Kelet-Magyarország, 1982. február (42. évfolyam, 27-50. szám)

1982-02-06 / 31. szám

1982. február 6. Kelet-Magyarország 3 Számvetés öt év után Váltás az iparban 0 1gériában a Nyíregyhá­zán gyártott mezőgaz­dasági abronccsal is­merkednek, a Szovjetunióban olyan növényvédő szer kerül közeljövőben a földekre, amelyet Tiszavasváriban gyártottak. A mátészalkai vagy nyíregyházi kötöttáruk illetve konfekciós ruhák ugyancsak több országba el­jutnak. Ám az sem mellékes, hogy a hazai piacon olyan radiátorok jelennek meg, amelyek kevesebb anyagból készülnek Kisvárdán, hogy a mezőgazdasági gépek, pótko­csik nagy családja Tiszavas- váritól Fehérgyarmatig olyan gyáregységekben készülnek, amelyek jóval többet tudnak ma már, mint évekkel ez­előtt. Mindez — s még példák tucatjai bizonyítják, hogy jócskán megváltozott a sza­bolcsi ipar arculata. Közel öt éve annak, hogy a magyar népgazdaság további fejlesztését és fejlődését is meghatározó központi bizott­sági határozat született a hosszú távú külgazdasági po­litikáról, s a termékszerkezet változtatásáról. Ugyanebben az időben a párt Politikai Bi­zottsága áttekintette Szabolcs- Szatmár megye fejlődését, a korábbi határozat végrehaj­tását, s újabb feladatokat sza­bott meg, amelyre intézkedé­si tervet készítettek. Korántsem akarjuk felölel­ni a végrehajtás valamennyi területét, azonban nem árt megvizsgálni, hogy öt eszten­dő távlatában mennyit vál­tozott a szabolcsi ipar, mi­lyen kedvező lehetőségek vannak, s milyen akadályok nehezítik a további kibonta­kozást. itt éppúgy lehet rugalmas ipari szövetkezetről beszélni, mint nagyvállalati gyáregy­ségről, amely nem egy a sok közül, hanem saját vállalatá­nak meghatározó része. Pedig a nehezebb feltéte­lek ezeknek az üzemeknek a termelését is érintették. Vi­szont örömmel lehet elmon­dani, hogy sehol sem állíta­nak elő eladhatatlan termé­keket, időben váltanak, s a minőség javításával mind jobban megfelelnek a legké­nyesebb igényeknek is. Mind­ez persze elképzelhetetlen a helyi műszaki fejlesztés, az irányítás színvonalának eme. lése nélkül, de az is meg­nyugtató, hogy a szakmunká­sok aránya jelentősen nőtt még a legfiatalabb textilipar­ban is. Ne kergessünk hiú ábrán­dokat, hogy Szabolcs-Szat- márt ezentúl az ipar felleg­várának fogják tartani. A me­gye mezőgazdasági termelé­sének értéke ugyan lassan tíz éve, hogy elmarad az iparé­tól, azonban csakis a kettőt együtt érdemes szemlélni. S itt már egy olyan terület kö­vetkezik — az élelmiszeripar — amelynél arra kellettek komoly erőfeszítések, hogy megteremtsék mind több he­lyen a mezőgazdasági terme­lés és az élelmiszeripari fel­dolgozás egyensúlyát. A kon­zervgyári fejlesztés például ezt célozta Tyúkodon, de er­re tesz erőfeszítéseket a hús­ipar is. A kisvárdai baromfi- feldolgozónál pedig egyene­sen a termelési alapanyag- háttér kialakítása volt a nagy feladat. Az almánál a léüze­mek telepítésével már az egyik nagy csúcs levezetése többé-kevésbé sikeresnek tű­A mi megyénk kettős szo­rosban él. Egyrészt a meg­lévő üzemeknél a termék- szerkezet korszerűsítése, az intenzívebb termelés megva­lósítása a cél, másrészt né­hány területen még mindig új munkahelyeket szükséges te­remteni, hogy főleg a nők foglalkoztatása minél széle­sebb körű legyen. így az egyik oldalon örvendetes az Alka­loida vagy a gumigyár pél­dája, hiszen viszonylag mi­nimális létszámbővítéssel emelték, illetve emelik más- fél-kétszerésére a termelést. A második oldalon viszont örülni kell a fehérgyarmati erőfeszítéseknek, hogy ki­sebb üzemeket telepítsenek, s ugyanígy hasznos a szaporo­dó termelőszövetkezeti mel­léküzemek száma, amelyek helyben, s nőknek teremtenek mupjkaalkalmat. Igaz, manap­ság már neVn várnaijuk, hogy olyan nagy gyárak épüljenek városainkban, mint az utób­bi öt-tíz évben, azonban az erősödő kis- és középüzemek is jóval több munkást foglal­koztatnak, mint néhány évvel korábban. A szabolcsi ipar termelése nem holmi alamizsnaként ke­rül az ország vérkeringésébe, jutnak el a legjobb termékek külföldre, hanem olyan gaz­daságos termelés eredménye­ként, amely az itteni üzemek piacérzékenységét dicséri. S nik, de például a burgonya helyi feldolgozásának széle­sebb körű bővítése még vá­rat magára. O ^^^t év még nem olyan nagy idő, hogy látvá­nyos változások tanúi lehessünk a megye iparában. Ám a megyei textilipar alig idősebb ennél, az utóbbi évekre esik a gépipari üze­mek megerősödése, s termék­szerkezet-váltása, hogy csak néhány, jellemző példát em­lítsünk. S szólhatunk bátran a számokról is, hiszen tavaly 6—7 százalékkal emelkedett az ipari üzemek termelése, s ezen belül az export is, de az idén is 5—6 százalékos ter­melésnövelést ír elő a megyei pártbizottság határozata. S ha ezeket összevetjük az orszá­gos számokkal, akkor látjuk, hogy az ütem attól magasabb, mert az itteni lehetőségek, a gazdaságos termelés meglévő és megteremthető feltételei ezt kívánják meg. Mindez persze nem tehet önelégültté senkit, hiszen a mai eredmények holnapra már kevesek lesznek. Azon­ban az eddigi évek tapaszta­lata arra is bizonyságul szol­gál, hogy képes továbbfej­lődni a megye ipara, s olyan termékeket állít elő, amelyek mind belföldön, mind kül­földön vevőre találnak. Lányi Botond Fehérgyarmati képeslap. (Jávor László felvétele) Deák Zoltán: „Ók a város érrendszerét tartják karban." Petics István: „Megmértem a fagyot: félméteres volt." Káder György: „Évente 100 villanyoszlopot ütnek ki." Higanygőz bokor-tanyán Karbantartó csoport. A villanyszerelők legnehezebb munkát végző különítménye. Tizenhárom keménykötésű férfi. Egy csoport van belő­lük a nyíregyházi kirendelt­ségen. Megérdemlik, hogy nevüket megismerjék: Petics István csoportvezető, a szo­cialista brigád vezetője, Ta­kács János, Gyuris József, Gebri István, Botfalusi Csa­ba, Antal Zoltán, az FN 28— 30-as és az FR 42—97-es gép­kocsi vezetője és szerelője: Szabó József és Kukucska György, Szilágyi György, Kriston János, Sitku József, Simon Pál, Kerekes János és Káder György művezető. — Remek emberek — jel­lemzi őket Deák Zoltán ki­rendeltségvezető. — Szinte állandóan az oszlopon van­nak. Üzemzavar esetén, ha segíteni kell, őket riasztják. Hóvihar után ők az elsők, akik megjelennek, hogy újra világosságot „teremtsenek”. Ismert a két TITÁSZ-emblé- mával ellátott, széllel bélelt tehergépkocsi, amelyen néha kifagy a lelkűk is. De menni kell... Több mint 100 kilo­méteren 120 kV-os távveze­ték, közel 600 középfeszült­ségű és csaknem 800 kilo­méternyi kisfeszültségű vil­lanyvezeték rendszeres kar­bantartását végzik. — Ok a város és környéke érrendszerét tartják karban — jegyzi meg Deák. — Több mint 42 ezer fogyasztó laká­sának a világításáról gondos­kodnak. Dermesztő a hideg, mínusz 17 fokot mérnek. Délután van. Dideregve száll le há­rom férfi a teherfrizsiderről. Melegedni, szusszanni, s in­dulni tovább, szerelni. — Most érkeztünk a Ke- mecsei útról, ahol villany­csatlakozást szerelt a brigád — tájékoztat Kóder, a meg­termett művezető. — Fogja az idő, megmér­tem csákányozáskor a fa­gyot fél- (!) méteres volt. Reg­gel 9 órától csákányoztunk 11 óráig —. summáz Petics Ist­ván brigádvezető. — Ha nincs fagy, másfél óra alatt végzünk, de így be­letelt 3 órába is — veti köz­be Takács János, akivel me­legen váltották a csákányt. Felállították a betongyámos faoszlopot, bekötötték a fo­gyasztómérőt, a légvezetéket feszültség alá helyezték, s már készen is voltak. Kérdem Kódért, mi a leg­nehezebb télen? — Az oszlopon egy hely­ben állni órákig. S előfordul, hogy éjszaka is kell szerelni, ha üzemzavar van. Január 7- én a 120 kV-oson hárítottunk Mínusz 17 fokban Állni az oszlopon A hűség példája „Ide csak az mehet...” el hibát. Ha nem ügyelünk, akkor a megye marad fény nélkül. Szerencsére délután 3-ra készen lettünk. Félmegyényi terület, a Nyírség, a Tiszahát, a Rétköz tartozik ehhez a brigádhoz. Évente ezen a területen leg­alább 100 villanyoszlopot üt­nek ki. Főleg tehergépko­csik. Ez oszloponként 5 ezer forint kár a népgazdaságnak. — Számunkra meg soron kívüli munkát jelent télen- nyáron. S azonnal ki kell szállni a brigádunknak — mondja Kóder. — Sajnos nyitott gépkocsival járjuk a területet, nincs melegedési lehetőség. Mostoha körülmények közt végzik ezt a nehéz, helytál­lást követelő munkát. — A sok közmű miatt, ami a földben van kézi erővel kell megoldanunk sok min­dent — mondja a brigádve­zető Petics. — Kátránygőz­ben, fagyban,, esőben és sok­szor a segédmunkát is mi vé­gezzük. Mégis ragaszkodó, hűséges, szakmunkájukat, a levegőt, a nyarat és telet viszontagsá­gaival együtt szerető embe­rek. Petics itt volt tanuló 30 évvel ezelőtt. Sokszor meg- mászta az oszlopot. Erdőt le­hetne belőlük állítani. Kóder is régi bútordarab, még 1952- ben kezdett tanulóként. Elvé­gezte a technikumot, utána visszajött a vállalathoz. Pedig sokszor megmászta ő is fagyban a villanyoszlopot Mátészalka térségében, ne­hogy kiessen a 120 kV-os. Gyuris József talán a legidő­sebb közöttük, 58 esztendős, s még a 40-es évek elején ide állt be dolgozni. Kemény télen azonban már nem en­gedik a fiatalabbak oszlopra mászni, nem mozognak úgy a lábai. — Ha a 25 méteres oszlop­ból naponta valaki ötöt meg­mászik, az kitornázza magát, biztos. Éppen elég fizikai energiájába kerül az ember­nek, én próbálom — mondja Takács. Orvosi vizsga van. Ide csak az mehet, aki nem szédül, akinek helyén van a szíve-esze. Terv szerint dolgoznak, fő hogy megelőzzék a bajt. Van­nak olyan vezetékek, ame­lyek már avultak, hiszen 30 éve üzemelnek. A brigád tagjainak többsé­ge nyíregyházi. Akadnak kö­zöttük vidékről, Nagyhalász­ról, Nyírtelekről, Nyírszőlős­ről bejárók is. Egy csapat — egy brigád. Dózsa György a nevük. Évek alatt rengeteg olyan társadalmi munkát vé­geztek, amely sikerélményt jelentett a brigádnak. Készülődnek. — Indulunk lámpát sze­relni — szedelőzködik Kó­der, s követik a művezetőt a társai is. — A hagyományos lámpákat rövid időtartamuk miatt leszereljük — magya­rázza. Tizenötezer közvilágítási lámpa cseréjét kell elvégez­niük. Higanygőzlámpákat szerelnek a régi, nagy fo- gyasztásúak, de gyér világí- tásúak helyébe. Nyírteleken kezdik, s úgy haladnak a ta­nyabokrok felé, hiszen ide a legnehezebb kijutniok. Utána érkeznek Nyíregyházára. Farkas Kálmán Tudás H uszonöt évvel ezelőtt rendezték az első mezőgazdasági könyvhónapot. Azóta min­den februárban megtart­ják a szakkönyvek orszá­gos seregszemléjét. Kez­detben még csak három­ezer kötetnyi szakkönyv került a boltokba, most egy negyedszázaddal ké­sőbb már majd egymillió szak- és ismeretterjesztő könyv várja a vásárlókat. Ez a növekedés egyben a mezőgazdaság rohamléptű fejlődését is jelenti. Mert a könyvekben tudás rej­lik, s ahol a tudás, ott a hatalom. így az az óriási anyag, ami a könyvekben felhalmozódott, részese a magyar mezőgazdaság ed­dig elért eredményeinek. Talán nem is kell szá­mokkal bizonygatni, hon­nan indult és hová érke­zett mezőgazdaságunk. Az előrelépés hétmérföldes csizmával történt, s tart napjainkban is. A’szövet- kezetek megerősödésével robbanásszerűen emelke­dett a fizikai munkát se­gítő, megkönnyítő gépek száma. Ezt ugyanilyen arányban követte a könyv­kiadás. Nem beszélve a nagyüzemi termelés mel­lett a háztáji gazdaságok megerősödéséről, amit szintén jól kísért a kiadás, s most is párhuzamosan együtt haladnak. A szakönyvek szemléle­tet is formálnak. Kezdő­dött ez a kollektív gazdál­kodással, a gépesítéssel, majd az iparszerű növény- termesztéssel és állatte­nyésztéssel. Folytatódott a gazdaságosság, a jövedel­mezőség kérdésével, s napjainkban egyre inkább utat tör magának a mező- gazdaságban is az ener- * giatakáréltos gazdálkodás szemlélete. A jubileumi könyvhónapot is ennek a fontos kérdésnek a szelle­me hatja át. Hiszen a jö­vedelmező gazdálkodás nem biztos, hogy a ter­méseredmények növelésé­ben keresendő, sokkal in­kább a termelésre fordí­tott költségek csökkenté­sében rejlik. Az energiá­val való takarékoskodás pedig mindannyiunk kö­zös érdeke. B ár hivatalosan még nem nyílt meg a könyvhónap, máris óriási érdeklődés kíséri a megjelent műveket. A könyvesboltokban nem egy szakkönyv, vagy a szélesebb nyilvánosságnak írott ismeretterjesztő, a szabad idő hasznos eltöl­tését szolgáló alkotás ke­rült a hiánycikkek listá­jára, ami már önmagában is jelzi: igény van ezekre a könyvekre mind a szak­emberek, mind az olvasó- közönség körében. Mert a fejlődés nem állhat meg. Sípos Béla Valami K is emberem, félig-med- dig régi hasonmásom baktat hallgatagon mellettem. Mindketten ko­moly férfiak vagyunk, nem­igen fecsegünk fölöslegesen, csak hunyorgunk a hirtelen jött, túl korai verőfényben, mintha mi volnánk a tél gyanakvó utóvédje. Pedig ez már tavaszi kóstoló a télben, a könyedén nyitva hagyott kabátok alatt szél incselke­dik a nők szoknyájával. De csak kamaszos hecc még ez az emeltetés, suta tréfa, hi­ányzik belőle a melegségtől lassuló simogatás. — Apu, vegyél nekem va­lamit! — Mit vegyek, kisfiam? Csokit? — Nem, nem azt. — Kólát? — Á, nem. Nem kólát. Ilyen ez a valami. Csak az biztos, hogy kell. Node amíg kellően apró az ember, ad­dig a valamik is könnyen megtalálhatók. Ismerlek, fiú! Négykerekű petrolkanca kell neked. — Autót veszünk. Felcsillan a szeme. — Azt. Skodát! Piros Sko­dát. Élönt a varázslók szomo­rúsága, túl könnyű volt a mutatvány. A valami átvál­tozott műanyag autóvá egy négyéves férfi vágyakozó mo­solyában. Nincs mit tenni, fordulunk a bazár felé, az vasárnap is nyitva van. Áll a sarkon az üvegfalú bódé te­lis-teli sokszínű valamikkel, csillogón, mint egy kirettyin- tett leányzó. Jó neked, kis- öreg. Neked a világ még tele van szépséges pavilonokkal, s jóságos nénik ülnek az ab­lak mögött. Lám, ha nem túl hosszú a sor, akkor még ki is perdül hozzád a nem is olyan nénis néni, hogy kellő szögben hozzád hajolva fel­mutassa az anyáskodás tel- tebb felét is. Most te boldog vagy, s nekem sincs okom a panaszra. Csakhogy később a valami már nem lesz a bó­déban, az áruházban sem, sőt, a városban sem. Közben a jóságos nénikről kiderül egy és más, rólunk is, a vi­lágról is, csak a valami lesz egyre meszibb és távolibb. — Apu! Vegyél te is egy igazi Skodát Beleülünk és elmegyünk Pestre. — Én nem veszek. Nekem az autó nem valami. — Tessék? Mindig tessékezik, ha nem érti, milyen új ravaszságot eszeltem ki neki. — Az autó nem valami. Az autó sajnos csak egy autó. Most nem szól egy szót sem. Csalódott bennem. Nem csak ő jár így ajándékjaim- mal, amik kezdetben valami­nek tűntek. Olyan rossz va­rázsló vagyok, aki a mutat­vány után kibeszéli a trük­köt is. A valamit nem lehet se megvenni, sem birtokolni. Talán még azokat sem, akik csak akarják ezt a valamit. — Apu! Majd építünk a Skodának egy garázst? — Építünk. Azt is, meg még valamit. — Mit? — Mondjuk utat. Kockák­ból és lapozőkból. — Az egész szobában? — Mi az, hogy! Még azon túl is. — Az előszobában is? :— Naná! — És ha elfogy a kocka? — Akkor megrajzoljuk az utat krétával. — És ha elfogy a kréta? — Nem baj. Akkor majd elképzeljük. Ez tetszett. Ahogy az arca felderül, azon látszik. Jövet­ben levetjük a sálat és a sapkát, — hiszen a park sza­ladgálásra való, a tócsa tocs- csantásra, a kavicsok meg csörgetésre. De ez csak bemelegítés, hi­szen nagy munka vár ránk. Mindenből és mindenen ke­resztül utakat kell építenünk, hiszen már ketten sóvárgunk valami után. Ketten. Az em­ber, meg a fia. Dúsa Lajos Olvasónk írja BOSSZÚSÁG Fehérgyarmaton, a Kiss Er­nő utcában rendszeresen megjelenik a hótoló gép a hóesés alkalmával. Az utca szűk volta miatt az út tisztí­tásakor a hólevet a házak falára csapja, illetve az ép­pen arra járó gyalogosokra. Már kértük, hogy ezen a mindössze 2—300 méteres szakaszon lassabban közle­kedjen a gép. Utcánk, mond­hatni, a város egyik legszebb utcája. Szépen parkírozott, csupa virág várja az ideér­kezőket, de ha így megy, a piszkos házak rontani fogják az utcaképet. Hiszen nem tudunk minden évben tata- roztatni. Danó János Fehérgyarmat, Kiss Ernő utca 24.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents