Kelet-Magyarország, 1982. január (42. évfolyam, 1-26. szám)
1982-01-30 / 25. szám
KIH HÉTVÉGI MELLÉKLET 1982. január 30. 0 “*■ BÚCSÚ A négy öreg összebújt az asztal végén, hiába próbáltuk szétültetni őket. Mereven maguk elé néznek, csak lopva vetnek egy-egy pillantást az iroda faburkolatú falaira, a cirádás, aranyozott keretű festményekre és a kristálycsillárra. Katika, a diri titkárnője, megrakja az asztalt szendviccsel, itallal, cigarettával, azután kávét hoz. Az öregek óvatosan leemelnek egy-egy csészét a tálcáról, a szélső széken ülő fehérhajó öregembernek úgy reszket a keze, hogy a kanál csörögve táncol a kistányéron. Egy pillanatra összenézünk a dirivel, látom, hogy alig tudja visszatartani a mosolyát, cinkosan hunyorít. Azután gyorsan az öregek felé fordul. — Tessék! Tessék! — Megkóstolja a kávéját, elégedetten csettint. — Állítom — mondja —, hogy nem a líbiai export volt vállalatunk idei legnagyobb sikere, hanem az, hogy Katikát át tudtuk csábítani a tanácstól. Aki ilyen kávét főz... — Hirtelen észbe kap, mosolyogva eltolja maga elől a csészét. — De ne csak kávézzunk! Kávéval nem lehet koccintani, márpedig mi koccintani szeretnénk hűséges nyugdíjasainkkal! A szakszervezeti titkár fölpattan, konyakot tölt a poharakba. Én egy pálinkásüveget kapok föl, az öregek inkább pálinkát kérnek. Várakozásteli csend támad. A diri fölemeli a poharát, habozik egy pillanatig, ülve vagy álva beszéljen-e, azután föláll: — Kedves munkatársaink, barátaink! Az ember megszületik, fölnevelkedik, dolgozik néhány évtizedet, azután nyugdíjba megy. Nyugdíjba megy, mert a néhány évtizedes munka elkoptatja a szervezetét, ráfér hát a pihenés. Ráfér a pihenés, mert tisztességgel, becsülettel eleget tett mindannak, amit a társadalom . A párttitkár szemben ül velem, mereven előre néz. A szakszervezeti titkár két ujjal forgatja talpas poharát a tükörfényes asztalon, néha fölpillant az öregekre, biztatóan odakacsint. A fehérhajú öregember, akinek a kezében táncot járt a kávéskanál, rakodó, egyszer egy teherautó lecsapódó oldaldeszkája fejbevágta, azt hitték, nem éli túl az agyrázkódást. Mély sebhely van a homloka fölött, ráfésüli a hajat, de szívesen megmutatja akárkinek. A túlsó szélen egy kövér takarítónő ül. Az igazgató fölemeli a poharát, mindnyájan iszunk. A párttitkárra nézek, akar-e beszélni, mert ha akar, utána a szakszervezeti titkár is beszélni fog, és elvárják, hogy én is mondjak néhány búcsúztató szót a fiatalok nevében. A párttitkár azonban nem mond pohárköszöntőt, sajátkezűleg tölti újra az öregek poharát. Mindnyájan mosolygunk. — Hát bizony, eltelt ez a néhány évtized! — mondja a szakszervezeti titkár, és nagyot sóhajt. Az öregek bólogatnak, egyikük félhango- gas dünnyögi: — Ügy bizony! — Volt benne mindenféle — folytatja a párttitkár. — Jó is, rossz is, de az a fontos, hogy az ember csak a jóra emlékezzen. — Csend van egy darabig, a párttitkár hozzáteszi: — Az nagyon fontos! — Sőt — veszi át a szót a szakszervezeti titkár —, most már az is megszépül, ami akkor rossz volt... Emlékszik, Fodor bácsi, amikor ötvenhatban nyitott vasúti kocsiban jött az anyag, és télen úgy összefagyott, hogy nem lehetett kirakni? — Emlékszem bizony! — mondja a középen ülő kövér öregember. Olyan alacsony, hogy nedvesen csillogó kopasz feje alig emelkedik az asztal lapja fölé. — Emlékszem bizony! — Izgalmában fölpattan, azután újra leül. — Gázolajat öntöttünk rá, és meggyújtottuk, a kocsi' szinte teljesen kiégett, de az anyagnak csak a teteje engedett föl. Nevetek a többiekkel, pedig már sokszor hallottam ezt a történetet. Arisztid zsákban akarja átvinni a határon. A vasúti fülkében fölteszi a csomagtartóba. Amikor a vámőr megkérdezi, hogy mit visz a zsákban, azt mondja: „Edényeket. Magam akarok főzni odakint, mert úgy olcsóbb”. A vámőr meglökdösi a zsákot, mire Tasziló kiszól: „Csövömp, csövömp”. Óriási nevetés. Az alacsony, kopasz öregember, aki elmesélte, hogyan roskadt össze a szék Vendel Józsi alatt, rágyújt, de a nevetéstől lenyeli a füstöt, fuldokolva köhög, potyognak a könnyei. A többiek már inkább rajta nevetnek, a negyedik nyugdíjas is elmosolyodik, pedig egészen mostanáig komoly arccal, szótlanul ült a helyén. Laci bácsinak hívják, a kövér takarítónő is így szólítja, pedig csak öt évvel fiatalabb nála. — Móricka leszökik az utcára, és elüti egy úthenger — kezdi a szakszervezeti titkár, de hirtelen nyílik a vastagon párnázott ajtó, és ijedt arccal bejön Katika, súg valamit az igazgató fülébe. A diri fölpattan, riadalom van az arcán. — A tröszttől? — kérdezi. — És a minisztériumból — teszi hozzá Katika. Csend támad, mindnyájan a dirire nézünk. — Ez mi? — kérdezi nyögve a szakszervezeti titkár. Ám a diri arcáról gyorsan eltűnik a riadalom. — Katika, ezeket rakja el! — mondja, és az üvegekre mutat. Ismét kemény és energikus. — Szellőztessen, pakoljon össze, egyáltalán, tegye rendbe ezt a kuplerájt! Én elébük megyek, szóval tartom őket, amíg lehet. — Indulna, de néhány lépés után megtorpan. — Gyere te is, Vasas elvtárs! — mondja a párttitkárnak. Kimennek, Katika szélsebesen rendezkedik, fél perc alatt eltünteti az üvegeket, a poharakat és a megmaradt szendvicseket, kiüríti a hamutartókat. Mindnyájan fölállunk, a négy öreggel senki sem törődik, szorosan egymás mellé húzódnak. Katika az ablakhoz futna, hogy kiszellőztesse a vastagon gomoly- gó füstöt, de hirtelen megáll, mintha falba ütközött volna. — Velük mi lesz? — kérdezi a szakszervezeti titkárt, és az öregek felé mutat. — Nem tudom ... Ebben a pillanatban a diri benéz az ajtón. összerezzenünk, a többiek is biztosan azt hiszik, hogy a vendégekkel jön, de szerencsére még nem értek föl, a diri előreszaladhatott, a párttitkár "gondjaira bízta őket. — Még mindig itt vannak? — sziszegi. Katika az öregek felé fordul, mosolyog. Szívalakúrá festett ajkait összecsücsöríti. — Sajnos a búcsúztatást félbe kell szakítanunk, hiszen fentről váratlanul... Az igazgató nyitva hagyta az ajtót, amikor az előbb visszahúzódott, minden szó behallatszik a másik szobából. — Erre parancsolj, Szegvári elvtárs! — mondja a párttitkár valakinek. Katika kinyit egy keskeny ajtót, a beépített szekrény és a nagy fikusz között nyílik. — Erre, erre! — Az ajtó felé tereli az öregeket, a takarítónőt, aki egy fél lépéssel lemarad a többiektől, meglöki egy kicsit, hogy jobban igyekezzék. Mí is kimegyünk utánuk, a takarítónőt én követem, mögöttem a szakszervezeti titkár nyomakszik, letapossa a sarkam a nagy igyekezetben. A kis tanácsteremben vagyunk. A szak- szervezeti titkár nagyot sóhajt, én is megkönnyebbülök egy kicsit, bár fogalmam sincs, mi lesz az öregekkel, akik ismét egy csomóba húzódtak a széles, tükörfényes politúrozott asztal túlsó végénél. Némán állunk egy darabig,,azután a szak- szervezeti titkár a zsebébe nyúl. — Sajnos ez most így alakult — mondja —, de azért a lényegről nem feledkezünk meg. — Négy borítékot vesz elő, kiosztja az öregek között, kezet szorít mindegyikükkel. — Jól van — mondja az utolsó kézszorítás után. — Legalább a dohányt megkapták, nem igaz? — Rájuk kacsint, mosolyog. — Szívesen maradnék még magukkal... — hadarja —, de mennem kell. Majd lesz nyugdíjas-találkozó ... erre lehet kimenni... Kinyitja az ajtót, maga lép ki először, a küszöbről visszafordul. — Hát viszlát... ! Amikor becsukódik mögötte az ajtó, a magas, hajlott hátú öregember, akit a többiek Laci bácsinak szólítottak, öklével az asztalra csap. — A rohadt úristenit! — Az is jó volt — mondja a párttitkár —, amikor Vendel Józsi alatt összetört a szék! Megint nevetünk. A szélen ülő fehérhajú öregember, akinek a fejére esett a teherautó oldaldeszkája, mesélni kezdi: — Ez a Vendel Józsi beszerző vagy mi volt, szóval egyszer vett az ebédlőbe vagy kétszáz új széket. Amikor leraktuk őket az autóról, azt mondtam neki: „Gyengék ezek a székek, kár volt pénzt adni értük!” „Két olyat is megbírnak, mint én!” — felelte nagy fennen, pedig ez a Vendel Józsi volt vagy kilencvenöt kiló. — Ülj rá, majd meglátjuk, hogy elbír-e! — mondtam, és a feneke alá toltam egy széket, de előbb meglazítottam a csavarokat rajta. No, Józsi, hogy mutassa, milyen erős a szék, nagy garral rádobta magát, reccs, úgy szedtük fel a roncsok közül. Nagy nevetés, a kövér takarítónő a köny- nyeit törülgeti. — Az anyját! — mondja fuldokolva. — Az anyja hétszázát. Az igazgató lopva az órájára pillant. Én is megnézem az órámat az asztal alatt, vagy huszonöt perce tart a búcsúztatás; de legalább egy óráig kell maradnunk. — Arisztid és Tasziló elhatározták, hogy disszidálnak — töri meg a beálló csendet a párttitkár —, de Tasziló nem kap útlevelet. A fehérhajú férfi, akinek sebhely van a homlokán, rápisszeg, a másik, az alacsony, kopasz, megrántja a kabátujját, és alig észrevehetően felém bök a fejével. — Nem kellene ... — Nem?! — kiáltja Laci bácsi, de azért egy kicsit lehalkítja a hangját. Magasra emeli a borítékot, t- Visszamegyek és belevágom a pofájukba! — Hogyisne! — A kövér takarítónő kiveszi a kezéből a borítékot. — Egy frászt vágod ... ! Hogy még ennyi se legyen? Laci bácsi elhallgat, lehajtja a fejét. — Hát hiszen igaz... — dünnyögi. Visszaveszi - a borítékot, némán zsebrevágja. Egyikük sem néz rám, csendben kimennek. Az alacsony, kopasz öregember, aki elmesélte, hogyan tört össze a szék Vendel Józsi alatt, óvatosan behúzza az ajtót. K ényelmes karosszékek sorakoznak az asztal mellett, ülök egy darabig az egyikben. Csend van. Egy kicsit rosz- szul érzem magam, nem fáj semmim, de az ujjaim elzsibbadták. Kitapintom a pulzusomat, szokatlanul gyorsan ver, de olyan gyengén, hogy alig érzem. Számolom egy percig a lüktetéseket, százhuszonhárom ... Kárpáti Új Szó Újság és költők Nemrégen jelent meg Ukrajna Kárpáton túli területén a József Attila nevét viselő irodalmi stúdió könyvtára sorozatban a fiatal kárpátontúli magyar költő, Horváth Sándor „Itt és most” című kötete. A Kárpáti Igaz Szó szerkesztősége immár több mint tíz esztendeje gondozza a József Attila nevét viselő irodalmi stúdiót. A terület magyar lakossága számára írott lap szerkesztő bizottsága megkülönböztetett figyelmet fordít az itt tömörült alkotó kollektívára, amelynek tagjai fiatal magyar irodalmárok. A stúdiótagok kiegészítik a szerkesztőségi kollektívát, műveik megjelennek a lap hasábjain. A fiatal toliforgatókkal a szerkesztőség tapasztalt, neves irodalmárai foglalkoztak: Erdélyi Gábor, a kulturális rovat vezetője és Márkus Csaba, a szerkesztőség titkára. Kidolgozták a foglalkozások tervét, sokrétű tananyagot állítottak össze. A stúdiófoglalkozásokon kívül, amelyek tematikájában írásbírálatok, irodalom- történet szerepelt, gyakorlati foglalkozásokat is rendeztek: meglátogattak üzemeket, kolhozokat és szovhozokat. Megismerkedtek a termelőmunkát végző emberekkel, részt vettek irodalmi esteken. A vállalatok és gazdaságok dolgozóinak jelenlétében megvitatták a stúdió hallgatóinak verseit és prózai munkáit. A lapnak sem gond már, honnan vegyen elbeszéléseket, verseket, novellákat. Vasárnaponként a Kárpáti Igaz Szóban külön irodalmi melléklet jelenik meg, havonta egyszer pedig a hasábokon teljes egészében kezdő te" hetségek publikálnak. Második esztendeje adjuk ki azt a soGÖzatot, amelyről már a bevezetőben említést tettem. Ebben a sorozatban olyan költők, írók műveit adjuk közre, akiknek már érett, kiforrott művészetük van, saját hanggal, stílussal rendelkeznek. A könyvecskék mindegyikét más és más művészeti stílus, valamint tematika jellemzi. Ami közös bennük: az az ifjú irodalmárok elkötelezettsége, a társadalom érdekeit szolgálni hivatott elhivatottsága. Balta László a Kárpáti Igaz Szó szerkesztője EGY ELPUSZTULT NYÍRSÉGI FALU CSOKALY FÖLDRAJZI NEVEK NYOMÁBAN: Jó halászóhely Rohod és Nyírmada határában a Cso- kaly nevű tó. A szabolcsi pe- cázók közül sokan ismerik és gyakran fel is keresik, de azt mégis kevesen tudják róla, hogy a középkorban egy hasonló nevű falu is volt a közelében. Erről a középkorban elpusztult faluról Maksai Ferenc közli a legkorábbi adatot 1313-ból Chakal alakban írva. Ekkor még lakott hely, s az okleveles híradást a falu plébánosa szolgáltatja, ami azt jelenti, hogy egyhá- zas község volt templommal. Érdekes ez, minthogy ,a tőle néhány kilométerre fekvő Mada (ma Nyírmada) is egy- házas község a XIV. században Ortvay Tivadar szerint. Üjabb adatokat Csánki Dezső szolgáltat hasonló írásmóddal 1368. és 1386-ból. Még ő is lakott helynek ismeri, s a nevet Csakál-nak olvassa, de tévesen a Szamos mentén, Szamosszeg és Dobos közelében levő településnek tudja. A gróf Károlyi család 1371-ből származó oklevele viszont Várasdobos- sal határosnak írja. Szirmay Antal a XV—XVI. századból tartja nyilván Cso- kály-nak, írva, de már mint lakatlan pusztáról emlékezik meg róla. Szatmár megyei területnek mondva gazdag birtoklástörténeti adalékot szolgáltat a területről. Az ő kutatásai szerint 1412-ben Gyürgyi László és Gáspár kapta meg királyi adományként; 1417-ben viszont már Way Vitus tulajdona, akinek kérésére Zsigmond király Szabolcs vármegyéhez kapcsolja a területet. 1422- ben a Hódossi Jákó nemzetségé, 1496-ban Vetéssy Ambrusé, 1512-ben pedig Szent- Demeteri Bessenyő Márton kap belőle részt, végül 1564- ben az egész puszta Ab- rámffy István, Melith György, Gyalui Wass György és Ibrányi Ferenci birtoka lesz királyi adományként. Mező András és Németh Péter 1972-ben próbálkozott meg a név helyhez rögzítésével, és nagy valószínűséggel a mai Nyírmada községhez kapcsolták. A földrajzi nevek nagyfokú jelenkori gyűjtésével felszínre került és ismertté vált a Nyírmada és Rohod községek által közösen birtokolt tó Csokaly neve is, s ennek ismeretében egy pontosabb helyhezrögzítési lehetősége kínálkozik az elpusztult falunak. A tó és a falu névazonossága mögött névtörténeti kapcsolatot kell keresnünk, s ennek alapján azt mondhatjuk, hogy ez az elpusztult középkori Csokaly nevű falu a mai Nyírmada— Rohod—Pusztadobos községek szomszédságában, de a Csokaly nevű tó mellett lehetett. Mezőék a nevet ismeretlen eredetűnek mondják, de a tó és falu nevének azonossága alapján a keletkezésről is lehet valamit mondani. Valószínűnek látszik az, hogy az időtállóbb vízrajzi név a régebbi, s ennek átvételével alakult ki a falunév. További adatokkal egyelőre nem szolgálhatok, de azt elképzelhetőnek tartom, hogy egy olyan —1 kicsinyítőképzős szó rejtőzik ebben a közös névben, mint amilyet az ugyancsak megyebeli öm- böly község nevéről kiderített a névtudomány. Balogh László Régi ipf lázi ndégl J ■ S (RÉSZLETÉK) Amikor Nyíregyháza a XVIII. század közepén történt újratelepítése után rohamos fejlődésének indult és hamarosan jelentős forgalmi hellyé vált, rákényszerült arra, hogy gondoskodjon saját polgárai és az odavagy átutazók vendéglátásáról, szállásolásáról. A helyi vendéglátóipar kialakulásáról és korabeli színvonaláról azonban mindeddig nagyon keveset tudunk. A legtöbb tájékoztatást a 100 évvel ezelőtti nyíregyházi vendéglátási állapotokról Krúdy Gyulától kapjuk, aki — szerencsénkre — nemcsak a budai és pesti, különösképpen az óbudai kiskorcsmák és kávéházak színpompás rajzait építette bele műveibe, hanem szülővárosáét, gyermekkora és ifjúsága rajongott Nyíregyházájáét is. Tőle tudjuk, hogy a városban az 1880-as években a „legeurópaibb hely” a Gre- dig—Tesler—Hősig svájci bevándorlók által létesített cukrászda volt a takarék- pénztár akkori épületében, s nem véletlenül telepedett föléje a város Úri Kaszinója. De a legforgalmasabb hely talán nem ez volt az akkori időkben, hanem a nagyvendéglő, melyet Krúdy így mutat be: „A nyolcvanas években Nyíregyházán, azon a helyen, ahol most a vármegyeháza kertje áll a világháború hőseinek emlékművével: egy nádfödeles, földszintes nagyvendéglő terpeszkedik, amely külsejében hasonlított a pesti Két pisztolyhoz, mert a kőművesek Magyarországon akkoriban minden vendégfogadót a Két pisztoly mintájára építettek. Tágas, szalmás udvara volt a nagyvendéglőnek a kocsik számára, lóistállóiban huszonnégy pár ló fért el. Apró, vasráccsal ellátott ablakai mögött gyakran hangzott Benczi Gyula társulatának muzsikája, mint Szabolcsban nagyzolva a híres prímás cigány bandáját nevezték.” Krúdy arról is tudósít bennünket, hogy Benczi Gyula, a híres prímás éppen külföldön van, nyugat-európai körúton, Berlinben, a Rajna menti városokban, Frankfurtban, Magdeburgban, Erfurtban, aztán Brüsszelbe és Párizsba készül. Nyíregyházi gazdája, a nagyvendégfogadó bérlője, Rózsakerti József azonban figyelemmel kíséri Benczi külföldi szereplését is, hiszen járatja a Berliner Börsen Courir-t, amely beszámol a magyar prímás sikereiről is. Benczit a nagyvendéglőben sógora, Dombi Laci helyettesítette, nem nagy sikerrel. Volt a városban egy Európához címzett emeletes szálloda is, amelyik szintén Ró- zsakertiék bérleménye volt. Erről azt közli Krúdy, hogy oda nem szálltak a budapesti hírlapírók és más vendégek, akik a hírhedt tiszaesz- lári vérvád-per miatt érkeztek Nyíregyházára, mert a szálloda az antiszemiták „vé- konyerszényű, de annál öblösebb hangú korteseinek a tanyája volt.” Egyébként ez „a lármás, keserves káromkodástól visszhangzó” Európa „nagyvilágias szálloda” volt, s Krúdy tapasztalatai bőségesek voltak a minősítés hitele szempontjából. Feltehetően vetekedett az előző venégfogadókkal a forgalom szempontjából á Hárs-
