Kelet-Magyarország, 1982. január (42. évfolyam, 1-26. szám)

1982-01-09 / 7. szám

HÉTVÉGI MELLÉKLET 1982. január 9. AZT MONDJA A STATISZTIKA, HOGY A GYENGÉBB NEM ERŐSEBB. JOB­BAN TŰRI A MEGPRÓBÁLTATÁSOKAT, ÁTVÉSZELI AZ ÉLET VIHARAIT, FÉL­TI, ÓVJA SZIVÉBŐL SZAKADT MAGZATAIT, ÖRÜL ANNAK, HA FELCSEPERE­DIK A GYERMEK, SOKASODIK A CSALÁD, KIRÖPPEN A FÉSZEKBŐL A TEG­NAP MÉG APRÓ EMBERKE. A SZÁRNYÁT BONTOGATÓ IFJÜ, A KEDVESÉBEN FÉNYLŐ NAPOT LELT LÁNY PEDIG ÉRZI A BIZONYOSSÁGOT: BARMI BAJA ESSÉK, HA LÉKET KAP SORSÁNAK SAJKAJA AZ ÉLET HÁBORGÓ TENGERÉN, VARJA A BIZTOS KIKÖTŐ, AZ ANYAI SZÍV. AZ ANYA EGY KÖNNYET MORZSOL EL, AZ ÖZVEGY ŐSZI ESTÉKEN A TE­METŐ MAGÄNYABAN EGY SÓHAJTÁST NYOM EL, AMIKOR SZERETTEIRE GONDOL. NEM MEGINGÁS EZ, HANEM BELENYUGVÁS A VÄLTOZHATATLAN- BA, AZ ÉLET KÖNYÖRTELENSÉGÉBE. MERT A GYÖNGE ASSZONY ERŐS AZ ÉLETRE. AMÍG A DEMOGRÁFUSOK EGY MA ÉLŐ FÉRFINAK ÁTLAGOSAN 66 ÉVET JÓSOLNAK, ADDIG A Nő TlZ ÉVVEL TÖBBET ÉLHET. CSAKHOGY EZ AZ UTOLSÖ ÉVTIZED AZ, AMIKOR egyedül, de nem magányosan él az özvegyi sorsra jutott asszony. Szabolcs-Szatmár megyében minden nyolcadik háztartás egyetlen személy­ből áll, harmincezerhez kö­zelít a magukban élő özvegy­asszonyok száma. Olyanok ők, akik már túl vannak az élet viharain, csendesen per­getik napjaikat, fáradt, oly­kor hajlott hátuk sajgására egy fohásszal válaszolnak. Mindig matatnak, ritkán lát­ni őket ölbfe ejtett kézzel, mert ahogy eddigi sorsukban napkeltétől sűrű estig űzte őket a család ezernyi gondja, baja, most megszokásból, az élet továbbvitelétől hajtva tesznek, vesznek. Idézem nekik a költőt, s ők tiltakoznak. A nyíregyházi tanyabokorban épp úgy, mint .a Tisza menti faluban, vagy Kisvárdán, az emeletes ház­ban. Pedig az ő sorsuk is egyfajta magányba szalad. „Virágzik az árvaság, mint a szik kopár síkon. Fehérszik arcainkon.” . .j .., (Kiss Benedeki Metszet) „Maradok magamnak11 — Tizenhét éve, hogy el­ment az uram — örökre. Hív­tak a lányaim, egyikük is, másikuk is, hogy költözzem hozzájuk, a harmadik faluba. Rájuk hagyom, hadd mond­ják. De hát ez a kis ház csak kitart addig, amíg élek. Egye­dül a hóseprés keserves, azt nem szeretem. A csutkaszár vígan lobog a múltat idéző csikótűzhely­ben. A konyhakredencen ak- kurátos rendben sorakoznak a pettyes bögrék. Az üveges rész képeslapokkal kirakott. Az egri vár’ képe és a buda­pesti panoráma épp úgy megtalálható köztük, mint a névnapot köszöntő nyíló ró­zsa, a gyerekek, unokák meg­emlékezése. T. Petemé ösz- szerakja az emlékek mozaik­ját, mindegyik lányáról, uno­kájáról van egy jó szava. S nem marad el a zsörtölődés sem, amiért az unokák a má­sik Tisza menti faluban a magnót bőgetik, amiért nincs maradása a gyerekhadtól megszállt portán, bármeny­nyire szíves szóval várják mindenütt. Jó szomszédok vesznek körül — említi. — Minek menjek akkor máshoz, in­kább maradok magamnak. Tavasszal a szemben lévő bizton felszántja a kertet, megtette ezelőtt is. Amott meg — bök a szomszédos, emeletes házra — mindig kérdik:' „Anna néném, mire van szüksége, miben segít­sünk?” Csakhát a legna­gyobb bajomon, az öregsé­gen, a 75 évemen ők sem tud­nak változtatni. „Megyek én hozzájuk" — Már csak az öregje ma­rad meg tanyán — kezdi J. Pálné. — A fiatal mind a városba vágyik, az emeletes házba. Csak tudnám, mit sze­retnek rajta, amikor ott kuk­solhat az ember naphosszat a négy fal közé bezártam A decemberi szél kedvére nyargalászik a puszta határ­ban. Néhány éve megtörte lendületét egy akácfasor, de jött a könyörtelen fűrész, odalett a húsz méternyi er­dősáv. A lombjuk vesztett, két-három méteres husángok közt most a hó is átporzik, csak a kévékbe kötött csut­kaszár tövében pihen meg egy kicsit. — Háztájiból van a tenge­ri, jól fizetett ezen az éven — mutatja a teli górét. — Törte a fiam, a menyem, az­tán elraktuk télire. Lemor­zsolok belőle valamennyit minden nap, aztán tavasszal megveszik, akik sok jószágot tartanak. Az istálló üresen tátong, a disznóól kifutóját is felverte a gaz. Hetvenen túl, egyedül, sok lenne a vesződség az ál­latokkal. Tyúk, liba ugyan kerül, de azzal kevesebb a baj. — Ajaj, jó nekem a ta­nyán, ebben a tágasságban — mondja. — Hol az egyik fiam, hol a másik lányom el­szalad hozzám. Segítenek a gazdaságban, gmit egyedül i)em bírnék. De/ha s.oká nem látom őket, akkor ott* a busz. Megvárom a piaci napot, fel­ülök, megyek hozzájuk. „Jó emberek között vagyok11 — Elismerem, én bután szerettem a lányomat, több mindent megengedtem neki — mardossa az önvád É. Gá- bornét. Pedig mindössze annyi tör­tént, hogy nem tanult szak­mát a lány, csak belekezdett. A kisvárosból, Kisvárdáról Debrecenbe költözött, hogy jobban boldoguljon. Munkát talált, megbecsülték. Férjhez ment, gyereket szült. Ha jön, akkor kedves vendég, csa­ládjával együtt. — Húsz éve elmúlt, hogy özvegy vagyok. Voltak ke­serves napok, nem mondom. Egyedül gyereket nevelni, amikor hamar leszázalékol­tak, rokkantsági nyugdíjam volt csak A csillogó szemüveg bepá­rásodik, meg kell törölni. Az­tán bontakozik a tevékeny élet. Nem tudott munka nél­kül meglenni, négyórás el­foglaltságot vállalt. A bátyja kertjében a dudvák bánták, amikor ő megjelent. Minden­kihez volt egy jó szava, őt is kedvelik, ismerik a szomszé­dok. — Jó emberek között va­gyok — jegyzi meg csende­sen? ’■ Ä „kincséket” akarja meg­mutatni, amelyek üres órái­ban, magányos perceiben el­gyönyörködtetik. Évtizedek óta porcelánokat gyűjt. A cizellált meisseni, a papírvé­konyságú francia porcelán, az igazi herendi visszatérő mintája mind-mind egyben emlék is. NEM KELL TÖBB, CSAK TÜRELEM. ÜGY BE­SZÉLGETNI, HOGY NE CSAK HALLJUK A MÁSI­KÁT, HANEM ÉREZZÜK AZT IS, AMIT NEM MON­DOTT KI. MERT A MAGÁNY ÓRAIBAN, NAPJAI­BAN ÖSSZEGYŰLNEK A SZAVAK, S UTÁNA NEHE­ZEN BUKNAK AT A HOSSZÚ HALLGATÄS GÄT- JÄN. DE HA EGYSZER MEGINDULTAK, AKKOR A MOLT RÖGEI KÖZÜL ELŐCSILLÁMLIK A SZERE­TET ARANYA, A FÄRADT HÉTKÖZNAPOK SORÁ­BAN OTT ALL A GYERMEK BOLDOGULÁSÁNAK ÜNNEPNAPJA, S BÁRMENNYIT BESZÉLNEK, BÁRHOGY PANASZOLJAK SORUKAT, NEM MA­GUKAT EMLÍTIK ELŐSZÖR, HANEM A FIUKAT, LÁNYUKAT, UNOKÁIKAT. AZOKAT, AKIK AZ ő SZERETŐ KARJAIK KÖZÜL INDULTAK A VILÁ­GOT MEGHÓDÍTANI, MAGUKNAK EGY ÜJ, MAS ÉLETET FELÉPÍTENI. Lányi Botond Vége a szolgálatnak Délelőtt tíz óra. A pihenő nyírbogdányi tűzoltók az őrsparancsnokot, Hajzer Jánost ünnepük. Felelevenednek a régi napok, a közös emlékek. Az őrsparancsnok az egyik sarokban ül, megilletődötten hallgatja fiait. Ki tudja, mi­re gondol, talán a 30 esztendős szolgálatá­ra... Pontosan 1950. július 1-én lépett a tűz­oltók közé. Mintha tegnap lett volna, s íme most eljött, amit sosem hitt volna, letelt a szolgálat. Immár végleg, az új esztendőt már nyugdíjasként köszönti. Mint az utóbbi években mindig, ma is haj­nalban kelt Hétkor kezdődik a váltás, s ha nem is kötelező, de a parancsnoknak illő ott lenni. Azt azonban még este eldöntötte: ma nem biciklivel jön a gyárba. Ismeri a tar­tálykocsik sofőrjeit, majd csak felveszi va­lamelyik. Igaz, nem teljesen szabályos, de az utolsó munkanapon ... Nyírturán a templom mellett lakik, néhány méterre a főúttól. Az első kocsi felvette. Mint mindig, idő előtt ér­kezett, elvégezte a napi teendőket, majd 30 éves szolgálata során talán először sörösüve­get vett a kezébe: fogadta a kollégák köszön­tését. — Most tényleg van mit ünnepelni — mondja. — Persze az a legkevésbé örömteli, hogy elértem a nyugdíjkorhatárt, de most van a név- meg születésnapom is, nem beszélve arról, hogy három nap múlva 40 éves lesz a hivatalos munkaviszonyom. Igaz, azt már nem munkával érem meg, egy nap hiányzik majd belőle. Ezt azonban már mosolyogva mondja az ünnepelt, hiszen dehogyis hiányzik abból a negyven esztendőből egyetlen nap is! Bőven ledolgozta még kislegény korában. Apja nincstelen volt, felében dolgozott az egyház földjein. Hat gyermeket nevelt, el kellett hát vállalnia mindent, hogy reggelente kenyér legyen az asztalon. Hamar megkezdték a munkát a gyerekek is, János fia sem volt ki­vétel. Mint a legtöbb falusi gyerek, hat-hét éves korában már számított munkájára a család. Nem volt olyan dolog, amit meg nem tanult volna. Aztán jött a felszabadulás, a földosztás, hét holdat kapott a Hajzer család is. Ügy tűnt, egyenesbe jön hősünk élete. — Nem volt könnyű mqnka, -de ekkor fnődomBart frolt meglsmefni' a' közösség ere­jét — emlékezik. — Nem mondom én, hogy akkor döntöttem el: márpedig ha törik, ha szakad, tűzoltó leszek. Dehogy! Azt azonban megtanultam, hogy az emberek szolgálatánál nincs szebb dolog a földön. A harmincas években jártam az elemi iskolába. Túrán már akkor is híres volt az önkéntes tűzoltók egyesülete. Pulyafejjel el-eljártam hozzájuk, s aztán valahogy belém ivódott a hivatás szeretete. Mert ez kérem nem szakma, ha­nem hivatás! Negyedszázada vagyok itt a bogdányi őrsön, mindig kerékpárral jártam szolgálatba. Oda-vissza 20 kilométer, télen- nyáron, hóban, fagyban. Ha nem szeretném a pályát, végigcsináltam volna? — Hány biciklit nyűtt el azóta? — Ne higgye, hogy sokat. A mostani a máso­dik. Már az is több, mint 15 éves. Igaz, mindig megbecsültem. A lányaim nem is rajonganak érte, mert azon rajtam kívül nemigen ült senki. Mindig volt mellette egy másik, azt nyúzta a család. De nincs ezen semmi moso­lyogni való, hiszen nálunk sosem tudja az ember, mikor lép szolgálatba. Sohasem tud­hatja, mikor lesz rá szükség. A mi életünk állandó készenlét. — Bogdányon kívül merre vigyázott a vö­rös kakasra? — Hát, nekem ritka szerencsém volt. Mi­kor jelentkeztem, rögtön ide helyeztek. A próbaidő után elvégeztem Makón az újonc­képző iskolát, aztán Ózdra kerültem, de már ott is a gyárban szolgáltam. Akkor jött a sze­rencse, itt Bogdányban volt egy üres hely és hazajöhettem. Azóta aztán el sem mozdul­tam innen. Kivéve persze, ha riasztottak bennünket. Mi ugyanis nemcsak az üzemre Hajzer János vigyázunk. Több mint tíz környékbeli köz- * ség tartozik hozzánk. Persze, ma már köny- nyű dolgunk van, hiszen a legmodernebb technikai berendezések állnak a rendelkezé­sünkre. No, de ne csak beszéljünk, nézzük meg már a laktanyánkat! Az őrsparancsnok megy elől, csizmája alatt ropog a hó. Fejünk fölött hatalmas csőkígyók tekergőznek, olajat, benzint visznek. Ciga- rettázásról szó sem lehet, hiszen a parázsra még gondolni sem jó. Nem hiába tartja a mondás: akasztott ember házában kötelet, kőolaj-feldolgozóban tüzet ne emlegess! Hát tartjuk magunkat a szabályhoz, szótlanul megyünk. Akkor merünk csak tovább kérde­zősködni, amikor elérjük a parancsnoki iro­dát, és leülünk a kőkemény székekre. Min­denütt katonás rend, puritán a parancsnok szobája is. — Hát kényelmet ne várjanak! — nevet Hajzer János. — Mi már megszoktuk ezt az életet/-meg nem is.pihenni?jár ide az ,göfü^er.._ De nem ide indultunk,, háném á szertárba? Ott vannak az érdekes dolgok! Míg a házigazda a kulcsért megy, addig Humicskó István városi-járási tűzoltópa­rancsnokkal beszélgetünk. Ö is a búcsúdél- előttre jött, s azt mondja Hajzer zászlósról: — Ritka lelkiismeretes ember. Éppen az előbb számoltuk össze a jutalmait, kitünteté­seit: huszonháromnál abbahagytuk. Legutóbb például a fegyveres erők napján, szeptem­ber 29-én a Haza Szolgálatáért Érdemérem arany fokozatát kapta. Megérdemelte. Megérkezik közben a kulcs, mehetünk'. Út­közben faggatjuk a parancsnokot, milyen emlékezetes tűzeseteket élt át, de rendkívüli dolgokról nemigen tud beszámolni. Arra ta­lán a legbüszkébb, hogy itt a gyárban, ahol egy eldobott gyufaszál is százmilliós károkat képes okozni, alig-alig kellett közbeavatkoz­niuk. A fegyelemnek, a rendszabályok betar­tásának, a megelőző munkának, meg a tűz­oltók éberségének köszönhető"-ez. Persze, voltak azért tüzek. De ők mindig időben ér­keztek. Két esetet említ, ahol alaposan pró­bára tette őket a tűz: még az ötvenes évek közepén felrobbant egy előmelegítő tartály, a kezelője majdnem odaégett. Az akkori őrs­parancsnoknak, meg Hajzer Jánosnak kö­szönheti az életét. Ma is vígan dolgozik. A másik majd’ húsz évvel később történt: ki­gyulladt a Kemecsei Állami Gazdaság hűtő­tárolója. A tűz viharos gyorsasággal ter­jedt ... De mint mindig, akkor is az embe­rek győztek. Már az épületben vagyunk, a hatalmas pi­ros autót csodáljuk. Hátul szabályos műszer­fal, s Hajzer János magyaráz: ezen jön a hab, a másik kettőn a víz, meg a por. A víz­zel hűtenek, a többivel meg beterítik a lán­gokat. Ez a kombinált tűzoltás lényege. S ami mögötte van, sok-sok gyakorlás, renge­teg szellemi, fizikai próba. — Ó, tudja hányán mondták már az is­merősök közül, hogy „könnyű nektek, csak pihenni, meg röplabdázni jártok a laktanyá­ba”, — szólal meg vendéglátónk. — Mit fe­leljen erre az ember? „Addig jó nektek, amíg mi a kapukon belül vagyunk.” Persze azt is mondom néha: „csak egyetlen gyakor­latot csinálnátok velünk végig! Kíváncsi lennék a véleményetekre!” — Kiből lesz a legjobb tűzoltó? — Aki nem ijed meg a saját árnyékától. De akármilyen bátor az ember, nem sokat ér, ha nincs mellette egy állhatatos asszony. Higgye el, nem is nekünk férfiaknak, hanem az asszonyoknak a nehezebb. Sosem tudják, mikor, s hogyan érünk haza. Délutánra jár már az idő, a parancsnokot búcsúztató tűzoltók szedelőzködnek. Indul az ünnepelt is. A kapuból visszanéz, tekinteté­vel átöleli a gyárat. Valaki megszólal: — Zászlós elvtárs, mikor találkozunk? — Válasz nem érkezik. De úgy is tudja mindenki, hamarosan. Nincs azért olyan messze Nyírtura. Még biciklivel sem... Balogh Géza KM Durkó Gábor rajza

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents