Kelet-Magyarország, 1982. január (42. évfolyam, 1-26. szám)
1982-01-28 / 23. szám
1982. január 28. Kelet-Magyarország 3 Gyógyító figyelmesség G yógyít a csend, a nyugtató környezet, az orvos türelme, az ápolónők kedvessége. Néha, sajnos, pont ezek hiányoznak. Késlelteti a gyógyítást, zavarja a gyógyító munkát a kellemetlen zaj, a hangoskodás, amivel sajnos kórházainkban néha találkozni. Esetenként ezek a hangoskodik, a kórházakban felújítást végző munkások: kőművesek, festők, üvegesek, akik nincsenek tekintettel a környezetükre. Legutóbb egy ilyen kellemetlen han- koskodásnak voltam szem- és fül tanú ja a nyíregyházi Sóstói úti megyei kórházban. A folyosó egyik szobájában tartott a szívgondozás, két szobával odébb egy üveges nagy robajjal végezte munkáját. Halkabban is tehette volna ... Egy másik emeleten, amíg az egyik szobában intravénás injekciót adtak az egyik betegnek, s a mellette lévő ágyon aludt a társa, a folyosón csaknem dalra keltek, fütyültek az ott dolgozó munkások. Nem régiben zajlottak le kórházainkban, egészségügyi intézeteinkben az ifjúsági parlamentek, amelyeken orvosok, egészség- ügyi középkáderek, ápolónők, a harminc éven inneniek tanácskoztak a gyógyítás teendőiről, legszentebb hivatásukról, a beteg szolgálatáról. Nyíregyházától Fehér- gyarmatig, a gyógyszertári központtól a KÖJÁL-ig ezeken a fórumokon csaknem kétezren vettek részt Nem passzív résztvevői voltak a tanácskozásoknak: 157-en mondtak véleményt közös dolgaikról. Sokan, akik nem vettek részt, írásban juttatták el észrevételüket, javaslataikat, gyógyító munkát jobbító szándékaikat az illetékes vezetőknek! Nehéz lenne akárcsak felsorolni is, mi mindenre terjedt ki a fiatal egészségügyiek figyelme. Nyíregyházán a megyei kórházban különösen a tudományos munkában elért sikereikről szóltak. Ezzel is a gyógyítást szolgálják. Tizenhat kitűnő dolgozat született a gyógyító munka javítására. A nyelvtanulás fontosságáról beszéltek Kisvárdán, KlSZ-alapszervezet alakítását sürgették a KÖJÁL- nál, és a tudományos munka iránti igény felkeltése volt a téma. Kimagasló tudományos eredményekről számoltak be a mátészalkai ifjúsági parlament résztvevői. Szóvá tették viszont az ápolók alacsony bérét, melynek rendezésére ígéretet kaptak. A megyeszékhely több egészségügyi intézményében a védőnők munkaruhával kapcsolatos gondjainak megoldását sürgették. Figyelmeztettek az ötnapos munkahéttel összefüggő teendőkre. Több helyen szóvá tették a helyettesítési díj megoldatlanságát. Javasolták, hogy az egészség- ügyi főiskola kihelyezett osztályt létesítsen a városban. Az ifjúsági parlamenteken csaknem kétezren voltak. Jórészt az ő elégedettségüktől vagy sérelmeiktől, örömeiktől és gondjaik megoldásától is függ, hogy van-e gyógyító csend a kórházban, és türelem a betegekhez. Farkas Kálmán A Ganz Műszerművek nyírbélteki gyáregységében a közelmúltban új, korszerű berendezett üzemi ebédlőt adtak át. (G. B.) RÓZSA NÉNI, MEG Á MŰTÓKÉS _______ Jönni MINDEN REGGEL.. Á nagyecsedi Medicorban Mi az, ami itt az ecsedi üzemben az első pillanatban lenyűgözi, magával ragadja a látogatót? S mi az, ami távolból is melenget, ba felidézem a találkozásokat, beszélgetéseket a Medicor Művek Debreceni Orvosi Műszergyárának nagyecsedi telepén? Nem lehet más, csakis az a családias hangulat, mely mindenütt uralkodik, szalag mellett és raktárban. lye. Mi volt a legnehezebb? — Maga a pontos idő, hogy minden reggel jönni kell, fegyelmezetten, akármi történik is. Eleinte legalábbis. Aztán meg a mpnkát szpkni. Hogy'így fogjam, mieg úgy. De csak belejövünk. Fő, hogy jó a hangulat. Nyugtatják a többiek, hogy hiszen most is az, itt nem az év számít. Magas felkészültséget igényel — Kezdetben nagyon boldog voltam — emlékezik a jó egy évvel ezelőtti eseményekre Szabó Sándor, a telep vezetője — ha egy ács jelentkezett munkára. Vagy bármilyen szakmunkás, aki valaha is látott műszaki rajzot. Az orvosi műszergyártáson belül ugyanis a kézi acélműszerek gyártása az egyike a leginkább munka- igényes folyamatoknak. Igen nagy az élőmunkaigénye, ugyanakkor jó a piaca — Irak, Irán, Ciprus, az NDK — hogy csak néhány partnert említsek. Igen magas szakmai felkészültséget, kvalifikált és átprogramozható tudást, műszaki intelligenciát, szakmai kultúrát kíván. Ezt próbáltuk itt Nagyecse- den megteremteni — a semmiből. A kezdet kezdete után fokozatosan arra is kijött a lépés, hogy a szakmai képzésre alaposabban fölkészüljenek. Sőt, most, jó egy év eltelte után már arra is kiterjedt a központ figyelme, hogy nagyecsedi dolgozói általános műveltségének bővítésével, kulturált szórakozásának, művelődésének feltételeivel törődjön. Átutalták a tanácsnak... Változatlanul jó a kapcsolat a telep, illetve a téesz és a tanács között. Ezt igazolja például a kulturális rendezvények közös finanszírozása — a Medicor-telep dolgozói egy kommunista műszak bérét utalták át a tanácsnak közművelődési célokra. A következő lépcső pedig a nagyvállalati támogatás: addig, míg jobb megoldást nem találnak, a Medicor a művelődési házban rendez be egy termet, modern bútorzattal, szakkönyvekkel, folyóiratokkal a gyár dolgozónak. Szabó Sándor rokonszenvesen így fogalmaz: — Nagy múltról nem tudok beszámolni. Nekünk csak jelenünk van. Tegyük hozzá: meg jövőjük! Baraksó Erzsébet Hiányzik a háttér Vadgazdálkodás Szabolcsban — Régen — mondja Pla- vecz János megyei fővadász —, úgy mondták, hogy isten ajándéka a vad. Lehet, hogy a kevés vadász és a sok vad miatt ilyen érzés alakulhatott ki az emberekben, ám napjainkra, alaposan megváltozott a helyzet. Az arány fordított lett: most a vadász sok és a vad lenne kevés, ha nem foglalkoznánk vadgazdálkodással. Szabolcs-Szatmár megyében fácántenyésztéssel foglalkoznak, mert kiderült: ez tud a legjobban alkalmazkodni mesterséges körülményekhez. Kísérleteztek fogollyal is, de ez nem vezetett sikerhez. — A fácántenyésztés költségei nagyok — magyarázza a fővadász —, ez pedig oda vezetett, hogy a passzióból gazdálkodás lett, tetemes kiadásokkal és természetésen bevételekkel. Tavaly mintegy 95 ezer naposcsibét vásároltak tenyésztés céljából, s ez tekintélyes mennyiség, még a 10—12 százalékos nevelési veszteséget is figyelembe véve. Tehát jóval több, mint nyolcvan- ezer fácán került ki a „vadászmezőkre”, és ezek közül 50—55 ezer darabot lőttek, és lövettek ki, vagy fogtak be élve, hálóval. A vadak listája azonban ezzel még korántsem teljes, mert tízezernél sokkal több balkáni gerle, több ezer vadkacsa, 330 darab őzbak, sok száz nyúl is puskavégre akadt. Ebből a mennyiségből jött aztán össze a feltehetőleg rekordnak számító több, mint 10 millió forintos árbevétel, amit a megyei vadász- társaságok könyvelhetnek el. A pénzre pedig nagy szükség van. Ahhoz, hogy a vad- gazdálkodás vaílóban gazdaságos legyen az szükséges, hogy például a fácánállomány mintegy harmadát külföldi (ez esetünkben nyugatit jelent), vadászok ejtsék el, mert csak az ő valutájuk teheti kifizetődővé a fácánok felnevelését. A vadásztársaságok említett pénze pedig abban kap jelentős szerepet, hogy segítheti a vadászathoz szükséges háttér — például a kulturált szállások — kialakítását, mert a magánházakon kívül, még a nem is nagy igényű külhoni vadászok számára sem jut kielégítő lakóhely. Hogy a helyzet javuljon, 1982-ben a tervek szerint tíz vadászházat építenek, vagy újítanak fel a vadásztársaságok. Miért oly fontos mindez? Egy jó vadászcsoport minden egyes vadászattal töltött perce 300 forintot jelenthet, s egy olyan kétnapos puskaro- pogtatás, amilyen például nemrég a balkányi Nimród társaság rendezésében lezajlott, a lelőtt 1100 darab fácánnal, százezreket jövedelmezett. Az ilyen teríték pedig, ha nem is mindennapos, de nem is tartozik a ritka események körébe. (speidl) A fregoli főnök Negyven esztendő a vasúton — Jól hallotta, én 1937 óta tényleg állomásfőnök voltam, hetvenkilencig, amíg nyugdíjba nem mentem, de már előtte is, hét évig utazó szolgálatosként jártam a vonatokon — nyugtázza szíves szóval értesülésemet Nagy András, akit pátrohai lakásán kerestem fel. — Azt is tudom, hogy nem akármilyen megbízatás volt ez. — Nem bizony! A debreceni igazgatóságnál minden beosztásból van egy tartalék, aki beugrik, ha valahol, valaki beteg, vagy szabadságra megy, én voltam a beugró Kézzel-lábbal L L assan döcögött a vonat a szatmári tájon. Az utasokkal zsúfolt kocsiban egy fülke ajtajához préselődve gyötrődtem. Odabent vidám volt a hangulat. Idekint a folyosón fojtogató füst és sörszag terjengett. — Tunyogmatolcs következik, engedjen! — rivallt rám egy furakodó utas. Egyidejűleg hirtelen kinyílott mögöttem az ajtó, bezuhantam. — Maga szerencsétlen, még lever a lábamról! — förmedt rám egy kifelé igyekvő nénike. A kupéban nagy hahotával fogadták furcsa „belépőmet”. Sebaj! Sajgó tagjaimmal leülhettem végre. Kisvártatva elcsitult a vigalom s megszólalt egy szöszke lány: — Bácsi, kérem, hogy volt tovább a burgaszi eset? A megszólított tömzsi férfi elvigyoro- dott: — Hol is hagytam abba? — kérdezte mély borízű hangon. — Ott, ahol városnénémethez. „Sprechen sie Deutsch?” „Nur sehr wenig”. No lám, boldogulunk valahogy gondoltam reménykedve. „Ich bitte Hu ... u .. un- fleischsupe”. Ám erre a pincér megkukult, majd elször- nyedve rikácsolta: „Hu...u .. nd? Vau-vau?” A közeli asztaloknál kuncogtak a vendégek. (A fülkében is.) Hát hogyne, amikor a pincér felcserélte a tyúkot a kutyával! Nem Hund! Hun! Vagyis tyúk! Kot-kot kot- kodács”, magyaráztam kézzel-lábbal. A viharos jó kedv közepette nyikorogva fékezett a vonat. A kalauz beszólt a fülkébe: „Fehérgyarmat következik”. A mesélő hirtelen összekapkodta holmiját és indult kifelé. Egyik útitárs vihogva megkérdezte: — Hogy kérte a seréspörköltet a bácsi? A válasz már kintről hangzott: — Röfögtem, mint a disznó ... Szórakoztatónk ezzel eltűnt az utasok forgatagában, dg» Zajtai Antal állomásfőnök. Nincs olyan állomás az igazgatóságban, persze csak a kisebb helyek, ahol meg ne fordultam volna. Volt, ahol csak néhány napig, de egyszer például Leveleken fél évig helyettesítettem. — Ekkora változatosság nem válik unalmassá ilyen hosszú idő alatt? — Dehogy válik! — legyint mosolyogva a dús, ősz üstökü, tagbaszakadt öregember. — Soha nem untam meg. Mindenütt ismerős voltam, mindenhol akadt jó emberem. És jó pénzt is hozott az a sok járkálás. lyen pótlék ... olyan pótlék ... jól megfizettek. A nyugdíjam is összejött négyezren felül. De dolgoztam is rengeteget. Ha hiszi, ha nem volt olyan év, több is, hogy 365 napot szolgáltam. — Nem szokatlan most már állandóan itthon? — Eltelik a nap. Most éppen metszegetem az almafáimat, van egy kis szőlőm is, végre gazdája van. A vasút? sóhajt önmagát kérdezve. — Van már egy éve is, hogy vonaton ültem. Képünkön: „ ... most éppen metszegetem az almafáimat.” Mintha egy népes família hívott volna meg vendégségbe. Derűs, nyugodt a hangulat, látszik, hogy errefelé még most kezdik elsajátítani az efféle fogalmakat: munkafegyelem, szakmai kultúra, informális kapcsolatok. És mi sem természetesebb, jellemzőbb erre a családias hangulatra mint az alábbi csendélet a raktárasztalon: két stósz orvosi műszer becsomagolva, szállításra várva, az egyiken Laosz, a másikon Szovjetunió felirat — a két célállomás — s mellettük egy konyhai lábosban az uzsonnáról maradt tej, kenyér ... Á nagymami első munkahelye Jóízű beszélgetésbe kezdünk Homonyik Bélával, aki szakszerűen kisállatfogó-csí- pőt készít, azaz valami foghúzó alkalmatosságot — állatorvosoknak. Kedélyes béke az arcán, láthatóan jól érzi itt magát, szereti amit csinál, tehát kedvvel, széles mosollyal dolgozik. Maszek üzletet hagyott ott a gyárért. — Az eredeti szakmám mezőgazdasági gépszerelő — magyarázza. — így, ha az orvosi műszergyártáshoz sok közöm nem is volt, mégiscsak gépipari szakmával jöttem, ami itt nem hátrány. Meg aztán úgy van az, hogy én már annyit gürcöltem, amennyit csak lehet. Mondhatom, megvan mindene a családnak, hajtottam érte eleget. De hát az évek mennek, és nem muszáj tönkretenni magam. Itt kulturált körülmények között dolgozom, zárt helyen, védik az egészségemet, s ha lejárt a nyolc óra, azt csinálok, amit akarok. A műtőkés legalább tizenöt műveletet igényel. Ennyi kézen megy át, míg csomagolható. A gyártási- sor egyik állomása Varga Lajosné, Rózsa néni, akire mostanában a fi- nomfenés jut. — Mondom is a telepvezető elvtársak — kezdi, kis méltatlankodással, csipkelődéssel — nem az én kezemnek való ez. Tessék nézni, ha nem nyomom rá egészen a kőre, néha beremeg. Hát, hiába, nagymama vagyok már, nem húszéves ... Unokák mellől jött el dolgozni, ez az első munkahezés közben a bácsi elmaradt a csoportjától és eltévedt. — Aha! Hát úgy esett a dolog, hogy jártamban-keltemben a Fekete-tenger partjára vetődtem. Megszomjaztam, meg is éheztem. Betértem egy pompás étterembe. Ott már hemzsegett a sok turista. Leülvén egy szabad asztalhoz, megszámoltam leváimat. Jutott belőle jó ebédre, még maradt ajándékra is. Kigondoltam, hogy a szokatlan bolgár koszt után valami jó magyaros ételt kérek. Jött is hamarosan a pincér. „Tyúkhúslevest és sertéspörköltet kérek”, adtam fel a rendelést. A felszolgáló motyogott valamit s elkomorodva bámult rám. Mit mondhatott? Szinte meggárgyultam a tanácstalanságban. Kínos percek múltán felderengett előttem, hogy a pincér nem ért magyarul én meg bolgárul. Ámde én konyítok valamit a
