Kelet-Magyarország, 1982. január (42. évfolyam, 1-26. szám)
1982-01-09 / 7. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLET 1982. január 9. O Szatmári szekerek Szekerek a Szatmári Múzeum udvarán. (Elek Emil felvétele) szatmári nép gazdálkodásában nélkülözhetetlenek voltak a fából, vasból készült használati tárgyak. Nélkülük nem lehetett termelő tevékenységet folytatni. Ebben az eszközkultúrában rangos helyei kaptak az ekék, boronák, terménytárolók, szerszámok mellett a járművek, kocsik, szekerek. A szekér nehéz terhek szállítására készített négykerekű jármű, míg a kocsi inkább személyszállításra szolgált. A szatmári szekerekről elég keveset tudunk, pedig formájukban, alakjukban, használati módjukban és terminológiájukban benne él a táj, tükröződik a vidék arculata, kisejlik jellege: Emlékezet óta a maiakhoz hasonló, de fatengelyes, gyengén vasalt szekereket használtak. A szatmári szekerek formailag egységesnek mondhatók, de ha jobban megfigyeljük, alig találunk két egyformát. Az eltérések a használat módjából, a vontatásra használt állatok fajtájából, valamint a szekér anyagából adódnak. A használat módja szerint van: karosszekér, rövidszekér, nyújtottszekér, deszkásszekér, országosszekér. A vonóállatok szerint ökrös-, tehén-, egy és több lovas szekeret különböztetünk meg. A szatmári gazda, ha új szekeret akart csináltatni, elővette három-négy éve levágott szerszámfáját, melyből a kerékgyártó kiválogatta az arra alkalmasat. Adatközlőim egybehangzó véleménye szerint legalább három szekérhez elegendő faanyagot válogatott össze a mester, hogy ne „csapódjon”! Amíg a gazdák erdejében volt elegendő tefetfa, ez nem is volt baj, szemet hunytunk, csak jó erős szekeret csináljon, mesélik huncutkás szem- hunyorítással. Amikor aztán megszűnt az erdő, mán bajosabb volt a faanyag — kondorodnak el. Üjabb időben (20—30 éve) már akácfát használnak, azelőtt az oldalakat és a zápo- kat kőrisfából, a szekéragyat szilfából, a rudat nyírfából készítik. Beszélik, hogy a keréknek való fát még hatvannyolcvan évvel ezelőtt teknő - ben forrázták, vagy kemencében melegítették, majd ke- rékfalkihajtó padban formálták, a küllők helyét kerékszé- kent kifúrták, végül a kerekeket összeillesztették. Ha készen volt a famunka, még hónapokig száradnia kellett, hogy a kovácsmester kézbe vehesse. Kerékgyártó mester az elmúlt évtizedekig majd- minden szatmári faluban működött, s a szekerek készítése mellett, javításukat is végezte. Mivel a szekér több mesterember produkciója, a kerékgyártó és a kovácsmester összedolgozott. Ahogy mondják, társban voltak. Amikor a famunkát a gazdától a kerékgyártó felesben elvállalta, majd a gazda által boltban vásárolt vasanyagból a kovács bevasalta, kezdődött az eladásra dolgozás. Évente a társban lévő mesterek 5—6 szekeret „lespóroltak” a váltóba készített szekerek anyagából, amit aztán a mátészalkai, csengeri, gyarmati nagyvásárokban értékesítettek. A tehetősebb gazdák bevasalt szekeret soha nem vettek, mindig ízlésüknek megfelelően csináltatták, de azért gazdára találtak a vásári szekerek is. Azok a kerékgyártó mesterek, akik nem társban dolgoztak a kovácsokkal, a maguk készítette famunkát, komplett szekereket, külön lőcsöket, kész kerekeket, első és hátsó saroglyákat, oldalakat stb. szintén a vásárokon árusították, de lakásukon is árulták. A komplett szekeret a földön összerakták, hogy a vevő megmustrálhassa mielőtt beleszeretett volna. Ha a gazda a vásárban vette meg a famunkát, hazavitte és a falubeli kováccsal vasaltatta be. A vasalás ára az említett időben 4 mázsa búza ára volt. Mindent összevetve a két világháború közti időben 1 hétsukkos szekér ára 10 mázsa búza volt Szatmárban. A legelterjedtebb és a legkedveltebb a 7 sukkos szekér, de sokan kedvelték, leginkább akiknek jó remonda lovaik voltak, a 9 sukkosat. Az ilyen szekérre 30 mázsa terét is rakhattak. Amelyik gazdának 9 sukkos igásszeke- re volt, mellette volt hatsuk- kos kis futószekere is. Több adatközlőm bizonygatja, hogy az első világháború előtt az 1910-es években még nem festették a szekereket. A kész szekér a maga színében maradt, ugyanis a festéssel azt tartották, a kerékgyártó a szekér hibáit akarja eltüntetni. Mindössze annyit tettek, hogy a lőcsöket gyengén tűzön megpergelték, majd kindrusszal (tojásfehérjébe kevert fekete porfesték) befestették. Az 1930-as évektől kezdik Szatmárban a szekereket zöldre, pirosra, szatinóberre (sárgára, barnára) festegetni. Nagyban elősegítette ezt az egyre jobban terjedő őszi szüreti felvonulások,, távolabbi falvakba történő sze- kerezések lakodalmak során, amikor is nem volt mindegy hogy ki milyen szekeren ül és milyen lovakat hajt. A jó gazda nemcsak szerette a jó szekeret, de ismerte annak minden részét. Adatközlőm kapásból, egy szuszra így sorolja: „A szekér részei: első tengely, hátsó tengely, 4 kerek, 4 tésznyi, 4 platnyi, 4 tengelyvégszeg, első ástok, hátsó ástok, első sémely, hátsó sémely, rúdszárnya, -rúd, első felhéc, hátsó felhéc, első felhécpálca, hátsó felhécpál- ca, fürgettyű, közszeg, nyutó, nyutószárnya, pipavas, bürfa, felső bürfacsű, alsó bürfacsű, bűrfapálcák, zápok, bűrfaka- rikák, hasgúzs, lőcsök, lőcs- kontya, lőcsszára, lőcskáva, lőcsfile, saroglyacsű, sarog- lyapálca, saroglyazáp, sarog- lyakarika, kerekkötő láncok, sallangok, húzóvas, hámfa- perec, tasnyi, hámfatest. Első cuppánt, hátsó cuppánt. A kerek részei: kerekagy, kerektalp, küllő, ráf, az agyba a persely." Az igazi gazdaember lováról, jószágairól, szekeréről napestig tud egyvégtében beszélni. Nem csoda, hisz élete, gazdálkodása a születéstől a halálig egybeforrt szekerével, ezen vitte gyermekét keresztelőre, öregapját a temetőbe, még alig egy emberöltővel ezelőtt is. Farkas József Egyedül ballagok éjben, sötétben. Mécset gyújt valaki a messzeségben. Falusi házában kanócot éget, mely alig fényli be a szoba-mélyet. Beszélgetés Ságvári Ágnes történésszel A közelmúltban járt megyénkben Ságvári Agnes kandidátus, a Fővárosi Levéltár főigazgatója, a Magyar Levéltárosok Egyesületének elnöke. A nyíregyházi tanárképző főiskolán előadást tartott a munkásmozgalom hazai kutatásának periódusairól. Milyen szakaszokra tagozódik ez a történetírói munka és milyen szerep vár a további kutatásokban a levéltárakra? — a találkozáskor ezekre kértünk választ. — A munkásmozgalom történetének hazai feltárása három időszakra tagolódik. Az első a fordulat évétől, tehát 1948-tól 1956-ig tartott. A dokumentumgyűjtés, a történeti jelenségek megértése, a feldolgozás szervezeti kereteinek megteremtése volt a fő feladat. Azokban az években jelentek meg a magyar munkásmozgalom válogatott dokumentumai. Űttörő jellegén túl érdeme, hogy a mozgalom történetét kívánta szélesebb rétegekkel megismertetni. A történeti közelítés nem volt mentes torzulásoktól. A vélt napi politikai szükségletek, apologetikus elemek károsan hatottak. A kutatás fogyatékossága volt többek között az is, hogy a kommunista mozgalmon túli antifasiszta áramlatok jelentőségét elhanyagolták, figyelmen kívül hagyták. — Mi jellemezte a második szakaszt, hogyan sikerült az említett hibákat kiküszöbölni? — Tárgyszerűség és a nemzeti sajátosságok tisztelete — legtömörebben talán így lehetne karakterizálni ezt a hatvanas évek végéig terjedő időszakot. Az MSZMP politikája által meghatározott, konszolidált légkörben a magyar munkásmozgalom történetének feldolgozása is árnyaltabbá vált. Nagyobb figyelmet fordítottak a kutatók a korábbinál a marxista ideológia hazai érvényesülésére, a magyarországi munkásmozgalom egyes generációinak történetére, a szocialista hagyományok széles körű feltárására. Ennek alapján lehetett a magyar szocializmus sajátosságaihoz eljutni, azt megérteni. A nemzeti önismereten túl megjelent az igény, hogy a magyar munkásmozgalmat szélesebb összefüggésbe, a kelet-európai mozgalomtörténetbe ágyazzák be. — A hetvenes években — a harmadik szakaszban — a nemzeti és a regionális szempontok felerősödtek. A még árnyaltabb kép megrajzolása elképzelhetetlen a helyi, egyedi vonások feltárása nélkül. Mire gondolok? A munkásosztály társadalmi struktúrája tájegységenként különböző. Az egyes rétegek — a betanított munkások, segédmunkások, a nagyüzemi munkásság és a kisiparban dolgozók — aránya, egymáshoz való viszonya ugyancsak eltérő. Ez az egyedi jelleg kimutatható a munkásmozgalom helyi szervezeti formáiban is. — A munkásosztály küzdelmének jobb megismerését szolgálja a szélesebb körű történeti közelítés. Hiszen nem lehet a munkásmozgalmat önmagában, a nemzeti történelemből kiszakítva mérni. Figyelemmel kell lenni a technikai fejlődésre, az életmód alakulására, az egyes munkáscsoportok gondolkodásmódjának változására. S ami még ennek az időszaknak a sajátossága, hogy előtérbe került a szocialista kor kutatása. — Mit tehetnek a felszabadulás óta eltelt időszak feltárásáért a megyei levéltárak? — Az utóbbi három és fél évtized megyei dokumentumainak rendszerezése múlhatatlan feladat. A legfontosabb dokumentumokat forráskiadványokban időről időre ki kell adni. Ez a feltáró munka akkor lesz igazán hasznos, eredményes, ha bekapcsolódnak a társintézmények is. Á levéltáron belüli teendőkről a Magyar Levéltárosok Egyesületének az a véleménye, hogy a levéltári anyag őrzésének, állagvédelmének ügyét mindenütt megnyugtatóan rendezni kell. Áttekinthetőbb, korszerűbb irattári rendre van szükség a vállalatoknál, intézményeknél. Ez az irattárosok folyamatos képzését, az ügyvitel egyszerűsítését kívánja. A levéltári szekció ilyen irányú törekvését a szabolcs-szatmári tagok kezdettől pártfogolják. 1982-re vállalták egy regionális megbeszélés előkészítését a tanácsi levéltárak, könyvtárak egységesítéséről. Reszler Gábor Publikálnak-e a pedagógusok? ravj Magyar Pedagógiai W Társaság Szabolcsból Szatmár megyei Tagozata nemrég felolvasó ülést tartott a Bessenyei György Tanárképző Főiskolán. A rendezvényen elhangzott előadások egyike a felszabadulás utáni megyei periodikákat tekintette át. A kérdéskör elemzése tanulságos és időszerű az érdekeltek számára, hiszen a jelen és a jövő ezen a területen is úgy alakítható legmegfelelőbben, ha ismerjük a „múltat”, a kiadványozás „történeti” fejlődését. A regionális pedagógiai kiadványozás egyik feladata az eredményes pedagógiai gyakorlat bemutatása, valamint az időszerű oktatáspolitikai feladatok megoldásának segítése. A másik feladata, a pedagógus-továbbképzés segítése, a jövőben még inkább tennivaló lesz. A pedagógiai és a pedagógiával összefüggő, azt segítő kiadványozásnak számos eredménye és lehetősége van Szabolcs-Szatmár megyében is. A megyei tanács művelődésügyi osztálya és a pedagógus-továbbképzési kabinet gondozásában az évek során a pedagógiai gyakorlatot segítő számos kiadvány jelent meg: olvasókönyvek, feladat- gyűjtemények, tájékoztatók, útmutatók, tanmenetek stb. Az alkalmi, egyszeri kiadványok'-mellett fontos szerepük van a periodikáknak. Majd tízezer pedagógus dolgozik a megyében: a tapasztalatok írásban történő átadását biztosító fórum elengedhetetlen számukra. Ugyancsak szükséges a közoktatás országos, megyei eredményeiről, feladatairól való igényes tájékoztatás is. A megye felszabadulás utáni első pedagógiai folyóirata a Szabolcs-Szatmár megyei Nevelő volt. 1962-ben jelent meg először, s 1964 őszéig tízszer tájékoztatta a pedagógus társadalmat azokról a kérdésekről, amelyekre a mindennapi munkában éppen szükség volt. A folyóiratot Bachát László szerkesztette. A kiadásban együttműködött a Bessenyei György Tanárképző Főiskola, a megyei tanács művelődésügyi osztálya és a Pedagógusok Szakszervezetének megyei bizottsága. A 10 füzetben 124 szerző szerepelt. A három év tíz száma igazolta, bizonyította, hogy szükség van ilyen fórumra, írta Margócsy József a lapról a Pedagógiai Műhely 1980. évi negyedik számában. Hogy miért szűnt meg a periodika, a neveléstörténet kutatói biztosan felderítik. Margócsy említett írásában azt mondja, annak örüljünk, hogy az előd megkönnyítette a jó tíz évvel későbbi folytatást, e mostani pedagógiai, közművelődési folyóirat szerkesztőinek, munkatársainak munkáját: hogy már egységesebb irányelvek szerint, ugyanazokért a célokért lényegesen szebb külsővel és elegánsabb kiállításban szolgálhassák a megye, az ország iskolai és iskolán kívüli művelődésügyét. A Szabolcs-Szatmár megyei Nevelő megszűnése után a legfontosabb megyei pedagógiai fórum az „Évkönyv” lett. A két-három évenként megjelent kötetek a tanévenkénti megyei pedagógiai-közművelődési pályázatok legjobb dolgozatait adták közre. Negyven szerző szerepelt a kötetekben, a szerkesztő Csermely Tibor volt. Míg a Szabolcs-Szatmár megyei Nevelő rövidebb cikkeket közölt, az Évkönyv hosszabb tanulmányokat adott közre. 1975-ben új folyóirat jelentkezett a megyében, a Pedagógiai Műhely, a negyedévenként megjelenő pedagógiai, közművelődési folyóirat. A cél itt sem más, mint a korábbi folyóiratnál: igényes tájékoztatás és fórumbiztosítás. Eddig hét évfolyam látott napvilágot. A lapnak két központi rovata van: 1. Pedagógia, 2. Közművelődés. Ehhez csatlakozik a Bemutatjuk és a Szemle rovat, valamint a Képzőművészeti melléklet. A Pedagógia rovat az eredményes pedagógiai gyakorlat bemutatására törekszik, s segíti az oktatáspolitikai célok megoldását. A többi rovat a pedagógusok továbbképzésében tölt be fontos szerepet, közben más feladatai is vannak. A felszabadulás utáni pedagógiai és a pedagógiai gyakorlattal összefüggő megyei kiadványozás az említett három periodika köré csoportosítható. A Pedagógiai Műhely folytatta a Szabolcs-Szatmár megyei Nevelő által megalapozott utat, s egyben szélesítette azt. Az Évkönyv jó lehetőséget biztosított a tudományos pedagógiai munkálkodásra. A közben megjelent más, alkalmi, egyszeri kiadványok pedig erősítették, tovább építették az említett periodikákban felhalmozott eredményeket. A periodikák életképességét és megyeiségét a műhely jelleg biztosította. Néhány évvel ezelőtt éppen a Kelet-Magyarországban vetődött fel a kérdés: publikál- nak-e a szabolcsi pedagógusok? A válasz akkor igen volt. Most még inkább az lehet. Az új dokumentumok alkalmazása során sok a tennivaló az iskolában, nőnek a kiadványozási tennivalók is. Továbbgondolásra késztető annak a pedagógusnak a megállapítása, aki gépelési gondokat tett meg a publikálás fő akadályozójának. A Pedagógiai Társaság felolvasó ülése kapcsán előtérbe kerül a megfogalmazás: a pedagógiai gyakorlatot a kiadványozás a növekvő igényeknek megfelelően közvetlenül és közvetve még inkább segítse. Nem nagy kiadványokra gondolunk elsősorban, hanem útmutatókra, módszertani levelekre, szórólapokra és más segédletekre. Tóth László KM WEÖRES SÁNDOR: Greco példázata a géniuszról Félhomályban tesz-vesz a mécs gazdája, épp csak semminél több pislogó lángja. De a vándoroknak vezérlő fény-jel, mérföldekre látszik, ha vak az éjjel. Csillogása jelzi falum irányát, mint hatalmas máglya, az éjszakán át.
