Kelet-Magyarország, 1982. január (42. évfolyam, 1-26. szám)

1982-01-16 / 13. szám

HÉTVÉGI MELLÉKLET 1982. január 16. Kedves Bárdi Elvtárs! A közelmúltban az ön munkahelyén, a vasipari szövetkezetben, élénk beszél­getést, helyenként vitát folytattunk ar­ról, hogyan érzi egy vidéki kis üzem a világgazdaság változásait. Meggyőző ér­vekkel bizonyította be: ma már sehol nem lehet úgy szervezni, dolgozni, gon­dolkodni, hgoy ne gondoljon az ember arra, mi is történik a világban. önnek teljesen igaza van, s igazán örvendetes, hogy valaki kimondja, meg­magyarázza környezetének is: komoly idők járnak mostanság, s bár kétségte­lenül jól élünk, kiegyensúlyozott az el­látásunk, mi több, még luxusra is jut időnként, elbizakodottságra semmi okunk nincsen. Mert az, hogy a gazda­sági helyzet ma láthatóan jobb nálunk, mint sok más szomszédos vagy éppen tá­voli országban, nem szerencse vagy vé­letlen dolga, hanem igenis nagy erőfe­szítések eredménye. Nem sokkal a beszélgetésünket köve­tően a jósa városi pártszervezetben ta­lálkoztam többnyire idős elvtársakkal. Olyanokkal, akik bizony a zsebükön is érzik: nem mindig könnyű, nem állan­dóan fáklyásmenet a szocialista építés. ök is eljutottak oda: lám, a világ ügyei tettenérhetők nálunk is, de hát csak er­re hivatkozni talán mégse lenne kizá­rólagos módszer. Hát így igaz. ön is, az idős párttagság is ott kereskedett, ahol a lényeg rejtőzik: a mi sokkal jobb munkánk, sokkal takarékosabb gazdál­kodásunk, fegyelmezettebb gondolko­dásunk jelentheti azt, hogy meg is tart­suk azt, amit elértünk. Sokan vannak, akik ezt egyszerűen nem hiszik. Abban a hitben ringatják magukat, hogy majd az okosok kium- buldálják, ne változzék rossz felé a mostani helyzet. Áltatják imagukat és környezetüket, hogy lám, nálunk olyan jó, hogy talán nem is kell törnünk ma­gunkat. Pedig önnek is igaza van. A jó kétségtelenül jó, de hát a világ dolgai eljutnak még a kis üzem munkapadjai közé is. Megállni a versenyt, megóvni erkölcsi és anyagi tekintélyünket csak úgy tudjuk, ha a munkapad mellől fe­lelünk. Nem szóval. Az kevés. Jobb, sokkal jobb munkával. S amikor munkapadot említek, akkor gondolok minden munkahelyre. A labo­ratóriumra éppúgy, mint a forgácsoló­ra, az iskolákra, a termelőszövetkeze­tekre. Lehet, hogy annak van igaza, aki azt mondja: kényelmesek lettünk. Biz­tos van ebben valami, szép siker után van hajlandóság arra, hogy megpihen­jünk. De meddig? Ügy hiszem, ideje, hogy nagyon komolyan szembenézzünk a feladatokkal. Az ön fiatal és nem fiatal munkatár­sai arról győztek meg: a világos fejű, gondolkodó munkás eljutott odáig, hogy nem elégszik meg tudásával, eddi­gi teljesítményével, az eddig vállalt fe­lelősséggel. Tudják: több kell ma, s még több holnap. Nincsen vágta, szé­dült rohanás a jövő felé. De van okos stabilizálás, erős jelen teremtés, hogy legyen majd honnan jobban elrugasz­kodni. No, nem valami nagy ugrásra. Csak a következő, reálisan elérhető cél felé. Kedves Bárdi Elvtárs! ön szakmailag és politikailag művelt művezető. Azt is fejtegette, hogy be­szélgetésünk során felmerült témákat rendszeresen megvitatta a munkások­kal is. Nem egyféle gyözködésről van szó, hanem párbeszédről. — Ma — mondta ön — a termelés szervezése és irányítása nem egyszerűen gazdasági és műszaki kérdés, hanem ezzel egyen­rangú fontossággal jelentkező politikai munka is. Igaza van. Ezt a gyakorlatot kell követni gyárban, hivatalban, me­zőgazdasági üzemben. Csak a valós helyzet ismerete, megértése után vál­hat tudatossá a munka. Sokszor elmondtuk, elmondták, ma az eredmények megtartása elsőrendű kö­vetelmény. Hadd tegyem hozzá, ez így első hallásra nem túl lelkesítő. Csak ha végiggondoljuk, miről is van szó, ak­kor értjük meg: valami igen komoly dolgot kell őrizni, ami nem lebecsülen­dő, mi több, irigyelt valóság. De én még ennél is többre tartom azt, hogy erről őszintén, egyenesen beszélünk. Hogy ez is a megőrzendő eredmények közé tartozik? Igaza van. Talán ezért is mertem beszélgetésünket a közügyek fórumára bocsátani. Mások okulására. Köszönöm a beszélgetésbeli őszintesé­gét, és tisztelettel üdvözlöm: Miklós József alapító munkásőrrel a negyedszázadról A összefoglalná-e röviden élete főbb ál- w lomásait? — Nekem nincs nagy történetem, ezért csak röviden tudom elmondani a hatvankét év sorát. Tizennégy éves koromban men­tem vasesztergályos inasnak — akkor ez volt a tanuló neve — a dicsőszentmártoni nitrogén üzembe. Ott dolgoztam hat évig. 20 éves lettem, negyven karácsonyára eljöttem Kisvárdára meglátogatni a rokonokat. Ná­luk is maradtam. Elhelyezkedtem a gőzfű­rész üzembe lakatosnak, itt dolgoztam negy­vennyolcig, amikor államosították az üze­met. Akkor jelentkeztem a Vulkán Vasön­tödébe, ahol harminckét évet — tulajdon­képpen az életemet — töltöttem el. Mint esztergályos, aztán szerszámkészítő, később művezető. És főművezetőként mentem nyugdíjba. Negyvennyolcban nősültem meg, született két gyermekem. Sokáig aktívan sportoltam, a futballt nagyon szeretem. 1950-ben lettem párttag. Fiatal újságíróként jártam először a Vulkánban, s az a kép, amit ott láttam, máig is kísért. Hogy látta egykori mun­kahelyét az, aki több mint három év­tizedet töltött benne? — Az ötvenes évek elejére gondol? Szo­ciális lehetőségek szinte egyáltalán. Járt ugyan munkaruha, de sokszor azt se tudtuk beszerezni. Én párttag voltam, részt vettem a begyűjtésben, az ötvenes évek elején a tsz-szervezésben, a békekölcsön-jegyzésben. Voltam pártiskolán Nyíregyházán, ahonnan vasárnaponként jártuk a falvakat. Még a padlást is meg kellett néznünk, de a legtöbb padláson semmi sem volt. A cipőt, a ruha­anyagot is úgy hozták ki a gyárba és osztot­ták el a munkások között, mert kint, az üz­letekben nemigen lehetett kapni. A megye nehézipari bázisa volt a miénk, az egyetlen jelentős vasas üzem. Nem mondom, hogy semmi nem volt jó, meg hogy nem volt ered­mény akkoriban, de a bajokkal többször ta­lálkozott az ember. És ezeket a bajokat lo­vagolta meg az ellenforradalom 56 októbe­rében. Hogyan zajlottak ^zok a napok a kis- várdai Vulkánban? — Mindenre pontosan emlékszem, ami nálunk történt. Megalakult a munkástanács, a hangadók azok lettek, akiknek a munkája, a becsülete azelőtt sem sokat ért. Felvették a kapcsolatot a miskolci ellenforradalmá­rokkal, onnan fegyvereket hoztak, nemigen értettek hozzá, meg is sebesítették egymást. Aztán eltávolították a gyár udvaráról a vö­rös csillagot, és mint nemrég Lengyelor­szágban is, azt kiabálták: nincs szükség a kommunistákra, akik párttagok voltak ki­rúgják, internálják. Ilyen hangok voltak. g És a párttagok? — Bizonytalanságban voltak. Sajnos akadt párttag, aki a tagsági könyvét eltüntette, félt, ha nála találják, baja lesz. És általában a félelem lett úrrá. Nekem végig a zsebem­ben volt a piros könyv. Olyan fából va­gyok faragva, hogy megijedjek? Pláne ak­kor, harminchét éves koromban! Én min­dennap bent voltam a gyárbarí, dolgozni akartam, de hát se áram, se anyag. Novem­ber elején újjáalakítottuk a pártszervezetet. A korábbi hatvanból hatan, vagy heten jöt­tünk össze, egy széthányt bútorú irodában. Losonczi Károly hívott össze minket, ő lett az új titkár. Azt mondta, menjünk az emberek közé, rendezzük a sorainkat. Azokban a napokban bejött a gyár­ba egy szovjet tiszt, s biztatott, kezd­jünk hozzá a termeléshez. Ha nincs anyag, szóljunk neki, hozatnak, akár közvetlenül Csapról. Szóltunk és megindult az üzem, novemberben már teljes kapacitással. Pes­ten sem volt még rend, de már mentünk a vasas szakszervezethez tanácsért, segítségért. Megnyugtattak, ha munka lesz, bér is, éle­lem és más juttatás is lesz. Lett! Megkeres­tük azután az embereket, akiket méltónak találtunk a párttagságra. Nem volt egysze­rű, de egy-két embert mindig magunk közé hoztunk. A hangulat lassan változott, erő­södött a bizalom napról-napra. Ha visszate­kintek, csupán rövid idő alatt is milyen vál­tozás történt nálunk! Megváltozott az üzemi konyha, szép, tiszta fürdő is lett. Tulajdon­képpen megújultunk. Az emberek a félelem, kétség alól kezdtek felszabadulni. És egy­szer csak jött a párttitkárunk: alakítsuk meg a munkásőrséget. A Mit mondott, miért kell a munkásőr­ség? — Arról volt szó, hogy az ellenforradal­márok fenyegetőztek a „MUK”-kal, hogy márciusban újra kezdik. Mi is készültünk arra, hogy ne sikerüljön nekik. A kezdet kezdetén nyolcán öltöztünk fel takarosán, egyenruhába. Felvettük a gyári raktárból a sötétkék munkásruhákat, kék svájci sap­kákban voltunk. Köztünk volt az igazgató, a párttitkár, a tmk-lakatos, az esztergályos, Iz ellenforradalmirak fenyege­tőztek a „MUK“-kal: hogy már­ciusban újra kezdik. Mi is készül­tünk arra, hogy ne sikerüljön ne­kik. 1 kezdet kezdetén nyolcán ditüztün fel takarosán, egyen­ruhába. Felvettük a gyári raktár­ból a sötétkék munkásruhákat, kék svájci sapkákban voltunk. a művezető, a szakszervezeti titkár, — több­ségük már nem éppen fiatal. Szolgálatot tar­tottunk, hol éjjel, hol nappal. Akik éjszaka ügyeltek, egyetlen pisztolyuk volt, majd a két emberből álló járőrnek géppisztolyuk is lett. A ’ Hogyan fogadták Kisvárdán a munkás- w őröket? — Mondhatom jól. Mert az emberek is­mertek minket, köszöntek, nem félt itt tő­lünk senki, ötvenhét május elsején rendez­tük az ünnepi egységfelvonulást, de már előtte is gyakoroltunk. Dalolva mentünk az utcán, megmutattuk, hogy vagyunk. Az ala­kuló gyűlésen én zászlókísérő voltam, még munkásruhában, vászonszárú csizmában. Itt a zászlónk 1957 elejéről. Azt írtuk rá: „Szilárdan védjük a nép hatalmát!”. Ott vannak a rúdon a rézszögek, az üzemek, munkahelyek nevével, akik hozzájárultak a zászló adományozásához. A Mit jelentett akkoriban Miklós József- w nek a zászlón ez a felírás? — Azt, hogy nem engedjük többé mocs­kolni a pártot, a rendszert, a munkáshatal­mat. Se itt Kisvárdán, se másutt. A huszonöt év nem tegnap volt. Az ak­kori fiatalembert ma mindenki csak így hívja: „öreg”. — Nem tegnap volt, valóban így hívnak, de nem érzem magam öregnek. Sok minde­nen mentünk keresztül azóta, az biztos. Mégis úgy tűnik, mintha csak egy év telt volna el... g Mi az a sok minden? — Egyszerű munkásőrként kezdtem. Utá­na géppuskás lettem, aztán elvégeztem a parancsnoki iskolát. A munkásőrségnek kö­szönhetem, hogy még a Szovjetunióban is jártam. És emlékezetes, nevezetes minden összejövetel, gyakorlat. Mi a Vulkánban 30—35-en vagyunk munkásőrök. Egymást jól ismerjük. Ezeknek az együttléteknek a hangulata olyan, amit nem ismerhet az, aki nincs köztünk. A szakaszban, ahol én pa­rancsnokhelyettes vagyok van munkás­mérnök, tsz-tag. De nincs különbség, ott mindenki csak ember. Összeszámolná hány órát töltött a mun­kásőrségnél? — Nem tudnám megmondani. Biztos van évente 150 óra körül. A kezdet kezdetén minden másnap szolgálatban voltunk. Néz­ze, én soha nem számolgattam az ott töltött időt. Nem sokat tévedek: másfél-két év munkanapja telt el szolgálatban. Más megy haza, szórakozni, magánügyeket intéz, Miklós elvtárs meg önkéntesen vállalja a fizetség nélküli helytállást. Miért? — A szolgálat mellett — állítom — el le­het végezni mást is. Akarat kell hozzá, cél­tudat. Egyszerre szolgáltam, sportoltam, itt­hon is rendben voltak a dolgaim, a vállalat­nál a munkámat mindig elláttam. Bent a munkahelyen hogyan alakult az élet? — 57 óta részt vettem a gyár fejlesztésé­ben is. Az épületek kicserélődtek, megújult minden. A Az, hogy a művezető munkásőr is, adott w több becsületet az embernek? — Adott. Sok mellettem dolgozó fiatalt javasoltam párttagnak, munkásőrnek. Azo­kat, akik a munkában helyt álltak. Az én Gagarin brigádom, a forgácsoló brigád öt éven keresztül nyerte el az aranykoszorút, aztán a vállalat kiváló brigádja lett. A for­gácsoló példamutató volt mindenben. Most is mindig megállítanak: Józsi bácsi hogy tetszik lenni? Pedig elég kemény fiú voltam. Megköveteltem a rendet, a fegyelmet. Kerülgettem, de csak megkérdezem: elégedett-e a sok munkáért kapott anyagi elismeréssel? — Nekem hét igazgatóm volt. Soha nem mentem egyikhez sem, hogy adjon emelést, jutalmat, mert megérdemlem. Mégis mindig elismertek. A vállalatnál kilencszer lettem kiváló dolgozó, nyugdíjazás előtt Kiváló munkáért kitüntetést kaptam a minisztertől. Mire emlékszik vissza a legszívesebben a munkásőrségnél töltött negyedszázad­ból? — Arra, hogy beteg sem voltam szeren­csére, sehonnan sem hiányoztam. Kint vol­tunk egy hónapig az árvíznél hetvenben, a 61-es tsz-szervezés idején Tiszaszentmár- tonban egy hónapig kint is aludtunk. Aztán Mándok és Eperjeske következett. Azóta is jártam arrafelé, jó barátok vannak ott, jó téeszek. Meg. ha itt találkozunk velük Kis- VBWán íóé.ren • megisnl%i'hléÍ?flofegnak ke­zet. Segítettünk mindenben nekik azután is. A munkásőrségen keresztül ismert meg sok embert? — Nagyon sokat, Berkesztől Záhonyig. Sokkal együtt jártam marxista esti egyetem­re. Oda se akartam jelentkezni, de aztán nem bántam meg. Sok mindent adott nekem, nagy és érdekes kérdések vetődtek ott fel. 0 Még nem beszéltünk a családról... — Itthon a feleségemmel vagyunk, meg a fiammal, aki az Egyesült Izzóban műszerész. Ő is párttag és munkásőr. Biztosan jól .érzi magát nálunk, mert még nem akar megnő­sülni. A nagy lányom Pesten van férjnél, a vendéglátóiparban dolgozik. Nagyon jó a ve- jünk, postai technikus. Egy kis unokánk van, a kilencéves Rita, aranyos. ák Két éve nyugdíjas. Hogyan telnek a na- w pok? — Van mit csinálni. Tavaly júniustól új­ra hívott a gyár, és azóta megint dolgozom. A dombrádi Tisza-parton csinálunk most egy szép nyári üdülőt. Ezt is elértük. Sze­retnénk a szezonra megnyitni. Meg a mun­kásőrségnél változatlanul fennáll a szolgá­latom. A Huszonöt éve még kicsik voltak a gye- ^ rekek. Mit szóltak ahhoz, hogy az apjuk munkásőr? — Büszkék voltak, de még mennyire! Most meg az unokám. Ha megjön, mindig megnézi a kitüntetéseket. Pontosan számon tartja, már megint több van eggyel. A fele­ségemnek is sokat köszönhetek. Soha nem szólt, ha menni kellett. Az egyenruhát ő tartja rendben. Ott a helye a szekrényben, ahol a civil ruháknak. A Meddig számíthat Miklós Józsefre a ^ testület? — A feleségem is kérdezte, nem hagyom abba, hogy nyugdíjas lettem? Azt mondtam neki, mindenünnen, de innen nem megyek nyugdíjba , fiatalkoromban úgy alakult, hogy nerrr voltaim katona. ^iMost kikatonás-' ködöm magamat. A parancsnokság egyik falán régi fény­képeket láttam — majd mindegyiken Miklós Józsefet. Ha ezeket nézi, mi jut az eszébe? — A nagyon sok szép óra, nap, együtt a közös örömök. És egy kis szomorúság is el­fog. Hogy akikkel kezdtem, sokan nem bír­ták a szolgálatot, többen az élők sorából is kiléptek. De aztán arra gondolok, hogy a mostani szakaszom fiatalokból áll, olyan emberekből, hogy le a kalappal mindegyik előtt. Ha gondom van, nem velük, legfel­jebb magammal. Többet kell készülni, nem lehet csak úgy odaállni a tizennyolc ember elé halandzsáíni. Az embernek csak akkor van tekintélye, ha a fiatalok azt látják, hogy nem csapom be őket, nem ígérgetek, megteszek értük minden lehetőt. Amit mon­dok, azért helyt is állok. Ha a fő tanulságot kellene levonnia az elmúlt 25 évből, mi lenne az? — Hogy az emberekkel együtt lehet min­dent csinálni. Bizalommal és közösen. Ma­gam, bármilyen hatalom van is a kezemben, semmire sem vagyok képes. Ez az én leg­főbb tanulságom a munkában is, a testület­nél is. Az asztalán a levél, amelyben Önt a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa január 15-én délben kitüntetés átadásá­ra hívja. Megmutatja majd ezt a me­dáliát is a pesti unokának? — Én a Parlamentben nem vagyok jár­tas. Ha most ott kitüntetnek, gondolhatja, hogy annak nemcsak az unoka, a nagyapja is örül. Ha lesz időm, felkeresem a kis Dó­rát, örüljünk együtt. ^ Köszönöm az interjút. Kopka Ján, KM f HÉTVÉGI^ 1 INTERJÚN

Next

/
Thumbnails
Contents