Kelet-Magyarország, 1981. december (41. évfolyam, 281-305. szám)

1981-12-20 / 298. szám

1981. december 20. Á szegedi Fekete-ház Akik Szeged belvárosában sétálgatnak, élőbb-utóbb mindenképpen megpillantják az úgynevezett Fekete-házat, amely fiatornyaival, bástyás homlokzatával, csúcsíves ab- lakú sarokerkélyével akár valami angol vidéki kisváros főterének ékessége is len­ne. Ami küllemének stílusát illeti, az valóban „angolos”: tervezője, Gerster Károly (1819—1867) a brit gótika jel­legzetes elemeit ötvözte egy­be, amikor a város jómódú vaskereskedője, Mayer Ferdi­nand (1813—1903) megrende­lésére elkészítette az épület terveit. Ám ami az efféle építmények kötelező vénségét illeti, e vonatkozásban már sántít a hasonlat, mert a sze­gedi Fekete-ház „csak” száz- huszonnégy esztendős, lévén elkészültének ideje 1857. De ha nem is több évszáza­da állanak a falai, azért így is igen sok olyan esemény zajlott le közöttük, amely, mondhatni, meghatározta a Tisza-parti város életét. A még éppen csak elkészült épületben talált otthonra a haladó gondolkodású polgá­rokat tömörítő Városi Ka­szinó. Ez az egylet ugyan még 1829-ben alakult, de a szabadságharcot követően be­tiltották, és csak az 1850-es évek végén újíthatta fel mű­ködését. Öt hosszú éven át, 1860 és 1865 között szövöget­tek terveket, cseréltek eszmét a Fekete-házban a kaszinó lelkes tagjai, akik egyebek között a jszegedi Dugonics- szobor felállításáért is kiér­demlik az utpkor háláját. A kaszinó aztán kiköltözött onnan, s a szürke külsejéről feketének elnevezett épületbe egyeidéig csak az építtető Ma­yer család tagjai laktak. Kö­zöttük az alföldi festészet ki­válósága, Endre Béla (1870— 1928), aki'ott is született és később is szívesen járt visz- sza abba a sokáig csodaszám­ba menő angolos hangulatú kis palotába. Hogy ez a remek piktor kilencéves kisfiú korában ép­pen a szülőházban tartózko- dott-e, nem tudni, ám ha ne­tán btt volt, akkor, annyi más szegedivel ellentétben, biz­tonságban érezhette magát, A szegedi Fekete-ház. Juhász Gyula kézírásos fel­jegyzése a szegedi Nemzeti Tanács elnökéhez. (Bojtár Ottó felvételei) a Fekete-ház a társadalmi változások szükségességét hirdető szegediek találkozó- helye lett. Juhász Gyula sza­vával egy afféle „szegedi Pilvax”, ahol rajta kívül Mó­ra Ferenc és dr. Hollós Jó­zsef, a híres ügyvéd is szinte naponta megfordult. egykor jelszavaktól hangos termeit, szobáit néhány csa­lád lakta. így volt ez egészen a közel­múltig, amikor — dicséreté­re a városnak — ismét köz­hasznú rendeltetést kapott: a Móra Ferenc Múzeum, Tör­téneti Osztálya foglalta el. Oda kerültek a históriai ira­tok, ott formálódtak ki a ku­tatószobák és ott nyílt meg egy munkásmozgalmi kiállí­tás 1979. október 11-én. Ez a tárlat immár > tárgyakkal, nyomtatványokkal és sok-sok képpel idézi fel azt az időt, amelynek során Szeged mun­kássága öntudatra ébredt, és megalakította különféle szer­vezeteit. Egyelőre még csak a föld­szinti termek fogadják a láto­gatókat, de a tervek szerint később emlékszobák is nyíl­nak, valamint olyan újabb kiállítások, amelyek a mú­zeum történeti gyűjteményé­nek különleges darabjait tár­ják az érdeklődők elé. Hogy mást ne említsünk, Szegeden ritka értékes pénzeket és ér­méket őriznek; ezek együtte­se a harmadik legféltettebb ilyen kollekció az egész or­szágban ... A. L. Á szórakoztatás változatai Mi van, mi lesz a film-ka­rácsonyfa alatt? Ez a kérdés ilyenkor meglehetősen foglal­koztatja a mozi barátait, an­nak ellenére, hogy az ünnep családi jellegű s a televízió is érdekes programot ígér. Mai jegyzetünkben — általá­nos szokásunktól eltérően — nem egy alkotásról teszünk említést, hanem több művet is minősítünk. A szóban for­gó filmek eltérő értékűek, va­lami mégis összefűzi őket. Az a körülmény, hogy december második felében- kerülnek a közönség elé. Kezdjük a felsorolást egy úgynevezett családi filmmel, Dargay Attila Vttk-jával. Tu­lajdonképpen nem kellene részletesen kommentálni, hi­szen milliók ismerik ,a tévé­ből — s természetesen mozi- sított változata sem lett más (bizonyos szerkezei tömöríté­sektől eltekintve). A Vuk-ot kicsik és nagyok egyaránt — s ami viszonylag ritka: együtt is — megtekinthetik. Stílusa, hangvétele, képi struktúrája hagyományos, amit nem el­marasztalásképpen jegyzünk meg, hanem a tények kedvé­ért. Dargay Attila — a forga­tókönyvet a rendező Imre Ist­ván és Tarbay Ede társasá­gában írta — szépen kimun­kált, gondosan cizellált képe­ken tárja elénk az apröka ró­ka kalandjainak füzérét, te­hát nem hódol a mostanában polgárjogot nyert gubancos rajzfilmkészitési módszernek. Nála nincs merész asszociá­ció, lezser vázlatosság, min­den pontosan azt jelenti, amit Fekete István története mond. A film egyébként — ha jól értem halálosan komoly mon­danivalóját — az élniakarás kötelességéről szól: azt be­széli el játékos példázat ke­retében, hogy a fennmaradás­hoz, az „érvényesüléshez”, a boldogsághoz sok törvényt szükséges megismernünk és követnünk. Elnézést a profán hasonlatért — akár emberek vagyunk, akár rókák. Egy di­csérő és egy bíráló megjegy- zés a Vük margójára: pom­pás a mű humora s egyálta­lán — játékossága, viszont úgy érezzük, hogy a sztori magvasabb tartalmat is el­bírt volna. Az életképek he­lyett — melyek önmagukban hangulatosak — súlyosabb konfliktus íve is feszülhetne az erdei ég alatt, ahol renge­teg állat jön-megy, úszik, re­pül, örül és tör borsot egy­más orra alá. Olvasom egy kommentárban, hogy a Vak­ban egyáltalán nincsenek borzalmas, gyermekíjesztge- tő epizódok. Remek dolog. Csak az a baj (még a szeretet ünnepén is előhozakodhatunk ezzel), hogy ugyanakkor a képernyőn sűrűn adagolják a halált és a vért akkor is, ami­kor a tízen inneniek feled­keznek bele a látványba. v Másfajta mulatságot kínál A 3. számú űrbázis című an­gol sci-fi. Ha ugyan jó a ki­fejezés. Nem is annyira a mu­latság, mint inkább az izga­lom fogja össze kötőanyag­ként a mesét, melyet — hogy finoman fogalmazzunk — na­gyon igényesnek nem nevez­hetünk. Az alaphelyzet is is­merős, a folytatás is. James kapitány — a föld lakója — koncentrált agytöltetet csen el és elindul a 3. számú űrbá­zisra. Ott szelet vet és vihart arat. Meglehetősen összeku­szálja az események szálait azzal, hogy előállít egy ki­bernetikus gépet. Hektornak annyira megtetszik az önálló­ság, hogy akcióba kezd. Ab­ból viszont — ez ugye két­szerkettő — semmi jó sem származik, ha egy robot el­szabadul ... Mondom, az izgalom a kö­tőanyag az egyes számú fő­szereplő Stanley Donén po­puláris eszközöket felvonulta­tó munkájában. Kár-viszont, hogy a fesztiItségk^ltés jobbá­ra külsőséges vagy szokvá­nyos. A hősök karakteriszti­kus jellemzésére már nem fu­totta a szerzők erejéből. Biz­tos, hogy sokan fogják érdek­lődéssel kísérni James kapi­tány, Alex, Adam és a többi­ek vesszőfutását (milyen vé­get érnek, az illem tiltja rész­letezni), de az is valószínű: A 3. számú űrbázist senki sem sorolja a tudományos­fantasztikus műfaj jeles da­rabjai közé. Végül hadd szóljak két si­kerfilmről, A kék lagúnáról és a Hurrikánról. Ezeket a portékákat — az előbbinek Randal Kleiser, az utóbbinak pedig Jan Troell a készítője — napi fogyasztásra készítet­ték, tehát nem érvényesíthe­tünk bergmani mércét meg­ítélésük során. Minden ben­nük van, ami az efféle mozí- show-hoz szükséges, egyvala­mi azonban kimaradt belő­lük: a művészi igényesség. Kleiser esetében — fogalmam sincs, hogy kicsoda is ő — majdhogynem természetes a dolog. A kék laguna azért született, hogy tömegeknek szolgáljon kalandos sztorival, szirupos látvánnyal, felvédő­szentenciákkal. De mit mónd- junk a majdhogynem ugyan­ebbe a kategóriába tartozó Hurrikánról? Nézzük csak a stáblistát. Rendezte: Jan Tro­ell, aki számos jó és elkötele­zett filmet készített (az Űj hazát és más műveket). Ope­ratőr Sven Nykvist, Ingmar \ Bergman munkatársa. Zene­szerző a már életében klasz- szikussá vált Nino Rota (egyébként a kitűnő kompo­nista időközben elhunyt). A szereplőket csak azért nem említem, mert a színészek bi­zonyos értelemben kiszolgál­tatottak. Nem mindenki válo­gathat tetszés szerint a felada­tok között. Mia Farrow, Max von Sydow és Trevor Howard egyébként kölcsönözte már a nevét és a tehetségét tingli- tanglihoz. Nincs kedvem olyasfajta tanulság levonásá­hoz, hogy mindenki a piacról él. Troellnek egyszerűen nem lett volna szüksége arra, hogy veszedelmes viszonyt folytas­son a giccses mozival. Ezt a kétes dicsőséget meghagyhat­ta volna azoknak, akik csu­pán ennyire képesek. Tőle többet várunk. Ezek szerint negatív lenne a karácsonyi mérleg? Nem valószínű. A választék — s ez az érem másik oldala — a vi­lág filmgyártásának jelenle­gi tendenciáiról és színvona­láról, törekvéseiről és moz­gásformáiról is tanúskodik. Veress József A ház homlokzata. mert az 1879-es nagy tiszai árvíznek ez az erőteljes épít­mény ellen tudott állni. Egyi­ke volt annak az alig három­száz háznak, amely a város hatezernyi lakóépületéből épen maradt. Lévén a fiatornyok alatti helyiségeknek — a kaszinó jóvoltából — némi közéleti múltja, az első világháború végén ugyan hova költözhe­tett volna a munkásotthon, mint oda. Amikor pedig fel­forrósodott a politikai légkör, Mindezek után mondani sem kell, hogy 1918. október 22-én ebben a szürke-fekete épületben alakult meg a Nemzeti Tanács. S nemcsak ott nyilvánították ki e forra­dalmi szerv megalakulását, de a későbbiekben szintén ott ke­rült sor az ülésezésekre is. Ezek jegyzőkönyveit nem ki­sebb valaki vetette papírra, mint Juhász Gyula. A Tanácsköztársaság leve­rése után a Fekete-ház ismét lakóépületté csendesedett. Az' Osztojkán Béla versei Osztojkán Bélának, a csen- geri születésű költőnek az antológiák költői és prózai publikációi után végre az idén napvilágot látott Halak a fekete citerában című vers­kötete. Az irodalmárok bemutat­ták, elismerték, díjazták már korábban is. Országos fóru­mokat hódított meg, Móricz- ösztöndíjat kapott, de ami a legfontosabb: a különböző le­lőhelyű olvasási lehetőségek­ből is kiderült, hogy nem kis formátumú, kiérlelt tehetség hallatja szavát. Az egyértel­mű fogadtatás ellenére is éve­ket kellett várnia arra, ami egy költőnél a legtermésze­tesebb lenne: a saját kötetre. Verseit olvasva és újraol­vasva a szokásos hely- es pénzszűke, az új, eredeti ér­téket alkotó „fiatal” költő tragikomikus helyzete (ezt könnyű összehasonlítani a hasonló korú előadó, újraal- kótó művészekével), de még a hivatal idő- és sorsemésztő tétovázása is csak félig» ma­gyarázat. Van ennél lényege­sebb ok — magukban a ver­sekben. Osztojkán tehet róla, hogy elkerüli az idillikus hangula­tokat, a gondolatok bukoliká- ját, sőt — saját nyerseségeit sem szégyelli. így készül sa­ját, hazai útlevéllel Párizs­ba, hogy parolázzon Herceg Ady Endrével és Báró József Attilával. — Micsoda góndoláti zava­rosság! — kiált fel erre a mindenkiben meglévő tanár úr. Mert Ady még csak-hagy- ján, ő legalább kisnemes volt, de József Attilát lebárózni mégis botrány. Hogy a valóságban is ez van? Hogy utólag emelünk naggyá? Hogy örök késésünk miatt csak megemlékezésekre és koszorúzásokra futja? — Ugyan, kérem! Ez az Osztojkán veri a szeretőjét! Emiatt meg pontatlanul fo­galmaz. Hogy lehet így lezár­ni egy mondatot: „Csórni be­törni / elvigyem őt is/ mégha veszélyes”? — De ez nem elég, még rá­adásul nyegle is. Itt van a címadó vers záró szakasza: __„és mit tudom én miért, / de halakat látok benne, / ha­lakat a fekete citerában.” Bizony a tanár úrnak igaza van, higgyünk neki. Hiszen neki pontos ismeretei, kor­rekt megfogalmazásai miatt »rendes állása és szerény, de biztos tekintélye van. Őt iga­zolják a szabályok, ő nem ve­ri még a, feleségét sein, ő olyan, mint amilyennek len­ni kell és szabad. Magyarázzam, hogy a „hiá­ba pofozlak” — a fogcsikor­gató tehetetlenség kifejezője? Mondjam, hogy a művi pon­tatlanságnak lehet funkciója? Kérjem, hogy senki ne higgye el Osztojkánnak, amikor azt állítja, hogy ő sem tudja: miért lát halakat a fekete ci-' terában? Azt hiszem, jobb, ha nem teszem, hiszen a köl­tő sem magyaráz, helyette te­remt. A kötet groteszket is vál­laló versbeszéde újraalkotja az emberi lényeg fenyegetett voltán is áttörő mitológiáját: egyszerien és tökéletlenül is többek vagyunk annál, mint amennyire a világnak szük­sége van; annál, amit belő­lünk a rend hasznosítani ké­pes. Ezt a nagy esélyt bizo­nyítja Homérosztól T. S. Eliotig, Balassi Bálinttól Ju­hász Ferencig más-másként, de mindig továbbmentve és felmutatva minden valamire­való költő. Ez pedig a ma alaposan lenézett és aláérté­kelt líra nyelvén ugyanazt jelenti, amit — Lenin nyo­mán — végre a gazdaságpo­litika is felismert: ,az ember, vagy hogy szakszerűen fejez­zem ki magam: az emberi té­nyező óriási kiaknázatlan tartalékunk. Ilyen ősi módon új Osz­tojkán Béla költői hangütése, a sok ezer éves vádbeszédben összetéveszthetetlen hangon teszi saját sorsával és tehet­ségével a nagy esélyt a mára, saját nemzedékére vonatko­zóan is nyilvánvalóvá. Hogy mi fogott meg, mi tette a recenzens hangját me­legebbé, a tanár uras mércét használhatatlanná? Íme az Osztojkán-titok kulcsa: „Bizony már öl / ni tud­nék / mint setét á / mokfu- tó / szörnyű / pusz / ti / tás / ba fognék / Meg / ge / bed / a lelkem / ha nem sze / rét / he / tek / Jóságos Is / te) nem / fékezz meg / en / ge / met.” Ha a Szatmár-beregi sík­ság Balázs József író mellett az utóbbi évtizedben adott a hazának, s talán az egyetemes irodalomnak egy költőt is, ak­kor Osztojkán Béla az. Dúsa Lajos KM VASÁRNAPI MELLÉKLET ■■ m ■ m mm ja ■ aa mJf m ja ■ Ép a. ■ j HAZAI Ya JAKON H FILM J ÉGYZ ÉT

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents