Kelet-Magyarország, 1982. január (42. évfolyam, 1-26. szám)
1982-01-09 / 7. szám
KM HÉTVÉGI melléklet 1982. január 9. kik ismerték, tudták Fii Kis Gerzsonról, hogy soha életében nem volt derűs alkat, és egyszer mégis, mintha mosoly szökkent volna kesernyésen legörbülő ajkára. Már a múlt nyáron történt a fordulat, s nemhogy mosollyal, nevetve ült le asztaltársai közé. — Ez már élet — mondotta. — Ez már az. Tisztán és borotvál tan járt mindig, ruháira kényes volt, ahogyan az illett is egy nyugdíjas művezetőhöz. Még a gyerekei sem tudták elhinni, hogy apjukat a gyárban tisztelték, sőt talán szerették is. — Ezt a mord embert? Akinek szíve sincs tán? Volt egy kis háza az új lakótelepek árnyékában. Amikor híre jött, hogy ezeket a családi házakat szanálják majd, Kis Gerzsonnal nem lehetett bírni. — Aki ide bejön, baltával vágom szét — mondta. Nem jött hozzá senki, a regionális tervből ez a kis utca kiesett. Külön ajándékkal soha nem járt haza. Nem emlékezett rá senki, hogy akár a feleségének is kedveskedett volna valaha valamivel. Azt sem tudták, hogy mennyi a fizetése, csak majd a nyugdíj összegéből következtettek vissza. A családot persze rendesen ellátta, minden áremelkedéskor szabályosan több pénzt adott az asszonynak, mint azelőtt. A televízió, a mosógép, a rádió vásárlására, ruházkodásra, ilyesmikre, amikor annak ideje jött, mindig betétkönyvet nyújtott át, s megmondotta pontosan, miből milyen minőséget, milyen típust vegyenek. Még a saját ruhái megvételére sem ment el egyébként, megadta a méretet, ámbár hát ismerte azt az asszony nagyon is jól. Színházba, moziba talán fiatal korában sem járt, a televízió, amióta volt, kielégítette. Két lányával ilyen szempontból nem fukarkodott, oda mehettek férjhezmenetelük előtt, ahová csak akartak. Az ő pénzén. Aztán nem adott nekik még jó pillantást se; a két unokának tíz-tíz ezer forintos betétkönyvet adományozott születésük pillanatában, aztán nem törődött ve; lük. Kölcsönért fordulhattak hozzá a lányai, akár lakásvételről, akár külföldi utazásról esett szó; e kölcsönök összegét kíméletlenül behajtotta háromszázalékos kamattal. — Majd ha megdöglök, a tietek lehet minden. Ennek a különös, furcsa kis embernek asztaltársasága volt a bisztróban, minden ugyanazon a helyen ültek. Ha valakik, tudatlanul, elfoglalták volna az asztalt, Kis Gerzson arca kiverese- dett, és a görbebotjával hadonászott ordítozva: — Az én helyem! Az én helyem! A pincérek, ha addig nem figyeltek volna a szent asztalra, intézkedtek azonnal és morogtak; — Fasiszta volt tán ez a múlt világban. Holott nem volt ő semmi ilyesmi, csupán túlságosan büszke önmagára, hogy a legnyomorultabb zsellérlétből a művezetőségig küzdötte fel magát. Nagyon is túltengett az önbizalma, s minthogy értékét és tudását idejekorán nem ismerték el, legörbült az ajka, és keserű ember lett. Mind a múlt nyárig. — Ez már élet — mondta —, ez már az! Az asztalnál ülő másik három ember tulajdonképpen félt tőle, beosztottjai voltak valamikor a gyárban, de elhagyni nem tudták. Valami különös varázs kötötte őket ehhez a mord emberhez, aki .naphosszat alig szólalt; ha szólt, az is rendreutasítás volt leginkább. És mégis ott ültek vele heteken át. — Ez már élet — vélte újólag Kis Gerzson —, végre nekem is van a nyugdíj mellé állásom. — Na! — Leszerződtem harango- zónak a kápolnához. Az asztaltársaság csak né- ze'tt: — Igen kevés pénz lehet az! A gyárban tán tízszeresét is megkereshetnéd a nyugdíjad mellé. — Áh, nem értitek — legyintett Gerzson. — Nem a pénz a fontos. A hátralévő élet ritmusa. Mennyit harangoztam én gyermekkoromban, tán el sem tudjátok képzelni. Reggel ötkor meghúzni a harangkötelet, délben meghúzni, este meghúzni: van ennél szebb ritmus? Csend volt az asztalnál, hogy tán megőrült az öreg? Ennyit nem beszélt egyfolytában tíz éve sem. S micsoda marhaságokat mond nevetve. — Am ez még mind semmi — folytatta Kis Gerzson. Vettem öt libát. Tág ketrecet készíttettem nekik, de csak annyi vizet kapnak, amennyi a szomjukat naponta eloltja. — Miért? — kérdezte a rökönyödött asztaltársasága. — Majd meglátják! Meghívom magukat a harangozásomra, és meghívom magukat egy olyan látványra, amelyben csak gyermekkoromban volt részem. Nem tudtam mindeddig, mi hiányzik nekem az életből. A harangszóra rájöttem, de még valami, amelynek hiánya tette keserűvé városi életemet. Ezt akarom én maguknak megmutatni, időben. Azt látni! És nevetett Kis Gerzson. — Azt látni! Ingatta a fejét: — Uramisten — mondta —, megtaláltam a mosolyomat. Valóban azt hitték, megőrült az öreg, alig nyekkentek, s másnap is csak olyan félénken ültek le a szent asztalhoz. Kint borult az ég. Kis Gerzson az eget nézte, és egyszer csak azt mondta: — Gyerünk, emberek. Féltek, de a varázsban követték őt. Olyan tekintete volt a hajdani művezetőnek, hogy nem lehetett neki nemet mondani. Tán boszorkány ez, vagy mi? hogy csak úgy húz bennünket maga után. Lógott az eső lába az égből. — Még jó, ha odaérünk a tornácára — vélték az asztaltársak. Villámlott is távol, a dörgés, nagyon halkan, csak később érkezett. — Van borom — mondotta Kis Gerzson —, majd a tornácon ihattok is, ülve, mint a bisztróban, de csak akkor, ha a libák megmutatták magukat. Először csak cseperészett. Aztán szitált. Ekkor Kis Gerzson a tornácról a libák ketrecéig szaladt, és kiengedte őket az udvarra. Mire a tornácra ért, és bort töltött komáinak, homályos, sűrű függönyben hullott a drága, langyos eső. libák, kikerülvén a ketrecből, előbb szárnyat eresztettek. Megvolt eddig is mindenük, csupán a • fürdés szabadságát nem adta meg nekik Kis Gerzson. Most a nyakukat mereven az ég felé nyújtották, a langy záporban csőrüket az alászálló felhőkbe ütötték, s különbek lettek a hattyúknál. Mert a hattyú nem tud táncolni. A lúd, a meleg esőben, miközben hosszú nyakát-a messzeségbe tartja, uszonyos lábával tápod a földön, miként a hajdú-táncot járó legények és gigáznak hozzá ilyenképp: télen nyáron jó kedvem van a kutya fog búsulni nincs jobb mint a jó esőben libatáncot járni. Csak nézték a vendégek ezt a csodát. — Megtaláltam a mosolyomat — mondta Kis Gerzson. — Most már csak igyatok, s ha kedvetek van, nézzétek a libák szép táncát. Nem tudom, mikor láttok legközelebb ilyet. 0 Premier matiné Nyíregyházán Ősbemutatók sorozatban — ez is lehetne a „fedőneve” a megyei és városi művelődési központ valamint a megyei moziüzemi vállalat közös vállalkozásának. Havonta kétszer vasárnap délelőtt az új művelődési ház kamaratermében premier előtti vetítéseken találkozhatnak a filmbarátok a legjelesebb magyar rendezőkkel, filmírókkal, a filmes folyóiratok szerkesztőivel. Igazi csemegéket is kínál a sorozat: például a tervek szerint a réges-régi és a legújabb westernekből kerül válogatás a vászonra. A Premier matiné első összejövetelén január 10-én délelőtt 9 órakor Gábor Pál új alkotását, a Kettévált mennyezetet láthatják az érdeklődők. A vetítés utáni ankét vendége lesz a rendezőn kívül Vészi Endre, mint a film írója és Veress József filmesztéta. Egyenlő eséllyel Az iskolák körzetesítéséről NAPJAINK VÁLTOZÁSOKKAL TELI iskolapolitikájának egyik legvitatottabb, — és amint azt a lapunk közelmúltban megjelent írása is bizonyítja — ma is szenvedélyes vitákat kiváltó kérdése az iskolakörzetesítés. E fogalom olyan szervezeti lépést takar, amikor is egy iskola önállósága megszűnik és valamennyi tanulója, vagy azoknak egy jelentős része — döntően a felső tagozatosok — a legközelebbi iskolában folytatják tanulmányaikat. E folyamat egyszerűnek és közérthetőnek tűnik elsősorban azok számára, akik kultúrpolitikai életünkben jártasak, vagy személy szerint általuk kevésbé érintettek. Más a helyzet azonban a közvetlen érdekeltekkel, ők ugyanis általában vesztesnek érzik magukat, mert településük elveszti iskoláját, vele értelmiségét is, gyerekeiknek messzebbre kell járniuk tanulni, megváltozik a család életritmusa, költségesebbé válik gyerekeik iskoláztatása, a nevelési tényezők és hatások bonyolultabbakká, nehezebben ellenőrizhetőkké válnak stb. Az érintetteknek e jogos aggodalmát csak azokkal a valós érvekkel oldhatjuk, melyek nyomán — a vállalt áldozatokért — a gyereke az új iskolától többet kap, mint amit a régi, a helyi nyújtani tudott. Vagyis az iskolakörzetesítés a helyi politikától igen gondos előkészítést, felvilágosítást és értelmes agitációt is követel. Először is be kell láttatni az érintettekkel, hogy az az objektív helyzet, amelyben a körzetesítés szükségessége megfogalmazódik, az a község és a térség általános társadalmi, gazdasági fejlődésének következménye. Hogy településeink fejlődésének lehetősége és üteme eltérő, a gyorsabban fejlődő nagyobb települések az oktatásnak és művelődésnek kedvezőbb feltételeket, hatásosabb környezetet tudnak biztosítani. Másrészt azt is meg kell érteni, hogy a ma iskolájában végbemenő változások, a tantervi követelmények növekedése, a módszerek tökéletesedése, az iskola eszközigényességének fokozódása megfelelő méretű iskolákat igényel. Be kell láttatni, hogy az optimális iskolaméret helyben, a tanulói létszám alakulása következtében hosszú távon nem biztosítható, hogy csak két vagy több település gyermekeinek egy centrumba való tanítása szüntetheti meg az oktatás szétaprózottságának hátrányait. Ez utóbbi gondolatból logikusan következik, hogy a körzetesítés nem lehet óhaj, sőt csak elhatározás kérdése sem, hanem jelentős beruházás és fejlesztés, politikai döntéseket is igényel. Ugyanis ott, ahová körzete- síteni akarunk, ott a feltételeket méltó módon meg kell teremteni — valóban olyan iskolát, esetleg diákotthont kell létrehozni, amely tárgyi, dologi, személyi feltételeiben is lényegesen többet nyújt, mint az egykori, megszüntetésre szánt intézmény. Agitációnknak, kérő szavunknak ezek adhatnak csak hitelt, és képesek azokat a nosztalgikus fájdalmakat megszüntetni, melyek az iskola elvesztése miatt még hosszú ideig élnek a lakosságban. Az ISKOLAKÖRZETESÍTÉS NEM ÜJ TALÁLMÁNY, az iskolák államosításával nagyon rövid idő alatt — spontán módon — a körzeti jellegű iskolák egész sora jön létre, az 50-es években azonban ezek többsége felbomlik és szinte valamennyi település, a feltételektől függetlenül is, megcsinálja a maga általános iskoláját. Ennek eredménye, hogy pl.: 1961-ben megyénkben az általános iskolák száma a mai 270-nel szemben 417, ekkor az iskoláknak csupán 39%-a osztott, a tanulóknak pedig a mai 99%-ával szemben csak 79%-a részesül szakrendszerű oktatásban. Az általános iskoláknak e strukturális fejletlensége gátjává válik az 1961-ben meghirdetett oktatási reformnak, így 1962-ben törvényerejű rendelettel elindul az iskolakörzetesítés, aminek eredményeként 20 év alatt megszűnik 124 iskola, duplájára emelkedik a körzeti és tagiskolák száma, és 4%- ra csökken a részben osztott iskolákban tanulók aránya. Az eltelt 20 év alatt a körzetesítésnek két intenzív szakasza volt érzékelhető, egyik a 60-as évek első felére esett, ekkor főleg a meglévő objektumok korszerűsítésével biztosították a körzetesítéshez szükséges feltételeket. A második időszak a 70-es évek közepe, amikor is a feltételek fő forrása már a beruházások nyomán teremtődik meg. Kétségtelen, az első időszak nehezebb volt, több vitát és szenvedélyt szított. Ekkor ugyanis a magas tanulólétszámok (a mainál 20—25 000 fővel több), út- és közlekedési viszonyok nehézségei, az alacsonyabb életszínvonal, és a fogadó iskolák kevésbé vonzó feltételei, az általános iskolai diákotthoni hálózat kiépítetlensége által támasztott nehézségek nyilvánvalósága a lakosság részéről idegenkedést, esetenként szembeszállást eredményezett. A kényszerű visszalépések pedig — melyek lényegében a feltételek nem megfelelő biztosítása következtében jogosak — rontják a körzetesítés hitelét, az érintettek bizalmát. A 70-ES ÉVEK KÖRZETESÍTÉSE már kedvezőbb feltételek között történik. Az alacsonyabb tanulói létszám, az út- és közlekedési viszonyok javulása, a jelentős iskola- építések, az általános iskolai diákotthon-hálózat fejlettsége, a fogadó iskolákat vonzóbbá teszik. így, ahol okos, értelmes agitáció- val e lépés lényegét megértetik a lakossággal, ott feszültségmentesen megtörténhet az átszervezés. Azonban ez az időszak sem problémamentes, napjainkra ugyanis e települések lokálpatriotizmusa felerősödött és már esetenként erről a talajról hadakozik a lakosság az iskoláért. Másrészt ekkor is előfordult türelmetlen, kevésbé előkészített, ér- leletlen feltételekre alapozott kezdeményezés is, amelyek — törvényszerűen nagy ellenállásba ütköztek és a megvalósításig az esetek többségében nem jutottak el. Ezek után joggal feltehető a kérdés, hogy mi a helyzet ma és a jövőben az iskolakörzetesítés témájában? Az iskolarendszer területi továbbfejlesztése napjainkban is, de a jövőben is alapvető kultúrpolitikai célkitűzésünk marad. A körzetesítés, az iskolahálózat korszerűsítése továbbra is célunk. Türelmetlenségre ma azonban semmi okunk, hiszen ma már ezek a kisiskolák is többségében jól felszereltek, pedagógus-ellátási gondjai is enyhültek — így megszüntetésük csak ott indokolt, ahol beruházások nyomán magas szintű, a kisiskola lehetőségeit messze meghaladó feltételeket tudunk biztosítani. Ahol a közlekedést is elfogadhatóan meg tudják oldani, ahol diákotthoni ellátást, napközi otthoni, vagy tanulószobai férőhelyet adhatnak. Az iskolarendszer továbbfejlesztésének van egy másik útja is, az iskolák integrációja (közös igazgatás alá vonása), — amit gyakran összekevernek az iskolakörzetesítéssel. Ez esetekben általában kisebb iskolákat kapcsolnak nagyobb iskolákhoz, pl.: Baktaló- rántházához: Nyírjákó, Nyírkércs, Dombrád- hoz: Tiszakanyár, Tuzsérhoz: Komoró stb. Itt a tanulók nem utaznak (vagy csak tőre- . dékük jár az anyaiskolába), — a munkaerővel, az anyagiakkal azonban okosabban lehet gazdálkodni. A jövőben várhatóan e szervezeti formák erősödnek fel. Hiszen településeink egy jelentős részén a természetes szaporodás mérséklődik, gyerekeik létszáma fokozatosan csökken, ami az iskola életképességének gyengüléséhez, önállósága felülvizsgálatához vezet. ISKOLARENDSZERÜNK E 20 ÉV ALATTI FEJLŐDÉSE, sokak által „megbolygatá- sa” végső soron napjainkra már területileg is lényeges, elemeiben korszerű hálózatot teremtett. Melyben saját lakóhelyén jár iskolába a tanulók 93%-a. Más települések iskolájába 6105-en járnak, mégpedig 4408 fő autóbusszal, 27 fő vonattal, 740 fő kerékpárral, vagy gyalog, 930 fő pedig diákotthonban lakik. Az a tény, hogy e tanulóknak a lakóhelyük nem esik egybe az iskolájukkal, számukra tanulmányi hátrányt nem jelent, és nem jelenthet. Iskoláztatásuknak e formái elsősorban hátrányos helyzetük csökkentését, tanu- lásiesély-egyenlőségüket hivatott szolgálni. A tanulók között végzett felmérések, eredményvizsgálatok éppen e célok helyességét, e törekvések értelmét és igazát bizonyítják. Kuknyó János Bencze József versei: NEM EMLÉKSZIK Nem emlékszik lepke a bábra, gyümölcs a virágra, isten a világra! NYERGELTEM, MEGNYARGALTAM... Nyergeltem, megnyargaltam bodzavessző-ménest, soha, soha nem felejtem nggyanyót, az édest. Éji érkezésem nem lesi már senki, kettőnk otthonául csillagot bérelj ki. Kitúrja a csillaghagymák gyökerét, s kivágni kapájával édesapám az égre lép. FURULYÁM Furulyám, édes fűzfafurulyám, áldott ének dől az esti szélbe — nem hallgatja itt a réten senki, vadbodzás sátradból csak te jöjj ki érte! APÁM Apám fáradt szívétől született a kenyér, örök élet jussa, akkor is, ha nem él. Keveset ölelt meg, gyöngyöket sír. Lebegő hó hullja be képét. Felhő vakondtúrás puffasztja az eget. A nyár szíve forró, dobogása meleg. TÁNCSZVIT. (Mohácsi Regős Ferenc rajza)
