Kelet-Magyarország, 1981. december (41. évfolyam, 281-305. szám)
1981-12-06 / 286. szám
Mélyvíz, csak úszóknak! G.-vel, az igazgatóval, tiszteletköröket futunk. Kávét hozat, megiszom, megvárjuk, míg a titkárnő kiviszi a csészét, megköszönöm, s mondom, ilyen jó kávét már régen ittam. Aztán beszélgetünk tovább. Még nem mondtam, mi szél is vitt arra. Így aztán adatokat hallgatok. Számomra ismeretlen gépek nevét, és értékét vésem az agyamba. Az igazgatóval régi az ismeretségünk, ha találkozásaink gyakorinak nem is mondhatók. Így. aztán a gazdaság problémáiról más vizekre is elevezgetünk. Elmeséli, miként jutott valamihez, amihez magánszemélyként hozzájutni nem mindennap lehet. — Szóltam A.-nak, tudja, még régről ismerem — és megemlíti, csak úgy, mellékesen egy országos főhatóság ismert vezetőjének nevét. — Az átszólt Z.-nek — itt megint közismert név következik —, s három nap múlva itt is volt az engedély. A történet hitelességét nem ellenőriztem, nem tudom, ismeri-e A.-t és Z.-t. A lényeg ugyanis nem ez. A lényeg maga a hivatkozás volt. G.-ről, a történeten kívül, még a következőket érdemes tudni: szakmunkás volt, különféle tanfolyamokat végzett, s hosszú évek óta igazgató. Azt mondják róla: eddig mindent kibírt, mindent megúszott. S azt a tíz évet, ami még a nyugdíjáig hátra van, már féllábon állva is kihúzza. Kapcsolatokkal, vagy azok nélkül. Mondjuk — hivatkozással.- - dr. -mellett—- alatt — főmérnök a harmincadik életévét nemrég túllépett J. Róla korábban mindössze híreim- voltak, melyek egy értelmes, tehetséges fiatalemberről szóltak. Pályafutásáról csak any- nyit: technikus volt, diplomáját kitűnő eredménnyel külföldön szerezte meg. Rövid ideig az ország másik szegletének megyeszékhelyén dolgozott, de azt mondja: a szíve hazahúzta. Tudom, sem az apák érdemei, sem az apák vétkei kizárólagos mértékegységül nem szolgálhatnak, ha fiaik tétetnek a mérleg serpenyőjébe. Ám esetünkben — a fiú szavai hitelességének elbírálásához —, az apa érdemei sem mellékesek. Ezek tudniillik nem csupán a kitüntetések számában mérhető érdemek. Inkább csak vélemények, azoké, akik évtizedek óta ismerték a munkásból lett — ma már nyugdíjas — középvezetőt. Nevével kapcsolatosan a puritánság, az egyenesség, a becsületesség jelzők forogtak leginkább közszájon. Igaz, nevezték élhetetlennek is. Az ő esetében azonban, ez felér egy dicsérettel. Az igazgatótól azt kértem, hadd beszélgessek J.-vel. — Kitűnő fiatalember — mondta, s szólt a titkárnőnek, kerítse elő a főmérnököt. H — Fontos megírni? — kérdi J. — Jó lenne ... J. gondolkozik. Közepesnél hosszabb, ápolt, szőke haja az arcába hullik, öltönye jól szabott, inge fehér, nyakkendője divatos. Reggel még magam sem tudtam, hogy éppen vele fogok találkozni. — Széllel szemben ... tudod, nem lehet — mondja. — Nem akarok szakmát változtatni és a megyéből sem akarok elmenni. — Megírom név és hely nélkül. Tűnődik, nehezen áll kötélnek. — Te elmész, én itt maradok. Erre nincs mit felelni. Azért csak belekezd. — A főhatóság kérésére jöttem ide, segíteni, ezt lényegesnek tartom. Itt viszont mindent megtettek, hogy ne legyen jó kedvem. Az előző helyemen tanácsi lakásom volt, azt mondták, adjam le, kapok egy másik tanácsit. A lakást tehát leadtam — nem elpasszoltam —, aztán itt maradtunk jó pár hónapig szükséglakásban. Igaz, lett lakás, de nem tanácsi, hanem szolgálati, s ez óriási különbség. Folytatódott a dolog azzal, hogy amikor beléptem, nem adtak munkát, hanem elküldték szabadságra. Utána hónapokig nem engedtek ki a Z.-i egységbe, később másfél évbe tellett, míg beüzemeltem azt. Naponta buszoztam 16 kilométert, kocsim nincs, a cég autója pedig kizárólag az igazgató rendelkezésére áll. Megtörtént, hogy Pestre kellett menni hivatalos ügyben, s egy teherautó utasfülkéjében utaztam. Ha ez a takarékosság egyik formája, rendben. De akkor ő is teherautóval intézze a dolgait! — Szeretem a szakmámat, úgy érzem, értek is hozzá. Nem a diplomámra vagyok büszke, hanem arra, hogy szót értek az emberekkel. Csakhogy mit szóljak akkor, amikor kimegyek a K.-i telepre, s a telepvezető (négy elemije van) a szemembe röhög, és elküld az anyámba. Kérdésemre, honnét veszi a bátorságot erre, azt mondja, az igazgatótól. Amikor az igazgatót vontam kérdőre, azt felelte, majd tisztázzuk. Azóta is tisztázzuk. Nem csak velem történt ilyesmi, mert szokása, hogy kimegy valamelyik telepre, és azt mondja, milyen hülye ez a J., vagy valaki más. Ha jön, rúgjátok ki, A kirugandók diplomások, vezetők. E helyt csak igazgató van! Akit tud, lejárat. — Az előbb mondtam, értek az emberek nyelvén, szeretem őket. De tudod, furcsa, hogy talán nincs egyetlen középvezető sem, aki ne az igazgató stílusát vette volna át; a kiabálást, a káromkodást. Azonosulás mégy oda-vissza alapon. — Azt hiszem, egy fiatalembernek, ha nincs kellően felvértezve, az idegei'mehetnek rá, míg megszokik, vagy megszökik. Volt nekem is barátom, Dunántúlon dolgozott, együtt végeztünk, kimondottan tehetséges ember, aki a szökést választotta. Most Pesten kutatóintézetben van, közömbös minden iránt, csinálja, amit kell, fásultan pergeti a napjait. Még nálam is fiatalabb, csak 29 éves a fiú ... Voltam már mélyvízben, szerencsére nem fulladtam meg, pedig állítom, kevesen sírtak volna utánam. Még a közvetlen munkatárs is kivárja: mi lesz az új emberrel? Csak nézik, amint kalimpál. Az az úgynevezett műszaki becsület is hiányzik, ami szerint: legyen bárkié az ötlet, fogjunk össze és csináljuk meg. Az én mélyvizem az a munka volt, aminek a dokumentációi évek óta porosodtak. Rámbízták, csináljam meg. Kaptam egy több kilós dosz- sziét, mindent átírtam, átterveztem, míg beindulhattunk. Egész éjjel ott voltam: az első darab vasárnap délelőtt lett kész. Óriási volt az öröm, a megkönnyebbülés ... Mármint az enyém. — Dolgoztam technikusként, megfordultam többfelé. Őszintén mondom: a fiatal szakemberek többségének energiáit az első években a beilleszkedés veszi el. Persze, hogy be kell illeszkedni, de nem mindegy, mibe. És milyen áron? Ugyanis a legtöbb helyen élnek az összefonódások. — Elégedettek a munkáddal?— vetem közbe, míg a sokadik csikket nyomjuk el a hamutartóban. — Azt hiszem, igen. — Honnan tudod? — Onnan, hogy még semmit sem mondtak ... J. 31 éves, és egy nagy gazdaság második számú főmérnöke. Harmadik ember. Fizetése 6000 forint. Szolgálati lakása van: A felesége jövedelme 3 és fél ezer. És mégis tele van feszültséggel. — Azt mondjuk: mindenkit munkája szerint. Félreértés ne essék, ez a jövedelem nem kevés, de nem is sok, mert semmi sem egészíti ki; nincs kertem, rendszeres mellékfoglalkozásom, mert abból akarok élni, ami a munkám. De visszatérve: mindenkit munkája szerint? Azt állítom, hogy nálunk nem mindenütt honorálják az asztalra valamit tevő fiatalokat. Azt mondják nekik, majd hatvanéves korodra neked is meglesz a fizetésed. Most egyáltalában nem magamról beszélek. Van egy barátom, szakmabeli, önállósította magát. Neki segítettem néha. ötven forintot fizetett óránként, és nem baráti alapon. Most alakulnak ezek a társulások, nemrég hívtak az egyikbe, műszaki vezetőnek. Havi tízezret garantálnak. Ügy döntöttem, egyelőre maradok. Hátha változik valami. Végtére is: amit csinálok, azt valóban szeretem ... 4 Az L.-i gyár igazgatója csak; egyszer nyitott, ránk. összevonta szemöldökét és közölte: —- Haragszom magára Speidl elvtárs! Tudja miért? — Tudom. Maradunk is ennyiben. Egy róluk szóló kis írás csúszott néhány napot. Kemény, mondhatni férfias kézfogással búcsúzunk. Az ajtó kattan, és L., a főmérnök rám nevet. — Alapvetően kijövünk egymással — néz a távozó után. — Ez mindig így volt? — Lapozgatok egy vaskos albumban, melyben színes fotók örökítik meg az egész nagyvállalat, benne a sokszor megírt (gyakran dicsért) gyáregység produktumait. A választ, természetesen tudom. — Nem mondhatnám. L.-ről az évek során több mindent megtudtam. Hat éve főmérnök, de előzőleg sok grádicson kellett felgyalogolnia. A gyár prosperál, s köztudott, a harmincvalahány éves szakember érdemei ebben elévülhetetlenek. S hogy magánéletéről is tudjunk valamit, aminek történetében súlyos szerepe van: évek óta egyedül neveli két gyermekét. A kérdés, mivel a téma kényes, mindent megelőzve hangzik el. — Megírhatom? — Akár névvel és címmel is. — Aztán döntünk: név és cím nem kell, hiszen a gyár sokszáz dolgozóját sosem érintette, utólag pedig minek tudják, hogy az igazgató és első számú helyettesének ma korrekt viszonya korábban minden volt, csak felhőtlen nem. Az igazgató technikus, a főmérnök mérnök, s a korkülönbség tán három-négy év kettejük között. 5 — Itt a városban is lenne első számú vezetői állás — mondja L., míg valamit aláír —, de minek váltsam aprópénzre magam? Egy távlati lehetőség kínálkozik, annak örülnék, de csak azért, hogy igazgató legyek, nem mozdulok. Volt egy előző főnököm, szakmailag, vezetésileg nulla, de nagyon jó ember, talán túlontúl is az. Mellette is azt csináltam, amit jónak láttam, igaz, néhányunk energiája arra ment el, hogy ne látszód- jék a főnök alkalmatlansága, mert minket hagyott dolgozni. Ma már azonban nem vagyok biztos benne, hogy akkor helyesen cselekedtem-e, hiszen a másik alkalmatlansága miatt voltam én alkalmas. Utódnak is engem jelöltek, ám nem vállaltam. Többek között azért, mert ehhez néhány embernek menni kellett volna, azonban, hogy úgy mondjam, a szálak messze nyúltak. A központot sem volt nehéz döntésük megmásítására bírni, hiszen belátták: igazgató nélkül még elmegy a gyár, de jó műszaki gárda nélkül nem. — Azt már az első pillanatban tisztáztuk az igazgatóval, hogy engem csakis a műszaki problémák érdekelnek, ám ez nem jelenti azt, hogy ne lettek volna gyanúsítgatások, féltékenységek. Hogy ez miből ered? Jellemzésül ennyit: az igazgató a technikusokat tegezi, a mérnököket magáz- za. Ha problémája van, nem a mérnök osztályvezetővel tárgyal, hanem lehetőleg annak technikus beosztottjával. — Munkámmal, tudomásom szerint elégedett, így a célpont a magánéletem lett. Egyedül élek, harminckét éves vagyok, egyszóval voltak kapcsolataim. Sosem botrányos ügyek, valóban a magánélet területe volt ez, ám mégis ezen a vonalon próbált kikezdeni. Végül a központból szóltak, hogy neki ehhez semmi köze. Az igazsághoz tartozik: ha valaki, hát az igazgató puritán módon él. Éppen ezért érzékenyen reagál mindenre, ami szerinte ellenkezik ezzel. — Mindez inkább a múlt, de komolyan mondom, nagyon meg kellett küszködnöm azért, hogy elhiggye, nem török a helyére. Ahhoz valaminek történnie kellene, hogy első számú vezető legyek itt. Kinyírni? Azt már nem! Egyébként is, kicsit túlexponáltam a dolgokat. Alkalmas arra, amit csinál, széles látókörű, egyes dolgokban nagyon is otthon van, s nekünk, műszakiaknak sem az a célunk, hogy megégessük, hanem az, hogy jól menjen ez a gyár. Amit mondtam, abból nyilván kitűnik: bizonyos dolgokban merev emberről van szó. A feloldódásban is segíthetjük. — Hiúság? Hiúságomat kielégítheti, hogy többet vagyok kitéve az emberek dicséretének és szidásának, mint bárki a gyárban, örülnek nekem és haragszanak rám. Nemrég egy nagyon bonyolult munkán dolgoztunk. Feljöttek az emberek ide — körbemutat a vedlett irodán — megkérdezni: hogy csináljuk? Ez nagyon jólesett. — Szerencsés ember vagyok, a munkámban legalább, sokat voltam mélyvízben, és nem fulladtam meg. Létrehoztam a meót, megtanítottam, hogy a centiméter helyett a milliméter a mértékegység. Ez volt a kezdet. Aztán művezető lettem, egy teljesen lerobbant műhelyt kaptam, itt sem voltam tovább három hónapnál, de a teljesítmény is megháromszorozódott. Mondom, szerencsém volt, de ha kellett, én is odaálltam a géphez, mert a bizonyítás az volt. Ma már persze, nem tudnék versenyre kelni az esztergályosokkal. Ezután mentem főiskolára, egy év után lettem főmérnök ... Sosem éreztem, hogy megfulladhatok, hogy mentőöv kellene, azonban lehet, hogy fiatalabb voltam, s nem volt veszélyérzetem. A mélyvízhez jó sors is kell, mert a sok azonos képességű közül többnyire csak néhány marad fenn. — A bukást sosem tudnám elviselni, azért, mert nem azt akartam. Mondjuk elvétek valamit, és csak technológus leszek. Azt hiszem, ha tudatosan akarnám magam leépíteni, teszem fel, egy kényelmesebb munkatempóra berendezkedni, legfeljebb egy betegség árán tudnék. Nagyon fiatal vagyok, s a fordulatszámot lejjebb adni nem lehet. A bukásra persze gondolni kell, de ezen rágódni nem szabad. Ha a szándék tisztességes, s ha úgy érzem, hogy ma is érdemes volt dolgozni, nem kell félni. — Jó-e a másodhegedűsi szerep? Nem érzem magam másodhegedűsnek. Ha nincsenek oktalan konfliktusok, semmi baj. Persze, ha az ember magasabb szintre juthat a munkájában, nem szabad a burokban maradnia. Fel kell tépnie azt. Csak a pénzért, a címért nem mennék el. Most van egy konkrét ajánlatom. Melléküzemág. Összkomfortos szolgálati lakás, havi 15 ezer jövedelem. Ez komoly. Lakásom már van, azt eladhatnám. A jövedelmem itt „csak” nyolcezer. De amíg itt dolgozni lehet, még a hétezer pluszért sem megyek el. 6 K. most osztályvezető. Előző helyén is az volt. Mielőtt küldték volna, kilépett. Tehát most is osztályvezető, hatásköre nagyobb, mint két éve. Régi és új munkahelye között tán egy kilométer a távolság. Nem légvonalban, hanem a kisváros kanyargós utcáin. — Látod a tágasságot? — mutat körbe a gyáron. — És? — Ez jellemez mindent. Pedig egymás nyakába lihegünk. Még az igazgatónak is húsz éve van a nyugdíjig. — Mikor leszel te igazgató? — Talán soha. — S ez neked így jó? — Nem ez a lényeg. A tágasság. Mindenki érti, amit csinál. Nekem itt van a mélyvíz. Csakhogy, úszómesterek is vannak. Speidl Zoltán IQILBPHAIUAI KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1981. december 6. Q E3
