Kelet-Magyarország, 1982. február (42. évfolyam, 27-50. szám)
1982-02-06 / 31. szám
KM HÉTVÉGI MELLÉKLET 1982. február 6. MM ár napok óta figyelte az öregember a kocát, Ul I holott régtől tudta, talán még az óráját is annak az időnek, amikor a kicsinyeknek meg kell lenniük. A múlt esztendőben nem hallgatott rá a fia, amint szenvedni látta az állatot, szaladt mindjárt a fiatal állatorvoshoz, aki a biciklijén azonnal meg is érkezett, s látván az állat szenvedését, injekciót szúrt a nyakába ama állatnak. A porontyok meglettek, s egyetlenegy kivételével el is pusztultak hamarost. — Ilyen többé nem lesz — morogta akkor az öreg — majd szólok, ha az én kezem után még állatorvosra lesz szükség. Értett ő a disznókhoz, uradalmi kondás volt valamikor, amit persze a lánya, meg a szép unokák is restelltek ma már, kivéve eme legkisebb Jankót, aki állandóan a kezét fogta, ha csak tehette, s el tudtak szökni a nagy felügyelet alól, mivel a lánya állandóan dorgálta : — Üljön már a seggin, vén vénség, ne szédítse a pulyáimat, megvan mindene, tiszta ruhája, különszo- bája, rádiója, nyugdíja, a szájába adunk mindent, mit motoszkál még? Legyen már nyugta. Hogyan lehet az embernek nyugta, amíg él, gondolta az öreg, s olykor, különösen szép tavaszi időkben, amikor eme legkisebb unokájával sikerült megszöknie a tágas, gazdag házból; és fűzfasípot faraghatott, nádsípot készíthetett, mesélhetett gazdag meséket eme kedvelt unokának, akiről látta az első lépésétől, mily igen egyvérűek ők ketten. — Na, lássuk, meg tudod-e már cserdíteni a vén ostort? Vagy: — Gyenge búzaszálból tudsz-e már sípot művelni? Vagy: — Torokgyík ellen a fűzfa barkáját le tudod-e már nyelni? GALAMBOS LAJOS: Az öreg meg a koca A lánya olykor a fellegeket hívta segítségül: — Meddig bolondítja még a gyermeket vén faszi? Hát csak rontja. Hát csak elbo- londítja már a bolondságaival, üljön már meg nyugalmasan a seggin, vén bolond. Meddig bírom én ezt? Nincs meg mindene? ök azért, ha csak tehették, el-elmenekültek a nagy tiszta házból-udvarból, ez volt a boldogságuk, nem a vajas-kenyér-kakaó reggelenként; inkább a nyárson sült szalonna kint a tág határban, tavaszi, harmatos hajnalokon. — Tönkreteszi a pulyá- mat, vén bolond. ö aztán tudta, az öreg pontosan tudta, a lelket tönkretenni csak úgy lehet, ha bezárattatik. Az emberi lélek maga a szabadság, engedni kell, hadd szálljon, s ha szállhat, csak a tiszta emberi lelket hozhatja visz- sza. Csak a másokért elő tisztaságot. Most az öreg a kocára figyelt. Kiment a házába rendesen, és mondta a kocának : — Tudom. Mondotta az unokájának is, ama Jankó-gyereknek: — Gyere velem, kisuno- kám, nincs ebben titok, látnod kell. Majd az állatorvost hívhatják akkor, amikor mi elvégeztük a munkánkat. Eltettem ide, az ablakba két liternyi savanyú tejét, ezt vigyük magunkkal. Amikor megszülte a porontyait ama koca, odaadjuk neki,, hogy enyhítse a lázát. Minden szülés lázzal jár, kisunokám, tanuld meg. Minden változás lázzal jár. S ahogy kimentek, pontosan abban az időben, ahogyan mondotta az öreg, megkezdődtek a koca szenvedései. A szenvedések nem tartottak soká. A koca kilenc kis porontyot nyögött a világra. Köldökzsinórjaikat az öreg elrendezte, aztán azt mondta az unokának: — Hozd néki a savanyú tejet. A gyerek odahozta. A koca megitta. S mindjárt szoptatni kezdte a kicsinyeit csendes kis röfögések- kel. — Most már menj — mondotta az öreg, miközben eltávolította az ellés szeny- nyeit —, mondd meg, kisunokám az édesanyádnak, hívhatja az állatorvost. Ha még lesz itten egyáltalán valami munkája. Nézd csak! Ama legkisebb malac nylyen erőszakos! Halálra nevetem magam rajta. Mindegyik csecset ő akarná szopni. Halálra nevetem magam rajta. S halálra nevette magát rajta. Fmil IfinHítrtcrirril A 80 éves Vén Emil festőművész életmű kiállítását a Ttrn Lrriff KfUlfff uaurui. közelmúltban rendezték meg a Műcsarnokban. Képeink a kiállításon készültek. Az első: Táncosnők...;a második: Fiume...; a harmadik: Fehér kalapos nők. Csanády János: Repülj csak, hó A vízcseppek hulltukban hópihévé fagynak, a varjak lépegetnek, lebbengetnek a fehér hópihéken, az utakat a házmester hiába szórja be homokkal — hollófekete hajam maradéka is beszóródik fehér hópihékkel; hiába szórják be hamuval, ártatlanabb már nem leszek, mint gyermekkoromban, többé bűntudat nem áltat, pogány nem vagyok, nem vagyok keresztény, pogány csak voltam nagy történetemben, aztán református ősöket vallók, akik nyakasan voltak puritánok, s áUva haltak meg, mint a katonák, vagy munka közben, kisföldű parasztok két kor mezsgyehatárán estek össze, huUtukban is az eget fenyegetve. Repülj csak hó, oly szép a szárnyalásod feketetollú madarak között — vattázd Budapest tetőit fehérre, találjon honra szívem messzesége. Nyárádi Szabó Zoltán: Vissza Krutilla József: Elhagyottan... (grafika) Elutazottak útjait megőrzőm itt a papíron. Akiknek tegnap volt az itt, holnapján kérdőjel szorong. És a megfeszült szemgolyón, kettéhasadnak a szelek — az álmok fölött csüng a hold, ha dobolnak a kerekek. Kapaszkodik az inga, leng; holtpontról újra lezuhan. Fordított hittel a világ — kérdőjel-katonáival. Időből kivásott utak, szemhéj alatt a hosszú est — a műmosoly is széttörik s a visszanézés fenyeget. E gy osztrák földműves — bizonyos Franz Schelmann — a maga és a családja megtakarított pénzecskéiből „világgépet” épített. A mű kerekei forognak, motorja zúg, lámpái villognak, mint más gépeké, csak éppen nem termel semmit. Akkor mire való? Alkotója ezt soha nem árulta el senkinek. A masina borítólemezén olvasható aranybetűs felirat csupán azt mondja: „Reménykedve töltöm életem adjon az Ür odafenn szebb munkát nekem!” A mester kiábrándult az örömtelen földi munkából és ingatag hittel kapcsolódik az éghez. Együtt van korunk közérzetének két eleme, a bizakodás és a kételkedés. Nem azonos mértékű és értékű elemek. A mester főleg kételkedik, a bizakodást, a hitet inkább csak színleli, mert az élet — úgy tűnik — arra tanította: legyen óvatos, ne vállaljon egyoldalúan elkötelezettséget sem bizakodása, sem kételkedése tárgya iránt, mert mit tudni, hátha van mégis öröm a földön vagy a földinél „szebb munka odafenn”. Egyiket nem érte el itt, a másikat jó volna elnyerni ott. Együttérzés és szánalom ébred bennünk a mester iránt és épp ez által veszti el köznapi jellegét az óhaja és válik többé, mint egy személy magánjellegű vágyálma. Ugyanis ráérzünk az ember egyik ősi törekvésére — munkájának hasznát akarja. Ezt mai szóhasználattal és a „világgép”-építés tapasztalatával, így fogalmazhatjuk meg: hobbinak sem jó az olyan tevékenység, aminek fáradsága nem térül meg! Ha végignézzük barátaink, ismerőseink hobbiját, nem találunk köztük hóbortot, azaz olyan tevékenységet, aminek nincsen értelme vagy öncélú. Manapság a kedvtelésből dolgozó ember sem elégedik meg azzal, hogy kikapcsolódik, pihen, mozog, elfoglalja magát, pedig ha jól belegondolunk — és az egészséges életmód követelményeit is számba vesszük —, akkor már ez is valami, sőt, jelentős megtérülés. Vannak, akik naponta futnak, tornáznak, gyalogolnak stb., de azt csak amolyan „korláÖRDÖGMALOM... tozott célú” tevékenységnek tartják, aminek hasznát nem kereshetjük a termékek világában, mert „csupán” az egészség fenntartására vagy visszaszerzésére irányul. A hobbi az más! Ennél több! A hobbitól — annak ellenére, hogy a szó afféle passziót jelent — már megtérülést várunk. Ha például gépet konstruálunk, nem elégedünk meg azzal, hogy működik, jár, zúg, villog, hanem elvárjuk, hogy „gyártson” is valamit. Ha nem teszi, tehát csak fogyaszt, akkoir nem termelő, hanem emésztő szerkezetnek minősül. A mai energiatakarékos világban az ilyesmi több, mint haszontalanság — kártevés, tehát bűn! Persze az sem mindegy, hogy a hobbival járó fáradság miben> térül meg Tegyük fel, hogy egy barkácsolt gép használható lándzsákat „gyárt”. A lándzsa azonban — mégha nélkülözhetetlen eszköz volt is valamikor —, manapság nem kelendő. A sznobok megvásárolnak néhány tucat lándzsát szobadísznek, de ez a „piac” hamar telítődik és a többi lándzsa eladhatatlan marad. Mondanunk is felesleges, hogy az ilyen „javakat” készítő gép rosszabb, mint Schelmann mester masinája, mert nemcsak energiát fogyaszt, hanem fontos nyersanyagokat — fémet és fát — tesz alkalmatlanná a felhasználásra. Ilyen hobbigép nincs! — jelentjük ki gyorsan. Az ember munkája magán szférájában nem tűr meg ilyen kártékony eszközt — ha csak hóbortból. De vannak-e ilyen haszontalan kártevő masinák üzemeink némelyikében? Egy kis. rosszmájúsággal talán úgy is kérdezhetném: van olyan üzemünk, ami olyan „javakat” gyárt, ami a kutyának sem kell? Bizony van! (Szerencsére egyre kevesebb.) Van, ahol a gépek zúgnak, a lámpák villognak, a munkások fáradoznak, a nyersanyag és az energia fogy — és nincs haszon, de van ráfizetés, mert a termék korszerűtlen, gyenge minőségű és — eladhatatlan külföldön is, belföldön is. Az ilyen üzem a szó igaz értelmében nem termel — a termelés ugyanis olyan anyagi javak létrehozása, amelyek vagy személyes fogyasztás tárgyai, vagy további termelés célját szolgálják —, hanem csupán csak jár, jár, mint a mesebeli ördögmalom, aminek garatjába bármit felönthetni, csövei alatt a zsákok üresék maradnak: a malom Semmit ereszt le. Az élet a mesevilágnál sokkal bonyo- lultább, ezért ismer rosz- szabbat is a Semminél — a ráfizetést. (Hogy mi a ráfizetés, azt annyiszor tapasztaltuk, hogy megvilágítása felesleges !) Az újságok megírták, hogy Franz Schelmann elhunyt. Rokonai sápadt megkönnyebbüléssel állhatták ravatalánál és a „világgép” előtt, mert megsejtették, hogy a halála az, amiben a rossz jóra fordul: a szerkezet pénzt hoz ezután —, mint érdekesség. Hogy a mester kapott-e munkát és milyet odafenn, azt nem kutatják, mi sem tesszük. Miért is tennénk, hiszen Madách Imre jóvoltából előttünk az Űr már nyilatkozott, mondván: „A gép forog, az alkotó pihen. — Év-milliókig eljár tengelyén, — Míg egy kerékfogát újítani kell.” Vagyis: a teremtés odafenn sem tökéletes! Szabó György Esték télen 0 ötetnyi irodalma van a téli falusi esték hangulatának. Festettek arról idilli képet, idősebbek máig is nosztalgiával emlékeznek a „fonóra”, a társas élet munkát akkor sem felejtő fórumaira. Dalokra, amiket akkor énekeltek, mesékre, amiket mondtak, bo- rozgató férfiemberek sorsot tapogató vitáira. Magam is emlékszem a nagydobosi estékre, még mesékre is, amiket akkor hallottam egy öregembertől. Nem égett lámpa, elég fényt adott a „spór”, a lángok visszfénye óriás árnyékokat táncoltatott a falon, és az árnyék kedvünk szerint volt tündér, vagy szörnyeteg. Milyen volt a falusi téli este? Juhász Gyula, „A végeken” című verse gyönyörűen ír a magyar vidék magányáról, az elhagyatottság- ról, a fehér csend reménytelen mozdulatlanságáról, amelyben a gondolat is elhal ....... Itt hull á hó... és álom hull a hóban ... befüg- gönyözve a világ valóban...” És másutt: „ .. .A függöny túl zene szűri hangját... A nagy operában ma Puccinit adják...” Téli esték 1982. Állok Nagydoboson a buszmegállóban. A meteorológiai jelentés mínusz húsz fokot ígért. Csikorog a hó a talpam alatt. Kora este van, de az utca üres. A házak ablakából kiszűrődő kékes fények vallanak a benti televíziókról, a kéményekből gomolygó füst a fűtött szobákról. Néhány helyen ég csak az udvarra szolgáló lámpa, ott dolog van még a jószág körül. Találkozóm van az éppen ifjúsági klubot alakító fiatalokkal. Volt itt már klub, de az kgllett az óvodának, az óvoda pedig.nagyon kellett, mert az egyik feltétele volt, hogy varrodát létesítsen a termelőszövetkezet. Most a pártház ad alkalmi otthont a fiataloknak. Kérdezem: milyenek itt az esték? Mondják: ugyanolyanok mint bárhol. Gyors számvetés, a klubalapítóknak van otthon televíziójuk, többüknek van személygépkocsija, motorja. Vásárosnamény épp úgy tíz kilométerre van innen, mint Mátészalka. Autóbusszal is tízperces út. A fiatalok többsége ezt az utat naponta megjárja egyszer, hiszen legtöbbjük vagy tanul, vagy dolgozik a városok-
