Kelet-Magyarország, 1981. december (41. évfolyam, 281-305. szám)
1981-12-31 / 305. szám
ZSENI A falon túl, alig kődobásnyira folyt a Szamos. A kertek rákönyököltek a gátra. A legszélső házban élt Zseni. Áradásokkor, jégzajláskor éjszakákon át beszélt hozzá a folyó. Kettejük titka maradt ez, mert Zseni néma volt. Együgyű. Falu bolondja. Házát, nem ház volt az, csak vert falú viskó, isten kerítette szamártövissel, és díszítgette nyaranta lila virággal. Az első háború után a vak és félkezű cimbalmos hozta Zsenit, valahonnan a hegyi rokonaitól, vakvezetőnek, koldulóbögrét hordozónak. Adták a gyereklányt szívesen, a kevés máiéhoz így is maradt száj elég. Mit kezdtek volna az együgyűvel? A vízre "közben országhatárt rajzolt a történelem. Szolgálta Zseni a vakot. Mosott rá. Hordta a koldusbögrét és a tarisznyát. Olykor ha fillér is csörgött a tarisznya alján, a vak a kocsmába ment, a gyerek sarkára guggolva várt odakint. Aztán egy ilyen estén szinte észrevétlen elment a cimbalmos. Bent mulattak, és ő hazaküldte a gyereket, hogy az meg ne fázzon. Kegyetlen mulatság volt. A részegek a cimbalomhoz ültették a vakot. Hajnalban a gát tövénél találták meg. Fagyott teste keményebb volt a kőnél, még a sírját is csákánnyal ásták. Sokan mondták, hogy megváltás volt a halál a nyomorék zenésznek. Zseni száraz szemekkel állt a sír előtt és egy alig mosollyal a tarisznyát is megköszönte, amit örökségként neki adtak. A temetés után hazament, befűtött ahogy szokott. A fagy nyöszörögtette kint a fákat, a folyó jeget hozott és reggelig mesélt neki a hegyek között született Szamos. Reggel aztán fogta a bögrét, a tarisznyát. Elindult ahogyan addig. Az emberek nem voltak rosszak, neki is járt, ami a nyomoréknak. Élt az isten kerítette kicsi házban. Pontosabban kelt, mint egy hivatalnok. A házakat beosztotta magának, mert a házak ízeket jelentettek. Az orvoséké húst, a papé meleg ételt, a boltosé sót, cukrot, a tanítóéké kenyeret, híg levest, szalonnamaradékot. Csak egy változott. Akkortól pénzt sehol sem fogadott elZserib'E'lei'wtSé* kínálták a filléreket, de aztán megszokták, hogy az nem kell a ho- bókosnak. Esők után gombát szedett Zseni, értette mind, megbíztak benne. Ö hálaként osztogatta a gombát, kinek-kinek az érdeme, a házak íze szerint. A gyerekek megpróbálták, hogy csúfo- lódva szaladgáljanak utána, de abbahagyták, mert nem volt értelme a játéknak, ö" ugyanolyan szelíd mosollyal tűrte a csúfságot, mintha a gombáért dicsérték vo.lna. Már nemcsak koldult. Vizet hordott, disznóöléskor belet mosott, ha seprűt adtak a kezébe felseprette az udvart, ha baltát, akkor gerjesztőt aprított, pontosan olyan vékonyra, amilyenre kérték. Kora szerint már nagylány volt. De sat- nyasága megvédte még a kamasz kíváncsiságtól is.vEgyszer halottat hozott a Szamos. Ott volt, amikor rátaláltak. Akkor összeesett, habzott a szája, az orvost is le kellett hívni. Ez végképpen megvédte minden rossztól. Évek teltek így. Már bejáratos volt a konyhákba. Élete akkor változott, amikor a tanítóéknál egyszer jószagú szappan maradékát dugták a tarisznyába. Csodálatos világot fedezett fel Zseni akkor. Otthon vizet melegített és sikongó kis nevetésekkel csapkodott az illatos habokba. A vert falú ház palotává nőtt körülötte, bőrébe ivódott a mámorító illát. Amikor lefeküdt, félretette a habbal teli tálat másnapi örömnek. Reggel sírt, mert szürkés vízzé haltak a habok. De akkortól mindenütt kérte a szappant. A neve is ez lett, Szappanos Zseni. Már nem seprett udvart. Tésztát gyúrt, lakodalmas konyhákban segített Tíz évig élt békében Szappanos Zseni. A Szamos is ritkábban beszélt már neki.' Titkos örömmel teltek az éjszakák, ládá- nyivá gyűlt a szappanmaradék. Ünnepeken templomba ment. A prédikációból keveset értett, de átszellemülten hallgatta, amikor az emberek énekeltek. Ö is dúdolt néha, otthon a habokkal telt teknője mellett. Gyermekkora hegyeiről, erdők homályáról, tüzek pattogásáról szóltak a dalok. A falun túl egyszer járt Zseni. De ez élete nagy fordulata volt. Cirkusz járt a faluban. Már sátorveréskor is szóltak a kürtök, a dobok, a lakókocsik között kiabáltak az izzadt emberek. Zseni addig mindenüvé elmehetett, a faluban. Most együtt leselkedett a gyerekekkel, de a pénztártól elzavarták. Mutatták neki, hogy pénzt hozzon, és nevettek az iszonyodá- sán, Zseni vitte hófehér kendőbe kötve a gombát, de azt is csak elfogadták, nem adtak érte jegyet. Akkor elszaladt az orvosékhoz és kézzel-lábbal magyarázta a cirkuszt. Az orvos nevette el magát először, megértvén hogy Zseninek pénz kell a cirkuszra. Félmaréknyi aprót adtak. A jegyre fele se kellett. A maradékot Zseni egy csuporba dugta és másnap a tanítóéktói kért pénzt a második előadásra. Gombát vitt érte, adták szívesen, ha értetlenül is. A harmadik napon sátrat bontott a cirkusz, de Zseni akkortól mindenütt elfogadta a fillért. Az estéknek már két gyönyörűsége volt. A hab és a fényes pénzdarabok. Értékét egyiknek se tudta, de kiválogatta a fényeseket, külön a kicsiket, a nagyokat. Toronyba rakta, csörgette őket, kendővel fényesítgetett minden darabot. És amikor újra jött egy cirkusz, Zseni elment az előadásra. Reggeltől ácsorgott ott, gombát vitt ajándékba. Most jegyet adtak a gombáért meg valamennyi pénzt is. ö volt a legboldogabb. A cirkusszal járt egy hibás legény. Erejéért tartották a sátorveréshez. Amikor a cirkusz elindult, Zseni is ott gyalogolt utánuk. Tarisznyával, bögrével, csendesen. Hat hónapig zárva volt a krisztustövis kerítette ház... Néhány hétig még beszéltek Zseniről csúfolódva vagy nevetgélve. Aztán elfelejtették. Félév után megjött Zseni. Vékonyabb volt, gyötröttebb, csendesebb. Kinyitotta a ház ajtaját és másnap elindult a bögrével újra. A házak megőrizték az ízeket. Vagyont is hozott a világjárásból. Egy kecskegidát. Félereszt épített neki a ház tövében. Hiánytalanul maradt minden az udvaron is. Amit a habok és a fényes pénzdarabok elmondtak Zseninek, annak a kecske volt a tudója. Viharos éjszakákon, ha haragudott a folyó és sírtak a fák, ők ketten megbújtak a kis házban. Később a kecske helye a konyhában lett egészen. A félereszt tyúkok foglalták el. Pelyhes jószágként kapta azokat, sohase vágott meg egyet se közülük. A kis gazdaság virágzott. Zseni megszépült ebben a folyamatos sokdolgú örömben. A szokott házakban vártak rá. Elhelyezték az orvost, de jött a másik, és a szolgálati lakáshoz örökölte Zsenit is. Néha játszva kérdezték tőle a cirkuszost, és nevették, mert a néma ilyenkor elpirult, pedig Zseni szerette, ha ezt kérdezik ... A világban újra háború készült. Zseni életében nem változott semmi. A házakban néha magukra maradt asszonyok fogadták, sírtak és a nyomoréknak gyónták a nyomorúságukat. Félrebillent fejjel hallgatta őket, és ha a szavakat nem is értette mindig, a beszéd szomorúságát igen. Az asszonyok ilyenkor bőkezűbbek voltak, mintha fizetnének á gyónás öröméért. A határ elköltözött a folyó közepéről, de a kis gazdaság ezerféle gondja elcsendesítette már régen a hegyek szavát. Tankok dübörögtek át a falun, repülőgépek rajzoltak csíkokat az4égre. Aztán jöttek más nyelven beszélő katonák is. Zseni nem szerette őket, mert a beszédük kemény volt, és féltette tőlük a kecskét. És eljött a borzalom napja is. összeszedték a faluban a zsidókat, egy házba terelték őket, csendőr állt az ajtó előtt. A boltos is ott volt a családjával. A boltos, akinek a háza cukrot és sót jelentett. Zseni sokáig ténfergett a csendőrök őrizte kerítésnél. Az emberek bentről kiabáltak, mintha üzenhettek volna vele. Egy csen-- dőr rászólt, hogy menjen onnan. Előbb csendesen, másodszorra már kiabálva. Akkor elment, pedig most sem a szó, hanem a mozdulat rémítette. Elvitték akkor az orvost is. Feltört házában őrjöngő emberek osztoztak, veszekedtek a koncon. Elszaladt onnan, menekült volna az isten kerítette ház szigetére, de teherautó állt a ház előtt. A katonák a kecskét rakták fel éppen. Tíz körömmel esett nekik, de azok csak nevették. Végül az egyik arrább taszította. Zseni elesett és ugyanúgy, mint amikor halottat hozott a víz, habzott a szája, vergődött a porban, A katonák káromkodtak és elmentek onnan. A kecskét se vitték. A roham után Zseni bement a házba. A mázas köcsögök törötten hevertek a földön. Zseni egy madzagot keresett, a kecske nyakára kötötte és, elindultak. Akik látták, mesélték, hogy Zseni sírt. Sohase sírt azelőtt. A Szamosnak indultak, toronyiránt arra, ahol a hegyek kéklettek a messzeségben. . Később, amikor már-már a sebeit számolgatta a falu, sokmindent mondtak. Azt is, hogy látták Zsenit és a kecskét tíz faluval arrább. Azt is, hogy valahol leütötték a kecske miatt, azt is hogy a víz vitte el a gázlónál. A Szamos talán tudta a titkot, de hallgatott. Sok dolga volt, sok halottat hordott akkor. Évekig állt üresen az isten kerítette ház. A lila virágok rendre nyíltak. Amikor a viskót végre lebontották, találtak ott két pénzzel tele cserepet. Akkor mindenkinek eszébe jutott Zseni és _ mondogatták, hogy minden koldus ilyen. És sorsáért soha többé nem sajnálta senki. Bartha Gábor ZELK ZOLTÁN: Mácsai István rajza Téli vers Az ősz, e szörnyű, éhes hernyó felfalt már minden levelet s most énreám merednek vádlón az ágakról a sebhelyek — terítném már, köpenynek, rájuk, ne vacogjanak, versemet. Adnám a tűnt zöldért cserébe, adnám kis fényű kedvemet és adnám nagy szomorúságom az alkonyi lila helyett, adnám dühöm, hogy égjenek fönn lobbal a fonnyadt fellegek! Bársonyt a hegynek. S lenge párát: lebegjen a vizek felett, fecskék kibomló, szertehulló csokrát, ékítse az eget — írjad meg táj, fák, szelek, felhők, utolsó, legszebb versemet! APÁTI MIKLÓS Egy mondat vigalmainkrél Vígan búcsúzni, vagy derűs jövendőt tervezni komor arccal — mi tehetségesebb? kérdezgetem magam, s az elmúló időt, hát jó, öltsük föl ünnepi bohóc-sityakunkat, vegyünk öt papírtrombitát, két papírpetárdát, egy papírmaszk-mosolyt, arcot az álarcaimra, és igyunk, ha ihatunk, barátaim, ha van mit, s ha van kivel, mert italtalan elhagynak minket barátaink, koccintsunk is, mert ez a pillanat ünnepélye, barátaim, perc-barátaim, év-barátaim, élet-barátaim, egyik évből épp most fordulunk a másikba át, mint forgolódunk álmunkban, észrevétlenül, s ha kedvesünk szeret, fordul ő is velünk, együtt-fordulásunk az idővel mégse sikerül, a kelletténél korábban koccintgatunk, avagy másnaposán is kortyoljuk a sört, a Himnuszt a balsors szekerébe fogjuk, húzza az! eszünkbe se jut már magunk rángatni magunk, zötyög az egész szekértábor, ez a legvígabb, hát legyen csak jövőre is elegendő borunk, búzánk, békességünk, s akkor jöhetnek ezer- kilenszáznyolcvankettőről a víg jóslatok, próbálkozom: elméletté lesz az enyhülés, az éhezés sajnos csillapítatlan marad, s amint a szaporodást Délen, ú|y a szennyezést Északon jövőre.sem'tudják, tudjuk még megállítani, — hazánkban? többen leszünk, kik jót akartunk, bár nem fogják eltörölni a halálbüntetést, többen leszünk, kiknek jobban megy soruk, többen, de magyarokként, összességünkben mégis kevesebben, az életszínvonal stagnálni, tehát csökkenni fog, dé aki dolgozik, annak tesz akármit ennie, aki szervez, dolgoztat, annak telik talán utazásra, úszómedencére, s talán még verseskönyvre is, lásd jövőre megjelenendő Szerelmi történeteim, úristen, kinek írunk? a nők tovább értéktelenednek, de valahogy többe jönnek mégis, a fiaink egy évvel megint távolabb kerülnek tőlünk, a bank kevesebbet hitelez majd, nagyobb kamatra, az élet drágább lesz, de megold- hatóbb — csak el kell döntenünk, hogy pénzért mindent, vagy a pénzért semmit, szóval, el kell döntenünk, hogy mi mit, vagy mennyit ér, hogy vígan búcsúzni jobb, vagy tervezni tovább a jövőt komoran, Szilvesztertől Szilveszterig. Durkó Gábor rajza KM 0NNEPI MELLÉKLET 1981. december 31.
