Kelet-Magyarország, 1982. február (42. évfolyam, 27-50. szám)
1982-02-06 / 31. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLET 1982. február-6. Háttérben az alkohol Mert kellett a pénz... A tárolótérben asszonyok, lányok és ládahegyek. Mozgékony targonca végez ott ördöngös munkát. Viszonylag szűk térben fordul, hátrál, oldalaz, lendül előre az emelővillás gép. Raklapok, tele vagy üres almásrekeszek cserélnek pillanatok alatt helyet. Ezt a mutatványt egy fiatalasszony produkálja. Dicsérem érte, ő zavartan pirul. — Megtanultam — mondja. Faggatom, hogyan és miért? Házat akartunk Egyszerű történet. Munkára jelentkezett, eleinte mint annyian sokan, csak almát válogatott, csomagolt. Aztán mégk'erdezt&'-á'-brigádVézetőt. - Nem lehetne ő targoncavezető? Lehetett. Nem kellett más csak a nyolc általános, az megvolt, elvégzett egy tanfolyamöt és vizsgázott. — Dehát miért akarta? — Mert kellett a pénz. Ezzel a munkával kétszer annyit keresek, mint a csomagolással. Házat akartunk építeni. Építettünk. — És a család? — Van egy kisfiam és egy kislányom. A fiú, Andriska már tízéves. Évike óvodás. Velünk lakik az édesanyám, ő látja el a gyermekeket, amíg haza nem érek. Gyakran későn megyek haza, mert túlórát is vállalok. — A férje? — Arról inkább ne beszéljünk. Nem jó nekem arra még emlékezni sem ... Jobbat érdemel Kérdeztem a legközelebb álló asszonyt, ismeri-e a targoncakezelőt. — Marikát? Hát persze, még lánykorából. Nagyon szorgalmas és ügyes. És sokat bír el. Egy nőnek mindig sokat kell kibírni. — Mi baj a férjével? — Nem mondta?... Hát nekem ugye ehhez semmi közöm. Sajnálom. Egy ilyen asszony jobbat érdemel. Nézze, milyen takaros. És az az ember már meg is verte. Miért? Miért? Mert iszik. Szomorú történet. Két fiatal összekerült, szerették egymást, nagy terveik voltak. Először is egy szép ház. A telket Marika szülei adták és segített az építkezésen az egész család. De pénz is kellett. Sok. M. Andrást a termelőszövetkezet vezetősége ezért is megtette fogatosnak. Marika a tárolóban vállalt munkát. Kezdetben minden jó volt. Aztán M. András egyre többször tért haza ittasan. Eleinte nem a keresetét itta el, csak elfogadta amit a házaknál kínáltak. 0 szállította haza a háztáji terményt, ő végzett minden fu-. vart a tagoknak. Kapott borravalót, több helyütt bort, kupica pálinkát. Eljött az idő, amikor a házaknál kapott ital nem volt elég. Ütba esett a kocsma. Ez így ment három évig. Akkor már nem volt ember M. András. A keresetéből egy fillért nem adott haza, adósságokat csinált, veszekedett, követelt, tört-zúzott. Marika elment az elnökhöz, kérte vegyék el a férjétől a fogatot. Ezt sz#esen megtették. Akkor M. András megverte a feleségét, utána még többször. Voltak kibékülések, könyörgések és fogadkozások, de a békesség csak ideig- óráig tartott. Végül elváltak. A bíróság a gyerekeket az asszonynak ítélte, a vagyont megosztotta. M. András elköltözött, az asszony örökségéből-fizette ki az embert... — Nekem itt jó helyem van — kezdte — figyelmesek, kedvesek hozzám a vezetők is, az asszonyok is. De végtelenül restellem magam. Nagyon bánt, hogy pont velem, velünk történt ez. És az igazsághoz még az is hozzátartozik, az én szüleim sohasem akarták ezt a házasságot. Később azt nem akarták, hogy elváljunk. Talán ez is volt az oka, hogy édesapám betegsége rosszabbra fordult. Elment. Dehát mit tehettem? — Kap gyerektartást? — Kitől? A férjem már nem dolgozik, nem bíznak rá semmit. Néha eljön, joga van hozzá, hogy lássa a gyerekeket. Én meg engedem. Aztán tőlem kér, kúnyerál 50—100 forintot. „Pokol volt az..." — Ad? — Mit tegyek? Amit keresek a családnak elég. A ház még nincs bepucolva, még nincs hűtőszekrény, a fürdőszobában nincs boyler és kád. Dé gyűjtjük a pénzt. Szerződéses sertést hizlalunk. — Nem volna jó újra férjhez menni? — Nem. Pokol volt az. Így jobb. A fiam most kitűnő tanuló, akkor az elején a legrosszabb volt az iskolában. A gyerekeim nagyon szeretnek és én is őket. Olvastam a statisztikát és szomorú; a magyaroknak rangos helyük van az alkoholfogyasztásban. Tőlünk csak két nemzet fiai isznak többet. Rosszabb ez, mint a sorscsapás. De ami a legszomorúbb, az alkoholista nemcsak önmagát teszi tönkre, de képes a mélybe rántani környezetét is. Jó, ha a környezet erős, ha tud küzdeni, újra kezdeni. M. Andrásné nagy terhet visel. Amikor először pillantottam meg, csak a munkáját csodáltam. Most már azt tartom nagyra, hogy nemcsak a targonca irányításában és kezelésében kiváló. A HÁROM NYOLCAS Miről álmodik a lány? — Az éjjel azt álmodtam — közli a fiatalasszony, — hogy eljöttek hozzám a kollégáim látogatóba. És természetesen színesben. Mert zöldek voltak a fák, piros a muskátli, minden mint a valóságban. Higy- gye el... — Mást nem álmodott? — De. Mindig álmodom. Álmodtam egyszer, hogy még gyerek vagyok és édesanyámtól kaptam egy szép hajas babát. Persze babakocsit is. És ezt is színesben. Az én álmaimban nincs fekete-fehér, meg rossz és egyéb. — Ez a munka nem a legtisztább. Csiszol? — Hát ez az. Az ember állandóan úgy néz ki a portól, a szennytől, hogy nem is tudom ... De megfizetik. Igazán egy szavam sem lehet... — Megmondaná a nevét? — Meg, de minek. — Hogy leírjam. — Azt már nem. Kinevetnének. Az álmaimért. Azért, hogy én mindent színesben látok. A fiatalasszony pirospety- tyes kendője alá gyűri barna fürtjeit, nevet és megy visz- sza a géphez. Nagy a zaj, alig hallom, amit a művezető magyaráz. Ezek a lányok, asszonyok egy éve, fél éve még kapáltak, vagy főztek, mostak a családra. Most milliós értékű gépeket üzemeltetnek. Hát nem csodálatos? Ugyanezt mondják Ujfehértón a gyapjúfonóban is. De hát erről álmodott a lány? József Attila munkás- nője álmodott cukros ételekről és semmit sem tudott a kartelekről. (Idézet szabadon.) Nos, akivel beszélgettem, őszinte volt. — Untam otthon lenni. Elmentem volna már akárho- vá. Az agyamra ment az apám, az anyám, a bátyám. Az örökös prédikáció. Kislányom vigyázz , magadra. Egy nőnek csak egyetlen értéke van és ha azt elveszti ... Szóval tudja miről van szó. A bátyám két fiút is elvert mellőlem. A szüleim dohány- termelők, a bátyám traktoros. Hajnaltól estig a határban dolgoztunk, este otthon. Ha vasárnap el akartam menni valahová... Az oldalt írta: SERES ERNŐ A fotókat készítette: KT.F.K EMIL — Nem engedték ... — Engedtek. Moziba, bálba, de ha késtem! Az apám még tizennyolc éves koromban is felpofozott. Ez van a huszadik században. — De hát mitől féltették? — Mondtam. Hogy el ne romoljak. Pedig, aki akar — tudok rá példát — hét lakattal is őrizhetik a lányt, kitalálja a módját. — Mi van most? — Velem semmi. Jelentkez. tem ide munkára( felvettek. Iskolára is küldtek, elmentem. Megkeresem havonta a 3000— 4000 forintot, nekem az elég. — És otthon? Mit szóltak ehhez a szülei? — Nem tudom. Amikor eljöttem, végleg jöttem. Albérletben lakom és nem járok haza. Az édesanyám volt már nálam többször és tudja mit fájlal a legjobban?... Mi lesz a kelengyémmel. Mert nekem nem kell. Legalábbis úgy ahogyan az apám adná, nem kell.*.. —^Szokott álmodni? — Nem álmodozom. — Úgy értem alvás közben álmodni? — Ja. Úgy igen. Mindenféle marhaságot, meg néha a szüléimről. Miért kérdi? — Semmi... Nem akar férjhez menni? — Ez nem rajtam múlik. Ha kérnek megyek, ha nem kérnek, mit csináljak? Most járok egy fiúval, de én a kezét nem kérhetem meg. — Szereti a munkáját? — Azt hiszem. — Mit szeret még? — Olvasni, tévézni. Utazni is szeretek. — És mire telik? — Utazásra nem nagyon. Már voltam kétszer üdülni a Balatonnál. Voltunk kirándulni az üzemből Egerbe, meg másutt. Ezek jók. Egyszer talán külföldre is elmegyek... A hétköznapok életritmusa nagyon is hétköznapi. Majdnem olyan, mint ahogyan azt hajdan a francia forradalomban követelték: nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra alvás. Három nyolcas. Engem most ebből csak az alvás, illetve az álom érdekel. Az ÁFÉSZ-üzemben, ahol bőröndöket és egyéb műbőrtárgyakat készítenek'az asszonyok-lányok éppen ebédeltek. Ebédeltek. Mindenki azt, amit hazulról hozott. Volt, aki kislábasból pörköltet viliázott, két lány ott a munkapadja mellett tavaszi vagdalthúst fogyasztott konzervdobozból. — ízlik? — Igen — mondták. — De hát közel van az étterem, miért nem járnak oda ebédelni? Nem lehet, nem engedik? — De engednék, csak az drága. Este meg úgyis eszünk főttet. — Erről álmodtak? __ 9 Nem értik. Magyarázom, arra lennék kíváncsi, álmodtak-e valaha arról, hogy egyszer majd dolgozni fognak és az ebédjük csak egy húskonzerv lesz. Majdnem megsértődtek. Hogy kérdezhetek ilyen illetlen dolgot, hiszen hogy ki mit eszik és hogyan, fogyasztja el az ebédjét, az mindenkinek magánügye. Próbálom elütni az élét a rosszul feltett kérdésnek azzal, hogy kedvesen kérdem: — Szokták-e álmodni? Elpirultak. Rájövök, ez még illetlenebb kérdés az ő szemükben, mint az előbbi. Talán azt gondolják, aki alszik és álmodik az levetkőzik és ez már intimitás. És ha álmodnak is, kinek mi köze hozzá. Szóval ez a beszélgetés nem sikerült. Egy másik sem. Kérdeztem az idős asszonyt, aki portás az üzemben, szokott-e álmodni? Kikérte magának : „Munka közben ő nem alszik.” Később szót értettünk, de nem ő, hanem én meséltem el legutóbb miről álmodtam. Kijelentette: — Ha sár, zavaros víz is volt az álomban az betegséget jelent... * Az emberek többsége álmodik, többnyire arról, ami napközben is erősen foglalkoztatja. Nem minden álom kellemetlen, sőt a legtöbb nem az. Az álom azonban nem a valóság. Pedig egyiket-másikat könnyű lenne valóra váltani. Például elmehetnének a csiszolóhoz a kolléganői vendégségbe. Miért ne lenne egy jó estéjük?! Aztán a szülői házról álmodó szövőnő is haza-hazalátogathatna. Biztos szebb lenne az álomnál. Viszont, hogy nem álmodozunk? Lehet, hogy hiba. Néha az is kell, csak ne rugaszkodjunk messzire a realitások talajától. Szemlélet D allózva a korabeli dokumentumok között ma már hihetetlennek tűnő statisztikai adatok; Szabolcsban, Szat- márban 100 keresőre 140 eltartott jutott. A megye gyár jellegű iparában akkor mindössze 1190 fő - dolgozott. Mekkora volt a nők aránya? Nincs rá pontos adat, de minden bizonnyal nem haladta meg az 1—2 százalékot. Az elmúlt 37 évben az országban — de Szabolcs- Szatmárban is — mélyreható társadalmi és gazdasági változások történtek. Alapvető, hogy a keresőképes férfi lakosság munkához jutott és az 1970-es évektől — a könnyűipar honosodásával — a megyében már a nők nagy része sincs arra kárhoztatva, hogy kizárólag a mezőgazdaságban, vagy a szezonális jellegű élelmiszeriparban találjon magának munkát. Napjainkban az összes foglalkoztatottak közül (munkavállalók) a nők aránya meghaladja a negyven százalékot. Különösen az iparban — a feldolgozó, a könnyű- és nehéziparban — gyarapo- dott rohamosan a női * munkahelyek száma. Kezdődött a dohányfermentálóval, majd a nyíregyházi konzervgyár, a ZÖLDÉRT hűtőtároló és feldolgozó megépítésével és folytatódott a nyíregyházi gumigyár, a tiszavasvári Alkaloida létrehozásával, illetve bővítésével. Az elmúlt tíz év nagy ugrása a köny- nyűipar, a MOM és még számos ipari jellegű üzem létrehozása volt. Ez közel 8 ezer nőnek adott munkaalkalmat és tegyük hozzá a termelőszövetkezeti, AFÉSZ-kisüzemeket, ahol szövetkezetenként a foglalkoztatottak száma 40- től 300-ig terjed. Ha a családokat tekintjük: régen elmúlt az a Világ, amikor csak a férj vitte haza kéthetenként vagy havonta a fixfizetést. A mai kor jellemzője — főként a fiataloknál —, hogy férj és feleség egyaránt dolgozik: hivatalban, gyáriparban vagy egyéb területen. Ez a családi életnek, a nők társadalmi helyzetének változását hozta. A család körében szükségszerűen kellett, hogy változzék a korábbi, felfogás; mely szerint az ' anya vagy láriy kizárólagos feladata a gyermeknevelés, a háztartás, a ház körüli munka. Ahhoz, hogy a nő — lettlégyen anya, vagy leány- gyermek — munkahelyén és a családban is teljesítse vállalt kötelességét, szükség van a szemlélet- váltásra. — Ez utóbbi az, ami nem megy könnyen — mondta egy korábbi beszélgetéskor a textilipari dolgozók szakszervezetének megyei titkárnője. — A nők munkája ma társadalmilag szükséges és elismert, de a családban lassú ez a folyamat. Vannak, adódnak konfliktusok, de ezek megoldhatók. Nem elég tehát csak ipart telepíteni, munkahelyeket létesíteni. Arra is gondolni kell, hogy a munkássá válás folyamatában előítéleteket, szokásokat kell megváltoztatni. Ez nevelés kérdése. K iket kell nevelni ? Elsősorban a férfiakat. Való igaz; odáig már mindegyikünk eljutott, hogy a nők munkáját, a munkáért járó anyagiakat jónak és hasznosnak tartja. De hogy ezt a családi munkamegosztásban is éreztesse? Ezen kell változtatnunk. / KM OlLlpjA L A
