Kelet-Magyarország, 1982. február (42. évfolyam, 27-50. szám)

1982-02-13 / 37. szám

HÉTVÉGI MELLÉKLET 1982. február 13. Díjak és sajátosságok H íjakat osztottak a televíziókritiku­sok. Nem volt könnyű dolguk, márcsak azért sem, mert csupán tévéfilmből és tévéjátékból több mint 70 készült az elmúlt évben is. S díjazni akar­ták ezen a két kategórián kívül a más mű­fajokban készült legjobb produkciókat is. A híradótól a dokumentumfilmen át, a ve­télkedőkig és a külpolitikai fórumokig, az ilyenfajta műsoroknak aztán se szeri, se száma. A kínálat — legalábbis mennyiségben — túlságosan is bőséges volt. Pedig ez csak a kisebb gond, ha a legjobbakat akarják kiválasztani. Mert túlságosan is könnyű lenne azt mondani: díjazzák azt, ami jó! De mi a jó egy tévéjátékban, mi a jó egy tévéműsorban? Valaha, a magyarországi televíziózás hajnalán, Budapesten rendeztek egy szak­mai találkozót fiatal tévérendezők számára, akik el is hozták bemutatni saját munká­jukat. A legnagyobb sikere egy csehszlo­vák produkciónak volt, amelyben a televí­ziós riporter elmegy egy faluba, elkezd ott valami után nyomozni, és eközben feltárul a falu élete, elsősorban egy család drámája. Többen is azt hittük: igen, ez a tele­víziós játékok jövője. Minden olyan, mint­ha élne, mintha nem is megírt színészek által eljátszott történet lenne, hanem do­kumentumműsor. Azt hittük, ez az igazán „tévészerű”, úgy kell csinálni, mintha a közönség nem is műalkotást látna. t Azóta persze Magyarországon is ké­szült hasonló módszerrel tévéjáték — néha még a szereplők is civilek voltak — s el kell ismerni: bizonyos témákban, bizonyos alkalmakkor nagyon használhatónak bizo­nyult ez a filmkészítési módszer. Mert többnyire filmszalagra készült az ilyep munka, s nem elektronikus kamerákkal, stúdiókban felállított díszletek között. Az­tán hamarosan kiderült, hogy az is lehet jó a képernyőn, ami olyan, mint egy film. Vagy mint egy jól közvetített színházi elő­adás. Pontosan ilyesfajta kitűnő színházi előadást rendezett a kamarák elé Haj- duffy Miklós Arthur Miller drámájából Közjáték Vychiben címmel, ami most a kritikusok egyik díját kapta. S jóllehet, még ma is arra ösztönzik a kritikusokat, hogy keressék azokat a jel­legzetesen televíziós megoldásokat, ame­lyek a mozifilmtől, színháztól elválasztják a tévéfilmeket és tévéjátékokat, bevallom: egyre kevésbé hiszek ilyen jellegzetességek létében. Ügy gondolom, két évtized hazai ta­pasztalatai alapján rá kell már jönnünk, hogy amit mi sajátosan televíziószerűnek érzünk ezekben a művészi műfajokban, azok nem mások, mint a film vagy a szín­ház hagyományos eszközei. , Mert a tévéjáték és film egyaránt em­berközpontú, drámai szerkezetű, irodalmi anyagból jöhet csak létre, mint bármelyik film vagy színházi előadás. ' A különféle elektronikus látványtrükkök ezt nem cá­folják, inkább igazolják, mert ezek a trük­kök is akkor élnek igazán a képernyőn, ha emberek drámai kapcsolatainak rendszeré­ben kapnak szerepet. S ha az irodalmi anyag feldolgozása során sok a közelkép, akkor ez meg a film alapsajátságával való rokonságot jelzi. Nincs hát önálló „specifikuma” a tele­víziónak, ahogy az esztéták a „sajátosságo­kat” nevezni szokták. Illetve van; de az éppen nem a tévéjátékokban és filmekben érvényesül, hanem elsősorban — az élő adásokban. Meg olyan jellegzetes televíziós műfajokban, mint a vetélkedők. Meg olyan „találmányokban”, mint a Századunk, vagy az Unokáink sem fogják látni... Ezek olyan műsorok, amelyek igazában semmilyen más közegben ilyen hatásosan el sem kép­zelhetők. S elképzelhető-e a moziban, hogy egy színész azt mondja a másikról: ő fogja Horthy Miklóst játszani, aki ekkor meg ekkor ezt mondta? Még fel is olvas néhány mondatot egy korabeli Koronatánács jegy­zőkönyvéből, aztán civilben besétál a haj­dani Vár valamelyik lakosztályába, bemu­tatja a többi szereplőt is, akik elkezdenek dialogizálni történelmi személyiségek nevé­ben. Elképzelni elképzelhető, de moziban ugyancsak nehezen viselnénk el — különö­sen sorozatban — ezeket a történelemórá­kat, pedig a képernyő előtt valami furcsa áhítattal úgy érezzük: most a valódi törté­nelem valódi kulisszái mögé leselkedtünk be. Hálásak vagyunk Bokor Péter rendező­nek, mert bármennyire is tudjuk, hogy most megtörtént események illusztrációját látjuk csupán, a műsor mégis képes a je- lenidejűség hús-vér-valóságának látszatát kelteni, csakhogy jobban megértsük, mi történt ebben a mi XX. századunkban. an még a televíziónak jó néhány ilyen televíziószerű műsora, de ta­lán nem választottak rosszul a kritikusok, amikor a tavalyi év. terméséből a Századunkat és az Unokáink sem fogják látni című sorozatot tüntették ki. Lehet, hogy az újságokban megjelenő kritikák nem mindig estek egybe a közönség legszé­lesebb tömegeinek vélekedésével, de a mostani díjazással alighanem a legszigo­rúbb néző is egyetérthet. Mert amiket dí­jaztak — azok valóban jó műsorok voltak Bernáth László —i ii 11 ii——— és beszélgetőtárs kell. Mind­egyikből akad bőven. Törté­netek hangzanak, régi ese­mények elevenednek fel, s jó részük arról szól, hogy ki mikor és hol oldott meg ne­héz helyzetet, miként hozott valakit vissza a túlpartról, vagy segített a világra, az életbe. Egy sofőrt említenek, aki egy „felakadt szülést” ol­dott meg pillanatok alatt, holott az orvos és a szülész­nő, nem tudott mit tenni. Igaz, a sofőr felesége is húsz évig volt szülésznő, volt hát honnét ellesni a fogásokat. Gyerekeket említenek, aki­ket a mentősök határozottsá­ga, gyorsasága tartott meg az életnek. De szó esik olyas­miről is, amit talán a legjobb lenne elfeledni. Megtörtént, hogy az infarktusos beteg, akit egyszer már visszahoz­tak az életbe a mentősök, az alatt halt meg, míg a kórhá­zi osztályon azon folyt a ta­nakodás, hova is tartozik a túlvilág szélén tartózkodó férfi. A mesék, történetek — meglehet az idő tán szépít is némelyiken —, a segítésről, az egészségért és az életért folyó permanens küzdelemről szólnak. A szolgálatról. A Mercédes rohamkocsi Szakoly felé robog. Két be­teg vár a segítségre. Az autó remegtetően hideg. Forgalom nincs. A villogó kék fény megfesti a havat, a reflekto­rok az utat kutatják: nem húzódik e valahol alattomos jégborda. Szána János gép­kocsivezető előrefigyel, csak ritkán pillant oldalra. Azt autó nyeli a kilométereket, Széna János pedig-beszél. — Tizenharmadik éve va­gyok itt, korábban ács és áll­ványozó voltam. Hajdúból származtam el, ide nősültem. Ápolónő a feleségem, va­lahogy családi szenvedély az egészségügy. Szeretek segíte­ni, talán ha oda kerülök, ne­kem is segítenek majd ... Ehhez a munkához nagy bel­ső fegyelem és hivatástudat kell. Számunkra nem lehet más, csak ember, aki segít­ségre szorul. Nincs bolond, nincs cigány, csak beteg. És adottságok is kellenek. Nem elég végignézni egy szülést, egy roncsolt sebet, segíteni is kell. Itt mindenkinek együtt kell lenni. Nincs sofőr, nincs ápoló, sőt, néha orvos sincs. A sofőr is ápoló, az alapvető dolgokhoz értenie kell. A rohamkocsin ül Puskás Zsolt ápoló is. Vele a pihenő- helyiségben morzsolgatjuk az éjszakai perceket beszélge­téssel. Négy éve mentős, Szamosszegről került átszál­lásokkal Nyíregyházára. Ere­detileg orvosnak készült. — Az emberek először azt látják, hogy itt egy ember, aki hordágyat cipel. Sokan kérdezik: miért csinálja ezt valaki? Ezt nem lehet így elmondani. Egy biztos, innét szeretnék nyugdíjba menni. Ez mindenre a válasz. — Ké­sőbb még kiegészíti mondan­dóját. — Csak a bajban lát­ják az emberek, hogy ez más, mint egy szakma. Nem lehet egy életen át úgy csinálni, hogy közben nem szeretem azt, amit vállaltam. Itt nem lehet selejtet csinálni. A „munkadarab” él, lélegzik és az a cél, hogy éljen is. Mentősnek lenni felér egy hosszúra nyúló szociológiai vizsgálódással. Itt minden le­csapódik; a jó és a rossz, ami az életben létezik. Tudnak gyerekekről, akiket a kórház­ban hagynak, öregekről, aki­ket nem fogad vissza a csa­lád. S nem is a legszegényeb­bek tesznek sokszor így. Éj­jel csavargó gyerekeket lát­nak. Látják, mit művel az al­kohol, s tudják, hányán kere­sik a problémák legelveten- dőbb megoldását: az öngyil­kosságot. Lakásokban járnak, s figyelik miként élnek az emberek. Tudják, a gondok többségét nem az anyagiak hiánya okozza. Habár a bő­ség fogalma, akár falvanként is változó. Ezen az éjszakán egy szi­gorló orvostanhallgató, Tóth Csaba a döntés jogával és fe­lelősségével felruházott or­vos. Hogy mit ér a tudása, azt eldönteni újságírónak nem lehet. De egy biztos: amit csinált, magabiztosság­gal, határozottan, habozás nélkül csinálta. — Mentőzni, ami most már kötelező is a jövendő orvosok számára, felmérhetetlen ha­szonnal jár. Azonnali hely­zetfelismerést, rögtöni cse­lekvést lehet tanulni. Az or­vosnak ebben a munkában természetesen nem a kórisme megállapítása az elsődleges cél, hanem az életfunkciók fenntartása, javítása. Vannak „szép” esetek, amikor az em­ber nagyon is érzi, hogy van értelme a munkának. És egyéb haszna is van. A szol­gálat szélesíti a látókört, s megtanítja az embert, hogy ne melengessen illúziókat. A magyar mentőszolgálatot ^ a világ egyik legjobbjának tartják. A szervezet olajozot­tan működik, habár a felté­telek, nem mindenütt a leg­jobbak. Nyíregyházán, külö­nösen nem. Dr. Vraukó Tamás a me­gyei mentőszolgálat főorvosa szerint: — A megyeszékhelyek kö­zött Székesfehérvár és Nyír­egyháza van a legrosszabb helyzetben. Nincs megfelelő Otthont kapott a Domanovszky-hagyaték D omanovszky Endre, a kétszeres Kos- suth-díjas, Mun- kácsy-díjas, Kiváló Mű­vész soha nem rendezett műveiből gyűjteményes kiállítást, erre csak most, nyolc esztendővel a halála ? után nyílt lehetőség, ami- : kor születésének 75. év- i fordulója alkalmából ha- i gyatéka állandó otthont • kapott. Domanovszky End- ■ re hagyatékát — száznál; több grafikát, vázlatot, | festményt, s tucatnyi í nagyméretű gobelint —: 1981-ben vásárolta meg aj Művelődésügyi Miniszté-1 rium, s a Fejér megyei t Múzeumok Igazgatóságát j bízta meg azzal, hogy a í művész munkáit emlék-j múzeumba helyezze el, is- j mertesse meg a nagykő- f- zönséggel. Az emlékmű-■ zeum létesítésére a duna- í újvárosi tanács vállalko- . zott, s egy torony ház föld- - szintjén, több mint há- j rommillió forintos költ- jj séggel két kiállítási helyi- 1 séget alakíttatott ki. A dunaújvárosi Domanovsz- ‘ ky-képtár első tárlata a í napokban nyílt meg. Bizonyára nem véletlen, hogy éppen Dunaújváros ■ adott otthont a Doma- novszky-hagyatéknak. Az ’ ötvenes években monti- jj mentális feladatokkaljj megbízott Domanovszky; egyike volt azon kevesek­nek, akik a kötelező se­matizmus időszakában is képesek voltak maradan­dó művet alkotni. Ö ma- * ga érzelmileg is kötődött ahhoz a városhoz, ahol az ötvenes évek két legjelen­tősebb képzőművészeti al­kotása állta ki az idő pró­báját. Az egyik Doma­novszky Endrének a vas­mű homlokzatára készí­tett, a munkás-paraszt szövetséget szimbolizáló ragyogó freskója, a má-f sik Somogyi József Mar-: tinász-szobra. _ J épületünk, nincs garázsunk, a sok milliót érő gépkocsik a szabadban állnak, s ez kárt okoz a betegnek, és az autó­nak is. Élt itt egy szemlélet — talán enyhül valamelyest —, hogy a mentők országos intézmény, így nem is a me­gyének dolgoznak, éppen ezért még másfél millió fo­rint szanálási költség sem akadt, ami az új mentősköz­pont felépítéséhez kellett vol­na. Az összesen mintegy 40 milliót kitevő összeg többi ré­szét az Országos Mentőszol­gálat biztosította volna. Ez ta­lán lassan a múlt lesz csak, mert ha minden igaz, 1984- ben megkezdik az új építését, az ipari szakközépiskola mel­lett, Jósavárosban. Ez majd megfelel a korszerű igények­nek. Mentősnek lenni, szolgálat. Azt mondják, két, három év alatt kiderül, ki az aki csak a viszonylag elfogadható fizet­ségért, avagy hivatásszeretet- ből jött ide. Akit nem az em­berszeretet vezérelt, kigo­lyózzák a többiek. Mondják azt is, hogy az it­teni fegyelem, nem mérhető más munkahelyekéhez. Ha egy sofőr a legkevesebb al­koholt is fogyasztotta, azon­nal, fegyelmi úton küldik el. Nemrég, szolgálata lejárta előtt pár perccel vették észre, hogy az egyik gépkocsivezető ivott. Tíz éve dolgozott a mentőknél, hiba nélkül. De a sorsát, nem kerülhette el. Le­het, túl keménynek tűnik a megtorlás. De ez a munka maximális fegyelmet követel. A mentőszolgálatnál az a megszólítás járja: „Bajtárs”. Bajtárs az ápoló, és a szolgá­lat országos főorvosa is. A szó, az együvétartozást, az összefogást, a minden körül­mények közötti segítést feje­zi ki. A mentőszolgálat lé­nyegét. Speidl Zoltán­Szénrajztanulmány a Dunai Vasmű homlokzatál díszítő freskóhoz Dúsa Lajos: Április Szatmárcsekén Egy szál ingben hogy béküljek a széllel, Kölcsey úr? Itt a folyó — a mi Káma-Tiszánk, s adatott még egy révcsónak esélye a sorshoz. Itt bukdácsolok én is a partig, s látom: a parton az orral földbe ragadt kámai csónak-fejfák rámfeketednek. S mégis, drága Ferenc! Lám, nem süket isten, áldja a csöpp országot, s még a magyart is. Kár, hogy elaggott már az öreg mire sorra kerültünk. Oly feledékeny! Elmélázta az áldást már ötödünknél, s mint aki jól végezte a dolgát úgy napozik. Hej, pedig április ez még! Ülnek az új ravaszok bölcsen a szélárnyékban. Bennem meg didereghet a Himnusz, és csak békétlen szavaim melegítnek. KM Női portré

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents