Kelet-Magyarország, 1982. február (42. évfolyam, 27-50. szám)

1982-02-13 / 37. szám

HÉTVÉGI MELLÉKLET 1982.február 13. O A nyíregyházi csizmadia céh Találkozunk öt év múlva? 3. Á piacozás szabályai M. röhögése elárulta, hol gyülekezik az osztály. A har­mincéves érettségi találkozó részvevői, többnyire pocakos elvtársak és urak őszülő halántékkal; akik öt évvel ezelőtt összejöttek, még fel is ismerik egymást, mások találgatják ki kicsoda. Harmincketten vagyunk a negyvenháromból. V. Jancsi meghalt, nem sokkal azután, hogy orvosnak avatták. Hár­man disszidáltak, az egyik levelet írt. Csakúgy mint a volt nagyüzemi főmérnök, aki most egy kis pecuban ve­zekel vezetési hibái miatt. O. Zoli és R. szégyellt eljönni — mondják a többiek. Mind­ketten NB I-es focisták vol­tak. Jött a pálya vége, az új életforma, ahol nem találták a helyüket. Ma mindkettő iszik, s a vasút csak egykori érdemeikért nézi el a tönkre­jutott szélső és beck mai ver­gődését. A többi igazoltan távol — ez derül ki a névsor- olvasás után. Jó osztály volt a VIII/b. A történelem kovácsolta eggyé. Negyvenháromban kezdték a gimnáziumot. Akkor a fő él­mény az volt, hogy mindig akadt légiriadó, s ilyenkor gyorsan el kellett hagyni az iskolát. Az első osztályt 44 márciusában fejezték be, a harmadikat 45 február végén kezdték. Vándoroltak iskolá­ból iskolába, mindig abba, ahol éppen nem volt hadi- kórház. Jártak bombatölcsért betölteni a pályaudvarra, hordták a táskára kötve a tűzifát, amivel az osztályba beállított vaskályhát fűtöt­ték. Ragasztottak és téptek koalíciós pártplakátokat. Volt, aki a minoritákhoz járt templomba, más az Árpád utcai nyilvánosházban ismer­kedett az élettel. Epiből körzeti orvos lett. Arca kissé duzzadt, derűje azonban a régi, s ha valami fakítja, akkor az állandó csendes delirium az. Ö volt elsőben a legcsóróbb és a legokosabb. Kapott akkor Horthy-össztöndíjat. Ennek 45-ben lőttek, de hogy még­se hulljon ki, megpályázta s megkapta a Katolikus Tanul­mányalap stipendiumát. Ál­lamosításkor ez is megszűnt, de hát az igazi szegénypa­raszt tanulót kárpótolta a Rákosi-ösztöndíj. Mondani sem kell, ő volt a NÉKOSZ egyik alapítója a 'városban. A Rákosi-ösztöndíj nem tar­tott ki a diplomáig, s ekkor egyszerű tanulmányi ösztön- * díj segítette át a nehéz na­pokon. Epi teljesítménye az ösztöndíjak változása ellené­re egyenletes és töretlen volt. Kitüntetéses doktor lett. Ma érdemes orvos, a találkozóra a fia kísérte el, aki „sofőr­je” az apjának. ■■■■■■■■■■■ Sorban hangzanak el a be­számolók. Hamar kiderül: ez az örvezetők osztálya. A tár­saság zöme 56 őszén volt ka­tona, s amikor jöttek az ese­mények, le is szerelték őket. Előléptetésekről szó sem esett, maradtak a fiúk őrve­zetők. K. igaz őrnagy lett, hi­vatásos, határőr. A többi, aki katonának készült, abbahagy­ta. Azóta sem nagyon kereste őket senki, hiszen lényegében ki képzetlen, gyorstalpalós őrvezetőből mindig van elég. A Gábor Áronosok átnyer­geltek a műegyetemre, s ma az egyik útmérnök, a másik vasutas, a harmadik a vas­gyárban dolgozik. A maga nemében legalább százados mindegyik. kos kezdte, aztán oroszt ta­nított, s mire nyugdíjba ment, latin—orosz—francia szakosként ismerték. Ma is szellemes, ez még a Sorbonne maradványa, s a vacsorán minden asszonyt megtáncol­tatott. Többször nősült és el­vált, bridzs-csaták hőse volt. Emlegették még szegény K. tanár urat, aki meghalt, s Plútót, aki hullámos szélű kalapjában ma is figurája a városnak, bár már erősen szenilis. Az emlékek megszé­pültek. És ez így volt rend­jén. M. mindig flúgos volt egy kicsit. Mint afféle matemati­kai zseni kirítt a sokadalom- ból. Szerelmének is képletet küldött vallomás helyett, ami a megoldás után egy szívet adott a Descartes-féle derék­szögű koordinátában. Egye­tem, intézet, aspirantúra, Akadémia. Az út egyenes volt. Aztán M. egyre jobban begőzölt. Felcsapott polgár­jogi harcosnak, megtagadta a katonai szolgálatot, nem vet­te át a katonkönyvét. Meg­büntették, áthelyezték. Sen­ki nem sajnálgatta. Ma is kirítt a társaságból. Egy kortyot nem ivott, kávét nem kért, rá nem gyújtott, nem táncolt, nem nevetett egész este. Haragudott a világra. Magányosan. R. nagyon hamar berúgott. Élete talán a legbonyolultabb volt. Apja régi szakszervezeti harcosként volt ismert. 48- ban még karriert jósoltak a fiúnak. Az apját aztán 50- ben lecsukták. R. erre fel zá­tonyra futott, nem vették fel a színművészetire. Kultúr- csoportokban játszogatott, rendezgetett, s alkalmi mun­kából élt. Az apját 56 elején rehabilitálták, s R. elhelyez­kedett a MÁV-nál. Ősszel járt a szája, sokkal többet, mint kellett volna. Az apjára tekintettel kicsivel megúszta. Megnősült, elvált, végül ki­kötött a VOLÁN-nál. Diszpé­cser. A világot ma sem érti, apjáról akar regényt írni, ke­serű ember, aki hamar berúg. Élete történetét nem mesélte. Előadta. Szomorú alakítás volt. Három diákszerelemből lett immár negyedszázados házasság. Agglegény egy sem maradt’ az osztályban. Ma már mindenki pályára került két-három gyermekéről ad­hatott számot. Volt aki két- három házasságát is ecsetel­te. A legtöbben azért mára kiegyensúlyozott férjek és apák, a konszolidált egzisz­tenciák langyosában. Sok az eltemetett álom, a polgári be­letörődés, a feladott harc. Mintha kissé megfáradt vol­na a társaság. Pocakos BKV oktató, vasúti főtiszt, őszülő főkönyvelő, egy kimondottan kövér vállalati igazgató, ház­gyári tisztviselő, húsipari fő­osztályvezető, kissé elparla- giasodott állatorvos — csu­pán ízelítő a keresztmetszet­ből. Lehet, hogy nem is fá­radtak, csak megbölcsültek. 1932-től volt módjuk tanul­ni. ■■■■■■■■■■■ Elnéztem, mint táncol a hajdani VIII./b. Pontosan úgy, ahogy Ivancsóné Tóth Nóra és Guttmann úr taní­totta. A zenészek — ki tud­ja milyen ösztöntől hajtva — pillanatok alatt felismerték az igényt, s megszólaltak a 48-, 50-es évek slágerei. A Kolombusz, az iránytangó, s még zakatolásra is adódott alkalom. Nosztalgia — le- gyinthetne valaki. Visszatért fiatalság — mondom én. Gyerekeink talán holtra ne­vették volna magukat látva, miként lovacskázik a panop­tikum. Jó hogy nem látták. Talán ezek voltak a legderű­sebb pillanatok. Az apukák és anyukák tudták: itt senki nem főig mosolyogni a mási­kon. Mindent tudtak egy­másról. Pacsával és Mészivel ki­mentünk szellőzködni az ét­terem elé. Mészi elegáns volt, mint mindig. Színészként kezdte, aztán színházi titkár lett, ma egy csepeli tsz mel­léküzemágának üzletkötője. Pacsa főmérnök, talán az egyetlen, aki az lett, aminek készült. Mert arra megeskü­szöm, hogy mindig főmérnök akart lenni. Emlékeket idéz­getünk. Randevúkat a lány­gimnázium előtt, a bundás- bogár-szedéseket, a gumipity- pang-gyűjtő táborozásokat; Krampermayert, az öreg pe­dellust, aki két csomag ci­garettáért 15 perccel hama­rabb kicsengetett, a nagy sztorit, amikoris T.-vel fel­robbantottuk a lóversenytér tribünjének maradványait. Nagyokat nyerítünk, még azt hihetné valaki, hogy spicce­sek vagyunk. Oda Pacsa ko­molysága és kimértsége, Mé­szi félárbocra ereszti mindig jól kötött nyakkendőjét. A nevető történelem kis epi- zodistái szórakoznak. Az őrnagy, K., aki műsza­ki határőr, szorgalmasan fényképez. Kattog a gép, vil­log a vakú. Sorakoznak előt­tem a mára kész képek. Ü., mint mindig, nevet. Elége­dett. U. arcán rezignált mo­soly. Máig sem tudja elfelej­teni, hogy egyszer késett le egy .repülőgépet, az is lezu­hant, s az utasok közül sen­ki nem maradt életben. H. áhítattal nézi a feleségét, aki pedig csúnyácska. Dalesz úgy táncol, mint egy bonviván. R. mindert képen iszik, ■pedig egy-egy felvétel közöttr !1Ö:— 15 perc telt csak el, T. Öntu­datos, hiszen a vágóhídról ő hozta a kedvezményes húst a találkozóra. Nézem, forga­tom a képeket, kedvesek így is, s biztos engem látva is csóválja valaki a fejét a ban­dából. Keresem a régi voná­sokat. Mindenkinél ott rejtő­zik. Csak éppen több baráz­da közül kell kibányászni. Virrad, mire elkezdünk szétszéledni. Nagy ölelések, csókok. És ígéret: öt év múl­va újra találkozunk. Nem, nem tíz múlva. Mert ki tud­ja, ki lesz meg akkor. Igen, a mostani ötvenesek nagyon hullanak. Nem szabad sokat várni. És igen, írunk majd egymásnak. Ha Pesten jársz, keress meg. Ne kerülj el. Ha tudok, segítek. Akkor tehát öt év múlva. L. szervezze, meg Pacsa. Neki titkárnője is van, meg telexe. Most már nem veszíthetjük egymást szem elől. M., te meg ne mar- háskodj, azért mert valaki matematikus, nem okvetlenül kell, hogy flúgos is legyen. Kézcsókom a feleségednek! Akkor tehát öt év múlva ugyanitt! A tanárok közül csak P. és Szétszéledtünk harminckét felé. A minap kaptam egy lapot. B. jött el. P. néz ki az egész K. küldte Székesfehérvárról. Harminc év óta először. Írni társaságban a legfiatalabb- leéli neki is, meg U.-nek. Nem sokat. Kevésből is ért. Kár nak. Nem fogott rajta az idő. lenne, ha újra elveszítenénk egymást. A másik csoda B. memóriája. Mindenkit névről ismer, em­íékezik a szokásokra, s szto- . rikra. Póli mint francia sza- Bürget Lajos Az árusításra a hetipia­cokon került sor. A múlt szá­zad első feléig csak szomba­ton volt ilyen alkalom; a szerdai hetipiac csak 1854-től ismerős Nyíregyházán, az ak­kori megyefőnök engedélye alapján, mint erre Kiss Lajos utal, a szűcsökről írt köny­vében. És természetesen az országos vásárokon. Ennek tartására Nyíregyháza már II. József idején jogot kapott: négy alkalomra. Idejük vál­tozott. E céhes időkben Jó- zsef-napi (márciusi), pünkös­di (júniusi), kisasszony napi (szeptemberi) és Luca-na&i (decemberi) vásárokat emle­getnek. Bármilyen píacozásról volt is szó, mindig mindenkinek egy meghatározott időpontig el kellett foglalnia helyét, ahol sátrát fel kellett húznia. Az árusítást csak egyszerre, többnyire a reggeli (nyolc­órai) harangszókor kezdhet­ték meg. Akkor lehetett ki­nyitni a hatalmas ládát (mint ma egy konténert) és kezdőd­hetett az árusítás. Az előzkö- dést, ügyeskedést, konkurrá- lást kívánták ezzel is kizárni. — A láda mellett, a sátorban csak egy személy tartózkod­hatott; kizárták a legények, mesternék közreműködését, akik szép szóval, kisebb-na- gyobb erőszakkal csábítgat­hatták volna a vevőket. Az ilyen próbálkozást éppúgy büntették, mint azokat, akik más mesterek áruját ócsárol­ták, fennhangon szidták. — Ha valaki későn, ládanyitás után érkezett, csak a sor vé­gén, a rosszabb árusítási he­lyeken kezdhetett árusításhoz. De ők is csak sátorban, ládá­val. „Ládája nem lévén, le­galább széken” — de min­denképpen sátor alatt, mert meg kell becsülni a mestersé­get is, a vevő fogadását is. „Az földön vagy gyalogszert való árusítás” szigorúan til- tatik. A szomszédos helyeken, ahol a céh tagjai országos vá­sárok alkalmával megjelen­tek, előre megbeszélt, lefog- lalózott árusítási területük volt a nyíregyháziaknak. Az ottani helyosztás nyílhúzás alapján történt. A céh gon­doskodott tagjairól: minden­kinek egyforma, alul névvel ellátott, hosszú nyílszerű pál­cát adtak. Odaérkezéskor a nyilakat tokba tették, hogy csak a sima végük látszott. Egymás után kihúztak egyet- egyet, s a lókusokat (=árusí- tó helyeket) ebben a rendben foglalhatták el a . kihúzott nyilak tulajdonosai. Itt is, otthon is: egy mester csak egyetlen, kb. egy ölnyi szé­les árusító helyen adtatta el portékáját. Bármilyen népes volt is családja, műhelye, egyik mester sem kaphatott több árusító helyet. (Termé­szetesen, ha fia, veje már önálló mester volt, az már külön számított.) Az országos vásárokon megjelent idegenből jött mes­terek megjelenését árgus sze­mekkel figyelték a helybeli céhtagok. Főleg a Baoh-kor- szakban, amikor a körzeti ha­tóságok nemigen vették fi­gyelembe a régi jogokat és szokásokat, mint pl. 1858-ban, amikor „a külső megyei, úgy nevezett debreceni csizmadia mester urak foglalták el az első helyeket”, még itt, „az anyamegyénkben” is, sok sé­relemről panaszkodtak a nyíregyháziak. ★ Az 1818-i alakulás utáni el­ső gyűléseken fölvetődik már egy önálló csizmadia árusító szín felépítésének gondolata. Kezdenek is, önkéntes válla­lás alapján, gyűjteni rá, az új céhtagoknak igen magas taksát kell fizetniük a terve­zett szín javára, de — ahogy a szerencsésen ránk maradt iratokból kitűnik — csak 1829-ben vették meg az alkal­mas telket, s különféle ere­detű huzavonák után csak 1833-ban készülhetett el az épület. Ez egy nagy, hodály-, csiir- szerű építmény, amelyikben piacnapokon árultak a csiz­madiák. A jelenlegi róm. kát. templomtól északra, a megyei könyvtár területén állt; a te­lekkönyvi adatok szerint 540 négyzetméteres belső térsé­gen. Ez egy nagyobbacska tornateremnek felel meg. Va­lószínűleg valamilyen galéri­ája is lehetett a viszonylag magas építménynek, mert amikor a műkedvelő színját­szóknak kiadták, erkélyülé­sekre is árultak belépőjegye­ket. Még meg sem nyitották az épületet, máris határozato­kat hoztak az árusítás módjá­ra és rendjére. A sorbaszá- mozott lókusok közül az első helyek mindenkor az időseb­beké és így tovább: a fiata­labbak, a végén a legfrissebb céhtagok. Ez, természetesen, állandó vita tárgya és min­dig voltak javaslatok a sorso­lásra, nyílhúzásra, — siker­telenül. Hiszen a céhrendszer alapelve volt az életkor sze­rinti joggyakorlat: az öregek fizették a legrégebb óta s így a legtöbb hozzájárulást a céh közös céljainak megvalósítá­sához, ők voltak a fontosabb tisztségek viselői, birtokosai, így a fiatalság nemigen tud­ta érvényesíteni elgondolásait, demokratikusabb, egyenjogu- sítási terveit. Ráadásul az árusító színbe nem fértek be valamennyien? ezért, újabb szabályozás sze­rint úgy osztották be, hogy felük az egyik szombaton, másik részük a következő szombaton árusíthatta saját maga készítette csizmáit. (A céhszabályok tiltották a szí­nen kívüli árusítást éppúgy, mint azt, hogy egy mester másnak a készítményeit for­galmazza.) A szín építése nem volt ol­csó mulatság: már a telek ára is magas volt, az összköltség egynegyede; a falakat téglá­ból kellett rakatni. Mégsem álltak meg azonban: még 1842-ben megveszik a szom­szédos házat s ott rendezik be a céh hivatalos helyiségeit. Addig minden közügyet a céhmester házában bonyolí­tottak le, még a negyedéven­kénti közgyűléseket is. Az árucsarnok (mert ezt a csino­sabb elnevezést is alkalmaz­ták) néha kisebb-nagyobb át­alakításban is részesült. Be­járata is hol az egykori Se­lyem térre (=Nádtérre, Zöld­ség térre) nyílt, hol az ellen­kező oldalra, a heti piac te­rülete felé. Ez abban a karéj­ban állandósult a múlt század nagy részében, amelyiknek alakja a Centrum Áruháznál kezdődik, a törvényszék épü­leténél bekanyarodik és a Megyei Könyvtár, Korona Szálló épületének vonulata szerint ma is érzékelhető. A templom a múlt században nem itt volt: hely tehát volt bőven, az árnyat is adó akác­fák alatt A múlt század második fe­lében, főleg a kiegyezés után nemcsak a készülő majd élet­be lépő új ipartörvény, ha­nem a belső viszonyok sem kedveztek a céhes életnek. A megbomlott egység odaveze­tett, hogy külön árucsarnok szövetkezet alakult, s csak e társulás tágjai árusíthattak; a kényelmesebb helyen,, ez. azonban visszájára is fordult, mert már senki sem tiltotta a szabadabb, sőt a piacnapokon kívüli árusítást, a gyári ter­mékek ellepték a mással fog­lalkozó kereskedők üzleteit is. Így már nem lehetett azon csudálkozni, hogy 1893/94 for­dulóján az akkor hetenként megjelenő Nyírvidék minden számában nagy" hirdetés jele­nik meg. Esszerint „a nyír­egyházi csizmadia árucsarnok szövetkezet tulajdonát képe­ző összes ingatlan „ vagyona, mely áll egy nagy áru házból és két bolthelyiségből a vá­rosház téren, továbbá a zöld­ség térre átnyúlva hat szobá­ból álló lakás, pincelakás és pincékből álló helyiség, ela­dó.” Ebből az is megtudható, hogy valóban eléggé megnö­vekedett, kibővült az erede­tileg csak árusítás céljaira épült csizmadia szín. Az 1891. év végén átadják a törvényszék és a fogház, akkoriban jelentősnek mond-' ható épületeit. Tíz év múlva alapozni kezdik a nagyszabá­súnak mutatkozó új templo­mot is, 1904-ben fel is avat­ják. Ezért a piacot is el kell innen helyezni, a vármegye­ház előtti térségre: nem való már ide ez a behemót épület, le kell bontani az árusító színt. Inkább nyugodt és tisztább sétány kialakítása immár a város vezetőségének célja. Fogy is a csizmadiák száma, előtérbe kerülnek a vargák vagyis a cipészek, azok, akiket pedig meglehe­tősen lenéztek csizmadia őse­ink. Krúdy ezt az ellentétet, a maga sajátos általánosító módszerével meg is magya­rázza, a tiszaeszlári heccper­ről szóló könyvében. A csiz­madia szín volt az antiszemi­ták gyülekező helye. Az itt áruló mesterek ugyanis eleve haragudtak a város újabb polgáraira, akik a nyolcvanas években immár nem csizmát, hanem inkább cipőt hordtak. Vagyis nem náluk, hanem a konkurenciánál vásároltak... Margócsy József Világslágerek angolul magyar elő- adókkal — ez a most megjelent TOP 12 című nagylemez tömör „személyleírása” lehetne. A Pe­pita felvételen a diszkó muzsika olyan számait szólaltatja meg Ko­vács Kati, Szűcs Judit, Szánti Ju­dit és a Neoton együttes tagjai, melyeket többek között Donna Summer, Amanda Lear, Olivia Newton John előadásában ke­rültek a slágerlisták élére. A ti­zenkét dal hangzáshű tolmácso­lása egyrészt hiánypótlóvá, más­részt valószínű gyorsan népsze­rűvé teszi ezt a most megjelent LP-t. KM VÁLTOZÓ ÉLETÜNK

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents