Kelet-Magyarország, 1982. január (42. évfolyam, 1-26. szám)

1982-01-16 / 13. szám

HÉTVÉGI MELLÉKLET 1982. január 16. O VÁLTOZÓ ÉLETÜNK Belépő az „úri" társaságba... Ránk ragad, vagy örököljük? Amikor a kisgyerek a mama, papa szavak után a kör­nyezet tárgyai iránt érdeklődik, elsőként a saját nevét ta­nulja meg. Rendszerint a keresztnevét, de már a másfél-két­éves apróság is szívesen bemutatkozik az érdeklődő ide­gennek. Nem is gondolnánk, hogy az évszázadok alatt mi­lyen változáson ment át a névadás. S itt nem a divatra gyorsan reagáló keresztneveket, hanem a viszonylag konzer­vatívabb vezetéknevek változásait értjük. Már a kisgyerek is hamar rájön, hogy az egyik nevét az apjától örökli. Hagyomány- őrzésünk kézzel fogható bi­zonyítéka azonban hosszú évszázadokon át ismeretlen fogalom volt. Első írásos fel­jegyzéseink arra utalnak, hogy minden ember egy ne­vet viselt, s ha az illető meg­halt, a név is eltűnt. Ez az egyetlen név minden esetben utalt a viselő külső vagy bel­ső tulajdonságára, jellembe­li adottságára, társadalmi rangjára, foglalkozására, származására. Rendszerint a köznyelvből kölcsönözték ezt a szót. A legősibb névtípus­ban az egyházi és a világi névadás szembenállását fi­gyelhetjük meg. A papság — a latin készletből válogatva — nagyon sok hasonló nevet írt be az újszülötteknek, rá­adásul ezek idegenül cseng­tek. A környezet ezzel szem­ben ráragasztott egy másik nevet, amely valós kapcsolat­ban állt az egyénnel. A XII. századból ránkmaradt dömösi adománylevél igen sokféle nevet sorol fel. Könnyű ráis­merni, milyen tulajdonság­gal rendelkezhetett az, akit Feketének, Hozugnak nevez­Megint csak a társadalmi változásokra kell hivatkozni. A XVI. századtól kezdve a szegényebbek is kapnak má­sik nevet. Nyilván kell tarta­ni a dézsmát, a hűbérúrnak fizetett adományokat, ismer­ni kellett a földesúrnak, hogy kik az ő jobbágyai. Ebben az időben következik el a front- áttörés az adott és az örkölt név között. A vagyonos osz- t,*Iy pontos nyilvántartást igényelt a családi, jogi? va­gyoni, öröklési viszonyokról, ezért a XV. században már apáról fiúra szállt a név. Az alsóbb néprétegeknél csak a XVI—XVII. században szi­lárdult meg ez a folyamat. Bárczi Géza—Benkő Lo- ránd—Berrár Jolán: A ma­gyar nyelv története című könyvben a XVI. század ele­jéről sorolnak fel példákat. A maiakkal teljesen megegyező vagy hasonló is szép számmal akad köztük. Könnyű az ille­tő valamely tulajdonságára következtetni, ha csak azt tudjuk, hogy Nagy, Kis, We- res, Néma, Was volt a viselő­je. A vagyoni helyzetre utalt a Kazdagh, Nemes vagy a Zolga elnevezés. Könnyű az illető foglalkozását kitalálni a Nadwago, Galambos, Chor- das, Seres, Mezarus, Kowach, Halaz szavakból. Nem ritka a népnév már ekkor sem, fő­ként a Kárpát-medencében élők szerepelnek: Magyar, Zekel (székely), Rach (rác), Kwn (kun), Therewk (török), Thot (tót). Az apa keresztne­vére utalt a Gál, Ferencz, Lu­kas, Symon, Pál elnevezés. A lakóhelyről kapta a nevét, akit Sophrony, Varady, De- wechery, Bwday, Chegledy névvel illettek. Nem ritka a megye vagy tájegység megje­lenése: Zalay, Tolnai, Somo- gi, Felffedy. A vezetéknevek kialakulá­sa az írásbeliség megjelené­sének idejére tehető — olvas­hatjuk Kálmán Béla: A ne­vek világa (Gondolat Kiadó, Budapest, 1973.) című köny­vében. A két elemű név viszont a középkorban kiváltságnak számít. A férfinevek két szá­zaléka egyetlen tagból áll. Föld nélküli zsellérek, koldu­sok, jövevények azok, akiket csak egy névről ismer a falu. A folyamat azonban megál­líthatatlan : a ragadványne­vet lassan kiszorítja az apá­ról fiúra szálló, öröklött név. • .. Igaz, hivatalosan már öröklődik a név, a szájhagyo­mány azonban érdekes jelen­ségről tanúskodik. Bothos István kancellári 'jegyzőről maradt fenn a következő tör­ténet. Birtoka Félegyházán volt, s ezért nevét Félegyházi Istvánra változtatta. Tíz év után Tahiba költözött, a ne­ve is követte, Tahi István lett. tek. Bizonyára jeles ünnepen született az, aki Húsúét, Pen- tuk, Sumbot vagy éppen Pin- kosti (pünkösd) napján jött a világra. A primitív névadás igen találó volt, amikor vala­kinek a jelleméről akartak valamit tudatni a többiekkel. Azon az ősi megfigyelésen alapult, hogy az állatok meg­jelenése emberi tulajdonsá­gokat is rejt. Biztosan nem örült az illető, ha közfelkiál­tással Patkan, Wárang, Za- mar, K'akasti nevet kapott. Ki akarna közösséget vállalni a patkánnyal, a varanggyal, a szamárral, a kakassal? Egy életre ágrólszakadtnak tartot­ták, aki a Scegen nevet kapta, örök szolgaságnak tűnhetett a Sulgadi helyzete. Már az ősi névadásnál is találni nép­neveket, ugyancsak a dömösi adománylevél sorol fel Bul- gar, Lengen, Hwruat (horvát) és Besenehdi (besenyő) neve­ket. • A világi és az egyházi név­adás kettőssége, a köztük dúló csata tovább folytatódott a XII—XIII. században. Az egyházi névadás látszott győzni, ez jórészt a társadal­mi fejlődésnek tulajdonítható, összeírások, oklevelek ké­szültek, amelyek tartalmaz­ták az adózók, a tulajdono­sok, a szolgák neveit. De mi­vel sok egyforma név szere­pelt, megkülönböztetésről szó sem lehetett. Egymás közt a világi név azonosította az embereket. Az uralkodók közül Aba Sámuelről tudjuk, hogy viselte a világi és az egy­házi nevét egymás mellett. A XIII. századból származó tihanyi összeírás már jobban hasonlít a mai beszélt nyelv­hez, mert a nevek végéről el­hagyják a latinra utaló -us végződést. Az okirat Pétért, Adriant, Stephant, Mihalt említ. Érdekes nyomon követni, hogy mennyire a társadalmi rangsor, vagy a vagyoni hely­zet szabja meg a viselője ne­vét. A XIII. századtól a sze­mélynév mellé — a sok azo­nos miatt — egy újabbat ad­tak, amely megkülönböztette az egyént a társadalom töb­bi tagjától. Ez a kiváltság azonban csak az előkelősé­gekre vonatkozott, a szegé­nyeknek nem kellett másik név is. Ugyanígy a vagyonos osztály nőtagjai is csak egy nevet viseltek. Az öröklött vezetéknevek­ből viszonylag könnyű eldön­teni azt a fogalmat, amely a valamikori viselőjét megha­tározta. Ma is gyakori az apa­névre utaló családi név: Bán- fi, Lórántfi, Pálfi. Ez esetben a jelölt személyről csak any- nyit tudunk, hogy az illető Bán fia. Népet, nemzetséget, bizonyára származást mutat az Oláh, Szász, Tóth, Orosz, Németh, Lengyel, Székely, Horváth, Szerb név. Érdekes: csak a közeli népek szerepel­nek, nem hallani Portugál, Spanyol, Svéd, Kínai neve­ket. A földrajzi környezet gyak­ran ihlette névadásra az em­bereket Tudunk Budai, Vár- konyi, Szécsényi, Villányi családról. A reformkorban a nemzeti múlt kutatói gyakran kerestek jó hangzású, ma­gyarnak vélt nevet. Se szeri, se száma a Széphegyi, Ga- ramvölgyi, Amótlaki és effé­le változtatásoknak. A föld­rajzi név még akkor is elkí­sérte az illetőt, ha egészen másat örökölt az apjától. Ha például valaki Anarcsról el­költözik Gyulaházára és Tóth Józsefnek hívják, rendszerint Anarcsi Jóska lesz az illető­ből. A falubeliek megkülön­böztetik, hogy ő nem közülük való, hanem anarcsi. Sok esetben pedig véglegessé vá­lik ez a név. Csakúgy, mint az a magyar nyelvnek kiejt- hetetlen lengyel családnév, noha az a família már évszá­zadok óta hazánkban él. Min­denki csak Lengyeléknek nívta őket, végül hivatalosan is felvették a Lengyel család­nevet. A mesterségre utaló foglal­kozásnév igen széles körű Már a XV—XVI. századtól találni Olvasztár, Hegesztő, Király, Bíró, Borbély, Bognár, Csiszár, Kaszab (mészáros), Pintér, Arató, Csordás neve­ket. Nyomon követhetjük az egyházi funkciókat a Haran­gozó, a Pap, a Dékán (sekres­tyés), a világiakat a Porko­láb, Esküit neveken. A testi tulajdonságok ma is szere­pelnek neveinkben, Deres, Kopasz, ősz, Piros, Kónya, (lógó fülű), Kajla (ferde nö­vésű). A lelki tulajdonságok nevet öltenek: van Borivó és Bornemissza. A vagyoni helyzet testesül meg a Pén­zes, Forintos, Garas, Erszény nevekben. A nyelvészek sza- vajárási neveknek hívják az alábbiakat: Akar, Bezzeg, Fe­ne, Fiam, Uram, Mondok, Hála, Nosza, Talán, Pokol, Ugyan. Történelmi eseménye­ket őriz a Labanc, Kuruc, Bújdosó név. Ünnepeket, na­pokat jelöl a Karácsony, Pünkösd, Péntek elnevezés. Kiapadhatatlan a növény- és állatvilág megjelenése: Bors, Sáfrány, Tulipán, Cankó, Csóka, Daru, Holló, Kakas, Szarka, Veréb. A névadás lé­lektani oka sejthető a Vér, Vas, Hajnal, Cudar, Deli, Vég, Kása, Forró nevekben. Említettük, hogy a neveket a közszavakból kölcsönözte a társadalom. S a különböző népek együttélése, közelisége révén más népek közszavai­ból is alkottunk neveket. Le­het, hogy manapság már nem érezzük az átvételt, mégis hordoz jelentéstartalmat az idegen csengésű szó. Pozor nevű ember él köztünk, ezt a szót a szlávoktól vettük át, ahol tűzvész (orosz), veszély (szlovák) fogalomként él a szó. Európában csak a magyarban áll a vezetéknév a ke­resztnév előtt. Oka, hogy mi a finnugor nyelvcsaládhoz tar­tozunk, s ezekben a nyelvekben a jelző megelőzi a jelzett szót. A teljes nevet is felfoghatjuk egy jelzős szerkezetként, s így érthető, hogy miért a vezetéknévvel kezdjük. Az indo­európai nyelvekben ez a sorrend fordított a nyelvtanban is. követi ezt a névsorrend. A nyelvrokon finneknél csak a hét­köznapi beszédben hasonlít a mienkhez a sorrend. Ennek oka, hogy a XVI—XVII. században svéd uralom alatt éltek, s így a svéd névadási rendet vették át. Statisztikák készíté­sénél a többi európai népnél is a vezetéknevet követi a ke­resztnév. Magyar sorrendnek nevezik. Tóth Kornélia Híres oklevelek (Tiégi fogas igényi kmiiiunk kielégíteni azzal, hagy aldúi helyett, a nyíregyházi múzeum, ét lemltár házát épületé ben ki­állítottuk a legrégebbi hírét ok- leaeleinket egészen a közelmúl­tig keletkezett hitelesített dóka- metitumakkai együtt.. Mi az oklevél? A középkori írásbeliség kialakulásától meghatározott formában ki­állított iratot, amely magán- személyek vagy közösségek számára valamilyen jogot, kiváltságot,, vagy elismerést biztosítottak oklevélnek (la­tin, görög nyelven diploma) nevezünk. Előbbiekből követ­kezik, hogy vannak köz- és magánoklevelek. Közokleve­let a középkorban az uralko­dó vagy az őt képviselő mél­tóságok és az úgynevezett hiteles helyek (=előbbi jog­gal felruházott királyi vagy egyházi központok) adhat­tak ki. Okleveleket az újabb korban hatóságok, intézmé­nyek, testületek állíthattak ki. Magánoklevelet meghatá­rozott célra bárki kiadhatott, de ezek hitelességét az erre jogosult testület (régen a megyei közgyűlés, káptalan vagy konvent), újabban erre felhatalmazott személlyel (közjegyző) hitelesíttetni kel­lett. Az okleveleket a középkor­ban főként latin, ritkábban görög nyelven adták ki, a XVI. század végétől már megjelennek a magyar nyel­vű oklevelek is. A XV. sz. előtt csak pergamen lehetett az oklevél anyaga (= fino­man kikészített kecske és juhbőr), újabban azonban ki­fejezetten oklevél céljára ké­szített különleges papír is használatos volt. Formája mindig díszes, hitelességét a pecsét (többféle alakban) és a kiállító neve, a keltezete és a kiállítás helyének megjelö­lése adja, a tudós kutató azonban ezek mellett a hite­lesség bizonyosságát belső tartalmi jegyek elemzésével is elvégzi. Az oklevelek által tanúsított kiváltságok rend­szerint nagy érdeket szolgál­tak, ezért gyakori volt az ok­levél hamisítása is. Újabban ismét divatba jött — sajnos nemcsak a nyugati világban hanem itthon is — feléledt a főként nemesi kiváltságot, azaz most nemesi származást bizonyító oklevelek előkere- sése, ha nem sikerül eredetit találni, esetenként megteszi a bitorolt, vagy hamisított is. Korábban különösen Hol­landiába, Belgiumba férj­hez ment magyar nők kül­földi férjei nagy anya­gi áldozatot is vállalnak, hogy magyar feleségeik ne­mesi származását igazoló ok­levelet szerezzenek, ezért megnövekedett az üzleti cé­lokból történő nemesi ősku­tatás levéltárainkban. Az „ara” egy ilyen oklevél bir­tokában egyszerre rangbeli­vé válhat és a férj ezek után már karján feleségével együtt jelenhet meg „úri” társaság­ban, ahonnan addig-az ki volt zárva. A kiállításunkon hét „Mo­hács előtti” és nyolc „Mo­hács utáni” híres oklevelet tekinthet meg az érdeklődő. A kiállított oklevelek eredeti­ek és hitelesek. A legrégibb oklevél a Szatmár megyei Gilvácson valószínűen 1291— 1310 között keletkezett, me­lyet Borsa Kopasz Jakab er­délyi vajda idéző levélként bocsátott ki pergamenen, hát­lapján pecsét nyomaival. A tenyérnyi nagyságú oklevél restaurálása megtörtént, szö­vegét tudós elődeink már megfejtették. Nagyon érdekes az a bizonyságlevél a váradi káptalan hitelesítő pecsétjé­vel 1335-ből, melyben Mike- pércs, Ohat és Köteles (ak­kor) Szabolcs megyei birtokok cseréjéről kapunk hírt. Zsig- mond király adománylevele Tákosi Gergely fiai részére Ugornya faluban a Tiszán lé­tesített révátkelő helyen való vámszedési jogot bizonyítja. Ugornya akkor a Tákosi csa­lád birtoka volt. A pergame­Oklevél 1815-ből a Simonyi óbestert bárósággal és nagyságos címmel felruházó irat. nen pecsét nyomai találha­tók, Budán, 1389. szeptember 9-én adták ki. Érdekes jogról kaptunk hírt a Váradon 1447- ben keltezett bizonyság levél­ből: Kopócsapáti László ha­láláért özvegyét és fiait Lo- sinci Albert uraság (az ő familiáriai ölték meg) három birtokát adta kárpótlásul. A halált okozó szolgák helyett az uruk fizette ki a meghalt vérdíját. A család tagjai a vérdíj fejében elálltak az ura­ság megbüntetésének kéré­sétől. A mohácsi vész • utáni ok­levelek közül nagyon érdekes a Bécsben 1714. november 18-án kiállított oklevél, amelyben III. (VI.) Károly l$iyj|ly és császár Szabolcs megyének pecsét használati jogot adományozott. A per­gamenen kancelláriai függő díszes pecsét lóg. Az oklevél­ből tudjuk meg, hogy milyen volt a korabeli megyei pecsét és milyen lehetett a kifestett címer. V. Fer- dinánd 1837-ben újította meg Szabolcs megye magyar nyelvű köriratos pecsétjét. Az oklevél pergamenen könyv­alakú pecsét aranyozott tok­ban, a címer a régi maradt, de a pecséten a felirat ma­gyar nyelvű lett. A XIX. sz. első felében keletkezett Nyírbogdány vá­sárjogát meghatározó oklevél. Korabeli, de már papírra írt az az oklevél, melyet 1837-ben a királyi tábla bírái adtak ki bizonyítva Für József számá­ra az ügyvédi gyakorlatot, de érvényes azáltal lett, hogy Szabolcs megye közgyűlésén azt kihirdették és ezt a tényt az oklevélen dokumentálták. Különösen a romantikus kat- tonatörténetek iránt érdeklő­dők figyelmét kelti fel a le­gendás hírű Simonyi József óbester részére kiadott két nagyon szép színes címeres oklevél, melyek a Mária Te­rézia lovagrendi tagságát és majd a bárói cím viselésének jogát bizonyítják. . j.J Napjainkat az az oklevél képviseli, melyet a néphadse­reg által az 1970-i árvíz után Csengerben épített 12 lakás községi tulajdonba való ado­mányozásáról Czinege Lajos honvédelmi miniszter hitele­sített 1970. szeptember 29-én. Híres okleveleink tartal­mához magyarnyelvű veze­tőt is találnak a kiállítás megtekintői. A most egymás után következő több napos ünnepek jó alkalmat és kel­lemes időtöltést biztosítanak e neves kuriózumok megte- kintőinek. Gyarmathy Zsigmond megyei levéltárigazgató KM Malom. Kótics Ferenc grafikája

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents