Kelet-Magyarország, 1982. február (42. évfolyam, 27-50. szám)
1982-02-06 / 31. szám
1982. február 6. ^ KM HÉTVÉGI MELLÉKLET II nyíregyházi csizmadia céh ■ni nr,^innniE3írBinninir,,,inHP,mm^^ W I I i 11 yAW|*JFgpft- ~g »JF h i| * Ji i r FaI flHBr *■■■ wwwiwi HémS ShHhÜ IhbhI kH EnJB hdH MM mAbJ‘ ■mBm ■éméH mJhéI UkJ 2. Á szegődtetéstől a mesterségig A mesterré válás meglehetősen hosszú idő alatt ment végbe. Szakmák szerint változó időt kellett eltölteniük az inasoknak. A csizmadiák esetében három esztendőt. A nyíregyházi jegyzőkönyvekben olvasható, hogy ha valaki „tsizmadia inasnak beszegődne, tartozik a tanittó úrtól testét (= bizonyítványt) hozni, hogyan járta ki az iskolát”. Vagyis: legalább írnd-olvasni tudnia kellett már. A nyíregyházi levéltár tépett külsejű, a XIX. század elejéről származó könyvecskéiben olvashatjuk az inasok reguláit és sze- gődtetésük nyilvántartását. Kétféleképpen lehetett valaki inas: vagy fizettek érte a mesternek, hogy kitamítja a legénykét, vagy pedig maga a mester látta el „koszttal, kvártéllyal”. Ezen a „gazdasági” tényen kívül azonban nemigen látszott lényeges különbség az inasok „kezelésében, nevelésében”. Legfeljebb annyiban, hogy a fizető inasért szülei vállaltak felelősséget erkölcsileg is, anyagilag is; egyébként az inasnak kellett gondoskodnia két kezesről (a mesteremberek közül), akik „arra valók lesznek, hogy ha valami el nem hárítható különös baj lenne a majsztered, majszternéd és te közötted, akkor te a kezeseknek tartozol hírt adni, & az a két kezes a te bajodat a Céh előtt eligazítja”. Itt nemcsak „elvi”, etikai, vagy pedagógiai egyenetlenségekről van szó, hanem arról is, hogy az inas ilyen-olyan kárt okozhatott, esetleg eltulajdonított valamit, s akkor a kezesek által a szegődtetéskor letett biztosíték szolgálhatott az ügy „elintézésére”. A szegődtetés rövid, 1—2 hetes próbaidővel kezdődik, majd a kezesek és a szegődte- tő mester megjelenik a céh évnegyedes közgyűlése előtt s ott, a céh pénztárába befizetett szegődtetési taksa letétele után megegyeztek az ellátás körülményeire és a felszabadítás várható terminusára nézve. — „Először, édes gyermekem, — írja a regula, nyájas fogalmazással —, a mestered házánál mindenre szorgalmatosán tartozol felügyelni”. Az inas a háztól el nem mehet, ha mégis elengedik, hamar térjen vissza. Ha ide-oda küldik, annyiszor menjen, ahányszor mondják neki. „Minden este, lefekvéskor, a Majsztered és Majszterné Asszonyodnak csizmáját tartozol megtisztítani és tisztán az ágy elibe tenni”. Vagy: „ha Majsztered és Majszternéd este vagy éjszakának idején vendégségben vagy valamely mulatságban leszen, tartozol lámpással utána elmenni és hazakísérni”, továbbá: „mindenféle mezei munkára kimenni és hűségesen dolgozni, vi- gyázással lenni.” A műhely rendben tartása is az ő kötelessége: a munkához szükséges anyagokat kellően előkészíteni s „a csiriz főzésére szorgalmatosán gondot fordítani”. A takarításkor kerüljön elő minden szétszóródott szerszám, „tű vagy ár vagy egyéb”, s a mester kapja vissza. „Magadnál alább valóval ne társal- kodj, ne pipálj, ne káromkodjál, semmi tisztátalan dolgokhoz ne nyúlj”, — mert következnek a súlyos büntetések, sőt a mesterségtől való eltiltásról is szó lehet. A regulák között sajátos kitételek is olvashatók „munkaköri követelményként”. Az inast a legények „szemmel tartására”, kémlelésére kötelezték. Figyelnie kellett, hogy az fonalat, bőrt, egyebet fel ne használjon, „amikor magának dolgozott”, s ha ilyet tapasztal, jelentenie kell a mesternek. Nagykarácsony és kiskarácsony között, amikor a legények mulatni mennek, őket is köteles az inas lámpással hazakísérni. „Emellett, ha a legény nem szándékozna hazamenni, vagy másfelé, csapszékbe vagy más házhoz akár- hová menne, el ne menj vele. Azt mondd: nem lehet énnekem menni, hanem jöjjön kend haza!”... ★ A legényeknek vagyis a felszabadult inasoknak az életét már az artikulusnak nevezett szabályok határolták körül, amelyeknek alkalmazására — remélhetőleg — „a betsü- letes ifjúság nem adand okot”. — Az inas felszabadítása nem kívánt különösebb formaságokat, azon kívül, hogy ha kitöltötte az idejét és ellene „semmi kifogás nem lévén”, a céh gyűlésen, nyitott céhláda előtt, az előírt taksa lefizetése után az inasi feladatok és kötelességek alól felszabadítani kinyilvánították. Felolvasták előtte és megmagyarázták a céh szabályait, a legények szabályzatát,, e tényt a protokollumban rögzítették, s ezzel mesterlegénnyé tették. A legényélet általában hat esztendős szolgálatot kívánt s csak ezután következhetett a remekelés, a mesterré válás. Ez a „legénykedés” két részből állt. Előbb a mesterségre vonatkozó „ismereteknek és szükséges tapasztalatoknak megszerzése végett” legalább három évig vándorolnia (valcolnia) kellett. Bárhol is dolgozik, onnan bizonyságlevelet, tanúsaglevelet (Kundschaftot) hoz magával és a végén ezzel igazolja a „folyamatos munkaviszonyt”. Ilyen célt szolgált a szabadság- harc korában a vándorlókönyv; abba már, egymás után, be lehetett jegyezni minden munkaadó közölnivalóját. Nem nehéz ebben felismerni a mai napig is szokásban levő munkakönyv egyik ősét. — A vándorlás olykor messzi földekre vitte a legényt; különösen régebben még külföldre is elvetődtek. De minél jobban előrehaladunk a XIX. században, annál jobban megrövidülnek ezek a távolságok: nem egyszer a nyíregyházi csizmadialegények csak Tokajig, Szentmihályig mennek el, és ide is csak a közelebbi városokból jönnek vándorévekre. Ha a legény vándorlása után visszatér, vagy ha idegenből jön ide vándorlása közben, a számára kijelölt mesternél köteles dolgozni. Így biztosítják, hogy minden mesternek egyformán legyenek legényei, vagyis a műhelyek ne nőhessenek nemkívánatos kon- kurrenciával egymás fölé. Inkább csak elvi lehetősége volt meg a munkahely változtatásának; ha viszálykodásra került a sor, akkor ritkán védte meg a legényt a céh a mesterrel szemben. Ilyenkor 2—4 hetes felmondás után jobb volt neki továbbállnia. A legények artikulusai is eléggé szigorú, zárt rendet írnak elő. Pl. esti harangszó után nekik sem szabad kijárniuk. (Az éjjelenként kimaradás állandó témája a fegyelmi tárgyalásoknak). Ezt a mester sem tagadhatta el, mert ha a tényt nem jelentette a céhmesternek, a következő céhgyűlésen őt is megbüntették. Ha hétfőn délelőtt afféle „korhely-hétfőt” (Blaumontágot) tartanának, egész heti bérüket elveszthetik. Az előírások néha furcsa pontoskodással fogalmaznak. A 8. cikkely előírta, hogy ha a legény a mester házába belép, akkor ő nyújtsa a kezét az idősebbnek, mert így tiszteli meg kellőképpen. A templomba minden vasárnap „tisztességesen felöltött, begombolt ruhában” illett idejében megjelenni. A nyíregyházi előírások szerint az evangélikus templomban, az oltárhoz közel eső karzati padokban volt a helyük. Késésért, elmaradásért büntetést kellett fizetni a céh pénztárába. — Magában a műhelyben a „pipázás, danolás, fütyülés, süvegben való dolgozás, mezitláb ülés” éppúgy tilos, mint az utcán „panyóka ruhában, kalap nélkül vagy surc- ban (=köténnyel), mezitláb” megjelenni. Ezek a „betsületes mesterlegényhez” nem illenek, s ilyenért 1—2 heti bérük vándorolt a céh kasszájába. Ugyancsak „keményen tiltatik” a kocsmába járás, káromkodás, kártyázás, kuglizás, „több, efféle tselekedettek együtt”, s természetesen a „gyanús helyeken való dorbézolás, másutt való hálás” is idetartozik. Persze, mint tilalom. Még arra is kitérnek az arti- kulusok, hogy senki „ne hírleljen ide s tova” olyanokat, amiket a céhgyűlésben vagy mestere házánál látott és hallott. Amikor aztán a második három év is eltelt, vagyis a legénykedés hat éve elmúlt, akkor következett a remekelés. A gyűlésnek be kellett mutatni a szükséges anyagokat (amelyekről természetesen a legénynek kellett gondoskodnia); munka közben a „műlátók” meglátogatták és ellenőrizték. Az előírások mennyiségi és minőségi teljesítése igen költséges; a remekek elkészítésére félév állt rendelkezésére Szent Józseftől Szent Mihály napjáig (márciustól szeptemberig); elfogadás esetén a céh vezetői számára ajándékot is kellett készítenie (vagy vásárolnia); az avatáskor már nemcsak egyszerű iddogálás költségei hárultak rá, hanem az egész céhet meg kellett vendégelnie, ami olykor egy nagy lakodalom költségeihez hasonlítottak. Ezért alakult ki az öreglegények társasága: ők ugyan már régen megértek a mesterré válásra, jól is dolgoznak, de önálló műhely felszerelésére, vezetésére éppúgy nem gondolhatnak, mint a remekeléssel járó költségek előteremtésére. A mesterek nem segítettek, inkább kicsinyesek voltak. Az artikulus szerint pl. a remeklést a legény nyári időben, napvilágnál végezze „különben a maga gyertyáját tartozik használni”... Közismert, hogy a céhrendszer hasznos és szükséges érdekképviseleti szervezet volt. Indulásakor fellendítette az iparosodást, szerteágazó szervezete segítette a mesterség színvonalának emelkedését, erkölcsi megbecsülésének növekedését, így a városiasodás és a várost erősítő polgárság kialakulását. Lassanként azonban egyre jobban bezárkózik, elrekeszti magát, saját körében is, így fejlődésének magamaga lesz a gátja. A gépesítéssel, a nagyiparosodással, az új idők új követelményeivel szemben érteden, így fejlődésképtelen. Jellemző erre, hogy a múlt század hetvenes éveinek végén, amikor a hatóságok az iparos tanoncoktatás megszervezésével kezdtek foglalkozni, még a törvény megjelenése előtt, az akkor már ipartársulattá alakult, de a régi céhes életben felnőtt vezetőség hogyan vélekedett. Nem gátolták ugyan a szombat délutáni és vasárnapi iskolázást, de erőteljesen tiltakoztak minden egyéb oktatás ellen. Elégedettek voltak azzal, amit az inaskodás, legénykedés idején ők tanultak és azzal, ahogy mindezt ők továbbadták... De a korszerűbben gondolkodó városi hatóságoktól támogatást már nem kapnak, a megyei és országos szervek az új ipartörvény kidolgozásán fáradoznak: szükségképpen meg kellett a céheknek szűnniük. Addig azonban még sok idő telt el: erről, a mindennapok munkájáról, gondjairól lesz szó a következő folytatásban. Margócsy József „...az ember szinte átlényegül...“ Mindennek egy II SlQllarepülőjárat volt az oka. Az nevezetesen, amely minden nap kétszer repült el Pokoraczki Andrá- sék, akkor még Bandiék, nagycserkeszi háza fölött. A földön még alig álló Bandi leste az eget, s a csodát. Odakívánkozott, fölfelé, s amikor a kezét nyújtogatta, úgy tett, mintha szárnyat próbálgatna. Aztán édesapja elvitte egy légiparádéra a nyíregyházi reptérre. Később, amikor iskolás lett, maga járt oda, minden hét végén. Ser- tepertélt a hangárok mellett, boldog volt, ha kezébe nyomtak egy alkatrészt. — Amikor aztán a Kossuth szakközépbe kerültem, az első dolgom az volt, hogy jelentkeztem a repülőklubba. Még nem voltam '15 éves, így gépre nem kerülhettem. De nagyon megtanultam valamit: azt, hogy ez olyan sport, ahol mindenki a másikra is van utalva, csak az egymásért tenni tudók, az áldozatot vállalók közössége együtt képes a sikert kovácsolni. Tisztogattam a gépet, mindent csináltam amit rám bíztak, s amit csak kitaláltam. Hogy miért? Azért a napi 5 percért, amit úgy hívnak: iskolakor. Felvittek, s én megéreztem, mit jelent elszakadni a földtől, s repülni, repülni... IcbnlokiÍMl' Repü- loKUIunUrUn* lés és rádiótechnika. Ez volt, ami a középiskolás Pokoraczki András életét kitöltötte. Tudatosan készült arra, hogy pilóta legyen. Amikor a repülőtisztire felvételizett, náthás volt — kiesett. Pedig ekkor már túl volt a C-vizsgán, ezüstkoszorús vitorlázói, pontosabban sportrepülői pilótaigazolványa volt. — Nem volt könnyű, az biztos. De ott volt a rádió- technika, úgy gondoltam, ez lesz a jövő pályám. Jelentkeztem sikerrel a Kandóra, s beleéltem magam abba, hogy rádiómérnök leszek, s közben aktív sportrepülő. Bevonultam, s eközben hallottam, hogy Nyíregyházán a felsőfokú mezőgazdasági technikumban pilótaoktatás kezdődik. Összegyűjtöttem a szabadságnapokat, eljöttem, felvételiztem. De hát soká tartott az értékelés, így szeptemberben, amikorra leszereltem, beültem a Kandó padjaiba gólyának. Két hét múlva jött az értesítés, felvettek Nyíregyházára. Odahagytam mindent, s eljöttem. Az első évfolyammal kezdtem, s 71-ben, mozgalmas évek után diplomát kaptam. Földi szerelem. Bandi — hiszen csak így hívták mindenütt, így ismerik sokfelé az országban ma is — miközben tanult, tanított. Oktató volt, s a vitorlázókkal töltötte minden idejét. Mert mi lehet csodálatosabb, mint vitorlázni? Amikor susog a levegő a magasban, szinte hangtalan a világ! Itt és ekkor igazi a kapcsolat az ember és a természet erői között, amit a repülő közvetít! Itt kell ügyesség, a levegőég minden titkának ismerete, a bátorság, a dönteni tudás. És' milyen szabadon szárnyal az emberi gondolat. Más a tér és idő viszonya, s a hátrahagyott földi gond és világ fölött szinte filozófussá válik az ember. Ezt, és talán ennél szebben mesélte Bandi egy lánynak. — Igen, tanítványom volt a mostani feleségem. Kiváló repülő, akinek nagymértékben köszönhetem, hogy ma boldog ember vagyok. Ki más érthette volna meg azt, ami velem történt? Ki más vállalta volna, hogy megjárja velem a mezőgazdasági repülős — igaz ilyen a levegőben nincs — göröngyös útját? Jött velem Bácsalmásra, Orosházára, Budapestre, ToPOKORACZKI ANDRÁS FŐPILÖTA kajba, Sátoraljaújhelybe, s végül Nyíregyházára. Két csodálatos fiút szült, s még a repülésről is lemondott. Persze nem végleg. Amikor a srácot oda lehet kötni a reptér kerítéséhez ő is felszáll, újra. ■ lé _ Félesztendei gyakorSUK. nokoskodás után önálló munkát kapott. Orosházán egy évig dolgozott, mégpedig sikerrel. Így aztán amikor az első helikoptervezetői tanfolyam indult Magyarországon, Bandit a kiképzés és 50 órás (!) repülés után bedobták a mélyvízbe. Tokaj- Hegyalján kapott beosztást. Vadonatúj gépével 1973. május 10-én érkezett állomáshelyére. — Nagy volt a tét. Eddig helikopter még nem dolgozott a Hegyalján. Be kellett bizonyítani, hogy a módszer jó, hasznos. Nem tagadom, volt ellenállás bőven, mint minden újat, ezt is sok kétkedéssel fogadták. De éppen ez lelkesített. Nagyon igyekeztem. Furcsa volt a terep, mindenütt lejtő, emelkedő. És nemsokára bekövetkezett az első kényszerleszállás. Pont egy betonoszlopos szőlőtábla közepébe. Ma, több mint 2000 helikopteres repülőóra után már tudom, tapasztalatlanságom is hozzájárult ahhoz, hogy a gép ripityára tört. Sértetlenül másztam ki. Hogy mire gondol a pilóta, amikor kényszerleszállást hajt végre? A pillanatok tört része alatt csupa bagatell dolog jut az eszébe. Délután nem tudok felszállni. Perme- tezetlen marad ennyi és ennyi tábla. Csak ne legyen a gép alatt senki. Pont most, amikor annyi a munka. És ekkor jön a semmihez nem hasonlítható csend. És a pilóta kimászik, elmegy az orvoshoz vérvételre, a rendőrségre, telefonál a szolgálatnak, darus kocsit rendel a roncshoz, értesíti a bizottságot, részt vesz a kivizsgálásban. Mikor minden lezajlik, csak akkor jön a végtelen, kimondhatatlan, ájulásos fáradtság. — Két nap múlva repültem. — A csend olyan, amilyet csak a legkiválóbb karmester tud teremteni, amikor a for- tisszimót egy mozdulattal leinti. — A repülés olyan érzéseket kelt, melyeket a szó sosem tud kifejezni, csak zenében tudom végiggondolni. — Nem túlzás az, amit Saint- Exupery mond akkor, amikor úgy jellemzi a repülő embert, hogy szinte átlényegül. Mondatok, melyeket külön jegyezteti fel Pokoraczki Andrástól. Aki repül, az tudja, muzsikája van a motornak, a vitorlás szárnyának, az égi szélnek, és még a gondolatnak is, mire késztet a látvány és az érzés. — Furcsa dolog: amikor az ember repül, akkor egyszerre racionális is, még elvont is. Pontosan tudom, hogy mi a munka értelme. Tisztában vagyok azzal, hogy amikor mondjuk permetezek, akkor hasznos dolgot csinálok, az eredmény "közösségek sorsát érinti. Figyelem a műszert, a munkát. És mégis, csak a zene segít, hogy átlényegít- sem a valóságot, hogy másként és másnak lássam a világot, hogy könnyebben találjak fel- és megoldást arra, ami a földön olyan nehéznek tűnik. Orsi, felfelé..»“ felajánlották neki mostani munkakörét, meghökkent. Nem kevesebbet kínáltak, mint azt: legyen a MÉM repülőgépes szolgálat nyíregyházi üzemegységének vezetője és a főiskola főpilótája. — Mérlegre tettem mindent. A 25 ezer felszállásomat, az üzemmérnöki diplomámat, a több mint 3500 repült órámat, azt a tulajdonságomat, hogy mindig rajongtam az újért. Igent mondtam, s ideköltöztünk, mondjam úgy, hogy hazajöttem. Ma főpilótája vagyok annak a főiskolának, melynek első csapatával szálltam ki a szó szoros értelmében az életbe. Ma képezünk mező- gazdasági szakszolgálatra, de itt van a magyar polgári repülés egyetlen bázisa, mely a MALÉV-nek is adja a repülőgép-vezetőket. Nagyszerű dolog megosztani azt, amit tanultam, tapasztaltam, elhitetni az emberrel, hogy nem szárnyakkal született... Tiszteletkor SS még csak kacérkodott a repüléssel, addig apja nem szólt semmit. Amikor látta, hogy komolyra fordul a dolog, csóválta a fejét: — Nem kár azért a sok időért a repülőtéren? Amikor fia meghozta a döntést, akkor ellene szólott. Tízesztendős repülőmúltnak kellett eltelni ahhoz, hogy édesapja beüljön a fia vezette gépbe. Repült, ámult, gyönyörködött, büszke volt fiára, keze mégis fehér volt a szorítástól. Leszálláskor eny- nyit mondott: — Igazad volt fiam. Csak ne lenne olyan veszélyes. Bürget Lajos
