Kelet-Magyarország, 1981. december (41. évfolyam, 281-305. szám)
1981-12-20 / 298. szám
1981. december 20. „A Dsberdó-mesék elmaradtak“ Beszélgetés Simonffy Andrással Stróbl Alajos Madonnája Kompország katonái című regénye nemrég jelent meg több mint 80 000 példányban. Sikerkönyv. írója ezzel a művével a kortársi magyar próza élvonalába került. 1973-ban jelent meg az Egy remek nap című novelláskö- tete. Ennek fülszövegében, életrajzi adatai között írta: „1941. — Bombázzák Kassát, mire napvilágot látok, apám már a fronton.” Ebből nyilvánvaló, hogy a Kompország katonái szinte egész életében íródott benne, nem csupán a könyv végén jelzett időben, 1974—80 között. — Nemzedéktársaim közül talán másokban is érlelődik hasonló témájú regény, dráma... Rájöttünk: nem maradhatunk ifjú vének csupán amiatt, mert a hallgatag apák nemzedéke nem tudatosította bennünk, hogy az ő történetük szerves folytatása vagyunk mi, a fiaik. A Dober- dó-mesék elmaradtak. Emlékszem, 1970 táján döbbentem rá végleg pincékbe zárt, drót mögé terelt gyerekek fotói láttán, hogy hiszen ezek a gyerekek én voltam, a háború az én háborúm is volt, és az én háborúm is fontos, jogom van hozzá, hogy az én történetemhez elmondják nekem az apák az ő sorsukat! — Hot évig készült a könyv. Ez arra utal, hogy nem volt könnyű dolga. — Nem nagyon szóltam a tervemről senkinek. Bizonytalan nyomokon haladtam, kitartóan jártam lakásról lakásra ... A legnehezebb talán az volt: beleélni magam egy más világ régvolt fiataljainak gondolkodásmódjába. Jólesően tapasztaltam: jóllehet hallgatag ez a nemzedék, emlékeiben, dokumentumaiban is állhatatosan őrzi a múltat. Elbeszéléseikből nyilvánvalóvá vált számomra: a történelmet emberek alakítják, s a történelem is alakítja az embereket. Tanulmányainkból ennek a 'kettőségnek az érzékeltetése elmaradt, mintha nem alternatívák közül való választások sorozata lenne az egyéni, a közösségi sors is. Különös élmény volt rájönni, hogy egy családi történet, adott esetben a mi családunk története köré mint fonódhat az ország, s ezzel együtt egy kicsit Európa története is. — Nem óvta senki ettől a darázsfészektől? — Mintha az idősebbek meghatódtak volna: mégis jött egy szőrös, szakállas, harmincas fiatalember, aki érdeklődik a sorsuk iránt. Egyébként szégyelltem magam emiatt, nemzedékem nevében is, hogy évtizedekig kellett várni ránk ... Nem érzem mentségünknek, hogy annyi elnagyolt „igazság” mellett a másodízben való szégyenkezésre, és az ezzel járó szorongásokra is megtanítottak bennünket, mondván: ez a nép fasiszta és Hitler utolsó csatlósa volt. Ezt a képletet sohasem tudtam elfogadni, hiszen még az általunk megtámadott Szovjetunió is — már a háború alatt — hangsúlyozta, hogy nem népek ellen, hanem azok népi-nemzeti érdekeket eláruló, tehát bűnös vezetői ellen harcol. A magyar nép sem volt, amint a német sem, általáno- síthatóan fasiszta. Viszont a magyar példa azért fontos és tanúlságos — s talán nemcsak számunkra —, hogy végre azt is elemezzük, elemezhessük, hogy a progresszív elemek milyen mozgási, cselekvési lehetőséggel rendelkeztek, rendelkezhetnek válságos történelmi pillanatokban — tehát azokban a bizonyos alternatív korszakokban. — Nem mindenki örül, ha az írók „történészkednek" ... Simonffy András portréja — Köszönöm a közbeszúrást. És örülök annak a véleménynek, amit éppen történészek fogalmaztak meg: könyvem azt is példázza, hogy nem fantáziáló írók és dogmatikus történészek állnak egymással szemben, hanem egy lehetséges, együtt dolgozni, együtt gondolkodni akaró közösség felelős tagjai. Munkám közben is ezt tapasztaltam. — A visszhanghoz tartozik, hogy sok helyre hívnak meg találkozóra, beszélgetésre. Legszívesebben középiskolákba megyek (mennék gyakrabban is), mert azt tapasztaltam, hogy a gyerekeket érdeklik közelmúltunk sorsfordulói, hiszen önmagukat akarják megérteni. Ezek a gyerekek már utazgatnak a világban, ellentétes előjelű információk között tapogatóznak. Nekik nagy és idejében érkező segítség egy jó tanár, egy összefüggésekre rávilágító könyv, egy-egy őszinte beszélgetés. Sajnos, a szülők gyakran tétovák, inkább mindent az iskolára bíznak, a tankönyvek pedig még mindig elnagyoltak, jobbára száraz adatgyűjtemények. Arctalan történelmet tanítanak nálunk. Pedig vigyáznunk kellene, hogy a gyerekeink ne váljanak tájékozatlan emberekké, tudatlanokká, akik könnyen megtéveszthetek. — Mi maradt ki a könyvből? — Három másik könyv. De ha azt kérdezi, ki kellett-e hagynom belőle valamit, az a válaszom: semmi nem maradt ki. Amikor elkészültem vele, bevittem a Magvető Kiadó igazgatójához, Kardos Györgyhöz. Éppen három napos húsvét volt, otthon ez alatt elolvasta a hatszáz oldalas kéziratot. Két, tényeket, adatokat érintő megjegyzést tett. Utánanéztem, mindkettőben igaza volt. A három „kima- radt” regény közül az egyik a Budai önkéntes Ezred története. A másik a hatalmas tömegű ember Nyugatra sodródásának szomorú története. És hát egy regény a gyerekekről, a háború gyerekeiről — mert ez végül is elmaradt. — Azt jelenti ez, hogy a Kompország katonáinak folytatása következik? — Talán. De nem akarok kizárólag ennek a témának a hegedőse lenni. Ezzel a könyvvel felmutatni és felszabadítani akartam — ezt nevezhetjük, gondolom, írói, társadalmi feladatomnak. — Erőltetettnek hathat, de összefüggést vélek fölfedezni a könyve és a között, hogy jó házigazda hírében áll! — Nem itt, a Ráday utcában nőttem fel, nehezen szoktam meg ezt a környéket.- De itt van a közelben a Nagycsarnok. Ott nemegyszer láttam Lukács Györgyöt kis spárgacekkerével; bevásárolt. Nem tudom, jó házigazda volt-e, sohasem mertem volna becsengetni hozzá, de jó érzés volt látni, hogy otthon érzi magát a zöldségeshalmok, a válogató háziasszonyok közt. így vagyok vele én is. Krúdy itt, két házzal odébb írta meg az Asszonyságok díját. Itthon volt ő is, itt élt Házigazdaként, a hazájában. Én sokáig többszörös és áldatlan társbérletben laktam itt, még szinte vendégként. De igaza van, „jó házigazdává” válni talán fontosabb, mondjuk így: házam- hazám dolgaiban tisztán látni vágyó gazdai szándékkal... Idén lettem negyvenéves. Más se fiatalodott. Ideje hát, hogy jó házigazdák lehessünk végre. Európában pedig jó társbérlők. Gulay István A Jósa András Múzeum bejárati oszlopcsarnokában megható szépségű márványszobor készteti megállásra a belépőt. A klasszikus megformáltság időtlensége árad a Madonnafejet ábrázoló szoborból. A lehelletnyit meghajló fej végtelen nyugalommal tekint maga elé. Nem is tekint, néz elmerülten valamit vagy valakit? Stróbl Alajos Firenzében készült szobra erre nem ad választ, ellenben a mű eredetije, Michelangelo Me- dici-kápolnához készült. Madonna a gyermekkel c. szobra — megadja számunkra a feleletet. Alajos carrarai márványszobrát is a múzeumnak adományozta. Gazdag gyűjteményének jeles darabjai (Berény Róbert-, Rippl-Rónai József-, Márffy Ödön-képek) budapesti múzeumi kiállításokon szerepeltek, s közülük jó néhány fővárosi múzeumokba került. Stróbl a Madonna-szobrot még jóval 1914 előtt olaszországi útján készítette, ahová tanítványai is elkísérték. A nehéz márványszobrot nem akarta magával tovább vinni Carrarába, ahol még további feladatok vártak rá és tanítványaira. Kettétépte egy névjegyét, és a fél névjegy kíséretében megőrzésre átadta egy megbízható Medici-ká- polnaőr ismerősének azzal, hogy annak adja ki a szobrot, aki a fél névjeggyel jelentkezni fog. Ezek után Stróbl elutazott Firenzéből. Michelangelo: Madonna a gyermekkel (1526. Részlet.) (Firenze, Medici-kápoina, San Lorenzo) A Magyar Nemzeti Galéria tartalmas, szép emlékkiállításon mutatta be (június— november) a nagyszabású és gazdag életmű jelentős állomásait, a mai ember számára is maradandó élményt J nyújtó alkotásait. Jól ismert köztéri szobrai: a Nemzeti Múzeum előtt Arany János szobra (1886— 1893); a budai Várban a Szt. István-szobor; a Justida- szobor a Thököly út és Hungária krt. sarkán, a Kossuth Mauzóleum (1901—1909); a Mátyás-kút a Budavári Palotánál. Vidéken nagyszabású alkotások egész sora: Dobó István szobra Egerben, Arany í János szobra Nagykőrösön, S Széchenyi István szobra Szegeden stb. Munkái megtalálhatók Németországban, Angliában és Amerikában. És ki ne ismerné fő művét, XIX. századi szobrászatunk jelentős alkotását, az Anyánk c. szobrát? A Jósa András Múzeumban őrzött Madonna-fejnek érdekes a története. Léderer Ervin, a nyíregyházi születésű gyógyszerész-műgyűjtő a ha- , lála előtti esztendőkben j (1969—1971) kapcsolatot létesített a Jósa András Múzeummal, s többek között Stróbl 1919-ben megtudta, hogy Léderer Olaszországba készül. Eszébe jutott a fél névjegy, melyet gondosan megőrzött. Kb. a következő szavakkal adta át a névjegyfelet Léde- rernek: „Nézze, gyógyszerész úr, én hálás vagyok, hogy megrendeléseivel és vásárlásaival segített rajtam, illetve családomon. Van nekem egy szép munkám Firenzében. Ití van egy fél névjegyem, men- jeh el a Medici-kápoina vezető őréhez, kérje el tőle a Madonna-fejet, amit csináltam, és ha elhozza, én azt magának ajándékozom.” Léderert nem abból a fából faragták, mint aki ilyen ajánlatot kihagy. Megkapta a szobrot, és a nehéz időkben, hálókocsiban, személypoggyászként hazahozta. A történetet Stróbl Mihály budapesti gépészmérnök, a szobrász fia mesélte el, mikor múzeumunkban tett látogatása alkalmával meghatódva ismerte fel apjának kedves alkotását, a Madonna-fejet. Muraközi Ágota Érdemes megállnunk és tisztelegnünk Stróbl Alajos szobra előtt, most, amikor születésének 125. évfordulóját ünnepeljük. Érdemes a mindennapok rohanásában néhány percre leállítani a gépkocsi motorját, s kilépni a sietős gyalogosok tömegéből, " hogy ismét felfedezzük és megérezzük annak a művésznek a tisztességét, aki mélységes lélekismerettel és megrendítő humánummal tudta megformálni portrészobrait. Természetszemléletű, a korabeli francia szobrászat legjobb eredményeit ismerő és felhasználó Strobl Alajos művészete. Stróbl Alajos: Madonna-fej. (Jósa András Múzeum, Nyíregyháza) Közbejött az első világháború. Stróbl ^a háború vége felé érintkezésbe került a Léderer családdal, kik néhány munkáját megvásárolták, sőt Léderer a feleségét és lányát, Nellyt is Stróbllal min- táztatta le és márványba fa- ragtatta. KM VASÁRNAPI MELLÉKLET Banderilla tánc — Pablo Picasso rajza
