­lett, bukfencet hányt, fel­pattant mint a gumilabda, tiszta szövegmondását köny- nyedén elegyítette a kis Bel- zebúb-ivadék groteszk hang-. jával. Bolondozott, játszott, s . közben olyan karakteresnek > bizonyult, hogy a nyílt szí­nen érte a taps. — Tudom, van bennem sok a clown-ból, s erre büszke is vagyok. S hogy ez így van, nem véletlen. Édesapám a cirkusz igazgatója volt, kis gyermekkoromtól a porond, a manézs világában éltem. És mindig csodáltam az életve­szélyt vállaló produkciót, a produkció közbeni mosolyt. Kiskoromban az volt az ál­mom, hogy egyszer én vigyem körbe a porondon a követke­ző műsort bejelentő táblát. Aztán rájöttem, nem ez az igázi szerep. Azt viszont tud­tam: szinte1 kell lépnem! A színművészeti utolsó fel­vételijén hétszer vágták visz- sza. Volt közben aktmodell a főiskolán, beiratkozott az egyetemre^ De a magyar sza­kon is kísértette a dráma, s nem volt maradása. Szívósan próbálkozott, s Iklódi István meglátta benne a lehetőséget. Szerződtették a 25. Színház­hoz. Ez volt az a pillanat, amikor igazán révbe ért. Az igazi elégtételt és biztatást a Népszínház várbéli bemuta­tója hozta, Örkény Macska- játékában cT vtilt Egérké, s á szerző az előadás után azt mondta: „Ezt a szerepet mint­ha csak magának írtam vol­na”. Kerényi a főiskoláról bevallotta: ők tévedtek. — Ennek a premiernek olyan igazi protokollközönsé- ge volt. Köztudott, hogy ez mindig hideg, merev, nehéz kimozdítani illemtudó pózá­ból. Nos, én elhatároztam, mindent beleadok. Úgy hi­szem, sikerült. Különben so­sem tudóig fél szívvel játsza­ni. Amikor kilépek a közön­ség elé, nem félek. Annyit ma már tudok, hogy hihetet­len szakmai biztonságrá kell szert tennem, mert csak ak­kor marad erő ahhoz, hogy az ember hihető, könnyed tud­jon lenni. Ez imponál nekem Ruttkay Évában, Psotában, Törőcsikben, ezt tiszteltem Dómján Editben. Végtelenül komolyan ké­szülök minden szerepemre. Ügy érzem, igaz a horoszkó­pom, mely azt mutatja, hogy az Oroszlán és Halak hatá­rán születtem, s a tűz és víz harca van bennem. Egyszerre vagyok nyitott és zárt, kirob­banó és visszavonult. Aki is­meri, az tudja: az igazi clown is egyszerre nevettető és ma­gából merítő, érző ember. Balog Judit reggelente úsz­ni jár. Ha jó az idő, lovagol. S minden más szabad idejét a könyvtárban tölti. Zenét hallgat. Bach, Vivaldi, min­den reneszánsz és barokk mester a kedvence. Aztán hirtelen vált, Sztravinszkijt és Bartókot tesz a korongra. Tűz és víz. Goethét olvas, Csehov-szerepről álmodik, Molnár Ferenc-darabban sze­retne játszani. Kilenc éve szerelmesen szereti férjét, aki szobrászművész. Szeretne végre letelepedni, s vágyik egy kislányra. — Bízok és hiszek ma­gamban. Már-már baboná­san. Nem tagadom, az va­gyok. Moncsicsim a tükröm fölött lóg, s soha nem lépek úgy színre, hogy valami sa­ját ne legyen nálam vagy raj­tam. Mindegy, hogy ez cipő, ékszer, vagy ruhadarab. Mert ha ki is adom magam, ma­gamhoz akkor is ragaszko­dom. Ettől • van biztonságom, ­Balog Juciit Fellépés előtt az öltözőben ... (E. E.) bátorságom. De ha azt hiszi, hogy csak ilyen bohókás dol­gokra bízom magam, akkor téved. A munkámban kímé­letlenül pontos szeretek len­ni. Volt egy pár mondatos sze­repem egyszer Bíró Lajos Sárga liliomában. Egy palóc parasztlányt játszottam. Ami­kor a szerepet megkaptam, azt hittem: ez maga a biztos bukás. De mivel elvem, hogy szerepet sosem adok vissza, elhatároztam, felkészülök alaposan. Bevettem magam a könyvtárba, s átbújtam min­den tájszótárt, mindent, ahol palóc szöveg, kiejtés szere­pelt. Kezemben a szereppel, írtam magamnak a szövegel. Minisztériumi nívódíjat kaptam az alig tíz mondatért. Mondták is, akik értettek hozzá: olyan palóc nyelvet találtam ki, ami a valóság­ban nincsen, de igazán jó. Boldog voltam. Talán ebből is érezni: szeretnék céltuda­tos lenni, fegyelmezett. A színpadon viszont természe­tes, de olyan, hogy mindig együtt legyek a partnerekkeL Emlékszem, a Macskajáték­ban egy hatvan esztendős Kossuth-díjas kolleginával játszottam. A német rendező szóvá tet­te, hogy valami hiányzik ab­ból, amit csinálok. Mondom neki: nem érzem a partne­remnél, hogy őszinte. Lett is ebből botrány, de kiderült, hogy igaz volt. Kolléganőm nem akarta teljesen kiadni magát, ezért maradt kicsit idegen. Hogy aztán ez oldó­dott, az az előadás sikeréhez hozzájárult. Hogy Balog Judit mindig kiadja magát? Nos, van ben­ne valami, ami egy kicsit rej­tély. Szereti a szép, csilingelő függőket, díszeket magán. Szépen festi szemét. Furcsa, néha Giulietta Masinára em­lékeztető arcán fintor, hun­cutság, másszor komolyság váltakozik. Mi az igaz? Me­lyik az igazi ? — Mindig nyitott voltam a Világra. Tizenhat éves korom óta, amióta a Mici Mackóban játszottam, csak Malackának hívnak, s ezt nagyon szere­tem. Mindig imádtam a sok függőt, díszt, ékszert, fillen- gőt. Korábban még bohóká- sabban festettem magam, csak amióta színésznő va­gyok, csillapodtam meg. Fes­tettem magamra szépség­pettyet, csillagot, pillangót a szemem köré. Vállalom, én magam ma is. Mint ahogy vállaltam akkor is, amikor aktmodell voltam. Különben itt ismert meg a férjem, in­nen vett feleségül. De azt is megmondom: én megtaláltam -magam*— --------------------------­Boldog vagyok mindig, ha játszom, és sajnálom az elve­szett éveket, mert vannak szerepek, melyek már elmúl­tak tőlem. Ha valamit sajná­lok, akkor az a sok minden az, amit" nem csináltam. De itt határozottan jól érzem ma­gam. Szép és jó szerepeket kapok, jó társulatban élek. ^keresek voltak a budapesti évek, a közeljövőben mutat­ják be azt a filmet és tévé­filmet, amiben játszom, sok szinkronszerepem is volt. Ne mosolyogjon, de minden egeret, malackát, kengurut én szinkronizáltam. Valószí­nű, hogy most nehezebb lesz, messzi a főváros, ez ha nem is leküzdhetetlen akadály, de föltétlenül hátrány. Hogy milyen valójában Ba­log Judit? Talán kiderült egy kevés életéből, személyi­ségéből. De ahogy ülünk és beszélünk, egyszerre látom Moirát, a kis ördögfiókát, a clownt, a komoly zenén me- rengőt, Csehov kamaszlányát, a Wertheren könnyezőt, a gyermek után vggyó nőt. Nyitott a világra. Mégis, va­lamit gondosan őriz. Egy da­rabot magából. Ami csak ő. Azt hiszem, ebben van a biz­tonsága. Bürget Lajos M űfajában és tartalmában egyaránt különleges, emellett szépen és han­gulatosan megírt, tekintélyes művet „tett le az asztalra” (ahogyan mondani szokás) a nyíregyházi születésű, évekig itt dolgozó Soltész István új­ságíró, sajtópolitikus. A falu­si ember és a katonáskodás alcímű könyvében a magyar parasztság alsóbb rétegei egy­kori katonáskodási élményeit, s az ezekből táplálkozott szo­kásait, „civil reguláit”, szó­lásmondásait, táncait, dalait, játékait gyűjtötte egybe. A régi katonaélet ilyetén szét- sugárzású, hallatlanul gazdag művelődéstörténeti és népraj­zi bemutatása nagyjából a kuruckortól századunk elejé­ig ível.----------------■—-----------­FILM JEGYZET A sci-fi üzletről Bele kell nyugodnunk abba, hogy bizonyos műfajok nép­szerűsége — gorombább kife­jezéssel élve: divatja — úgy­szólván független az esztéti­kai értékektől, az alkotás tar­talmi és formai jegyeinek mi­nőségétől. Ha nem így lenne, a némafilm hallatlanul bár­gyú és mégis fantasztikusan sikeres melodrámáit elsöpör­te volna az ízlés (mármint a jó ízlés), a Femandel-féle zagyvaságok és silány után­zataik a kutyának se kelle­nének, s szinte bizonyos, hogy sokan nem merengenének áhitatosan a múltak üte­mén ... (Zárójelben, nehogy a fran­cia mulattató hívei megsér­tődjenek : Fernandelt remek: komikus színésznek tartom, csak az a baj, hogy a tehet­ségéhez méltatlan feladato­kat is elvállalta. A művészi nagysághoz — a téma egyéb­ként külön jegyzetet is meg­érne — szerintem minden­képpen hozzátartozik a sze­lekció képessége. Nemet mon­dani arra, ami silány és ér­dektelen.) Bármennyire berzenkedünk ellene, tény: a siker a film világában ápol, a bukás pe­dig eltakar. Szociológusok a megmondhatói annak, miért kap szárnyára a világhír egy- egy filmet (variációk: az alapötlet, a mese, a hősök személye, a problematika, a színész varázsa, a reklám, a hisztéria stb.) s hogyan kell bizonyos panellekből millió­kat kicsiholni. Nincsen abban semmi meg­lepő (talán az ellenkezője len­ne furcsa), hogy napjainkban, a tudományos-technikai for­radalom idején a mozi sztár­jai közé befurakodtak a fan­tasztikus űrhajók, mindentu­dó gépek és káprázatos cso­damasinák. A sci-fi nem új találmány, de reneszánsza ah­hoz a féjlődéshez kapcsoló­dik, mely alapvetően megvál­toztatta az emberi életet (a gondolkodást nemkülönben). A film kitartó érdeklődését a mérföldes léptekkel száguldó „műszaki civilizáció” iránt pozitív jelenségként könyvel­hetjük el, hiszen ez is a való­ság része, legfeljebb az ejti gondolkodóba a figyelmes szemlélőt, hogy mintha túlsá­gosan sokan lovagolnák meg a busás haszonnal kecsegtető lehetőséget. Magam — nem először val­lók erről a rovat hasábjain — nem lelkesedem a műfajért, noha létét és értékeit soha nem kérdőjeleztem meg. Sze­retném, ha nem értenének félre: eszem ágában sincs so- kallni a sci-fi filmeket. Más a baj. A jó tudományos-fan­tasztikus film kevés. És ami ezzel szorosan összefügg: mintha iparosok ragadták volna magukhoz a kezdemé­nyezést a bolygók szférájá­ban. A művészek meghúzód­nak a háttérben (ha egyálta­lán kitartanak), a pénzcsiná- lók pedig — kihasználva a kedvező széljárást — egyre- másra teljesítik a „társadal­mi megrendeléseket”. Szomorúan tapasztalom, hogy a sci-fi — tisztelet a ki­vételnek — megállíthatatla­nul elindult az üzletté degra­dálódás útján. Számos film előregyártott elemekből ké­szül, a figurák nyugodtan át­sétálhatnának egyik műből a másikba, a trükkök és gégék egyezményes jelei változatla­nok — s még jó, ha csak a technikai sztereotipiát kár­hoztathatjuk. Megesik, ez az igazi baj, hogy a rendezők a lélegzetál­lító fejlődést konzervatív szemlélet népszerűsítésének szolgálatába állítják. A vá­szon csillog-villog, pedig menthetetlenül elavult a mondanivaló. Az az érzésem: még meg le­hetne állítani a folyamatot. A pálya széléről könnyű súg­ni, tehát minden kockázat nélkül magam is vállalko­zom a tanácsadásra. Amikor a sci-fi elfogadottá vált, mes­terek vették védőszárnyaik alá. Felsorolok néhányat a ma is előkelő helyen jegyzett alkotások közül. Stanley Kra­mer a nálunk nem vetített Utolsó part-ban az atomhalál szomorú vízióját festette meg. Francois Truffaut Fahren­heit 451 című munkája az emberiség perspektíváiról szólt. Jean-Luc Godard Alp- haville-ja könnyen dekódol­ható „üzenet”. Stanley Kub­rick Ürodisszeá- ja — mely hozzánk elég későn jutott el — a ma emberének is húsá­ba vágó figyelmeztetés. Ha­rald Rhein A jövő emlékei tablóján múlt és jelen össze­függéseiről mondott vitatha­tó, de érdekes példabeszédet. Manapság már nem norma, inkább kivétel, ha egy And­rej Tarkovszkij-fotmátumú művész vállalkozik sci-fi film rendezésére. Mi lenne, ha Bergman, Fellini, Jancsó, Mi- halkov állna be a tudomá­nyos-fantasztikus történetek „művelőinek” sorába? És a vizualitás parádéja helyett a magvasabb tartalom lenne a főszereplő? Füstölgésemnek a friss si­ker, A Birodalom visszavág a közvetlen oka. A Csillagok háborúja folytatása ugyanis szinte parancsolóan írja elő a fenti meditációt. George Lu­cas átengedte a munkát Irvin Kershnernek, aki tetszetős ideológiát kovácsolt filmjé­hez, imigyen: „A Biroda­lom ... tündérmese, a mitikus elbeszélések eredetéhez nyúl vissza. Nem a társadalomról beszél, hanem arról, ami az egyének belső életében ját­szódik le.” Még ezt a szándé­kot is elfogadhatjuk, ugyanis a pszichológiai elemzés eddig nem nagyon tartozott a sci-fi művek erényei közé. Elismerve a vállalkozás profi színvonalát, a mester­ség dicséretes fogásait, né­hány kérdőjelet mégis ten­nünk kell az új sláger-pro­duktum margójára. A Biroda­lom visszavág-ban mindent maguk alá gyűrnek a szuper­eszközök. Kershhner kizáró­lag a szemet — és egyáltalán nem az agyat — igyekszik „bekapcsolni”. A cselekmény annyira sokrétű, hogy helyen­ként mozaikokra, különszá- mokra esik szét. A „lelki moz­gások” ábrázolása ezzel szem­ben meglehetősen primitív. Képregényekben látni affé­le megoldásokat, melyek itt mindenfajta eredetiség nél­kül köszönnek vissza. Tulaj­donképpen minden valóságos: a rivalizálás, a csapdaállítás, a veszély, a cselsorozat, a harc — csak éppen az igazi művészet megjelenítő ereje hiányzik a nagy felvonulás­ból. A Birodalom visszavág ilyenformán inkább az elvetélt lehetőségeket jelzi, mint az eredményeket. A bevétellel aligha lesz baj, a sci-fi üzlet malmai biztosan őrölnek, az igényes bírálónak azonban sajnálattal kell nyugtáznia a most már tartósnak látszó helyben járást. Veress József ■■■■■hmm Soltész István: El kell menni katonának A munka a maga nemében úttörő jelentőségű, mondhat­ni műfajteremtő. Imponálóan bőséges helytörténeti-helyis­mereti, néprajzi és művelő­déstörténeti szakirodalmi hi­vatkozások, forrásmegjelölé­sek hitelesítik páratlanul gazdag anyagközlését. A szer­ző azonban — rokonszenves szerénységgel — csak annyit vall be, "hogy „ ... Nagyon ér­demes ezeket az összefüggé­seket bogozgatni és megmu­tatni belőlük a legfontosabb bizonyságokat, tanulságokat. Magam persze erre nem vál- lalkozhatom, tudós emberek kötelessége ez... Magtárban gyűjtögetek, hogy az arra fel­készültek esetleg kenyeret süssenek.” Szerencsére, nem egészen így van. Soltész Ist­ván könyvében többet teljesí­tett vállalt feladatánál, még akkor is, ha néhány kisebb észrevételünk azért adódik. A mű tartalmát illetően el­sősorban arról, hogy talán tá­gasra vonta a folklórnak a -katonáskodásból eredeztet­hető körét, az etimologizálás­tól a viselettörténeten át a je­les napok népszokásaiig, a verbunktól „a mindent kibe­szélő katonanótákig.” Egy-két fejezetnek a témakörbe való beillesztése némileg erősza- koltnak tűnik. (Születéstől a temetésig, Gyászkinyér, kar­dos menyecske például.) Fölöslegesnek tetszik a ka­tonadalok alig eltérő szöveg- változatainak közlése is. Az ezekre való utalások elegen­dőek lettek volna. Ugyanak­kor hiányérzetünk lehet a vá­rosi katonafolklór teljes mel­lőzése miatt. Igaz, hogy azt szerzőnk nem is „célozta meg” (hogy katona-műszóval éljünk) —, dé hátha megírja egyszer? A céhbeli és vérbeli újság­író Soltész István kiválóan olvasmányos, plasztikusan ki­fejező stílusban ír művében. Ragyogóan megírt, elkötele­zetten politikus „kommentár­jai” azon túl, hogy világosan eligazítok, esztétikai élményt is jelentenek. Azonban műve megszerkesztésében -mintha kevésbé jeleskedett volna. A meleg líraiságú bevezető (Nagyanyám mángorlója) utá­ni „etimológiai szótár” in­kább a függelékbe kívánko­zott volna. Az egyes fejeze­ttek túlságosan széttagoltak, mintha az egyes rész-témák — bízvást feltehető — cédu­la-tengerét egymás után kö­zölné, különösebb összefo­gottság nélkül. (Valószínű a bőség zavara lehetett az oka.) Mindenesetre a remélhető és joggal várható további ki­adás (ok)-ban ez könnyen ki­küszöbölhető. Végül arról, hogy számunk­ra azért is különösen érdekes Soltész István könyve, mert — természetesen — bőven merít a szabolcs-szatmári ka­tonafolklórból. A művet — mint a hazafias nevelés sajá­tosan hézagpótló eszközét — jószívvel ajánljuk minden ér­deklődő olvasónak és tudo­mányos kutatónak egyaránt. (Bp. 1981. Zrínyi Katonai Ki­adó. 454. I.) — --- Merkovszky Pál *3 KM

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents