Kelet-Magyarország, 1982. január (42. évfolyam, 1-26. szám)
1982-01-16 / 13. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLET 1982. január 16. Kedves Bárdi Elvtárs! A közelmúltban az ön munkahelyén, a vasipari szövetkezetben, élénk beszélgetést, helyenként vitát folytattunk arról, hogyan érzi egy vidéki kis üzem a világgazdaság változásait. Meggyőző érvekkel bizonyította be: ma már sehol nem lehet úgy szervezni, dolgozni, gondolkodni, hgoy ne gondoljon az ember arra, mi is történik a világban. önnek teljesen igaza van, s igazán örvendetes, hogy valaki kimondja, megmagyarázza környezetének is: komoly idők járnak mostanság, s bár kétségtelenül jól élünk, kiegyensúlyozott az ellátásunk, mi több, még luxusra is jut időnként, elbizakodottságra semmi okunk nincsen. Mert az, hogy a gazdasági helyzet ma láthatóan jobb nálunk, mint sok más szomszédos vagy éppen távoli országban, nem szerencse vagy véletlen dolga, hanem igenis nagy erőfeszítések eredménye. Nem sokkal a beszélgetésünket követően a jósa városi pártszervezetben találkoztam többnyire idős elvtársakkal. Olyanokkal, akik bizony a zsebükön is érzik: nem mindig könnyű, nem állandóan fáklyásmenet a szocialista építés. ök is eljutottak oda: lám, a világ ügyei tettenérhetők nálunk is, de hát csak erre hivatkozni talán mégse lenne kizárólagos módszer. Hát így igaz. ön is, az idős párttagság is ott kereskedett, ahol a lényeg rejtőzik: a mi sokkal jobb munkánk, sokkal takarékosabb gazdálkodásunk, fegyelmezettebb gondolkodásunk jelentheti azt, hogy meg is tartsuk azt, amit elértünk. Sokan vannak, akik ezt egyszerűen nem hiszik. Abban a hitben ringatják magukat, hogy majd az okosok kium- buldálják, ne változzék rossz felé a mostani helyzet. Áltatják imagukat és környezetüket, hogy lám, nálunk olyan jó, hogy talán nem is kell törnünk magunkat. Pedig önnek is igaza van. A jó kétségtelenül jó, de hát a világ dolgai eljutnak még a kis üzem munkapadjai közé is. Megállni a versenyt, megóvni erkölcsi és anyagi tekintélyünket csak úgy tudjuk, ha a munkapad mellől felelünk. Nem szóval. Az kevés. Jobb, sokkal jobb munkával. S amikor munkapadot említek, akkor gondolok minden munkahelyre. A laboratóriumra éppúgy, mint a forgácsolóra, az iskolákra, a termelőszövetkezetekre. Lehet, hogy annak van igaza, aki azt mondja: kényelmesek lettünk. Biztos van ebben valami, szép siker után van hajlandóság arra, hogy megpihenjünk. De meddig? Ügy hiszem, ideje, hogy nagyon komolyan szembenézzünk a feladatokkal. Az ön fiatal és nem fiatal munkatársai arról győztek meg: a világos fejű, gondolkodó munkás eljutott odáig, hogy nem elégszik meg tudásával, eddigi teljesítményével, az eddig vállalt felelősséggel. Tudják: több kell ma, s még több holnap. Nincsen vágta, szédült rohanás a jövő felé. De van okos stabilizálás, erős jelen teremtés, hogy legyen majd honnan jobban elrugaszkodni. No, nem valami nagy ugrásra. Csak a következő, reálisan elérhető cél felé. Kedves Bárdi Elvtárs! ön szakmailag és politikailag művelt művezető. Azt is fejtegette, hogy beszélgetésünk során felmerült témákat rendszeresen megvitatta a munkásokkal is. Nem egyféle gyözködésről van szó, hanem párbeszédről. — Ma — mondta ön — a termelés szervezése és irányítása nem egyszerűen gazdasági és műszaki kérdés, hanem ezzel egyenrangú fontossággal jelentkező politikai munka is. Igaza van. Ezt a gyakorlatot kell követni gyárban, hivatalban, mezőgazdasági üzemben. Csak a valós helyzet ismerete, megértése után válhat tudatossá a munka. Sokszor elmondtuk, elmondták, ma az eredmények megtartása elsőrendű követelmény. Hadd tegyem hozzá, ez így első hallásra nem túl lelkesítő. Csak ha végiggondoljuk, miről is van szó, akkor értjük meg: valami igen komoly dolgot kell őrizni, ami nem lebecsülendő, mi több, irigyelt valóság. De én még ennél is többre tartom azt, hogy erről őszintén, egyenesen beszélünk. Hogy ez is a megőrzendő eredmények közé tartozik? Igaza van. Talán ezért is mertem beszélgetésünket a közügyek fórumára bocsátani. Mások okulására. Köszönöm a beszélgetésbeli őszinteségét, és tisztelettel üdvözlöm: Miklós József alapító munkásőrrel a negyedszázadról A összefoglalná-e röviden élete főbb ál- w lomásait? — Nekem nincs nagy történetem, ezért csak röviden tudom elmondani a hatvankét év sorát. Tizennégy éves koromban mentem vasesztergályos inasnak — akkor ez volt a tanuló neve — a dicsőszentmártoni nitrogén üzembe. Ott dolgoztam hat évig. 20 éves lettem, negyven karácsonyára eljöttem Kisvárdára meglátogatni a rokonokat. Náluk is maradtam. Elhelyezkedtem a gőzfűrész üzembe lakatosnak, itt dolgoztam negyvennyolcig, amikor államosították az üzemet. Akkor jelentkeztem a Vulkán Vasöntödébe, ahol harminckét évet — tulajdonképpen az életemet — töltöttem el. Mint esztergályos, aztán szerszámkészítő, később művezető. És főművezetőként mentem nyugdíjba. Negyvennyolcban nősültem meg, született két gyermekem. Sokáig aktívan sportoltam, a futballt nagyon szeretem. 1950-ben lettem párttag. Fiatal újságíróként jártam először a Vulkánban, s az a kép, amit ott láttam, máig is kísért. Hogy látta egykori munkahelyét az, aki több mint három évtizedet töltött benne? — Az ötvenes évek elejére gondol? Szociális lehetőségek szinte egyáltalán. Járt ugyan munkaruha, de sokszor azt se tudtuk beszerezni. Én párttag voltam, részt vettem a begyűjtésben, az ötvenes évek elején a tsz-szervezésben, a békekölcsön-jegyzésben. Voltam pártiskolán Nyíregyházán, ahonnan vasárnaponként jártuk a falvakat. Még a padlást is meg kellett néznünk, de a legtöbb padláson semmi sem volt. A cipőt, a ruhaanyagot is úgy hozták ki a gyárba és osztották el a munkások között, mert kint, az üzletekben nemigen lehetett kapni. A megye nehézipari bázisa volt a miénk, az egyetlen jelentős vasas üzem. Nem mondom, hogy semmi nem volt jó, meg hogy nem volt eredmény akkoriban, de a bajokkal többször találkozott az ember. És ezeket a bajokat lovagolta meg az ellenforradalom 56 októberében. Hogyan zajlottak ^zok a napok a kis- várdai Vulkánban? — Mindenre pontosan emlékszem, ami nálunk történt. Megalakult a munkástanács, a hangadók azok lettek, akiknek a munkája, a becsülete azelőtt sem sokat ért. Felvették a kapcsolatot a miskolci ellenforradalmárokkal, onnan fegyvereket hoztak, nemigen értettek hozzá, meg is sebesítették egymást. Aztán eltávolították a gyár udvaráról a vörös csillagot, és mint nemrég Lengyelországban is, azt kiabálták: nincs szükség a kommunistákra, akik párttagok voltak kirúgják, internálják. Ilyen hangok voltak. g És a párttagok? — Bizonytalanságban voltak. Sajnos akadt párttag, aki a tagsági könyvét eltüntette, félt, ha nála találják, baja lesz. És általában a félelem lett úrrá. Nekem végig a zsebemben volt a piros könyv. Olyan fából vagyok faragva, hogy megijedjek? Pláne akkor, harminchét éves koromban! Én mindennap bent voltam a gyárbarí, dolgozni akartam, de hát se áram, se anyag. November elején újjáalakítottuk a pártszervezetet. A korábbi hatvanból hatan, vagy heten jöttünk össze, egy széthányt bútorú irodában. Losonczi Károly hívott össze minket, ő lett az új titkár. Azt mondta, menjünk az emberek közé, rendezzük a sorainkat. Azokban a napokban bejött a gyárba egy szovjet tiszt, s biztatott, kezdjünk hozzá a termeléshez. Ha nincs anyag, szóljunk neki, hozatnak, akár közvetlenül Csapról. Szóltunk és megindult az üzem, novemberben már teljes kapacitással. Pesten sem volt még rend, de már mentünk a vasas szakszervezethez tanácsért, segítségért. Megnyugtattak, ha munka lesz, bér is, élelem és más juttatás is lesz. Lett! Megkerestük azután az embereket, akiket méltónak találtunk a párttagságra. Nem volt egyszerű, de egy-két embert mindig magunk közé hoztunk. A hangulat lassan változott, erősödött a bizalom napról-napra. Ha visszatekintek, csupán rövid idő alatt is milyen változás történt nálunk! Megváltozott az üzemi konyha, szép, tiszta fürdő is lett. Tulajdonképpen megújultunk. Az emberek a félelem, kétség alól kezdtek felszabadulni. És egyszer csak jött a párttitkárunk: alakítsuk meg a munkásőrséget. A Mit mondott, miért kell a munkásőrség? — Arról volt szó, hogy az ellenforradalmárok fenyegetőztek a „MUK”-kal, hogy márciusban újra kezdik. Mi is készültünk arra, hogy ne sikerüljön nekik. A kezdet kezdetén nyolcán öltöztünk fel takarosán, egyenruhába. Felvettük a gyári raktárból a sötétkék munkásruhákat, kék svájci sapkákban voltunk. Köztünk volt az igazgató, a párttitkár, a tmk-lakatos, az esztergályos, Iz ellenforradalmirak fenyegetőztek a „MUK“-kal: hogy márciusban újra kezdik. Mi is készültünk arra, hogy ne sikerüljön nekik. 1 kezdet kezdetén nyolcán ditüztün fel takarosán, egyenruhába. Felvettük a gyári raktárból a sötétkék munkásruhákat, kék svájci sapkákban voltunk. a művezető, a szakszervezeti titkár, — többségük már nem éppen fiatal. Szolgálatot tartottunk, hol éjjel, hol nappal. Akik éjszaka ügyeltek, egyetlen pisztolyuk volt, majd a két emberből álló járőrnek géppisztolyuk is lett. A ’ Hogyan fogadták Kisvárdán a munkás- w őröket? — Mondhatom jól. Mert az emberek ismertek minket, köszöntek, nem félt itt tőlünk senki, ötvenhét május elsején rendeztük az ünnepi egységfelvonulást, de már előtte is gyakoroltunk. Dalolva mentünk az utcán, megmutattuk, hogy vagyunk. Az alakuló gyűlésen én zászlókísérő voltam, még munkásruhában, vászonszárú csizmában. Itt a zászlónk 1957 elejéről. Azt írtuk rá: „Szilárdan védjük a nép hatalmát!”. Ott vannak a rúdon a rézszögek, az üzemek, munkahelyek nevével, akik hozzájárultak a zászló adományozásához. A Mit jelentett akkoriban Miklós József- w nek a zászlón ez a felírás? — Azt, hogy nem engedjük többé mocskolni a pártot, a rendszert, a munkáshatalmat. Se itt Kisvárdán, se másutt. A huszonöt év nem tegnap volt. Az akkori fiatalembert ma mindenki csak így hívja: „öreg”. — Nem tegnap volt, valóban így hívnak, de nem érzem magam öregnek. Sok mindenen mentünk keresztül azóta, az biztos. Mégis úgy tűnik, mintha csak egy év telt volna el... g Mi az a sok minden? — Egyszerű munkásőrként kezdtem. Utána géppuskás lettem, aztán elvégeztem a parancsnoki iskolát. A munkásőrségnek köszönhetem, hogy még a Szovjetunióban is jártam. És emlékezetes, nevezetes minden összejövetel, gyakorlat. Mi a Vulkánban 30—35-en vagyunk munkásőrök. Egymást jól ismerjük. Ezeknek az együttléteknek a hangulata olyan, amit nem ismerhet az, aki nincs köztünk. A szakaszban, ahol én parancsnokhelyettes vagyok van munkásmérnök, tsz-tag. De nincs különbség, ott mindenki csak ember. Összeszámolná hány órát töltött a munkásőrségnél? — Nem tudnám megmondani. Biztos van évente 150 óra körül. A kezdet kezdetén minden másnap szolgálatban voltunk. Nézze, én soha nem számolgattam az ott töltött időt. Nem sokat tévedek: másfél-két év munkanapja telt el szolgálatban. Más megy haza, szórakozni, magánügyeket intéz, Miklós elvtárs meg önkéntesen vállalja a fizetség nélküli helytállást. Miért? — A szolgálat mellett — állítom — el lehet végezni mást is. Akarat kell hozzá, céltudat. Egyszerre szolgáltam, sportoltam, itthon is rendben voltak a dolgaim, a vállalatnál a munkámat mindig elláttam. Bent a munkahelyen hogyan alakult az élet? — 57 óta részt vettem a gyár fejlesztésében is. Az épületek kicserélődtek, megújult minden. A Az, hogy a művezető munkásőr is, adott w több becsületet az embernek? — Adott. Sok mellettem dolgozó fiatalt javasoltam párttagnak, munkásőrnek. Azokat, akik a munkában helyt álltak. Az én Gagarin brigádom, a forgácsoló brigád öt éven keresztül nyerte el az aranykoszorút, aztán a vállalat kiváló brigádja lett. A forgácsoló példamutató volt mindenben. Most is mindig megállítanak: Józsi bácsi hogy tetszik lenni? Pedig elég kemény fiú voltam. Megköveteltem a rendet, a fegyelmet. Kerülgettem, de csak megkérdezem: elégedett-e a sok munkáért kapott anyagi elismeréssel? — Nekem hét igazgatóm volt. Soha nem mentem egyikhez sem, hogy adjon emelést, jutalmat, mert megérdemlem. Mégis mindig elismertek. A vállalatnál kilencszer lettem kiváló dolgozó, nyugdíjazás előtt Kiváló munkáért kitüntetést kaptam a minisztertől. Mire emlékszik vissza a legszívesebben a munkásőrségnél töltött negyedszázadból? — Arra, hogy beteg sem voltam szerencsére, sehonnan sem hiányoztam. Kint voltunk egy hónapig az árvíznél hetvenben, a 61-es tsz-szervezés idején Tiszaszentmár- tonban egy hónapig kint is aludtunk. Aztán Mándok és Eperjeske következett. Azóta is jártam arrafelé, jó barátok vannak ott, jó téeszek. Meg. ha itt találkozunk velük Kis- VBWán íóé.ren • megisnl%i'hléÍ?flofegnak kezet. Segítettünk mindenben nekik azután is. A munkásőrségen keresztül ismert meg sok embert? — Nagyon sokat, Berkesztől Záhonyig. Sokkal együtt jártam marxista esti egyetemre. Oda se akartam jelentkezni, de aztán nem bántam meg. Sok mindent adott nekem, nagy és érdekes kérdések vetődtek ott fel. 0 Még nem beszéltünk a családról... — Itthon a feleségemmel vagyunk, meg a fiammal, aki az Egyesült Izzóban műszerész. Ő is párttag és munkásőr. Biztosan jól .érzi magát nálunk, mert még nem akar megnősülni. A nagy lányom Pesten van férjnél, a vendéglátóiparban dolgozik. Nagyon jó a ve- jünk, postai technikus. Egy kis unokánk van, a kilencéves Rita, aranyos. ák Két éve nyugdíjas. Hogyan telnek a na- w pok? — Van mit csinálni. Tavaly júniustól újra hívott a gyár, és azóta megint dolgozom. A dombrádi Tisza-parton csinálunk most egy szép nyári üdülőt. Ezt is elértük. Szeretnénk a szezonra megnyitni. Meg a munkásőrségnél változatlanul fennáll a szolgálatom. A Huszonöt éve még kicsik voltak a gye- ^ rekek. Mit szóltak ahhoz, hogy az apjuk munkásőr? — Büszkék voltak, de még mennyire! Most meg az unokám. Ha megjön, mindig megnézi a kitüntetéseket. Pontosan számon tartja, már megint több van eggyel. A feleségemnek is sokat köszönhetek. Soha nem szólt, ha menni kellett. Az egyenruhát ő tartja rendben. Ott a helye a szekrényben, ahol a civil ruháknak. A Meddig számíthat Miklós Józsefre a ^ testület? — A feleségem is kérdezte, nem hagyom abba, hogy nyugdíjas lettem? Azt mondtam neki, mindenünnen, de innen nem megyek nyugdíjba , fiatalkoromban úgy alakult, hogy nerrr voltaim katona. ^iMost kikatonás-' ködöm magamat. A parancsnokság egyik falán régi fényképeket láttam — majd mindegyiken Miklós Józsefet. Ha ezeket nézi, mi jut az eszébe? — A nagyon sok szép óra, nap, együtt a közös örömök. És egy kis szomorúság is elfog. Hogy akikkel kezdtem, sokan nem bírták a szolgálatot, többen az élők sorából is kiléptek. De aztán arra gondolok, hogy a mostani szakaszom fiatalokból áll, olyan emberekből, hogy le a kalappal mindegyik előtt. Ha gondom van, nem velük, legfeljebb magammal. Többet kell készülni, nem lehet csak úgy odaállni a tizennyolc ember elé halandzsáíni. Az embernek csak akkor van tekintélye, ha a fiatalok azt látják, hogy nem csapom be őket, nem ígérgetek, megteszek értük minden lehetőt. Amit mondok, azért helyt is állok. Ha a fő tanulságot kellene levonnia az elmúlt 25 évből, mi lenne az? — Hogy az emberekkel együtt lehet mindent csinálni. Bizalommal és közösen. Magam, bármilyen hatalom van is a kezemben, semmire sem vagyok képes. Ez az én legfőbb tanulságom a munkában is, a testületnél is. Az asztalán a levél, amelyben Önt a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa január 15-én délben kitüntetés átadására hívja. Megmutatja majd ezt a medáliát is a pesti unokának? — Én a Parlamentben nem vagyok jártas. Ha most ott kitüntetnek, gondolhatja, hogy annak nemcsak az unoka, a nagyapja is örül. Ha lesz időm, felkeresem a kis Dórát, örüljünk együtt. ^ Köszönöm az interjút. Kopka Ján, KM f HÉTVÉGI^ 1 INTERJÚN
