Kelet-Magyarország, 1982. január (42. évfolyam, 1-26. szám)

1982-01-16 / 13. szám

HÉTVÉGI MELLÉKLET 1982. januái 16. EZERARCÚ SZABOLCS-SZATMÁR 0 Szindbádok bolyongása Mint ezerarcú szépasszony, olyan a táj, amelyben élünk. Egyszer mutatja magát teljes pompájában, másszor elbúvik fátyola mögé.' Hol még ham­vas, üde bájos, hol már sokat próbált, érett. Valójában megismerhetjük igazán? Olyannak, amilyen? Titkokat rejt a kamaszos báj, a korta­lan frivolság, a szem körül szarkalábas bőr. Titkot fejte­ni hívjuk most az olvasót. Hosszú utazásra, mely hason­ló Szindbádéhoz. Mert mi is lehet szebb, mint megismerni és magunkévá tenni elmúltat és jelenvalót. Kalandok által gazdagodunk, elvehetetlen jfn'sa. kjpcc^i^z^ j^io^ßiS3 jellemző szépségével. Fehérük a nyírek törzse. Levelüknek halvány zöldje von leplet a nap elé. Lent ho­mokot hajt a szél, kristálya közt magot kerget, faluszél­től faluszélig. Tanya búvik szél elől a fák közé, tótul hangzik fel az ima: Ocse nas. Szorgos ember csodát művel. Erőszakot vesz a földön, do­hányt ültet, almát metsz. És a homok, engedelmes szerető, megadóan szolgálni kezd, nyí­rek között, akác között, dom­bok ölén, mindenütt... Erős János útnak indult. Nem is így volt. Szembe jött vele az út. Ügy hívják: törté­nelem. Erős János reá lépett. Próbálgatta kételkedve. Az­tán kedvé jött hoüiá. Meg­fogta a gép kormányát. Mint­ha bika szarva volna. Gyárat épít, kőből, vasból. Éppúgy, mintha játszadozna. Erős Já­nos tanulni kezd. Nehezebb, mint három próba. Találko­zik sok társával, mindegyikük Erős János. Gyűrkőzik sok Erős János. Hármasútnál mindent nyernek. Tulajdon, tudás hatalom — mind övék, akár a mesékben. Köztünk élnek. Tán mi vagyunk? Lápvilágban éhtoportyán megy a nád közt. Kis tisztá­son üdére fénye csalogat. Nyomkereső ismeri csak a biztos utat idebent. Zsombék- ról zsombékra lépdel, Sárvár felé igyekszik. Karaszna fe­lől síri hangot hoz a szél. De menni kelt“ "a üdére után, ismeretlen szép fe­lé. Tündér és boszorkány és farkas és nád és csík és réce és hold mind egyszerre van itt. Szétfoszlik az álomvilág. Kanális partján állunk. A vízmérce apadást jelez. A hó alatt búzavetés szunnyad ... Hallottak már az őrtüzek­ről? Füstjük, lángjuk hírt su­gárzott. Veszélyről és nyuga­lomról, áradásról, ellenség­ről, jó szándékú érkezőről. Halálról és születésről. Tüze ki nem aludhatott. Őre el nem távozhatott. Az utó­dok ma is élnek. Nevük: gátőr. Tüzük: a drót. Száz és sok száz kilométert őriz sze­mük. Folyók partján ők ügyelnek. Telefonon hírt üzennek. „Nincs mit félni!” „Jön az árvíz!” Hajó dudál házuk mellett. Szerelmük a Túr, a Tisza, Szamos, Krasz- na céda lények. Egyszer sze­líd, másszor vad, holtat te­rem, életet ad. Lehet szeretni/ gyűlölni. Csak elhagyni nem... Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kerek erdp. Kerek erdő közepén kerek tó. Kerek tóban kerek levél, ke­rek levélen nagyhasú béka. Ügy hívták az erdőt: Bocke- rek. Hogy mitől Boc? S mitől Kerek? Ki tudja azt errefelé, ahol minden oly mesés. Me­sés az, hogy Bereg-erdő jég­korszakot őriz, s megcsava­rod a tőzegmohát, mint a szi­vacs, összelöttyen. Mesés az, hogy errefelé, fövegben hord­tak dombot kuruc harcosok, s szélforgatag közepébe döfött bicska szelídített meg vihart. Mesés az is, hogy erre még költ a kócsag, bakcsó, héja. És mesés az is, hogy trakto­ron, és esztergánál, és iskolá­ban, és irodában még él a mese, s estelente keresztsze­mes álom a virág, a madár s a szerelem ... Nézem a pici nőket. Nagy gépeken szőnek. Felvetett szá­lak függönye mögött látom szép arcukat. Dédanyjuk még jobbágy volt, anyjuk cseléd. Ma mind leendő Mária, ki megváltó Krisztust készül a világra szül»i. Kezük a szá­lat, szándékuk a sorsot szövi. Nekik már jutott hatalom, s szabadság, a szabadság szép­séget adott nekik. Mind hódí­tó?'* mind hódi tóraj JvárjiDe- méKsebben,üti. Nagyhajóban, ܧfetoétíám,ltFshárg!yapimtoh. Nagyhalászban, Tiszalökön. Kinyújtom a kezem feléjük, de ujjam felvetett szálakba gabalyodik. Kinevetnek, s csak a szálak függönyén át nézem a pici nőket... Pihenjünk meg egy kicsit. Az ezerercú asszony, az ezer­arcú táj, az ezerarcú Sza­bolcs, Szatmár, Bereg, Mező­ség, Rétköz még csak sejteti szépségeit. Mennyi még a megismernivaló rejtelem! Több éves barangolásra kényszerít. Egyszer a múlt, másszor a jelen képét nagyít­juk ki. S mint a varázsgömb­ben, még arra is bátorságot veszünk, hogy a jövőt firtas­suk. Kik voltunk? Kik va­gyunk? Amikor fátylakat lebbentünk fel, magunkat is keressük mögötte. A földben, a vízben, a levegőben, a táj­ban,-az emberben. Minden­ben, amiből vétettünk. És mint tudnak ölelni fo­lyók holt ágai! Szívet és lel­ket szorongatóan! A morot- vák, vadfolyások, Tisza levá­gott kanyarja, Szamos holttá tett vize úgy vonz, csábít, csalogat. Partjain füzek, ga­lagonyák, mogyorók. Felszí­nükön rucaöröm, vízirózsa. Aztán arrébb a tölgyek. Mi­csoda tölgyek! Mint a Drüne- meton, a galaták szgnt taná­csának tölgyfaligete olyan a dobi part. Ilyenek alatt jósol­tak Dodonában, ez volt Jupi­ter fája, dörgéséből Zeusz szólt. Nézem a holt vizet, melyből egykor^ az élet a partra kúszott. Hallgatom a tölgyet. Malaclopómat, gara­bonciás köpönyegemet fújja a szél. A tölgyek mesélni kez­denek ... Lépéseim Roppannak a kis­város kövezetén. Várom, hogy kinyíljanak az ablakok, s va­lakik kikönyököljenek. Bod- ros nagyságák, szőkített kis­asszonyok. De ablák nem nyí­lik, pipafüst nem gomolyog kifelé, a házak előtt nem de- filíroz az adóügyi jegyző se­gédgyakornoka. De felbúg va­lahol a 10 órát jelző duda, s a belváros új bérházai között, a kisváros szélén lévő kis ut­cákban megjelennek a lencse­csiszolók, a bútorgyáriak, a szerszámkészítők, a tejipari­ak, a húsipariak, a léüzemiek, a vasutasok; a lányok, az asz- szonyok, a férfiak, a még csak legénykék, a gyalogosok, a motorosok, az autósok, a bi­ciklisták. A bodros nagysága bebocsátást kér a múzeumba. Reggel az igazgató kiegészíti a leltárt. Gyerünk fel a hegyre! Já­ték, persze, hogy játék. Mint ahogy a hegy is az. Amikor Tokajnál nagyot buggyant a föld, ide csak sóhajtásnyi ju­tott. Barabás és Tarpa mellett felszínre kéreszkedett a dacit. Nem azért hogy csúfságoljon. Csak azért, hogy itt is legyen. Rajtuk is van szőlő, róluk is nyílik kilátás. Látni innen elefánthátú dombokat, vadat rejtő erdőket, történelmi fal­vakat, határoszlopokat. Gye­rünk tehát fel a hegyre. Alat­tunk a kőbánya. Robban a paxit, dübben a kalapács, fogy a hegy. Állítsuk meg a képet. Lehet, mi látjuk utol­jára. Hanyatt fekszem a Rókás réten. Vakítóan kék az ég. Aztán hirtelen rétisas hasítja a levegőt. Hátára kapok, s visz, csak visz magával. Túr fölé, Tisza fölé, ki a dióliget­hez, a rizsföldre, az istvándi ^Hisiom tetején tesz le. Lemá- szok onnan, s mit gondolnak, kibe botiok? Igen, eltalálták, Makai Bélába, a tanítóba. Már ott vár a halakkal. A bográcsba lassan belecsavaro­dik a friss fa kesernyés füst­je, ettől lesz igazán jó a ha­lászlé. Aztán jól megjárom, nem tudom ugyanis, hogy fa­kanala varázspálca, aminek hirtelen mozdulatától hipp- hopp egy szatmári tornácon találom magam. Kiss bácsi­nál, Csécsén. Móriczról me­sél, meg arról, miként váltot­ták le a milotaiak az Istent, s választottak helyette újat. Istentelen lehetett a beszéd, mert engem is felkap Belze­bub, s máris ott lóbélom . a ; becsi harangot Szabó Lőrtnc- ‘ cél, hogy á végén lépöttyánva a kötéltől s felébredjek a Ró­kás kellős közepén. Alul nyom az ősgyöp, sajog a de­rekam. Mégis sajnálom, hogy vége az álomnak. Honnan kúsztak ide a tor­nyok s a fenyők? Kérdem minduntalan, járva a megye falvait. Honnan studerálta ki Kakukk Imre mester legényé­vel, hogyan kell konzolos ha­rangtornyot építeni, szász módra? Miként tudta szeg nélkül illesztgetni a gerendá­kat olyanképpen, hogy azok kétszáz esztendő múltán is el­választhatatlanok legyenek? És honnan jöttek ide a fe­nyők? Örtállók, büszkék, örökzöldek, sudárak. Kárpát üzenetét hordozók. Szent do-i log a fa. Épül belőle torony,' ház, istálló, készül belőle kút és hordó, bútor, bölcső és ko­porsó. A fa tanít. Gyökérrel anyaföldbe kapaszkodni. És felfelé nőni. Nézegetem fel nem keresett álomszerelmeim névsorát. A kastélyokat, várakat, templo­mokat, a szecesszió remekeit, az új városokat, a régi tanyá­kat, a gyárakat, a megmaradt kapubálványokat, a meséket, legendákat, a régész ásója nyomán valló földet, a histó­ria hőseit, az elbukottakat, a megbukottakat, a fölállókat, a föltápászkodókat, a felkelte­ket, a földhözragadtakat, a földbe kapaszkodókat, a föl­det, az írókat, a megírottakat. a soha meg nem írandókat, a békétleneket, a békét kereső­ket, a békéseket, a békét.,. ★ Kéthetente jelentkezünk Ezerarcú Szabolcs-Szatmár című sorozatunkkal. Szeret­nénk, ha a hosszú időre ter­vezett megyebemutatás gyö­nyörködtetne, új ismeretet közölne, segítené az iskolások nevelését, hozzájárulna a sző­kébb s tágabb haza megsze­rettetéséhez. Sorozatunkat az írástudók felelősségével szer­kesztjük és írjuk. Reméljük, mindannyian gazdagszunk ál­tala, el nem vehető kinccsel: önismerettel s önbecsüléssel. Bürget Lajos KM Elek Emil felvétele

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents