Kelet-Magyarország, 1982. február (42. évfolyam, 27-50. szám)
1982-02-13 / 37. szám
KMHÉTVÉGI melléklet 1982. február 13. Q 70 éve született Darvas József Valkó Antal: ROMANTIKA A léleknek kenyere Ha élne, most lenne 70 éves. A Viharsarok indította, a Nyugat 1934. február 1-i számában az „Ismeretlen magyar költők” című összeállításban jelent meg először egy verse, és alatta egy kis életrajz. így lépett be a magyar irodalomba, amelynek sok-sok kitérővel haláláig odaadó munkása volt. Idestova ötven éve lesz, hogy megjelent az az első verse, hogy az orosházi szegényparaszt gyerek elindult az_ értelmiséggé válás útján. A gyermekkori élmények olyannyira meghatározták az életét, hogy mindig annak a világnak volt és maradt tagja, amely az irodalomba küldte. Apját kétéves korában elvesztette, tanítói pártfogásával került a polgáriba, majd a tanítóképzőbe, és ezek a hatások, amelyek az első generációs értelmiségit érintik a szegénységből, a semmiből kiválni akarás során, ezek határozták meg tehetségét. A szépprózai indulatú-nyelvű „falu leíró” tanulmány, a szegényparasztság történelmi arcképcsarnokának és a szegénységből kiemelkedő értelmiségi válaszútjának, fenyegető „szakadékjának” ábrázolása volt írói élete első korszakának meghatározója. Az 1934-ben megjelenő két első regény írásakor az állástalan fiatal tanító, szellemi ínségmunkás jobbadán börtönben és rendőri felügyelet alatt tanulja Horthyék törvényeit, és a hűség viszi el a népi írók táborába, a világ megérteni vágyása teszi marxistává. Darvas Józsefnek természetesen vezet az útja a népi írók táborába, hiszen alkotó korszaka első részét a szegényparaszti világ témái határozzák meg, és a népi írók mozgalmának oly kedves műfaját, a tényleíró, valóságfeltáró írói szociográfiát is rangos eredménnyel műveli. Az Egy parasztcsalád története a Puszták népe mellett sok magyar fiatalnak volt a bibliája. De a fiatal Darvas nem állt meg a népi írók mozgalmánál. Kezdettől vallotta, hogy a parasztság felszabadítása is csak a munkás- osztály harcának győzelmével következhet be. Valahogy úgy alakult az élete, hogy a népiek táborában mindig marxista volt, s a kommunisták közt ezekben az években ő fogalmazza meg legértőb- ben a népi-nemzeti hagyomány történelmi fontosságát. Ennek az összefonódó kettősségnek köszönhette, hogy az 1938-ban írt Hunyadi-regénye, A törökverő, Móricz Erdélye mellett a kor legnagyobb hatású írása, amely a DARVAS JÓZSEF PORTRÉJA háború előestéjén figyelmeztette az olvasó országot az uralkodó osztályok züllöttsé- gére, és arra, hogy csak az országért felelősséget érző és vállaló munkások, parasztok, szellemi dolgozók összefogása lehet a nemzeti lét, a függetlenség alapja. A felszabadulás utáni új értelmiségnek, az első generációsoknak a legnagyobb regényélménye biztosan az Elindult szeptemberben. Elsősorban hőse miatt. Darvas egy képzős diák alakjában a népből jött fiatal értelmiségi öntudatra ébredésének művészi rangját adja. A magányos, elszigeteltségbe kerülő kamaszember akkor találja meg helyét a világban, amikor kialakul benne az örök kötődés tudata, kötődés azokhoz, akik küldték, falujához, anyjához, gyermeki világához. A háború alatt politikusként a népi baloldal álláspontját képviseli író- és politikus barátaival együtt. A Márciusi Front egyik alapítója, a népfrontos politika szervezője, a balatonszárszói konferencia egyik előadója. Nem csoda hát, hogy a felszabadulás előtti heteket bujkálással kell töltenie, és ekkor egy Baross utcai ház pincéjében született — 1945 februárjában — a Város az ingová- nyon című történelmi számvetés. „Ez nem regény, nem riport, nem napló, nem is történelmi dokumentum, mindegyikből van benne... de leginkább egy szenvedélyes hangú felszólaláshoz hasonlítanám — írta művéről Darvas József —, valami nagy történelmi perben, amelynek magam is résztvevője voltam. Vádlottként vagy vádlóként? Mint tanú vagy bíró? Kicsit ez is, kicsit az is: népem író fiaként...” A felszabadulás után egy időre megszűnik az író és politikus kettőssége. Volt építésügyi, közoktatási, és népművelési miniszter. Megpróbálja a gyakorlatban megvalósítani mindazt, amit addig íróként szolgált. 1945—65 között nem jelenik meg könyve. A Város az ingoványon után publicisztikákat, riportokat, vezércikkeket ír. A koalíciós idők harcai a politikai cselekvést teszik fontosabbá, az írói gondolkodás másfajta normái félreszorulnak életében. Közben három évig az írószövetség elnöke, majd 1959-től haláláig az marad. Ez az időszak — 1959-től — írói életének második korszaka. A Kormos ég című színdarabbal indul a hallgatás utáni korszak, amely kegyetlen drámai szembenézés önmagával, az alkotó értelmiség felelősségével. Ezt követi a Hajnali tűz című dráma a termelőszövetkezeti átalakulás belső konfliktusairól. Majd megírja a Részeg eső című regényét, amely egy nagy vállalkozás első része, és a felszabadulás óta életünket megfogalmazni kívánó szépprózai munkák közül a legjellemzőbben mai. A regény az elmúlt két évtized társadalmi körképét akarja megadni, s az indítása r— körülbelül az első három fejezet — a legmagasabb igényű és feszültségű próza irodalmunkban, és ha Darvas József folytatni tudta volna, talán korunk legjelentősebb regénye lehetett volna. Eleven szenvedélyességét, társadalmi érdeklődését jelzi a Térképen nem található című riportdrámája, amely a penészleki vita kapcsán vizsgálja érzékeny, fegyelmezett indulattal a valósághoz, a múlt örökségéből itt maradt jelenségekhez a viszonyunkat. Ez a mű is azt az írói ars poeticát tükrözi, amely bármilyen keserű is legyen, az őszinteség fontosságára hívja fel a figyelmet. Az élet ellentmondásait csak akkor lehet feloldani, ha a legkegyetlenebb pontossággal mutatjuk fel, hogy az íráson keresztül az is lássa, aki a valóságban nem tudta meglátni, nem akarta észrevenni. A valóságfeltárás, az igazság fontos része. De csak része. A teljes igazság abban a társadalmi cselekvésben fejeződik ki, amit az újért, életünk építéséért, a múlt maradványainak felszámolásáért teszünk. Nem az írás a végső cél, az írás a nép szolgálata. 70 éves lenne. Oly sokat élt, oly sokat intézett, hogy más ötszáz évig se tudott volna annyit. Hogy már nincs közöttünk, tudjuk, sorsunkat intéző bölcsessége milyen nagy érték volt. Szalontay Mihály Kétségtelenül 979-es hógolyónyomok mondta a szakértő és hirtelen láza lett ez a tél mosoiyodott el a hóember és jnegindult az üres utcákon Simái Mihály: Fehérfehér hóvirág-vers a papíron mintha tél lenne mintha hó érte nyúlok de nem bírom kitépni a fehér alól mintha tél lenne mintha hó vers-hóvirág röpös szirom szirom-vers annyira fehér hogy hó-vak lesz tőle a horizont annyira fehér már zene s annyira zene hogy a fül süket már rezgéseire — te hallod csak te egyedül Bodnár István: FUGHETTA Integet utánam a tavasz mögöttem fények csöpp remegések ringanak szárnyain üzen a szél kobzos gallyakon harmat pereg a levelekről szirmokat patakok megitatják gyöngyöket kínál a gyerekarcú nap Cselényi Gábor: Majd szól majd szól a kő kristálylapokra írva majd szól a csönd cseppkövek megfagyott zenéje majd szól a DNS alakká omló információ majd szól ütőered az élet dobpergése majd szól a villany a pólusok feleselése ha ajkaidra rádermed a szó avarba ejtő meglepetés ért. Zavarba ejtő — de szívet melegítő. Ügy kezdődött, hogy a Kossuth rádió a múlt vasárnap délután egy új műsora („írószobám”) keretében sugározta azt a beszélgetést, amelyet Simon István folytatott velem. Beszélgetés közben — mert Simon István barátom, a kiváló Kossuth-díjas költő, „műhelytitkokról” is kérdezett — teljesen gyanútlanul elmondtam „több gondjaimat”. Azt tudniillik, hogy akármilyen nevetséges, én, nem is az írógép, de már a magnetofon és a diktafon korszakában, roppant korszerűtlenül, még mindig író- tollal írok. Nem is töltőtollal vagy go- lyóstollal, hanem közönséges írótollal. Ahogyan valamikor az iskolában tanultam: tollszár, benne a „toliszem...”. Sőt azok közül is a legrégibb fajta, a legközönségesebb, a hegyes végű — mert például a vágott hegyű toll már zavar. „Elidegenít”. (Zavar persze sok minden más is a világban — de a beszélgetésben csak a toliról esett szó. Az írószerszámról. Nem jelképesen.) Igen ám, de ezt a fajta tollat már nem gyártják — az „utánpótlás” tehát mind több gondot ád... Legutóbb is valahol Csepelen, egy papír-írószer raktár mé• A léleknek kenyere című posztumusz könyvéből, amely a Szépirodalmi Könyvkiadó gondozásában a közeljövőben jelenik meg. Darvas József: Köszönet — toliakért* lyéről kotortak elő a számomra egy doboz ilyen „tollhegyet”. Valahogyan így ejtettem erről szót — szándékom szerint némi öniróniával. Talán még az örökkévalóságot is megfenyegetve, a tolihiány miatt esetleg elmaradó remekművekért... Mi lett az eredmény? A „következmény”. .. Nos: a beszélgetés elhangzása után talán még öt perc se telt el, már csengett a telefon. Az üzenetközvetítő szólt: nem lévén a telefonkönyvben a számom, hívjam vissza özvegy Sergely Vilmosnét a Semsey Andor utcában, ennyi és ennyi számon „tollszem-ügyben”. Visszahívtam. Elmondta, hogy a férjétől maradt egy tucat hegyes toliszem — szívesen odaadja... (Mondott persze sok minden mást is: például a könyveimről. De szerénységem tiltja, hogy mindazt ideírjam — s így zárójelben, mellékesen utalva a dicséretekre, többet is ér, mert többet sejtet az ilyesmi... Név szerint mást nem említek; ö volt az első. Ám azóta, vagy az üzenetközvetítőn keresztül, vagy az írószövetségben, új és új keresések szóltak, szólnak: van még olyan régi, hegyes toliszem, felajánlják, küldik... Nem tették hozzá, de én hozzáképzeltem minden telefonhíváshoz: nehogy ezen múljék a magyar irodalom- történet valamiféle nagy vesztesége... (Küldtek tollat magánosok, intézmények — vidéki pedagógusok, kisdiákok, öregszülék. .. Ajánlott levélben, kiscsómag- ként. Szó, ami szó: két nap alatt annyi hegyes toliszemet kaptam, hogy akár még száz évig is írhatnék velük. Persze csak akkor, ha mártogatós tintát is gyártanának akkor még; s ha lenne tollszár; ha lenne... No nem folytatom ezeket a „ha” feltételezéseket. Arra nem is gondolok: „Ha én is lennék még”. Mért ne lennék? Inkább arra gondolok: az ember jó: természeténél fogva jó. Az én tollgon- dom irtózatosan icipici ügy — ha erre fölmozdultak a segíteni akarás ösztönei, mennyivel inkább fölmozdíthatók az igazán nagy ügyekre! Van is erre számtalan példa! Engem mindez csak abban erősít meg, amit íróként, közéleti emberként mindig is vallottam, és szerény képességeimmel gyakorolni próbáltam: érdemes az emberről, az emberért írni, szólni... Köszönet — toliakért! Nyíregyházi utcák névadói: Csáki István A megyeszékhely központjából az Orosi úton kifelé haladva jobbra hét rövid utca nyílik észak-dél irányban. Ezek egyike a Csáki István utca. Nevét a gazdag magyar nemesi család, a Csákiak XVII. században élt sarjáról kapta. Csáki István 1635-ben született. Szepesföld örökös ura, Bereg vármegye főispánja volt. Egy sor egyéb méltóságot is betöltött, többek között ő ült Szatmár várának és Fel- ső-Magyarország hadainak főkapitányi székében. Kitüntette magát az utolsó nagy török hadjárat idején Bécs védelmében, majd 1686-ban derekasan küzdött Buda visszavételekor. 1687-től országbíró lett. A török kiűzése után Ca- raffa Habsburg tábornok őt is hűtlenség gyanújába akarta hozni. Kínvallatást is tartott ellene az eperjesi vésztörvényszéken, de a megkínzot- tak egyike sem vallott Csákira. Az 1660-as években lett Nyíregyháza részbirtokosa első felesége, Lónyai Margit révén. A falu állandóan gyérülő lakosságával a pusztulás képét mutatta akkor. A német katonák beszállásolása miatt is sokat szenvedtek az ott élők. A tokaji Rákóczi-ura- dalom 1688-as urbáriumában így az áll, hogy Nyíregyháza teljesen elpusztult. Ha ez a bejegyzés túlzó is volt, a település lélekszáma valóban megcsappant. Csáki megpróbált új munkáskezeket találni, birtokát benépesíteni. Egyik levelében 1689-ben a következőket írta Szabolcs megye elöljáróihoz: „Minthogy az el múlt veszedelmes háború (s) üdőben, mind Királytelek, (s) mind penigh Nyíretháza más több hellyek- kel annyira el pusztult legyen, hogy csak az szél fuj- dogálná hellyeit, és így se az Nemes Vármegyének, se Földes Uroknak szolgálatot, s hasznot, annak előtte azon hellyekben levő lakosok nem tehetnek, s nem tesznek...” Javasolja, hogy „bé vet szokás szerént” a Nyíregyházára és Királytelekre települők földesúri, megyei és egyéb szolgáltatásait három évre engedjék el, hogy az új lakosok meggyökeresedhessenek. Ennek az engedménynek így később a földesurak is, a megye is hasznát látná. Csáki azt is írja, hogy olyanokkal is találkozott, „kik örömest megh ülnék” az említett két települést. A régi Nyíregyháza történetéről szóló munkájában Mező András megjegyzi, hogy ezt követően néhány jobbágycsalád talán le is települt a faluban, de az egészet Csákinak még sem sikerült benépesíteni. Hogy hogyan reagált a megye a gróf előbbi levelére, nem tudjuk, de a települést tovább sanyargatta. 1694-ben Csáki István felháborodottan tiltakozik a nyíregyházi jobbágyok „sok rendbéli képtelen és rendetlen nyomorga- tási” miatt. Követeli, hogy a falu „pusztulását szomjúzó” tisztviselőit fékezze meg a megye, „mert ha E világon a Törvény és Igazságh megh nem hótt, ell hitetem véllek, hogy én is meg nem hó- tam...” Hiábavalónak bizonyult fenyegetőzése is, a falu elnéptelenedésén nem tudott változtatni. 1699. december 4-én meghalt. A nyíregyházi részjószágot lánya, Csáki Borbála örökölte. Az új birtokosok igyekeztek túladni a pusztuló falun, ami kézről kézre járt. Az óriási határú helység csekély létszámmal nem jövedelmezhetett eleget. Ezért a következő évtizedekben is minden földbirtokos a jobbágyok befogadására törekedett. S ami 1689-ben Csáki Istvánnak nem sikerült, azt végül Károlyi Ferenc 1753-ban eredményesen véghezvitte. Reszler Gábor Szolgálat szilvesztertől szilveszterig Éjszaka a mentősöknél A hatvanas évek közepén Nyugat-Európa egyik nagyvárosában járván, kibírhatatlannak éreztem, hogy percenként szirénázik, vijjog valami; vagy a tűzól- tók, vagy a rendőrök vagy éppenséggel a mentősök száguldottak valahová. Eltelt azóta másfél évtized, s ma már nem kell ahhoz világvárosnak lenni, hogy szirénával felszerelt autók igyekezzenek céljuk felé. Az élet változása, a civilizáció terjedése, ezeken a hangokon is mérhető. Január 8-án éjjel dermesztő hideg volt. A nyíregyházi mentőállomás, egyben a megyei szolgálat központjának épülete mellett, mintha még a felsorakoztatott mentőkocsik is fázósan bújtak volna egymás mellé, egy-egy induló motor hangja, vacogásnak tűnt. Az épület első emeletén már barátságosabb volt a világ. Erdélyi István megyei szolgálatvezető szobájában, melyet ketten béreltek a másik szolgálatvezetővel, Tóth Bélával, már a munka, a szolgálat sűrűje található. Engedélykérések érkeznek az URH-telefonon, hiszen ma már minden kocsiban található készülék, a mágneses térképen pedig színes ábrák jelzik, melyik mentőállomás kocsija tartózkodik egy adott helyen. Ám nemcsak a megyével tartják a kapcsolatot, hanem Hajdúval és Borsoddal is forgalmaznak, s „forró drót” köti össze őket az Országos Mentőszolgálat budapesti központjával. Ebből a szobából, az egész keleti országrésszel kapcsolatot lehet tartani. Telefon csörög, Tóth Béla felveszi a kagylót, írja a bejelentést, vagy azt tanácsolja, ezzel az esettel, forduljanak inkább 'a körzeti orvoshoz. Aztán öt perc múlván újabb csörgés, ugyanaz jelentkezik megint, s közli, az orvos nem található. Hogy igazat mond-e a telefonáló, ellenőrizni lehetetlen. Nincs más hátra, kocsit kell küldeni. — Ez idegi munka— fejtegeti Erdélyi István —, sokszor akkor is minket hívnak, ha ezt semmi sem indokolná, mert kényelmesebb, mint orvoshoz menni, de végül is, telefonon keresztül nem mindig állapítható meg, szükség van ránk valójában, vagy sem. Sokan fenyegetőznek, protekcióra hivatkoznak. És, az az elvünk, inkább menjünk tízszer feleslegesen, mint egyszer valaki ne jusson segítséghez. Az éjszakai szolgálat nehéz. Hiába a megszokás, az ébren és munkával töltött tizenkét órát kipihenni nehéz. Az ébren és éberen maradáshoz kávé, kóla, cigaretta
