Kelet-Magyarország, 1982. január (42. évfolyam, 1-26. szám)
1982-01-09 / 7. szám
KM HÉTVÉGI MELLÉKLET 1982. január 9. Q Tisztelt igazgató elvtárs! Biztos vagyok benne, hogy nincs tudomása egy sajnálatos utasításról, amelyet valamelyik beosztottja adott ki. Nem tudom, ki telefonált a portásuknak, s közölte vele: ha cigányok jelentkeznének munkára, ne engedje be őket; találjon ki bármit, mondja azt, hogy már minden segédmunkás állást betöltötték. Azt, hogy valójában kitől is származott az embereket elválasztó falakat még most is állítgató, de mindinkább elítélt felfogás, nem tudhattam meg, mert annyi bátorság a portásban sem volt, hogy ezt megmondta volna. Gondolom, egyetért velem; e honban az embereket a színük és születési hovatartozásuk szerint megkülönböztető világ régen a porba hullott, megalapozó törvényeivel együtt. Noha igaz az is, tovább élnek még a megcsontosodott előítéletek, amelyek szocialista társadalmunk jogi törvényei ellenére is hatnak, és olykor tiltó táblákat igyekeznek állítani emberek elé. Ezek megpróbálják gátolni, akadályozni a cigányság beilleszkedési folyamatát is. Leküzdésükben a cigányok magatartásukkal és munkájukkal segíthetnek és tehetik a legtöbbet. Csakhogy ehhez a lehetőséget a társadalomnak, a vállalatoknak, intézményeknek, termelőszövetkezeteknek kell megadniok. Előítéletek nélkül élő és gondolkodó vezetőknek, akik befogadják őket, munkát adnak a cigányoknak. Vállalva ezzel a megszólás kocká- • zatát is, s mindazt az előre nem látható gondot, amely ezeknek az embereknek a nevelésével, beilleszkedésével és elfogadtatásukkal jár. De vállalni kell! Csak ez az út járható, más minden zsákutca. Ennek a jó, s igazán nemes szándéknak ezernyi szép jele tapasztalható szőkébb pátriánkban, Szabolcs-Szatmár- ban, ahol köztudottan szép számmal élnek, dolgoznak cigányok. Vajon hogyan is sikerülhetett volna nekik egyedül, önerejükből lebontani annyi putrit, viskót a Nyírségben, Beregben, Szatmár- ban, ha nem segít bizalommal, emberséggel, munkaalkalommal, türelemmel, hitellel, telekkel, közművesítéssel, a bizonyítás és a beilleszkedés sok ezer lehetőségével a társadalom? Ismerek cigányokból verbuválódott brigádot, amelyik szocialista címet nyert. Tudok több kiváló dolgozóról, akik az esztergapadok mellett vívták ki társaik megbecsülését. Vannak közöttük kommunisták, fegyvert forgató munkásőrök és szép számmal olyanok, akik országos elismerésig jutottak. Együtt drukkoltunk a Nyíregyházáról a Zeneakadémiára került Nagy Róbertnek, a Ki mit tud? győztes zongoravirtuózának. Él Szabolcsban is áldott kezű sebész, rangos festőművész, szárnyait bontogató költő, a népművészet mestere, jogászjelölt, pincér, üzletvezető és pedagógus, aki magyar nyelvre és irodalomra, a szépre, a nemesre, az ember tiszteletére ta- nítja-neveli tanítványait. Ismerek közülük való doktor-mezőgazdászt, s évek óta több falu bizalmát élvező tsz-elnö- köt. Kiváló, tiszta kezű, melegszívű emberek. Vasasok, tsz-tagok, építőmunkások, értelmiségiek és mások, akik keservesen megküzdőitek azért, hogy bizonyíthassanak, hogy befogadják őket. Ezek az emberek munkájukkal, magatartásukkal, s elsősorban politikai, szakmai helytállásukkal mérettek meg, és nem a származásukkal. Mi tagadás, vannak olyanok is, akik a sokszoros segítség ellenére is elbuktak és ismétlésre ítéltettek, mert nem feleltek meg azoknak az emberi, erkölcsi, etikai normáknak, amelyeket elvárnak tőlük az emberek és a társadalom. Tudom, egyszer ők is megtalálják majd a beilleszkedéshez vezető utat, mint a többiek. Igazgató eivtárs! Számomra azért is volt meghökkentő ■> a tilalmat állító utasítás, mert tudom, hogy önöknél is szép számmal dolgoznak cigányok, akik példásan helytállnak. Csak mellesleg jegyzem meg, hogy aki az ' itást kiadta, biztosan nem tudja: a ;; sás is cigány, akit ennek ellenére a ; ár munkásainak felhőtlen bizalma övez. Frankó Jánossal, az erdészeti egyesület titkárával a szakma szeretetéröl A Gratulálok a Kabay János-emlékérem- hez, amely a műszaki értelmiség egyik legjelentősebb megyei elismerése, s a napokban kapta meg. Nem a kitüntetettől szokták ugyan megkérdezni, de most tegyünk kivételt: mit gondol, miért éppen önnek ítélték az 1981. évi két kitüntetés egyikét, amely sorrendben a 11-es számot viseli? — A jókívánságot köszönöm, de mindjárt hozzáteszem, a kitüntetés a legritkább esetben szól csupán az egyénnek, általában egy kollektíva teljesítményének elismerését jelenti, „magányos harcosként” ugyanis ma már aligha lehet kiemelkedő eredményeket produkálni. Ügy gondolom, az én esetemben is erről van szó. Az Országos Erdészeti Egyesület, amelynek most megyei titkára vagyok társadalmi munkában, már az MTESZ Sza- bolcs-Szatmár megyei Szervezetének két évtizeddel ezelőtti megalakulásakor élt, tevékenykedett, s az utóbbi években az erdő, a fa révén fontossága egyre növekszik. Én fiatal mérnökként kapcsolódtam be az erdészeti egyesület életébe, amelyet egyetemista koromban szerettem meg Sopronban. Ma is szeretem, szívesen szervezem munkáját mert meggyőződésem, hogy mi is hozzájárulhatunk az egyesületi tagság jobb tájékoztatásához, szakmai fejlődéséhez, amely egy nagyobb közösség hasznára is válik. Tudományos egyesületről van szó, s ez alkalmat ad arra, hogy megkérdezzem: valójában milyenek a kapcsolataik a mai tudománnyal? — Én hadd egészítsem ki: egyben műszaki egyesületről is szó van, mégpedig olyanról, amely az agrártudományokat is jelentős mértékben alkalmazza. Ezek után már az is elmondható, hogy számunkra rendkívül fontos a képzés, továbbképzés, mert közismert: a műszaki élet ismeretei igen rövid idő alatt avulnak, öt-tíz évenként meg kell azokat újítani, mert csak így maradhatnak igazán teljesítményképesek. Ebből adódik a válasz is: a ma korszerű tudományából mindannak elsajátítására törekszünk, ami a mai és holnapi gyakorlatban hasznosítható. Az egyesület az, amely a gyors ütemben fejlődő tudomány legfrissebb eredményeit igyekszik minden tagjához eljuttatni; alkalmat teremt a kutatók és a kutatási eredményeket felhasználók közötti eszmecserére és vitára, amely nélkül a tudomány nem fejlődhet eredményesen. Mondana erre jellemzésként néhány példát? — Vegyük a legutóbbi országos küldött- közgyűlésünket, amelyet szakmai bemutatóval egybekötve Győrben tartottunk augusztusban. „A fagazdaság alapja az erdőművelés” — ez volt a közgyűlés jelmondata. A szakma reprezentánsaival találkoztunk, akik előadásaikban, beszélgetésekben a hazai és a nemzetközi tudományos eredményekre hívták fel a figyelmet. A bemutatón pedig munka közben láthattuk mindazokat a vegyszereket, gépeket, amelyek a jövőben általánosak lehetnek az erdőgazdaságokban. Az egyesület tehát ahhoz ad jelentős segítséget, hogy a tudományos élet központjaitól távol lévő szakemberek is benne legyenek a szakma vérkeringésében, ne csak saját, szűkebb munkaterületüket ismerjék. A tudományos egyesületi munka sok időt kíván. Az élet azonban felgyorsult, a követelmények mindenütt nőnek. Másrészt igény a növekvő szabad idő, amelyet vagy pihenésre és kikapcsolódásra, vagy jövedelemkiegészítésre fordítanak az emberek. Ilyen körülmények között hogyan teremtenek mégis időt az egyesületi életre? — Ebben a helyzetben is meg kell találnunk a módját annak, hogy az egyesület eredményesen működjön. Erre van lehetőség, hiszen ez a munka nem öncélú, hanem az erdőgazdálkodás fejlődését szolgálja. A szakmaszeretet erősítése, az összetartozás érzésének ébren tartása, a barátság ápolása teremti meg azt a légkört, amelyben az emberek áldozatokra is képesek, az alkotókészség kibontakozik, egymást segítve dolgoznak és a sikerélményből mindenkinek jut. Sok szó esett erről közgyűlésünkön is. Nyilvánvaló, hogy a rendezvények többségét a munkaidőn kívül kell szerveznünk, de nem mindenáron. Egyáltalán kik kapcsolódnak be Sza- bolcs-Szatmárban az erdészeti egyesület munkájába? — Mostanában körülbelül 140—150 fős tagságunk van, s ez évek óta stabil. A többség a Felső-tiszai Erdő- és Fafeldolgozó Gazdaságban dolgozik, de tagjaink között vannak a Vízügyi Igazgatóság, a TESZÖV szakemberei, s többen kapcsolódtak be az állami gazdaságok, termelőszövetkezetek dolgozói közül is, akik igényesebben szeretnék végezni szakmai munkájukat. Az erdőmű„Elsősorban nem azért csökkent a nyíregyházi erdő területe, mert a kiöregedett fákat kivágtuk. Stadion, főiskola, autóbuszállomás épült az erdő helyén, hogy csak a legutébbbíakat említsem, s gondolom, a lokálpatrióták azért háborodnak fel minden egyes fa kivágása miatt, mert arra gondolnak: Ismét az erdőbe építenek valamit” velési, a fahasználati, fafeldolgozási, műszaki munkabizottságokban mindenki megtalálhatja a számára megfelelő közösséget, témákat, folytathat eszmecserét. A Ha az egyesület valamelyik rendezvé- w nyére becsöppenne egy nem szakmabeli, mit gondol, érdeklődéssel kapcsolódhatna be, vagy meg sem értené a szakmai kifejezésekkel tűzdelt beszélgetéseket? — Bizonyára előfordulhat az utóbbi eset is, mert az erdő- és fagazdaságban dolgozók számára például a „tuskósarjas rontott erdő”, a „túltartás” vagy „vágásegyenesség” pontos, érthető kifejezés — másnak talán kicsit nehéz. De ha azt mondom, hogy az általunk szervezett „Erdők napjá”-nak 450 résztvevője volt a megyében, vagy érdekes diavetítéses útibeszámolót tartottunk az európai üdülőerdőkről — már az egyesületi munka sokrétűségére is utaltam. Nyilvánvaló, arra törekszünk, hogy rendezvényeink többsége a szakemberek számára is hordozzon új ismereteket. Ezért leggyakoribb előadóink, ankét- és kerekasztalbeszélgetés-vezetőink a MÉM és a soproni egyetem, a kutatóintézet vezetői, professzorai, esetenként külföldi szakemberek. Engedjen meg egy szereti az erdőt? személyes kérdést: — Természetesen. Zemplénben születtem, ahol sok az erdő, s 1951 óta — a közbülső egyetemi éveket leszámítva — egy munkahelyen, a Felső-tiszai Erdő- és Fafeldolgozó Gazdaságban dolgozom, bár egymástól eltérő területeken. Három évtizede magam is ott voltam pl. Tiszadobon, amikor az ártéri erdőt termeltük ki, ahol 20—25 köbméter nyersanyagot adott égy-egy fa. Húsz éve a nyíregyházi erdészetnél műszaki vezetőként a termelésirányítással foglalkoztam, 15 éve pedig a vállalat műszaki osztályának vezetője vagyok — tehát azt is mondhatnánk, távolodok a hagyományos erdészeti munkától. De szerintem aki egyszer az erdőt megszerette, mindig vágyik hozzá vissza. £ Említette, dolgozott a nyíregyházi erdé- ^ szetnél, s így irányította is a sóstói erdő felújítási munkáit. Mi lehet az oka annak, hogy időnként újra magasra csapnak az indulatok „az erdő irtása” miatt, ahogy a lokálpatrióták mondják? — Egy városi erdő sem maradhat változatlan az évszázadokon át; ugyanúgy gondozni kell, mint bármi mást, ami él és mozog. Ehhez hozzá tartozik a fák kivágása is. A sóstói erdőben szintén vannak évszázados fák, sőt 120—140 évesek is. Ezeknél már pozitív fejlődés nem mutatkozik. Könnyen megbetegszenek, romlik a faanyaguk. Minden amellett szól, hogy az elöregedő fákat ki kell vágni, s helyettük újat kell telepíteni. A A nyíregyházi erdő mégis csökken. Mi- w ért? — Elsősorban nem azért csökkent a nyíregyházi erdő területe, mert a kiöregedett fákat kivágtuk. Stadion, főiskola, autóbuszállomás épült az erdő helyén, hogy csak a legutóbbiakat említsem, s gondolom, a lokál- patrióták azért háborodnak fel minden egyes fa kivágása miatt, mert arra gondolnak: ismét az erdőbe építenek valamit. Lehet, hogy jobb tájékoztatás is elkelne. Például előre közhírré tenni, hogy az ifjúsági park környékén lévő öreg szilest, amely már pusztulni kezdett, hamarosan letermeli, s ezzel foly tátják a sóstói erdő folyamatos felújítását. Lehetséges, hogy ez néhány évig sérti majd az arra járók szemét, esztétikai érzékét, de mindent megteszünk azért, hogy az erdőnek egy részét még szebben adjuk vissza néhány év múlva a nagyközönségnek. Sokszor hallottam már, ez az erdő úgy keletkezett, hogy a terület tulajdonosának haza küldött intézkedését félreértették egy ékezethiba miatt: ő azt akarta, hogy a területet vessék be mákkal. Itthon azonban azt olvasták: vessék be makkal... Igaz lehet ez a történet? — Én is hallottam, jól is hangzik, de szakmai szempontból aligha adhatunk ennek hitelt. Ennek az erdőnek ugyanis nagyon komoly funkciója van klimatikus szempontból is. Az uralkodó északi széltől, s az ezzel járó homokfúvástól véd, nélküle a város szerkezete egészen másként fejlődött volna. Másrészt tölgy, szil, nyár eredetileg is keveredett benne, tehát nem valószínű, hogy „csak úgy, makkal bevetették.” A megye erdeinek mindössze fele, 28 ezer hektár az állami erdőterület, a többi tsz-ek, gazdaságok, vállalatok kezelésében van. Ezek szakemberei szintén részt vesznek az egyesület munkájában. Kezdeményeznek-e társadalmi úton együttműködést, közös munkát az erdő- gazdálkodásb an ? — Élő, működő ez a kapcsolat. Az egyesület például összegyűjti a véleményeket az erdőgazdálkodás különböző szintjeire vonatkozó tervekről és ezzel segít megalapozottabbá tenni a tervezést, majd a szakmai viták során segítséget nyújt a tervek eredményesebb megvalósításához. Nyilvánvaló, hogy szükség van az együttműködésre, mert olyan mennyiségű erdő, amelyben már nagyüzemi módszerekkel lehet dolgozni, csak az erdő- gazdaság kezelésében van, mindenütt másutt csak kisebb területek. Ezekhez nem kifizetődő célgépek vásárlása, nem alapvető a nép- gazdasági szempontból is értékes fagazdálkodás, sokszor a helyi érdekek diktálnak. ^ Mit jelenthet ez a gyakorlatban? — Ma, amikor az erdőt újra felfedezték az emberek és a hétvégeken ezreknek ad felüdülési, pihenési lehetőséget, amikor a fa reneszánszát éli, egyre sürgetőbb, hogy egy- egy térségben létrehozása-gondozása-felhasz- nálása egységes elvek alapján és megfelelő módon történjen, tulajdonosától, kezelőjétől függetlenül, egyaránt magas szinten. Egy példa erre az akácfa, amelyre nálunk nagy figyelmet fordítunk, minthogy kevés az értékesebb tölgy. Egyesületünk a megyei műszaki hónap keltében akácfa-hasznosítási an- kétot szervezett. Sok érdekelt részvételével vitattuk meg a témát, s ha jelenleg a tsz-ek nagyobb részében nem vágják össze tűzifának a kitermelt akácot, hanem értékesebb formában, továbbfeldolgozásra eladják — már megérte. A tavalyi műszaki hónap keretében a faipari tudományos egyesülettel közösen rendezvénysorozatunk volt, amelyen elsősorban az alacsonyabb rendű faanyagok haszosítására kerestük a lehetőségeket (például a gallyak, kérgek, más hulladékok főként energiatermelés céljára történő hasznosítását.) r i > ■■ ■ ■ - -A Sikerül-e egyes gazdasági munkákra is w összehozni az egyesületben dolgozó szakembereket? — Már vannak eredmények. Gépkölcsönzés, szaktanácsadás, szervezés — ezek, amelyeknek elősegítése leginkább felvállalható az egyesület keretei között. Csak egy példát mondok: az erdőfelújításokat akadályozó tuskózást a legtöbb tsz-ben nem tudják elvégezni, speciális gépek híján. Szorgalmazzuk, hogy ezt és az erdőnevelési munkák bizonyos szakmai irányítását végezze az erdő- gazdaság, a többit pedig változatlanul a tsz. Mindkét fél számára, s a népgazdaságnak is hasznos lehet az ilyen együttműködés. A mi fórumainkat is felhasználjuk, hogy elterjesz- szük: az átmeneti gazdasági gondok megoldására nem szabad egyoldalúan előtérbe helyezni a fakitermelést és -feldolgozást, a nevelés, erdőtisztítás, gyérítés kárára. A Elmondta, hogy közgyűlésükön nemré- ** giben az egyesület országos mérleget készített. Mit képvisel ebben Szabolcs- Szatmár? — Nálunk kevés az erdő, de a meglévőkkel történő gazdálkodásban nem szégyenkezhetünk, s ebben benne van egyesületünk munkája is. A mi munkánk elismerése az egyesület részéről először abban állt, hogy néhány éve mi kaptuk az országos vándor- gyűlés rendezési jogát Az ország szakközönsége, mintegy hétszáz szakember jött el hozzánk. S ha már beszélgetésünkben egyszer szóba kerültek a lokálpatrióták, elmondhatom, mi sem csak az erdőkbe, tanácskozószobákba vittük vendégeinket, hanem bemutattuk a fejlődő Szabolcs-Szatmárt, új üzemeink mellett történelmi, idegenforgalmi nevezetességeinket. Úgy gondolom, megyénk jó hírét is terjesztettük. Köszönöm a beszélgetést. Marik Sándor Fhetvegij L INTERJÚJ
