Kelet-Magyarország, 1982. január (42. évfolyam, 1-26. szám)

1982-01-23 / 19. szám

HÉTVÉGI MELLÉKLET 1982. január 23. Élő történelem Gondolatok egy megyei dokumentumgyűjtemény olvasásakor A diplomácia titkos irataihoz hasonló izgalom­mal veheti kezébe a történész és a történelem iránt érdeklődő A munkásság és parasztság élete és moz­galmai Szabolcs-Szatmár megyében 1886—1919 cím­mel (Hársfalvi Péter szerkesztésében) most megje­lent kötetet. Az itt közölt források és dokumentumok azért is igen értékesek, mert azóta annyi idő telt el, hogy a kor tanúi közül már alig-alig vannak az élők sorában. Az olvasmány azonban ma is nagy élmény: bepillantás a hatalom akkori kulisszái mögé, az alis- páni, főszolgabírói levelezésekbe, amelyek jól mutat­ják, milyennek ismerte, hogyan kormányozta az úri osztály a szabolcsi, szatmári, beregi népet. 1886. március 20. az első dokumentum dátuma: Sza­bolcs megye napszámos és cseléd népe megindul az ígé­ret földje, Amerika felé. Me- zőladány, Eperjeske, Tisza- mogyorós, Tornyospálca, Ara­nyosapáti vagyontalanjai más választás híján fogják meg a vándorbotot, vagy akarják megfogni. Nincs föld, nincs munka, legfeljebb krajcáros robot. És azonnal munkába lendülnek az alispáni, a Járá­si, a főszolgabírói hivatalok, a csendőrparancsnokságok: megakadályozni, mert mi lesz a földbirtokosokkal ingyen­munkás nélkül. A kivándorlás kezdeteivel és a századvégi agrárszocia­lista mozgalommal kapcsola­tos forrás- és dokumentum- gyűjtemény mindvégig érde­kes, izgalmas történelmi, szo­ciográfiai és a néplélekrajzi olvasmány. Nem véletlenül: Szabolcs az agrárszocialista mozgalom terjedésének kitű­nő táptalaja volt a múlt szá­zad végén — a látástól vaku- lásig való munka, az éhhalál­hoz sok, a megélhetéshez ke­vés napszám, a birtokok har- mados-negyedes művelése és még ezért a lehetőségért is uzsora, meg az ezen felül kö­vetelt pap- és a tahítótaftás. Csoda-e, ha Szakoly, Apagy, Levelek, Oros meg a Tisza menti falvak földmunkásai között eleven érdeklődésre találtak az itt munkát válla­ló hódmezővásárhelyi, szen­tesi kubikosok, a pestkörnyé­ki iparosok harcra bátorító szavai, meg a néhány pél­dányban a megyébe került Földművelő című Várkonyi- féle szocialista lap cikkei? Egész falvak olvasták a jogot követelő írásokat, terjedt ház­ról házra az agrárszocialista mozgalom futótüze, amely hónapok alatt kiváltott egy­fajta, az egész megyére szóló nyomor- és éhségellenes tün­tetést, amely már-már a ha­talom alapjait ingatta meg. Mit állíthatott ezzel szem­be a monarchiabeli, úri Ma­gyarország? A csendőrszuro­nyokat, az „agitátorok” kito­loncolását, a mindennemű csoportosulás megtiltását. Még Kämmerling, a gávai főszolgabíró is így írt az alis­pánnak: „A munkaadók se­gítsenek a bajokon, ne a ha­tóságoktól várjanak szuro- nyos segedelmet... most kell tekintetes alispán úr a bajon egy radikális kúrát csinálni, még nem késő, még a nép csak kér, csak rimánkodik... De ha bajaik orvoslást nem fognak nyerni, nem állok érte jót, hogy tettlegességre is nem fognak-e vetemedni...” Földmunkás egyletek ala­kulnak sorozatban. Nyírkárá­szon a szabolcsi agrárszocia­lista mozgalom legélesebb nyílt összecsapására került sor a fennálló renddel: hozzáfog­tak az úri birtokok kiosztá­sához. Itt már vér is folyt, a csendőrség kevésnek bizo­nyult, katonaságot kellett ki­vezényelni. Szabolcsban az ősi elnyo­más és kizsákmányolás ellen lázong a nép, amely tűrhetet­lennek látja helyzetét és se­gíteni akar magán, bár nem tudja pontosan a módját. Lá­zong, elkeseredett, az életével sem törődik, kész a véres harcra. E kötetből is kiviláglik: tel­jes a nép jogfosztottsága, a testi és lelki gúzs, a kiszol­gáltatottság. Werbőczy kímé­letlen törvényei osztanak „igazságot” 1514 és a század­elő között eltelt majd négy­száz év múltán is, mert e nagy idő során sem történt semmi, amit haladásnak lehet nevez­ni. Évszázadok keserve, dühe szorul az agrárszocialista mozgalomba. Most már tud­juk: ezért is radikálisabb Sza­bolcsban a forradalgm- tüze 1848—49-ben, 1918-ban és a felszabadulást követően. Ezt a századfordulót nevezi a korabeli krónika boldog békeidőnek. A monarchia agonizál, az emberek már nem bírják a testi-lelki el- nyomorodást, a kiszolgálta­tottságot mindenféle hata­lomnak, a kapitalizmus ki­fejlődése híján a középkori viszonyokat a földművelés­ben, az emberi élet minden területén. E magyar középkor tükrö­ződik az uralkodó osztály gondolkodásában, a haladás­tól való irtózatos félelmében. A megyénkben jó táptalajra lelt agrárszocialista mozga­lom célja: kitörni a jobbágy­ságból. Osztályharc ez a ja­vából akkor is, ha a konkrét küzdelem olykor messianisz- tikus köntösben jelentkezik, ha a követeléseket szelíd kö­nyörgéssel adja is elő a pór­nép. Hogy a bajokból semmit nem értett meg a magyar uralkodó osztály, az nagyfokú korlátoltságát jelzi. Különö­sen így volt ez Szabolcsban, ahol rendkívüli gazdasági, po­litikai érzéketlenségről tettek tanúbizonyságot a földjükkel, népükkel egyformán nem tö­rődő dzsentri patópálok, más­részt a pénzéhes birtokosok. Tudatos, vagy ösztönös volt-e a szabolcsi munkás- mozgalom a kezdetben? Erről lehet vitatkozni, ám azt hi­szem, a lényeg szempontjá­ból ez közömbös. Ösztönös volt a kivándorlás mozgalma, az éhes ember harca a ke­nyérért. A kezdetekben még bíznak istenben, a hivatalos egyházban, sőt a hatalmi hierarchiában is. Csak ami­kor mindenben keservesen csalódnak, amikor a pap is az urak érdeke mellé áll, mikor megkezdődik a véres leszá­molás, látják: csak saját ere­jükben bízhatnak. Aki vi­szont elveszti a reményt, az utolsó szalmaszálba kapasz­kodik: a szekták ópiumában keresi vigaszát. A szocialista tanok terjed­nek. Az emberek éjszakán­ként gyűléseznek, a kudar­cokból okulnak, vereség ese­tén mások viszik a stafétát tovább. Lehet még rosszabb a reménytelenül rossznál? E kötet is rámutat a sza­bolcsi munkásmozgalom szá­mos sajátosságára. Amilyen például az arányaiban megle­pő kivándorlás, vagy az, hogy a Tanácsköztársaság itt igen rövid életű volt, hiszen első­ként szenvedte el az inter­venció csapásait. Az ország más területeitől abban is kü­lönbözött ez a vidék, hogy itt nem volt adott a munkás- mozgalomnak az a háttere. mint a fejlett ipari körzetek­ben, de akár a szomszédos Hajdúság nagy településein, s a viharsarokban. Sajátosság még a nagyfokú társadalmi hátramar adottság, az írástu­datlanság, s a harc olykor valóban naiv módszerei. Mindez semmit nem von le őseink küzdelmének értéké­ből. Nem lehet múltunkra nézve szégyenkeznivalónk, hiszen -megyénk a maga mód­ján, lehetőségeihez képest mindig is bekapcsolódott az ország haladó szellemi áram­latába, a jobbért, az igazsá­gért, az új társadalomért. A Nyíregyházán most meg­jelent kötet, az eddig méret­ben, terjedelemben, nagyság­rendben előzmények nélküli gyűjtőmunka legnagyobb ér­téke, hogy megmutatja az ag­rárszocialista és a szélesebb értelemben vett szocialista mozgalom szerves összetarto­zását, a szűkebb szülőföld hozzájárulását a tágabb ha­za harcaihoz. Bátran használhatjuk a munkát a megyében, nyugod­tan léphetünk vele az ország szakmai közvéleménye elé is, hiszen nagy igényű tudomá­nyos megbízatásnak tett ele­get az alkotógárda, amikor a megyei pártbizottság felkéré­sére sajtó alá rendezte a me­gye munkásmozgalma doku­mentumainak első kötetét. Számomra különösen a ki­vándorlásról, a szabolcsi ag­rárszocialista mozgalomról szóló rész nyújt igazán kitű­nő élményt. Az új század kezdete, az el­ső világháború alatti időszak ugyancsak gazdag lehetőség a kutatónak. Az innen front­ra vezényelt szegény embe­rek, otthon maradt családjaik sorsa, a háborús években fo­kozódó nyomor, a vágóhídra küldött szabolcsi és az orosz katonák frontbarátkozása, az 1917-es orosz forradalom rá­juk és az itthoniakra gyako­rolt mély hatása vezetett el az őszirózsás forradalomhoz, a szervezett munkásmozga­lom Szabolcs megyei fellen­düléséhez és az 1919-es Ta­nácsköztársaság mindössze harminchét napja nagy’ tet­teihez. Tudom, egy válogatás soha­sem lehet teljes. Mégis sajná­lom, hogy a kötet forrás- és dokumentumanyaga szűk­markúbban bánt a fenti, az agrárszocialista mozgalmat követő időszak bemutatásá­val. A tanulságok felhasználha­tók a további kötetek készí­tésében. Minden olyan jelen­ségre figyeljünk, amely indo­koltan tartozik a témakörhöz. A dicséret szavai után — a teljesség kedvéért — ezt is el kellett mondani. Kopka János Reich Károly: Radnóti-illusztráció Még nem látta Velencét... VILÁGJÁRÓ EMBER-E KOVÁCS LÁSZ­LÓ FÖLDRAJZ—RAJZ SZAKOS ÁLTALÁ­NOS ISKOLAI TANÁR? ALIGHA VAN FÖLDÜNKNEK OLYAN PONTJA, AHOL NE LENNE ISMERŐS. SŐT, HA CSAK TE­HETI TÜRELMES, PONTOS MUNKÁVAL mindig elkészíti egy-egy föld­rész, ORSZÁG, VAGY VÁROS KICSINYÍ­TETT MÁSÁT IS. DOMBORZATI TÉRKÉ­PEK SOKASÁGA ÁRULKODIK „VILÁG- JÁRÁSAIRÓL” AZ ISKOLA SZAKTAN- TERMEIBEN, DE SAJÁT OTTHONÁBAN IS. A JAKI MŰEMLÉK TEMPLOM, A SÁ­ROSPATAKI VÁR ÉPP ÜGY MEGTALÁL­HATÓ KICSINYÍTETT FORMÁBAN, MO­DELLBEN, MINT A DIÓSGYŐRI KOHÓ. VAGY AZ AGGTELEKI CSEPPKŐBAR­LANG ... — Pedig akár hiszi, akár nem, még nem jártam külföldön. Elolvasok minden útiköny­vet, megnézek minden filmet, ami más tá­jakról, városokról szól. így történt, hogy az egyik alkalommal véletlenül tanúja voltam egy beszélgetésnek, amikor az olaszországi Velence egyik nevezetességéről folyt a tere- fere. A két beszélgető nem tudott megegyez­ni abban, melyik utca is van a közismert műemlék épület mögött. Akaratlanul szóltam közbe, hogy eldöntsék a vitát... Nem akar­ták elhinni, hogy soha nem jártam Velencé­ben ... Kovács László a Nyíregyházához tartozó Nyírszőlősi Általános Iskola tanára az isko­lai kirándulásokra is úgy készül fel, hogy már előtte képzeletben végigjárja az utat. Képekben gondolja végig a kirándulás moz­zanatait. Nem egyszer annyira átélte a kép­zeletben lejátszódó, bár a valóságban gyö­kerező, úti élményeket, hogy amikor eljutott a gyerekekkel és a nevelőtársaival a terve­zett városba, úgy tűnt, mintha már járt vol­na ott... Ez a különös vonzalma a természethez, a tájhoz tulajdonképpen előbb kezdődött, mint amikor a tanítói oklevél mellé, munka mel­lett levelező tagozaton Egerben a főiskolán elvégezte a földrajz—rajz szakot. Nyíregy­házán született, itt járt a középfokú tanító­képzőbe, ötvennégyben végzett. Innen első munkahelyére vezetett az útja, Nyírszőlősre, ahonnan azóta se mozdult. Most negyvenöt éves. Lakása Nyíregyházán, az Ifjúság utcán van, innen jár ki a szőlősi iskolába, busz- szal. ;. . ' — Először a Nyírszőlőshöz tartozó Brassó - bokorban tanítottam, amit később Jókai- telepnek, most pedig Csernyik-bokornak hívnak. Majdnem tíz évig éltem együtt a ta­nyai emberekkel és nagyon boldog voltam. Azért is, mert itt találkoztam a feleségem­mel, aki tanítónő. Itt született és nőtt fel az első gyermekünk, a két kislány. Azért is, mert nagyon megszerettem a tanyai embe­reket, akik bizalmukba fogadtak. A felesé­gemet, mivel odavaló, kevesen szólították ta­nító néninek, inkább Jucikénak, de a tisz­teletet mindig megadták. Most azoknak a gyermekeit tanítjuk, akiknek a szüleit a ta­nyai iskolában is tanítottuk. A gyermekek arcáról sokszor felismerjük a szülők vo­násait. A felesége azzal egészíti ki a tanyai boldog éveket, hogy soha annyi könyvet nem olva­sott el, mint akkor, mindenre jutott idejük. Főleg a két lányuk nevelésére. Pedig a ta­nyán a Kovács pedagógusházaspár volt nem csak a tanító, hanem a könyvtáros, a műsor­rendező, az önképzőkör-vezető és sok min­den, amivel a tanyai emberekhez kötődtek. Amikor a tanya villanyt kapott, a tanítói la­kásban kapcsolták be elsőnek a tévét. Es­ténként a szoba megtelt szomszédokkal. Ezt a családias közvetlenséget azóta sem pótolja semmi... — Az embernek valahol le kell telepedni, meg kell gyökeresedni — folytatja Kovács László. — Én elhatároztam, a feleségemmel együtt, aki mint mondtam Nyírszőlősre való, hogy itt élem le az életem. Itt kezdtem a pe­dagóguspályámat, itt maradtam, nem vágy­tam soha a benti, városi iskolába. Szőlősön minden gyermeket ismertünk, nem az osz­tályfőnöki jellemzésből, hanem a valóságból. Hány gyermeket indítottunk el, akikből em­ber lett, pedig némelyikkel sok bajunk is volt, jó tíz-tizenöt év múlva értek emberré? De az utcán sok év múlva is megismernek, és köszönnek ... Kovács László egyik ismerősétől tudom, hívták a tanárképző főiskolára is, de ő ma­radt Nyírszőlősön. Olyan a tantestület, hogy nem tudnak megválni egymástól. A szülők, a gyermekek is kötik a külterületi iskolához, ahol alig van olyan tanterem, melyben ne találkoznánk Kovács László munkáival. Meg­győződése, hogy a filmek, írásvetítők, a tévé korában is kell a közvetlenül érzékelhető modell, a tapintható, saját szemmel közel­ről látható tájrészlet, országrész, épület, ter­mészeti vagy termelési folyamat. S mikor jut idő a hihetetlen aprólékos, igen nagy pontosságot, türelmet és technikai érzéket kívánó foglalatosságra? — Korán fekvő és korán kelő vagyok. Már reggel négy órakor ébren vagyok és csiná­lom a kis modelleket. Megvan a Zempléni­hegység, a Bükk, azt nagyon szeretem, a Mátra, a Balaton . .. Muszáj is ezzel foglal­kozni, mert akadnak olyan tankönyvek, ame­r lyeket sok évvel ezelőtt adtak ki, és nem tudnak lépést tartani a változásokkal. Nem­rég került a kezembe egy könyv, ami Nyír­egyháza iparánál az olajütőt említi, ami már rég nincs meg. Annyira gyorsan változik a világ, a mi szűkebb környezetünk is, hogy legalább nekünk, akik tanítunk, követni kell a változásokat. És arra is jók ezek . a -mar kettek, hogy a gyermekek^ egy kicsit “elját­szanak velük, jobban megmaradnak, rögződ­nek az élmények ... Említi egyik büszkeségét, a földrajz szak­kört is, amelynek legifjabb tagjait már az alsóban „kinézi” magának. Akikben érdek­lődést, hajlamot vél felfedezni, meghívja a szakkörbe, elviszi a szakköri tagoknak min­den évben kijáró külön kirándulásra is. A tantestület több tagja csatlakozik ilyenkor a kirándulókhoz, mert tudják, nem akármi­lyen élmértyek várják őket, ha „Kovács La­ci” kollégájuk vezeti a túrát... — Aki nem tud, akár egy ezrelék javulás­nak is örülni egy-egy gyermeknél, az szerin­tem nem igazi pedagógus — mondja. — A mi munkánk örömét a sok apró eredmény adja. Amiatt nem szabad elkeseredni, hogy a nevelésünk nem hoz azonnal eredményt. Ez lassú folyamat és sok mindentől függ. Ügy van ez, mint amikor az újszerű szak- tantermeket elkészítettük és némelyikünk talán úgy gondolta, ettől holnap minden gyermek meg fog változni, mintha kicserél­nék őket. Rá kellett jönni, a mi munkánk­ban sincsenek csodák, a szaktanterem se cso­da, hanem egy jó lehetőség a sokszínűbb, él- ményszerűbb tanulásra, de az apró munkát, a mindennapos erőfeszítést semmi nem pó­tolja. És még valami, amit ma megtanítot­tunk, azt nem biztos, hogy holnap is tudni fogja a gyermek, újra és újra elő kell ven­nünk, nem szabad kudarcnak érezni, ha azt tapasztaljuk, megint sok mindent elölről kell kezdeni... Különös melegséggel beszél azokról a lel­kileg sérült gyermekekről, akik közül töb­ben a nyírszőlősi tanyai kollégiumba kerül­nek. Pestről is kapnak gyerekeket, a szülők elváltak, vagy nem bírnak a gyermekkel. A nyírszőlősi nevelők próbálnak embert farag­ni belőlük, életörömet, érdeklődést csiholni az olykor teljesen közönyös, érdektelen, már- már „kiégetett” gyermekben. A megyeszék­helyről is kerülnek gyerekek a kollégiumba, ahol a közvetlenség, a mindennapos tanár— diák kapcsolat soknak adja vissza a lába alól valahová eltávolodott talajt... — Festegetek is — mutat a falon függő képekre, — de csak magamnak. — Évente egy-egy képet, tájakat, fenyveseket, tanyasi házakat, néprajzi, népművészeti emlékeket. Fotózom a kirándulási helyeket, éppen a legutóbbi szatmári útról készült képeket nemrég mutattam meg a gyerekeknek. Így még jobban kedvet kapnak az úthoz. Egyéb­ként elkészítettem öt évre az iskola kirán­dulási tervét, minden osztálynak... Néha ugyanis sablonosak, ismétlődők a kirándulá­saink. Ezért igyekeztem valami fokozatossá­got, egymásra épültséget megvalósítani, hogy a kirándulások valóban élményt adja­nak diáknak, tanárnak. Kovács Lászlóéknak három gyermekük van. A nagylányuk, Éva a Pécsi Műszaki Fő­iskola hallgatója, Judit frissen végzett óvó­nő, a Búza utcai óvodában kezdte a mun­kát, Karcsi, a család másik „férfi”-tagja ha­todikos, a 9. sz. jósavárosi iskolába jár. Az ingázó házaspár, mert mindketten maradtak a szőlősi iskolában, nem bánja, hogy még nem jártak külföldön, nem látták élőben Ve­lencét. A munkában, a családi együttlétben megtalált boldogság számukra pótolja az élőben még magára várató világjárást... Páll Géza KM

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents