Kelet-Magyarország, 1982. január (42. évfolyam, 1-26. szám)
1982-01-30 / 25. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLET FEBRUAR 2-AN, 125 EVE SZÜLETETT HOLLOSY SIMON FESTŐMŰVÉSZ, A NAGYBANYAI MÜ- VÉSZTELEP EGYIK ALAPÍTÓJA ES VEZÉR- EGYENISEGE. ALÁBB KÉT KEPEVEL EMLÉKEZÜNK. TENGERIHANTAS ÖNARCKÉP Orsóval Emil': Ál öltözőben Végre. Csak állsz egy pillanatra. Hogy nem néznek már: szinte jó. Füledben zúg az este tapsa. Csak állsz. Ébren aludni ,■ volna jó. Zümmög a színház, siker záporoz, Szemed rátéved a nyitott szerepre. Átnézel rajta és továbbtolod. Egykedvű holmik, tégely és üvegcse. A folyosón futás még, csapkodások. A*mű megfoghatatlan illata. Milyen meleg hevít. De fázol. Egészen elborít a pillanat. Aztán tükröd kilép • a félhomályból. S a smink alatt fölismered magad. Győri László: ^^rlŐk Ahol mi lakunk, arra van észak. Ahol a lámpa ég. Gyújtjuk a lámpát: éjszaka, süvölt a szél, a sarkvidék, és megmart ebként ugat a fóka, a rozmár agyara töri a lélek nagy jegét. A szobában a lámpafény, mint a fákon a zöld moha. Virraszt, világít, arra ég, amerre észak csillaga, Lakások, házak pólusa, vakít a kiadó szoba: lépteidet hogy el ne vétsd. Rózsa Endre: M/'g a vaskályha parazsa kihűl Késő éjszaka. Váróterem csöndje. Ősz férfi horkol. Gyökérből kifordult odvas törzse a rácsfogsorú, orv pult árnyában nyugszik. Foszló posztumusz lomb; kék cigarettafüst bóklász fölötte. Mellette kérges, mohos öreg. néne feszeng, bóbiskol, neszez földre nézve: lába tövén két batyu-gomba kuksol. Anyja ölén egy hánykolódó kislány holdas tükrü tavat szunnyad magából, mely széttörik, álmát kettéhasítván. S légyszenny-tejutas mennyezet... A lámpa fénybuborékja esdeklőn világol: szeretne csillag lenni, égre szállna. 1982. ’Január 30, II ___________HOST LEHNE 80 BYES____________ „Pali" — az álomlovag A színpadon Mezey Máriával Az egyik legszebb magyar (érfiszínésznek tartották. Ezért leggyakrabban snáj- ding katonatiszteket, elegáns szélhámosokat, lecsúszott dzsentriket alakított. Legtesthezállóbb szerepe Noszty Feri volt a Noszty fiú esete Tóth Marival filmváltozatában. De éppoly ideális Jókai- hős volt (Fekete gyémántok. Az új földesúr), mint Heltai- vagy Zilahy-figura (A 111-es, Két fogoly). Azt már kevesebben tudják Jávor Pálról, hogy alkatától idegen drámai szére- pekben is bizonyított: Peer Gynt volt, és Rank doktor a Nórában, Nagy István a Tanítónőben, és Petrucchio A makrancos hölgyben. Kár, hogy ezeket a színpadi szerepeit nem őrizte meg számunkra a filmszalag. Pedig Jávor Pál színpadi pályafutása is jelentős volt. Az aradi születésű művész a Színművészeti Akadémiára járt, majd 1922-ben elvégezte az Országos Színészegyesület iskoláját. Több fővárosi és vidéki színház után 1930-ban már a Vígszínház vezető művésze. A vígszinházi tagság rangot jelentett abban az időben. Jób Dániel igazgató korszaka ez, amikor a szín-, ház népszerűsége — kialakult művészi stílusa és erős társulata folytán — tetőpontján áll. Olyan művészek szerepelnek itt, mint Hegedűs Gyula, Gombaszögi Frida, Rajnai Gábor, Góth Sándor, a fiatalok közül Dayka Margit, Perczel Zita, Makay Margit, Ajtay Andor. Jávor ebben a nagynevű társulatban is megállja a helyét. Vígszínházi öt évéhez jelentős színpadi szerepek sora fűződik, köztük Essex (Bruckner: Angliai Erzsébet) és Nagy István (Bródy: Tanítónő). 1935-ben történik a „nagy robbantás”, a Nemzeti Színház új vezetője, Németh Antal átcsábítja a vígszínházi társulat jelentős részét, köztük Jávort', aki Párizsban kapja meg a szerződési ajánlatot. Jávor nemzeti színházi szerződését a szakma némi gyanakvással fogadta. Túlságosan szépfiúsnak és bon- viván-alkatúnak (mit tesz egy színész életében a szerepséma) találták ahhoz, hogy az ország első színházának legyen tagja. Jávos azonban, ahogy Magyar Bálint írja: „rácáfol a sanda jóslatokra. Németh Antal nyomban a mélyvízbe dobja, a remekül összetanult színészpáros, Ödry és Bajor Gizi közé harmadiknak, a Váljunk el !- be ... Nála is beigazolódott az az elgondolás, hogy a tehetséges művészt az állandó munka, a folytonos játszás fejlődéshez segíti. Jávor, aki kissé hányaveti játékmodorával lett népszerű, negyvenévesen beérett, sok reményre jogosító jellemszínésszé fejlődött”. (Magyar Bálint: A Nemzeti Színház története.) Ennek egyik legékesebb példája Ibsen Nórájának Rank doktora, amelyet harmincöt- .ször játszott el (ez abban az időben sikerszériának, számított). Jávor igazi népszerűségét a film hozta meg. Már az 1929- es — utólag hangosított — némafilmben, a CSak egy kislány van a világon-ban osztatlan sikert aratott. Az első magyar hangosfilm, az 1931-ben készült A kék bálvány ugyan csúfos bukás, de Jávor népszerűségének ez már nem árt. Több mint tíz éven keresztül a magyar filmek elsőrangú sztárja. Ez indítja arra, hogy külföldön — Amerikában — is szerencsét próbáljon. Számítása azonban nem válik be (bár több filmet forgat), ezért halála előtt két évvel, 1957-ben visszatér Magyarországra. A sors iróniája, hogy a Nemzeti Színház tagjaként hal meg. A háború előtt több mint ötven filmet forgatott, alakját is ezek őrizték meg számunkra. A Halálos tavasz, a Noszty fiú esete Tóth Marival, a Dankó Pista, a Kerek Ferkó, a Nem élhetek muzsikaszó nélkül, a Hyppolit, a lakáj, Az új.földesúr, a Valamit visz a víz, az Elnökkisasszony mind-mind hozzájárultak ahhoz az egyoldalú Jávor-kép kialakulásához, amelynek a „legszebb férfiszínész” skatulyát is köszönhette. Mindig «zákáSztott olyan volt, amilyennek a közönség a szerepet elképzelte. És játszhatott akármit, „a Pali” volt, a testet öltött illúzió. Az álomlovag. Akár mint gróf, akár mint bankfiú. Akár mint kurtanemes, akár mint selyemfiú. Csak ilyennek hitte el a közönség mindegyiket, ahogy benne megjelent, semmiképp sem másnak ... Mert ő volt „a Pali”. „A Pali” — Jávor Pál — január 31-én lenne 80 éves. Ebből az alkalomból is érvényes Thurzó Gábor óhaja: „A búcsúzó Rank doktort nem szabad hogy eltakarja „a Pali” ... fa-vendégiő is, a hozzá kapcsolódó színkörrel. A Hársfa is a régi piactéren állott, miként a nagyvendéglő. A fogadó „udvarán a színes papírrongyokkal teliragasztott faszínház, melynek gerendái életveszélyesen recsegtek, amikor a vándor színtársulatok jóllakás céljából a Peles- kei nótáriust tűzték ismét és ismét műsorukra.” Említ Krúdy egy Betyár- kávéházat is, amelyik szintén a piactéren állott. Közel volt ide a Vörös Tehén. „Ez is kávéház. volt — írja Krúdy —, mégpedig olyan kávéház, hogy meszesgödrök voltak előtte, és megesett, hogy a kávéházi verekedő egyszerre csak azon vette észre magát, hogy nyakig a meszesgödörbe dobták, ha a túlerő a Vörös Tehénből kivetette.” E nevezetesebb helyek mellett szóba kerül még néhány, második vonalba sorolható korcsma is Krúdy- nál. így a „Zabolch vezérhez címzett kis korcsma”, ahol a „vármegyei tisztviselők fordulnak meg gábelfrüstökön”, s ahol „este a macska egeré- szik”. Azután a nagybajuszú Jurás vendéglője, amelyik inkább a hivatalnok osztályé, amelyik az alkonyati órákban „a legolcsóbb szórakozással, kuglizással tölti ott idejét, savanyú bort mértékkel iddogálván”, időnként a vendéglős híres fokhagymás pirítósa után is megnyalva a száját. „Ugyancsak a polgári osztályból telnek a többi korcsma-nevezetességek látogatói is” — írja Krúdy. Ilyen a Mácsánszky Rigó-ja, a lutheránus templom alatt, ahol Santroch Alajos kántor és dalárdái karnagy viszi a vezérszólamot. Említésre kerül még Krú- dynál a Sas-, Bundi- és a Zsandár-korcsma is, s végezetül a Kiskorona nevű serház. Lényegében a városhoz tartozott „a sóstói fürdőcske ásványvízszagú vendéglője” is, a gyönyörű, régi sóstói erdő közepén. Itt „a legnagyobb étvággyal volt szokás enni, a legmohóbb szomjúsággal inni, és a májustól októberig tartó majálisokon a legduhajabb kedvvel mulatni”. A szabolcsi urak a várostól pár kilométerre eső fürdőhelyi vendéglőben olyan mulatozásokat csaptak, hogy hozzájuk képest a balatonfürediek „kismiskák” voltak. Emlékezését Krúdy 1924- ben azzal fejezi be: „körülbelül végeztünk azokkal a szórakozó helyekkel, ahol a régi nyíregyháziak tönkremehettek volna”. Izgalmas feladat lenne most Krúdy nyomán elindulva elhelyezni a felsorolt vendéglőket Nyíregyháza térképén és összeszedni azokat az adatokat, amelyek alapján egy teljesebb művelődéstörténeti képet rajzolhatnánk a 100 évvel ezelőtti Nyíregyháza társaséletéről, szórakozásáról, vendéglátásáról. Most azonban nem ezt tesszük, hanem visszább megyünk az időben, a városi vendéglátó kultúra bölcsőjéig, kezdetéig. Az 1880-as években ugyanis már több mint százéves múltja volt a városi vendéglátóiparnak. A kezdetek egészen a város újratelepítéséig nyúlnak vissza. A betelepülés után közvetlenül, 1757-ben a földesuraság részéről Nyíregyháza, illetve a lakosok részére előírott kötelezettségek között olvasható, hogy „a városbeliek mind magok mostani, mind pedig jövendőben az uraság jövedelmének gyarapítására szükséges épületeket, vendégfogadót, mészárszékeket, kereskedőknek való boltokat az uraság rendelése szerint tulajdon költségekkel és fáradtságukkal építeni kötelesek. A telepítési szerződés értelmében a város lakosai a földesuraktól bérelték a királyi kisebb haszonvételi jogokat is, s e jogok hasznosításában maguk is érdekeltek voltak. Mivel e beneficiumok közül éppen a korcsmáltatás volt a legfontosabb, mert leginkább jövedelmező, a város népe nem tartotta sérelmesnek, amikor a földesuraság szorgalmazta a korcsmák, vendégfogadók megépítését. Ma még nagyon keveset tudunk arról, hogy a XVIII. század utolsó harmadában és a múlt század első felében hogyan jöttek létre ezek a vendéglátási egységek, s hogyan hasznosította azokat a város. Koroknay Gyula szerint a telepítés (1753) előtt is működött már Nyíregyházán, az északi és déli városszélen korcsma, s talán a mai Kossuth téren, a mai szálló helyén már ekkor állott az ún. középső korcsma is, melyet Koronának is neveztek, ezek az adatok azonban jnég további vizsgálatot igényelnek. A földesuraság kezdeményezésére Nyíregyháza-Sóstón a fürdő és vendégfogadó építése az 1820-as évek elején történik meg. A város nem sokkal ezután, 1826-ban, miután az örökváltság során kezéhez váltotta a földesura- ságtól a királyi kisebb haszonvételeket is, a benefici- umhoz tartozó korcsmákról és vendégfogadókról leltárt készíttetett. Fennmaradt egy árjegyzék is egy évvel a leltár készülésének ideje előttről, 1825-ből. Ez az árjegyzék, melyet a város által kijelölt bizottság állított össze a város és a sóstói vendégfogadók részére, pillantást enged a vendéglátás gasztronómiai kultúrájának színvonalára is. A város saját vendégeit hosszú időn keresztül az akkor eléggé elterjedt szokás szerint családiasán, a városházánál látta vendégül, a városi konyhán, melyet mensá- nak is neveztek. De itt étkeztek a város vezetői is, mivel többségüknél odahaza nem volt háztartás, hiszen a feleségek, a család tagjai gazdálkodtak, dolgoztak. A városi konyha 1761-től egészen 1818-ig működött. Étkeztek a konyhán átutazó idegenek is sokáig, mivel a városban ekkoriban „semminemű fogadásokra s felszolgálásokra alkalmatos rendszabások” nem voltak. Átutazó vendég viszont már gyakran lehetett, hiszen 1778-tól Nyíregyházán postaállomás működött. Sok haszna volt énnek a városi konyhának, hiszen ott a város vezetői, polgárai értékes kapcsolatokra, ismeretségekre tettek szert. De természetesen volt bőven tennivaló még a városiasodás, ezen belül a vendéglátó kultúra fejlesztésében Nyíregyházán. Nem véletlenül írta 1838-ban egy utazó a Társalkodó-ban a várossal kapcsolatban, hogy Szabolcsban azért is nagy a hátramaradás, mert „a megyének művelt, nagyobb városa, honnan a műveltség jótékony sugárai az egészre eláradhatnának, nincs”. A „műveltség jótékony sugári” bizonyára nem elsősorban a vendéglátóipar városi létesítményeiből voltak remélhe- tők, de hogy az élénk városi társasélethez nélkülözhetetlenek voltak itt is, mint mindenütt, az is kétségtelen. Mi több, a múlt század első felében a nyíregyházi társas művelődés intézményi lehe- hetősége nagyon is összekapcsolódott a vendéglátóipari létesítményekkel. Ennek világos bizonyítéka már az is, hogy a korban általában nagy jelentőségű eseménynek számító és a társadalom minden felnőtt rétegét érintő táncmulatságok, bálok rendezése Nyíregyházán is csak a nagyvendégfogádó tánctermében, vagy az epreskerti vendéglő „szálájá- ban” volt lehetséges. Nem sokat tudunk a korabeli nyíregyházi bálokról, de az oda vetődő színjátszó társulatokról sem. Ám az intézkedések a gyakorlati életre, szükségletre készültek min-» den bizonnyal, így önmagukban is bizonyítják, hogy a vendéglátóipari szolgáltatás és a kulturális szórakozás, színházi élet akkoriban lényegében egybefonódott a városban. Hársfalvi Péter KM
