Kelet-Magyarország, 1982. január (42. évfolyam, 1-26. szám)

1982-01-16 / 13. szám

HÉTVÉGI MELLÉKLET 1982. január 16. ^ FILMJEGYZET Tallós Rita Még nem profi nyilatkozó. Még nincsenek betanult gesz­tusai. Hiányoznak a manirok is. Ars poétikát sem próbál fogalmazni. Ülünk az öltöző­ben, s én a tükörben figye­lem, lehetőleg úgy, hogy ne vegye észre. Közben jövök rá: van Tallós Ritában vala­mi, ami bűbájossá teszi. Ami­kor valami fogós dolog kerül szóba, felhúzza az orrát. Ilyenkor fejét a válla közé húzza, s olyan, mint egy csínytevésen ért gyerek. Azt hiszem, ez a mesterkéletlen gesztus csak azok sajátja, akik egy pálya legelején áll­nak, s egy-egy beszélgetés közben maguknak is felteszik a kérdést: vajon jót mond­tam? Kínálom cigarettával. Ez mindig segít. A rágyújtás percei oldják a feszültséget, van idő arra, hogy közömbös dolgok kerüljenek szóba. De ezzel most nincs sikerem. Elhessegeti a cigarettát mondva: — Most ritkán, vagy in­kább soha nem gyújtok rá. Olyan szerepet kaptam, ahol énekelek, s nagyon vigyázok magamra. Életem első jelen­tős szerepéről van szó. Dal- miro Saens—Fülöp—Wolf darabjában fogok debütálni. Főszerep, még akkor is, ha kettős szereposztás van, s én a második vagyok. Képzel­heti, hogy izgulok és készü­lök. El se tudom mondani, hányszor tettem fel magam­nak is a kérdést: lehetséges ez? Képzelje el. Középiskola után a tanítóképző főiskolá­ra jártam. Egy percig sem gondoltam arra, hogy taníta­ni fogok. Édesapám szí­nész volt, s nekem mindig csak a színház volt a célom. Ezután el­kerültem a Nemzeti Színház stúdiójába. Ott egy évet töl­töttem. Bodnár Sándor volt a tanárom. Tanultunk ott mindent, mozgást, beszédet, gimnasztikát, szakmát. Sta­< . tisztáltam is sokat, mitöbb, volt egy villanásnyi szere­pem az Űrhatnám pol­gárban. Nos, ennyi szín­házi előélet után kerül­tem Nyíregyházára, s most itt van a nagy lehetőség, a nagy szerep. Azt hiszem, semmi csodálnivaló nincsen abban, hogy izgulok. Aztán kér, de mint látni, hiába, hogy ne írjam meg azt, hogy izgul. De miért is ne? Hiszen ez a legtermésze­tesebb, s így kell, hogy igaz legyen. Aki valamit hivatás­szerűen űz, annak a próbaté­tel előtt van mit izgulnia, szorongania. Talán éppen et­től lesz a végeredmény va­lódi. — Ez aztán szerelem! a darab címe, amiben egy hi­vatásos prostituáltat ját­szom. Egy alapjában tiszta, ártatlan lányt, akinek mi sem természetesebb, mint a foglalkozása, amit magától értetődően űz. Az első sze­reposztásban Szabó Tünde játsza. Már az első próbára mindenkinek tudtam a dala­it. Megtanultam, szinte elöl­ről hátra, s hátulról előre. Este bekapcsoltam a magnót, úgy ismételgettem. Amikor a hét végén hazamentem Pest­re, ott is csak ezzel foglal­koztam. Édesanyám mondta is: már ők is tudják betéve az egészet, ha nem hagyom abba, le se jönnek megnézni. Persze ez csak fenyegetés, tréfa, hiszen ha valahol, hát otthon igazán szurkolnak ér­tem. Jó, biztos hátország ez valójában, édesanyám tánc­tanár, nevelőapám újságíró, így aztán nagyon is értik, tudják, mit jelent az, hogy bizonyítani akarok. A tét valóban nagy. Lé­nyegében a nagy ismeretlen­ségből hirtelen főszerepben a közönség elé lépni komoly erőpróba. Szembesülni a sa­ját képességgel, megfelelni egy előlegezett bizalomnak, elfogadtatni magát a kollé­gákkal: egy életre meghatá­rozó lehet. — Amikor megtudtam, hogy Nyíregyházán színház alakul, megörültem. Jelent­keztem meghallgatásra. Bozó- ky István és Fehér György ezt követően mondott igent. Számomra szinte mesének tűnt, hogy lehetőséget kapok arra, hogy színháznál dolgoz­zak. Én egy percig sem gon­doltam arra, hogy ez ugró­deszka. Ügy készültem ide, hogy itt adott a lehetőség, a legszebb csoda: a színpad, a közönség. Nekem itt minden nagyon fontos. Ezért is ve­szem halálosan komolyan a játékot. Jólesik, hogy a kol­légák segítenek. Biztatásaik, javaslataik, észrevételeik minden próbán körülvesznek. S ez végtelenül jó dolog. Mert van abban valami ha­tártalanul nehéz, amikor az ember a színpadra lép. Ha a próbákon lent ülök, milyen könnyű ott azt mondani: így kellene, úgy kellene. Aztán az ember felmegy a színpad­ra, ott van egyedül, s kide­rül: borzasztóan nehéz meg­oldani valamit úgy, hogy az jónak, igaznak tűnjön. S tudom: itt mindent csak egy­szer lehet eljátszani. Nincs olyan, hogy kérem, ez most nem volt jó, ismételjünk. Ez, a pillanat, a megismételhe- tetlenség a színház igazi va­rázsa. így igaz. Ez viszi az embe­reket is, isten tudja mióta, a színházba. Az élő szó, a megismételhetetlen gesztus, szó, hangsúly, az a talán meg nem fogalmazott, de be­lül érzett izgalom, amit a né­ző is érez, ha együtt él és lé­legzik a színpadon játszóval. — Májusban kerül a mo­zikba a Cha-Cha-Cha című film, melyben a fiú fősze­replő mellett a lány szerepét velem játszatta Kovácsi Já­nos. A film is csodálatos va­lami. Nehéz mesterség az is, de ott mindig van lehetőség, hogy az ember újra felvegye, ami nem sikerült. Számomra azonban mindig a színpad, a színház lesz a legfontosabb, s én legalábbis azt hiszem, a színész számára ez nem le­het másként. Természetesen minden más feladat is szép, szép kell hogy legyen. De a színház semmihez nem ha­sonlítható. Én a világ min­den kis szegletébe hajlandó lettem volna elmenni, csak­hogy színházban dolgozhas­sak. Nos, ennél jobban sike­rült, itt jól is érzem magam. Nem hiúságból mondom, de nagyszerű dolog színházala­pítók közé tartozni, még ak­kor is, ha kis névtelen em­berkeként érkeztem ide. Min­den többi csak rajtam mú­lik, s ha van bennem vala­mi kis szikra, s ebben én hi­szek, akkor bizonyítani is fo­gok. Emlékeztetem Tallós Ritát: a filmben is kis prostit ját­szik. Az első nagy szerep is ilyen. Vajon nem tart attól, hogy belekerül egy skatulyá­ba, ahonnan nincsen kiút? Ismervén a magyar szerep­osztási módszereket, hány színészt ért utol az a végzet, hogy képtelen volt kijutni a rásütött szerepek kalodájá­ból. — Nem félek a skatulyától, nekem még korai is ilyen fé­lelmekről beszélni. Nem hi­szem, hogy ez valós veszély lenne, sokaknak talán ké­nyelmes, s maguk sem vágy­nak ki belőle. Különben higgye el, ez nekem eszem­be se jutott. Engem most csak a szerepem érdekel, a január végi bemutató, a bi­zonyítás, a játék, a munka nagy lehetősége. Az öltöző tükrei megsok­szorozzák az arcát. A falon megszólal a hangszóró: Va­lamennyi szereplőt kérem a színpadra! Az ügyelő próbá­ra szólít. Tallós Rita gyorsan befejezi a beszélgetést. Már nincs is itt lélekben, gondo­latai a színpadon járnak. Magamban a darab címét is­mételgetem. Ez aztán szere­lem! Vagy az járt a fejemben amit ez a lány a hivatásáról mondott? Bürget Lajos Ptzilív nosztalgiák Amikor egyik ismerősöm­nek elújságoltam, hogy A koncert című új magyar filmről ilyen címen készülök jegyzetet írni, őszintén el­csodálkozott és a következő­ket mondta: „Hogyhogy pozi­tív nosztalgiák? Ezek szerint a jelző lehetne negatív is? Szerintem hibás a szóhaszná­lat. A nosztalgia nem jelöl­hető plusszal vagy mínusz- szál. Olyan, amilyen. Kár minősíteni.” Aludtam egyet-kettőt az észrevételre. Töprengéseim eredményét — pontosabban szólva: kialakított konklúzi­óimat — szeretném megosz­tani az olvasóval. Továbbra is A koncert apropóján (a filmről a későbbiekben szó­lok), egyelőre azonban attól függetlenül. Szándékosan nem ütöm fel az értelmező szótárt, ahol a fogalom tudományos preci­zitásé magyarázata megtalál­ható. Hadd szolgáljak ezúttal sajátos — főképpen a film­gyártás mai gyakorlatára ér­vényes — definícióval. A mozi-nosztalgia nem egysze­rűen múltidézés: sokkal több annál. Egy kor, egy eszme, egy divat, egy stílus, egy fel­fogás, egy ideál, egy életér­zés — még sokáig folytathat­nám az összetevőket — fel- támasztása azzal a szándék­kal, hogy elfogadjuk, illetve, ellenkezőleg, elutasítsuk a retrospekciót. Ezzel máris magyarázatot adtam arra a kérdésre, hogy miképpen lehet a nosztalgia — melynek ezernyi árnyalata képzelhető el a filmtől füg­getlenül is — pozitív vagy negatív. Nyilvánvalóan po­zitív akkor, ha reális felis­merésekre nyitogatja a sze­münket vagy olyan összefüg­géseket rajzol meg számunk­ra, melyek a múlt megmé­rettetésében és a jelen lehe­tőségeinek józan mérlegelésé­ben fontosak. És negatív — az elmarasztalás minden kel­lemetlen mellékzöngéjével együtt —, amennyiben el­süllyedt eszméket, morált, si­kert stb. konzervál. Mielőtt bárki megvádol­hatna a leegyszerűsítés vád­jával, sietve kijelentem: a végső hatás a vizsgált jelen­ség tartalmától független. A lovakat lelövik, ugye? című •amerikai dráma — talán nem túlzás a nosztalgiafil­mek közé sorolni — annak ellenére megindító és átélhe­tő, hogy szennyes manipulá­ciókat tár fel. Az Ilyenek voltunk lehetne a skála má­sik végén: ez is az Egyesült Államokban készült, a hata­lom és az állampolgárok „ve­szélyes viszonyairól” szól, a tovatűnt esztendőket leple­zetlen szeretettel (no és fáj­dalommal) tárja fel, raga­csos szentimentalizmusa azonban nehezen fogyasztha­tóvá teszi. Az első példa po­zitív nosztalgiát tükröz, a második negatívat. S hogy egy friss — még bemutató előtt álló — filmről és jelen­ségről is említést tegyek: Su- rányi András Az aranycsapat című alkotásában megkísérli bizonyos hisztériák józan ér­tékelését. Előbbi kategóriá­inkban gondolkodva: a nega­tív nosztalgia pozitív szem­léletté való alakítását. Lát­tam a páratlanul érdekes dokumentumokat — még azt is, ami kimaradt a végleges változatból -t— s az a: véle­ményem.; az ifjú rendező; sí- kérésén birkózóit meg a nagy feladattal. Ami pedig A koncertet il­leti, mindenekelőtt felmen­tést kérek zenei anyaga szín­vonalának megítélése alól. Nem mintha botfülű lennék, de hát szakmai jellegű mu­zikális kérdésekben elsősor­ban a hivatásos zenészeknek kell állást foglalniuk. Magán­emberként persze szót kérhe­tek. Nekem azért tetszik úgyszólván minden dallam — s általában az interpretá­ció, a kiállítás, a show —, mert pontos lenyomatai an­nak a valóságnak, amelyből vétettek. A hangulatok hul­lámzásának, az érzések csa- pongásának, a fiatalság min­dent lebírni akaró szenvedé­lyességének, az örömnek és a fájdalomnak, az elragadta­tásnak és a csalódásnak. Ha konzervativizmussal vádol­nak is, leírom: az Illés­együttes számaiban — de nagy csapat is volt ez, iste­nem! — engem a dallamos­ság is megragadott. Egy-egy melódiájuk szinte bemászott a hallgató fülébe s milyen ér­dekes dolog, tíz-tizenöt év alatt sem semmisítette meg őket a különböző gyorsan szelektáló emlékezet. Koltay Gábor — a rende­ző és forgatókönyvíró — már azzal megnyerte a csatát, hogy celluloidszalagon kí­vánta megörökíteni az Illé- sék által képviselt sajátságos zenei megújulást (kis túlzás­sal forradalmat is említhet­tem volna). Persze A kon­cert szimpla dokumentáció lenne csupán a dalok felidé­zésével. Ennél a vállalkozás sokkal koncepciózusabb. A fejlődéstörténet mellett — azzal párhuzamosan, illetve azon túl — kibontakozik előttünk egy nemzedék belső világa is. Megtudjuk: miért lelkesedtek, miféle kőszik­lákba vagy szalmaszálakba kapaszkodtak, hogyan tárul­koztak fel, mire mondtak igent és nemet azok, akik manapság a harmincasok ge­nerációjához tartoznak. Az Illés-együttes — ma már szinte közhely ez — nem- éSak szolgált egy felé^fr^ ha- nem alakította is azt, sőt: a modernséget képviselte fel­fogásban, stílusban, tarta­lomban és formában, s ennek megfelelően előtte járt népes hívei ideáljainak. Koltay 1981. március 26-ára össze­trombitálta a már régen szét­hullott zenekart. Nem vol­tam ott, de számos szemta­núval beszélgettem. Fan­tasztikus megmozdulás volt, sóhajtoztak egybehangzóan, mert _ pozitív nosztalgiákat ébresztett, bebizonyította, hogy ma sem avult el Illé- sék zenei öröksége. A film­ben a frenetikus hatás is ér­zékelhető. Továbbá maguk a „bálványok” szembesülnek egykori önmagukkal. Kép­kockák idézik a legfontosabb történelmi eseményeket. Ilyenformán több rétege van A koncert-nek. Óriási találmány, hogy valamennyi érdekes és ugyanakkor min­den korosztály számára „fo­gyasztható”. A szigorú kriti­kus két vonatkozásban nem találná szilárdnak a mű im­pozáns építményét. A társa­dalmi krónika — mi tagadás — kissé hevenyészett, s talán vissza lehetett volna fogni valamicskét a helyenként túlméretezett idealizálásból. Mindennek ellenére Koltay Gábor koncertfilmje „kitű­nő” osztályzatot érdemel és rászolgál arra a várhatóan nagy sikerre, "mely vetítéseit fogja kísérni. Veress József----------------------------—-----------------7ÍTH------5-----I---- ' ‘ * ■; nsUs'* 'm?i Gyémántkígyó Alighanem a mese a folklór legtöbbet vizsgált műfaja. Do­bos Hona maga is évtizedeken át kísérte figyelemmel a mese sorsát. A Néprajzi Múzeum ku­tatónőjét a prózai epika műfa­jai (monda, mese. „igaz történe­tek”) érdeklik: (Szegény ember vízzel főz 1958., Egy somogyi pa- rasztesalád meséi 1962., Tárcái története a néphagyományban 1971., Áldozatok 1981.). Legújabb kötetében, a Gyémántkígyóban két idős (ma már nem élő) adatközlő meseanyagát teszi köz­zé. A mese napjainkban sokat ve­szített vitalitásából, azt lehet mondani, a mesélő és mesehall­gató közössége mindenütt telje­sen felbomlott. Ha még akad is itt-ott mesélő, hallgatóközönsé­get már nem tud találni magá­nak. így az egykori mesemondó (aki szórakoztatott, nevelt és tanított egyszerre) már elfelej­ti a történeteket, hisz egyedül marad, mint az az író, aki csak asztalfiókjának írhat. A mesélő és a hallgatók a mesemondás komplementer tényezői. Dobos Ilona két jelentős mesemondójá­nak is gyérszámú hallgatókö­zönsége volt a gyűjtés idején. A népmese tág kategória, a prózai epika sokféle alkotása tartozik bele. A közbeszédben mesén a valódi azaz a mitikus mesét értjük. A népmese mögött korábban egészen ősi, kezdetle­ges társadalmi formációkat lát­tak, ám bebizonyosodott, hogy tévedés ennyire visszautazni az archaikumba, bár az is igaz, hogy a mesék zöme nem a XIX. század népköltészetének társa­dalmi gondolatait tükrözi visz- sza, még akkor sem, ha abban a században volt a legnépsze­rűbb. Népünk már a 8.-9. szá­zadban is ismerhette a hősmesét, a bolondmesét s alighanem a varázsmesét is. (Dobos Ilona különbséget lát a varázsmese és a tündérmese között, Voigt Vil­mos egyenlőségjelet tesz a két kategória közé, s ebben ez utób­binak van igaza.) Jellemző voná­sa a magyar folklórnak a szó­lásmagyarázó mese, hisz egész Nyugat-Európa népköltészetéből hiányzik. Ordődy Józseftől (szül. 1880.) 1960—65 között gyűjtötte fel a meséket a kutatónő Érsekvad- kerten (Nógrád m.). Ordódy me­seanyagát olvasva lépten-nyo- mon érezzük a biblikus művelt­séget, legalábbis az Ószövetség ismeretét (pl. Juhászt Péter). Kovács Károly (szül. 1896.) me­séi 1967—68-ban kerültek magnó­szalagra a Fejér megyei Rácal­máson. Ö muzsikus cigány volt, ám meséi magyar parasztmesék, mégha a csodás történetek szín­helyéül gyakorta cigány környe­zetet választ is. Gyakran talál­kozunk olyan mesével, amely­nek eredője az ókorból vagy középkorból ismert novella: a Két egyforma barát c. mesének az Alexander és Ludovicus no­vella a forrása, míg a A fiú, aki értette a madarak nyelvét a Pontianus históriája c. novellára vezethető vissza. A Tetej etlen fa szinte kizárólag magyar népme­sének számit, hisz míg magyar nyelvterületen 17 katalogizált változata él, addig az európai folklórban csupán egyetlen vál­tozatáról tudunk. A cigány me­semondó (néha talán önkéntele­nül is) városiasán differenciált kifejezéseket ad hősei szájába: apuka, „Kérem, távozzanak!”. Érdekes, hogy Kovács Károly legkedvesebb meséje a szláv eredetű Csuka hírivei, aranyhal szerencséjével.. . , amely pedig a magyar folklórban alig-alig ismert. Igen értékes a Feltá­masztott halott, hisz ennek a párhuzamai ismeretlenek, s ilyen voltában egyedülálló. A fé­lig kígyó, félig lány a sellő utó­da s a Balkánról szerb-horvátok közvetítésével került hozzánk. Dobos Ilona úgy véli, hogy az ördögök nem a prédikációkból, hanem a szcenikusságuk miatt szemléletesebb misztériumjáté­kokból jutottak a mese világá­ba, s ebben minden bizonnyal igaza is van. A kutatónő fontosnak tartja, hogy a mese „csak olyan me­se” vélekedés a nép körében korántsem volt általános. Nagy Olga is írja egyhelyütt: ha a mese nem is a valóság, de „a valóság lényegében a megraga­dása”. Messzemenően igazak ezek a gondolatok, hisz a mesék nem csapnak be bennünket; anélkül, hogy a leghalványabb módon is didaktikusak lenné­nek, valóságszubsztrátumot, életigazságokat, etikai és eszté­tikai értékeket nyerünk belőlük. (Szépirodalmi, 1981.) Erdei Sándoi rtf/i L; * IMS u s £ -• KM

Next

/
Thumbnails
Contents