Kelet-Magyarország, 1982. január (42. évfolyam, 1-26. szám)
1982-01-09 / 7. szám
1982. január 9. 0 Bárány Frigyes Lapunk e rovatában sorozatot indítunk azzal a céllal, hogy olvasóinknak bemutassuk Nyíregyháza első önálló színtársulatának művészeit. Színészeket, rendezőket, jelmez- és díszlettervezőket, valamint más színházi dolgozókat keresünk meg foglalkoztatásuk, vagy éppen szabad idejük szerint. Ezért kérjük: a bemutatás sorrendjét ne tekintsék értékrendnek. Mintha ötszáz ember egyetlen test volna, egyetlen visszafojtott lélegzet a nézőtér: vihar előtti csönd, érik a tragédia. S a sötét színpadon, a reflektor éles fényében megjelenik Bárány Frigyes Szakhmáry Zoltán-arca. Tombol, dühöng, megtorpan, lefékez, szenved és szeret. Aztán eldördül a fegyver, a színpadi „tablókép” kimerevedik, mint a mozgófilm kockája, s miközben az elemek harca dúl, robban a feszültség a nézőtéren is — kitör a taps. A nyíregyháziak szeretik az Űri murit, lelkesen és fegyelmezetten ünnepük a művészeket, akik ki tudja hányadszor újra meg újra visszajönnek meghajolni, s jóleső érzéssel állapítják meg, hogy ismét telt ház van. Mint minden este ... Szakhmáry Zoltán — sminket, festéket nem használ —, öt perc alatt átöltözik, s visszaalakul Bárány Frigyessé, hogy a színházi társalgó egyik sarkában leüljünk beszélgetni. Láthatóan igénybe vette az utóbbi há- rom^óra» de -szewiében negfe. fáradtságot tátbtOBx jrWktfr- tet azé a harcosé, aki győztes csatából érkezett... Zoltánról beszélgetünk. Az első nyíregyházi szerepről. Aztán csapongunk, szerepeket, városokat idézve. Eközben kibontakozik a pálya vázlatos képe ... — A családban még véletlenül sem volt művész, először grafikusként és dekorá- torként dolgoztam. Hogy miért jöttem a pályára? Mondhatnám, azért, mert szeretek játszani, de ez túl általános volna... A választ inkább az a körülmény adja meg, ahogyan először vidékre szerződött. De erről később ... — Munkásszínjátszóként kezdtem annak idején, a budapesti KPDSZ — ma KPVDSZ — egyik csoportjában, amelyet Makay Margit vezetett. Tőle tanultam meg mindazt, amire egy színésznek szüksége lehet. Jó kis kör volt, odajárt többek között Sztankay István, Kézdy György, aztán Komlós Róbert, aki most a Népszínháznál dolgozik. Egyszer olvastam egy hirdetést. A Déryné Színház keresett jelentkezőket kisebb szerepekre. Mi volt az első? Rómeó legénye: Baltazár. Így kezdtem, 1957- ben. Aztán a nagy kiugrás, 1963-ban: Az aranyember daliás katonatisztje, a villogó szemű hódító. Így ismerte meg a nagyközönség. Egyetlen magyar filmet sem néztek meg annyian, azóta sem. S Bárány Frigyes akkoriban gyakran ment haza naponta két bőrönd szerelmes levéllel. De siker és beskatulyázás — sokszor jár együtt. — Igen, akkoriban elkövetkezett az én beskatulyázásom is: nyolcvanszor hívtak meg utána különböző filmekhez, csupa hasonló szerepre. Néhány olyan katonatiszt is volt az ajánlatok között, akinek lovagolnia kellett. Ezeket nem vállaltam. Azt mondtam, nem éri meg a kockázat Nekem van egy lányom, akit fel kell nevelnem. Andrea most 17 éves. Nem tudja még, mi akar lenni, de egy biztos: színésznő nem... Volt sikeres fővárosi színész, aztán tíz évvel ezelőtt a József Attila Színházban úgy döntött, vidéken fog dolgozni... — Előtte soha nem adtam vissza szerepet, hiszen amikor a színházhoz szerződünk, azt írjuk alá, hogy a színész a rábízott szerepet igyekszik a legjobb tudása szerint eljátszani. Ezt azonban nem játszhattam el! A dolgok röviden rendeződtek, szerződést bontottam, s vidékre szerződtem. Most nagyképűségnek tűnne, ha azt mondanám, hogy nem mennék már vissza Pestre. Nem igaz, hogy nem szerettem volna pesti .színész ie£uú,»hogy .nem. lett •■Volna kéiryeíwfesebb. De csak ' akkor, ha igazi feladatot kapok! Az igazi feladat. Ennél a gondolatnál hosszasan időzünk, mert nehezen tud meggyőzni, hogy nincsenek szerepálmai. — A feladatot a színház adja. Azt kell jól eljátszani, amivel megbíznak. De éppen azért szerződtem vidékre, mert kit érdekel, hogy hová megy, oda kell mennie, ahol lehetőség van! Én azért jöttem erre a pályára, mert akarok valamit! Nekem az az igazi feladat, ami teljes erőt kíván, ami nagy, nehéz színészi munka. Nem szerepeket kívánok, hanem ilyen feladatokat... Ilyen volt például Moliere: Don Juan-ja Pécsett, az emlékezetes nagy monológgal. Itt rövid intermezzo: ma már lapsztori, de akkor ... Három hét volt mindössze a szerepre, de bízott magában, mert könnyen tanul. Aztán a döntő pillanatban, a feszültség csúcspontján, a monológ kellős közepén- — ahogy mondani szokták — teljes blokk. Egy árva szó nem jutott eszébe. Ilyenkor segít a találékonyság —, ha van. Mintha a szerephez tartozna, tett egy nagy kört a színpadon, s igyekezett oldalt útba ejteni a súgót. Sikerült Utána a rendező gratulált a „szokatlan” megoldáshoz. Kedves szerepe volt Debrecenben a főinkvizitor Shaw: Szent Johannájában. (Egyébként mint debreceni színész, Nyíregyházán is rendszeresen játszott, emlékszik a régi villamosunkra, a házakra a Kossuth utcán, s most alig ismer a városra, itt is, ott is egy új lakótelep.) S most már a nagy találkozások közé tartozik Szakhmáry Zoltán is. — Móricz darabjának tulajdonképpen ő a főszereplője, de úgy, hogy azt a környezetének kell alátámasztania. Szeretem ezt a szerepet. Csupa vibrálás, s azért is, mert nem áll távol tőlem az egyénisége, ö is akar valamit ... A közönséget rendszerint roppant érdekli, mit csinál a színész, amikor nincs a szín(Elek Emil felvétele) pádon? Bárány Frigyes mostanában a következő bemutatóra készül, napközben tehát próbál. Szabad idejében szívesen fotózik (laborál is), olvas (most éppen Csehovot), hallgat zenét (a legkedvesebbek Bach orgonaművei), s ha lehet, megnéz minden sport- közvetítést a tévében. Kedvenc csapata az FTC és természetesen legújabban a Nyíregyházi Vasutas-Sparta- cus. Sokszor dolgozik akkor is, ámikor nincs Nyíregyházán: szinkronizál, vagy forgat. A napokban fejézték' bé egy" tévéfílrn fél vételéit! Har- modios, vagy meg kell dögleni műhelyeimmel, Hubay Miklós művéből, Málnai Levente rendezésében. A nagy- közönség — a Vádindítvány után, melyet ezekben a napokban mutatott be a tévé — legközelebb ebben a tévéfilmben láthatja, a Móricz Zsigmond Színházban pedig az Ez aztán szerelem apaszerepében. Végezetül részlet a vallomásból, ami a színház albumában jelent meg: „A körülmények új színházat sugalltak. No és lehet újabb egy valóban új színháznál? Én reménykedem”. Baraksó Erzsébet FI LIVI «JEGYZET Hz idei műsor margójára Dicsekvéssel szeretném kezdeni. Két külföldi barátom mondott véleményt a közelmúltban a mi filmkínálatunkról; következtetéseik egybecsengtek. Természetesen pozitív előjellel. Ezért is írtam azt, hogy hencegni fogok. De hadd idézzem vendégeink megjegyzéseit. Az egyik — belgrádi filmes — így beszélt: „Mi mindig nyitottak voltunk és a filmbehozatalt úgyszólván parttalanná tágítottuk. Nem biztos, hogy ez a helyes álláspont. Magyarországon kevesebb film jelenik meg, de az ideológiai és művészi elvek sokkal egyértelműbben kirajzolódnak. Felelősséggel állítom, hogy a nagy értékek 90—95%-a itt is megtekinthető. Az arány jobb, mint akárhány fejlett filmkultúrával rendelkező országban.” Másik ismerős az NSZK-ból érkezett, s majdnem ugyanazt állította, mint a jugoszláviai kolléga: „Nem néztem utána a számoknak, de valószínű, hogy Münchenben — ahol élek — kétszer annyi filmet vetítenek, mint Budapesten (s mindez a Német Szövetségi Köztársaság, illetve Magyarország viszonylatában is érvényes). Csakhogyf iszonyatosan nagy a selejtszázalék nálunk. Pornó, horror és társaik. Ugyanakkor az érdeklődők számára a magyar mozikban is hozzáférhető Bergman, Antonioni, Coppola, Fellini, Tarkovszkij, Truffaut művészete.” Jó magyar szokás, hogy az idegeneknek inkább hiszünk, mint magunknak. Tiszteljük ezúttal is a szabályt, pontosabban fogadjuk el alaptételként A "magyar filmpolitika igényes, a filmmegjelenés változatos. Ennek jegyében végezzük el immár szokásos tallózásunkat az idei esztendő újdonságai között. Számos oka lehet annak, ha egy film csak jelentős késéssel érkezik meg hozzánk. Például a magas ár, bizonyos fenntartások (melyek idővel szertefoszlanák), nem kívánatos akusztika stb. Akárhogy is áll a helyzet, én örülök a Ben Húr és a Keresztapa kissé eltolódott premierjének. Hadd ismerje meg minden mozibarát ezt a két sikert, melyek közé valóságos legendákat szőtt a szájhagyomány. S ha már a nagyhírű produktumokkal kezdtem a választék méltatását, nézzünk néhányat a frissebb portékák közül. Elem Klimov az Agó- niá-ban — különben ez a szovjet film sem éppen vadonatúj — a cári hatalom végnapjait ábrázolja. A lengyel Zanussi a Konstans-ban mindennapi árulásainkat jeleníti meg. Ji- ri Menzel Sörgyári capriccio- ja egyenesági leszármazottja a csehszlovák új hullám mestermunkáinak. Rafaelson — akárcsak négy évtizede Luchino Visconti — a pompás Cain-lektürt választotta ihletőül: A postás mindig kétszer csenget a hírek szerint mindenben bővelkedik, ami a sikerhez elengedhetetlenül szükséges. Ödön von Horváth a bécsi erdőről mesél Maximillian Schell rendezői segítségével. A Flóra asszony két férje — Barreto tolmácsolása — a nagy könyvszenzáció mozgóképi mása. Alain Resnais nevét a Szerelmem Hiroshima után tanultuk meg igazán becsülni. Ritkán forgat, s nem ad ki akármit a kezéből: Filmog- ráfiájának legutóbbi darabja az Amerikai nagybácsim. Kurosava — az élő japán klasszikus — az Árnyéklovassal bizonyítja, hogy alkotóereje és tehetsége töretlen. A fantasztikusan termékeny Fassbinder, az NSZK filmgyártásának fenegyereke a Maria Braun házassá- gá-ban a „gazdasági csoda” hátterét és árnyoldalait vizsgálja. A spanyol Saura vidám húrokat penget A mama százéves című szatírájában. Végül három cím az olasz slágerekből: A terasz (Scola) afféle kulcs-sztori az elmúlt esztendők társadalmi-politikai eseményeihez, A nők városa tipikus „felliniáda”, A Hold pedig — Bertolucci műve — mai erkölcsi anomáliák mozgatórugóit igyekszik felderíteni. És most vessünk néhány pillantást a hazai filmtermésre. A tervek szerint 1982-ben nagyjából ugyanannyi magyar mű színesíti — reméljük: tényleg színesíti — a repertoárt, mint az előző esztendőben. A rendezői mezőny tekintélyes. Talán nem megalapozatlan a prognózis: jövőre is lesz néhány magyar filmsiker. A szakemberek sokat várnak a Megáll az időtől (Gothár Péter ezúttal a hatvanas évek „közérzetét” analizálja), Az aranycsapattól (Surányi András vizsgálódásának tárgya természetesen az a mítosz, mely eltép- hetetlenül összekapcsolódik Puskásékkal és a vesztett világbajnoksággal), a Teg- napelőtt-től (Bacsó Péter a fényes szellők nemzedékének fakuló ábrándjait idézi meg a tragikus mesében), a Szívzűr-tői (Böszörményi Géza mai mulatságokat tár elénk a falusi orvos odisszeá- jában), a Vörös föld-tői (Vi- tézy László a Békeidő hagyományait folytatja és fejleszti tovább a fontos közéleti gondokat feszegető dokumentumjátékban). Néhány tradíció töretlennek ígérkezik. Fábri Zoltán megint irodalmi alapanyagból merített — ezúttal Örkény István prózájából (Requiem). Rózsa János elkészítette a Vasárnapi szülők testvérfilmjét — ismét Nyakó Julival a főszerepben (Kabala). Gábor Pál újra társadalmunk tragikus árnyaira irányítja a figyelmet (a Kettévált meny- nyezet, melyet már januárban láthatunk, Vészi Endre története és újabb hozzászólás a történelmi fehér foltok vitájához). A pogány Madonna hőseinek kalandjait más rendező, SzőnyLG. Sándor igyek- , szik a siker.vágányain tartani: a főszereplők személye egyébként nem változik. Kol- lányi Ágoston Noé bárkái címmel készít természetfilmet. Végül néhány szót az arányokról. Idén mintegy 200 játék- és dokumentumfilm, illetve rövidfilm-összeállítás kerül a mozikba. Valamivel kevesebb, mint tavaly. Ez a „kevés” azonban „sok”, mert — megítélésünk szerint — egyaránt biztosítja a világ filmművészetében való eligazodást és csillapíthatatlan szórakozási igényeink kielégítését. Veress József Farkas József — Gaál Domokos Amiről az Bcsedi-láp mesél Az Ecsedi-láp több, más, mint egy érdekes tájegység, a ma már kicsire zsugorodott zsombékos, vizenyős vidék. Egy darab magyar történelem. Már nem emlékszem pontosan, hol és mit olvastam korábban a lápról, de egy könyv, Móra Ferenc: A rab ember fiai című ifjúsági regénye máig is megmaradt bennem, s különösen éles nyomokat szántottak emlékezetemben azok a részek, melyek az oly csodálatosnak, rejtelmesnek tűnő vízi. világról szóltak. Most ismét szembetalálkoztam a láppal, egy néhai és sokszínű darabjával a földnek, egy küzdelmesen nehéz életformával, a lápi emberek valamikori valóságával, egy kis könyvecske, Farkas József rövid, gyermekeknek szánt írása segítségével. A mátészalkai múzeum igazgatója gyermekkönyvet írt a javából, ám, mint minden valamirevaló gyermekkönyv, élvezetes olvasmány felnőttek számára is. Mert az a világ, amiről szól, a legtöbb korosztály számára ismeretlen, és ismeretlenek a fogalmak is, melyeket lassan csak a legidősebbek — egyre kevesebben — értenek már. Hogy milyen is volt az az élet, amiről Farkas József könyve szól? Válaszoljunk egy verssel, melyet a lápszéli Tyúkodon mondott el az utolsó gyékénykötő: „A nagy Bakó köti a kast,/ mert érzi, hogy korog a hasj gyékényért megyen a rétre,/ szalonnát nem visz ebédre/ kicövekeli a hajót, / úgy viszi Szilágyit, Szabót, / olyan terét rak magára, / meghajlik a lába szára.” Farkas József kiváló ismerője a hajdani lápnak. Nyelve a táj ízesen szép szatmári nyelve. Az érdekes téma és az írni tudó szerző találkozása az alkotótárs Gaál Domokos kitűnő rajzaival együtt élvezetes, okos olvasmányt eredményezett. S aki attól fél, hogy netán elvész a tájszavak, az archaikus kifejezések erdejében, azt nyugtassa meg a tudat, hogy az eligazodást a könyv függelékeként, egy kis szótáracska segíti. A gyermeknek, felnőttnek kedves olvasmány bemutatja a láp évszakait, ír az úszó lápszigetekről, a tojásszedésről, a csíkászatról és vadászatról, a lápon bujdokoló betyárról, lápország téli aratásáról, a fűben, fában fellelhető orvosságokról, növényekről és állatokról. Ha felsoroltuk, miről szól ez a könyv, ide kívánkozik az is, hogy sajnos mi az, amiről nem beszél. Egy valami ugyanis, feltétlenül hiányzik: az ecsedi vár. A Báthoryak ősi fészke, mely a történelemben gazdái révén, s puszta létével is fontos szerepet játszott, s hiányzik annál inkább is, mert pár esztendeje az országot járta be az itteni ásatások híre. A várról nem írni kár volt, hiszen valamikori szerepe, a feltárások eredményeinek rövid, ám színes, olvasmányos összegzése minden bizonnyal növelte volna a könyvecske egyébként is komoly értékeit, anélkül, hogy különösebb terjedelmi bővítést kívánt volna meg. Farkas József könyve, mint a jéghegy csúcsa, a szerző hatalmas ismeretanyagának csak töredékét mutatja. Éppen ezért remélhető, hogy mihamarabb leteszi az asz-> talra az Ecsedi-lápról szóló, hézagpótló monográfiát. Ha a remélhetően megszülető művet említjük, tesszük annál is inkább, mert félő, hogy tudományos jellegénél fogva pontosan azok számára nem lesz majd hozzáférhető és élvezhető, akiknek itt hiányoltuk a vár színes, izgalmakban bővelkedő históriáját. Hacsak nem születik erről is egy hasonló értékekkel bíró kis könyv, ugyancsak Farkas József tollából. Olvasókban ez sem szenvedne hiányt. (Móra Ferenc Könyvkiadó, 1981.) Speidl Zoltán KU HÉTVÉGI MELLÉKLET
