Kelet-Magyarország, 1981. december (41. évfolyam, 281-305. szám)
1981-12-20 / 298. szám
m VASÁRNAPI MELLÉKLET 1981. december 20. Sokszínű Magyarország H ajlamosak vagyunk azt hinni, hogy mások ugyanúgy ítélik meg a világot, ugyanúgy gondolkodnak, mint mi, ugyanolyan az ízlésük, kultúrájuk, érdeklődésük, mint nekünk. Diplomáciai nyelven szólva: nézeteink azonosak, vagy nagyon közel állnak egymáshoz. Hosszú élet sok tapasztalata kell ahhoz, hogy rádöbbenjünk: nemcsak a különböző nemzetek látják másképp a világot, de egy nemzeten belül is annyi a vélemény, az ízlés, a megítélés, ahány emberről van szó. Ezért olyan szenvedel- mesek a viták például nálunk egy tévéműsor megítélésében; az egyik nézőnek tetszett az, amit a másik lecsepül. A tévét csak azért említem, mert ez az a fórum, amelynek szerepét mindenki figyelemmel kísérheti, és véleményt formálhat róla. Alighanem arról van szó, hogy osztályok és rétegek és egyének élnek együtt, egymás mellett, s nem ismerik kellőképpen egymást. Gyermek- és ifjúkorom egy alföldi városban telt el. Nemcsak a dunántúli városi lakos szemléletét nem ismertem, de szűkebb pátriám falusi és tanyasi emberének a világát sem. Nem tudtam, miről cserélnek szót vasárnaponként a város főutcáján, az úgynevezett „köpködőn” pipázva álldogáló civisek. Később, a fővárosba kerülve, fogalmam se volt — bár az egyetemen kollégaként figyeltem —, hogyan élnek, miről csevegnek a gyárosok és nagykereskedők fiai-lányai. Nem tudtam, hogy például az előadásról a lovardába rohanó szép fiatal lánynak meg a dúsgazdag hentesmester fiának mi jár a fejében. De azt se tudtam, hogyan élnek a Leipziger szeszgyár munkásai, pedig egyszer valamelyik buzgó professzor szemináriumi praktikumként kivezényelte az egész évfolyamot a szeszgyárba, hogy megismerkedjünk a termelési folyamattal. S elképzelni sem tudtam: milyen ember lehet az ifjú Odeschalchi herceg, aki részegen végigszáguld sportautójával a körúton, kockáztatva százak életét, s még a rendőrök is haptákba vágják magukat a mutatvány láttán. Vagy hogy milyen lehet • izzadni valódi és fölkapaszkodott uraknak beiktatáson, megyebálon, esküvőn, fogadáson bársonnyal, rókamállal ékes díszmagyarban. Aminthogy azt is nehezemre esett fölfogni: mit keres ilyen helyeken az előkelőségek között Herczeg Ferenc meg Zilahy Lajos meg Surányi Miklós. Nekem Napr Lajos szikár leírásai és Szabó Lőrinc ifjúkori versei fogalmazták meg: mit jelent „szegénynek lenni s fiatalnak”. Sok évtizeddel ezután és sok tapasztalattal a hátam mögött egy dunántúli városban egyszer jeles írókkal együtt ültem a pódiumon, s válaszoltunk a közönség kérdéseire. Egyik — ma nagynevű — írótársam az érthetetlennek bélyegzett versekről szólván, elkövette azt a hibát, hogy kijelentette: soha nem volt olyan kor, amikor égy költő az egész nemzet költője lett volna. „Ezt Petőfire is é^i ?” — kérdezte" az egyik pedagógus. „Rá Csak- . nem kiűztek bennünket a teremből. NyilI ván, mert másképp látták irodalom és közönség viszonyát, mint mi. S föltehető: az életnek még egy sereg dolgában is másképp gondolkoztak: pedig ők is értelmisé- I giek voltak. Más, fontosabb kérdések értékelésében is nagy a különbség, ha különböző múltú, I korú, kultúrájú, ízlésű, szemléletű, s különböző körülmények között élő emberek ítéletét vetjük össze. Hónapok óta gyűjtök újságcikkekben megjelent statisztikai adatokat arról, hogy hazánk csaknem 11 millió lakosa hányféleképpen csoportosítható. Nem azokra a közismert adatokra gondolok, amelyeket a statisztikai hivatal évről évre publikál, s amelyekből megtudhatjuk, hány férfi van és hány nő, hány nyugdíjas, mennyi a kiskorú, hány gyer- j mek jár óvodába, hány kismama van gyesen, mennyi a különböző tudományos fo- jj kozatokkal koszorúzottak száma, mennyi a jogerősen elítélt, mennyi az orvosok és | az ápolószemélyzet száma, hány fiatalko- ; ni van állami gondozásban — és így to- i vább. Ezek a hivatalos statisztikák is ma- j gyarázzák, hogy ugyanazt a jelenséget, J eseményt, művészeti produkciót miért íté- I li meg mindenki másképp, mondjuk, egy | gyesen lévő fiatalasszony nem ugyanúgy, j mint egy nyugdíjas, és egy akadémikus I nem ugyanúgy, mint az, aki garázdaság miatt börtönben ücsörög. Ám hazánk lakosságát más ismérvek I szerint is lehet csoportosítani: Mondjuk, I hogy kereken hatmillióan elvégezték a | nyolc általánost, de négymillió polgártár- I sunk nem végezte el. Hogy a sörfogyasztás eszméletlen méretekben növekedett, s hazánk minden lakosa — a csecsemőket is beleértve — évente 172 üveg vagy kor- I só sört iszik meg, vagyis kétnaponként I egyet. Hogy a nagyivók — azok, akik 150 I gramm abszolút alkoholnál naponta töb- 1 bet hajtanak le a torkukon — félmillióan I vannak. Vagyis minden huszadik hazánk- I fia nagyivó. Az idült alkoholisták száma I „csak” 150—200 ezer. Nem tudatosítjuk, | hogy 600 ezer rendszeres véradó van az j országban. Hogy a cukorbetegek száma j 300 ezer, s 90 százalékuk 45 éven felüli. ' S mozgássérült? 700 ezer felnőtt és 300 *■ ezer gyermek! Valahol azt is nyilvántartják, hogy 1 millió 300 ezren ingáznak la- >■ kóhelyük és munkahelyük között. Kétszázezer az önkéntes rendőrök száma. S r arról is olvastam a minap, hogy a válá- : sok növekedése mellett mi jellemző még a családi és házaséletre. Egy — nyilván nem dokumentálható — közlés szerint hazánkban 500 ezer férfi és 300 ezer nő csal- ja meg a házastársát. Régen, ha a száguldó vonat ablakából j figyeltük a földeket, zöld és sárga nadrág- ] szíjparcellák sávozták egészen a horizon- j tig a tájat. így osztódik a társádalom is — | túl az osztály- és réteg-jellegen — renge- ] teg kisebb-nagyobb parcellára. Nem rös- I tellem megvallani: nem ismerem eléggé e | sokféle csoportba tartozó embert. S nem I tudom megmondani: ki miért, mi okból I olyan, amilyen, miért utasít el egy művet, egy gesztust, egy szemléletet, vagy ugyan- I azt miért fogadja el. Sok-sok évtized után ~| mintha ma se tudnék többet az emberek- 1 ről, mint ifjúkoromban. S mert az életben I a sávok egymásra tolódnak, minden le- | hetséges variáció előfordulhat. Valaki pél- I dául véradó, és megcsalja a házastársát, I vagy csak hat általánost végzett és cukorbeteg, élete nagyrészét ingázással tölti, és szereti a sört, nyugdíjas, és önkéntes rendőr. És mindezt másképp variálva — itt élünk egy sokszínű Magyarországon jók, és rosszak, derék munkásemberek és lógósok, lakásért gürcölök és megállapodott lakásbérlők, éjszaka álmatlanul ver- gődők, reménytelenül szerelmesek és boldog horkolók, rokkantságuk ellenére egyensúlyt találók, itt élünk egyetlen Magyarországon, mely sok Magyarország is. | I ■wr -p'/égüá“így van jól, mert ilyen a vi- I M / lág. Ha nemzeti egységről beszé- { m/ lünk, ezt ne úgy képzeljük el, hogy j W mindenkinek, egyforma az ízlése, í " mindenkinek ugyanaz a tévéműsor ! tetszik, mindenki eltolja magától a j söröskriglit, mindenki ugyanazt a férfi- . vagy nőtípust találja vonzónak, mindenki I Berkesit vagy Moldovát vagy Tandorit S olvas, a Fradinak drukkol, az Omegáért I lelkesedik, mindenki egyformán viselke- j dik. A legfontosabb úgyis az, hogy ez a j sok Magyarország mégis csak egy, mert a I fődolgokban egyformák vagyunk. Véleményem szerint tehát még akkor is egymá- | sért élürík, ha sok részdologban nem ér- j tünk egyet, s nem is ismerjük egymást. j Nemes György ] SZABOLCS-SZATMÁRI EMBEREK Egy fiú Lányáról — Lónyán születtem, a Tisza partján. Ezt szó szerint kell érteni, mert alig ötven méterre volt a folyó a házunktól. Mi gyerekek, amikor csak tehettük, lent voltunk a Tiszán. Korán megismertük a vizet, minden jóságával, veszélyeivel együtt. Jártuk a vadregényes lónyai erdőt is, ahol a vipera is előfordult. De mi hamar megismertük, miben különbözik a vipera a siklótól és nem féltünk. Jobban féltem a tehenektől, hogy valamelyik feldöf... — Az egész gyermekkorom tiszta játék volt. Magam csináltam a játékaimat, mint a legtöbb falusi gyerek, fából kutyát, traktort, mozdonyt. És szerettem rajzolni. Hozzájutottam egy régi kiadású Magyarország történetéhez, abból másolgattam, csak úgy, magamnak. Aztán egy gyermekrajzpályázaton nyertem is. Nem másért rajzoltam, mint azért, mert úgy érzem, jó nekem, ha rajzolgatok. Jól éreztem magam . . . S itt, a boldog gyermekkor delén még nem érte semmi olyan életreszóló hatás, amelyről később azt mondják: ez döntötte el a további sorsát, s már ekkor annak készült, amivé lett... Sebestyén Sándor az általánosban a jó tanulók közé tartozott. A szülők nem titkolták: nem bánnák, ha Sándor folytatója lenne a családi hagyományoknak. Az apa kőműves volt, a fiút az építőipari szakközép- iskolába szánták. Egyszerre szerették volna, hogy a fiuk magasabb tanulmányokat folytasson, de a közelükben is maradjon. Ez per- szé lehetetlen volt. A család, a szülőhely erős vonzása döntött; Sándor a vásárosnaményi gimnáziumban kezdte meg, illetve folytatta a tanulást. Ekkor különösen érdeklődött a természettudományok iránt, egyik erőssége volt a természettudományi szakkörnek. Ilyen szellemű volt az egész osztály, a IV. C ... — Érettségi táján újra dönteni kellett, hová adjam be a jelentkezésemet. Ekkor az állatorvosi pálya is felsejlett előttem, a szüleimmel is sokat beszélgettünk róla. Közben két évig bejártam minden héten egyszer, csütörtökön a megyeszékhelyre, Berecz András tanár úr rajz szakkörébe. Később megismerkedtem a harmadik dimenzióval is — a szobrászattal —, ami átsegített a holtponton. Kezdtem világosabban érzékelni, hogyan tudnám a legjobban kifejezni önmagam. Hatvannyolcban, az érettségi évében jelentkeztem a képzőművészeti főiskolára ... A sikertelen főiskolai próbálkozás után nagyot gondolt: vendégmunkásnak jelentkezett az NDK-ba, a jénai üveggyárba. Világot látni, nyelvet tanulni, embert ismerni ___A rajzolás, az önkifejezés (kínzó-boldogító) kis ördöge azonban itt is követelni kezdte jogait. A gyár ifjúmunkás klubjában ismeretséget kötött amatőr festőkkel, grafikusokkal, ő is bejárt, rajzolt. Három grafikájával díjat is nyert a rostocki tárlaton. Felfigyelt a munkáira az egyik neves, Nemzeti-díjas művész és ajánlólevéllel a drezdai képzőművészeti szabadiskolába küldte, ahol fel is vették. De ekkor már kezdett letelni a hároméves „vendégség”, haza kellett jönnie. Alig melegedett meg itthon, már várta egy újabb élmény, a kétéves katonai szolgálat... — Nekem a katonaság is jó iskola volt. Pályázatokat nyertem, három munkám a Világifjúsági Találkozón is szerepelt. Bejártam a Láng-gépgyár művelődési otthonába, gipszeltem, formáztam, megismertem a bronzöntést is, ami szinte meghatározó lett számomra a továbbiakban. Hetvenháromban szereltem le, a nyíregyházi UNIVERSIL-nél helyezkedtem el üvegcsiszolóként. — A következő év életemben igen jelentős volt, ekkor kötöttünk házasságot a feleségemmel, aki programozó, és ekkor ismertem meg' tanítómesteremet, Tóth Sándor szobrászművészt. Az ő szakkörébe jártam. Kemény, szigorú iskola volt, ekkor kezdődött el az igazi próbatétel. Tóth Sándor szigorú volt,' de ma már tudom, csak így lehet valamit elérni. Az ember, ha valamire törekszik, soha nem „ülhet le ...” Az utat mégis egyedül neki kellett tovább folytatni. Ekkor talán még nem volt teljesen tisztában önmagával, vívódott, megvan-e minden ahhoz, hogy a mutatkozó tehetség formát is öltsön. Üjra merész elhatározásra jutott; elszegődött Pestre segédmunkásnak a képzőművészeti kivitelező vállalathoz. A szoboröntő műhelyben dolgozott: hatalmas súlyú és nagyságú szobrokat öntöttek, formáztak. Naponta 10—12 órát is dolgozott, a hetet négy nap alatt ledolgozta, hogy csütörtökön már haza tudjon jönni a családhoz. Kemencemester lett. A szoboröntés, formázás minden titkát igyekezett ellesni, miközben tapasztalnia kellett, hogy minden szobor más, új és új követelményeket állít a vele foglalkozó ember elé ... Kemény, fárasztó, de gazdag életiskola után jött újra haza, hogy itthon most már a maga erejéből bizonyítsa, mennyit is ér a több mint tízéves küzdés, a néhol már-már önpusztító tehetségpróba. Ekkortájban alakult, éppen mestere közbenjárására, az azóta mind több hívet és alkotót szerző sóstói nemzetközi művésztelep. Elkészült az azóta sok szép alkotást hozó bronzöntő műhely, amely egyúttal a fiatal szobrász emberi-művészi kohója is lett.; Itt kötött, úgy tűnik, életre,szóló barátságot az ősi öntési technikával, amelyet így neveznek: viaszveszejtéses eljárás. Saját útra lelt, sok hazai és ide látogató művészbarátot szerzett Győri Sándor, Ligeti Erika nevét említi és több külföldi szobrászét, akiktől sokat tanult. A szabolcsi tárlatlátogató közönség kezdett megismerkedni egy új névvel. Sebestyén Sándor munkái mind több megyei és tájjellegű kiállításon szerepeltek. A szakma, a szobrászművésztársadalom is kezdte megismerni a fiatal szabolcsi alkotó nevét... De még hátra volt a szakmai zsűri előtti bizonyítás ... — Képzőművészeti főiskola nélkül, amelynek elvégzésére nem adatott meg a lehetőségem, bár igen sokszor próbálkoztam, nehéz elfogadtatni magát az embernek. Életem egyik nagy izgalma volt, amikor mesterem és barátaim buzdítására beadtam a kérelmemet a Képzőművészeti Alap tagságra. Ez két éve, 1979. novemberében „tetőzött”, ekkor kellett felmenni és elkészíteni a diploma- munkát. A kollektív műteremben egy aktot kellett megmintázni. Ezt a két hetet nem tudom felidézni élethűen, szinte lázas állapotban voltam. A táskámban itthonról vittem vörös agyagot, a társaim először megmosolyogtak, utána már nem, mert kiderült, nagyon is jó, hogy vittem a saját anyagot, mert ezzel kellett dolgozni. Tizenkét-tizen- négy órát álltam naponta, mintáztam, formáztam, öntöttem. Közben sokan megfordultak ott, akikről azt sem tudtam, kicsodák. Később tudtam meg: több neves művész is megnézte, hogyan dolgozom. Szabó Iván is bejött, biztatott, hogy vigyázzak, nehogy „lefáradjon” a szobor. Aztán elérkezett a zsűrizés ideje. Kétszer is rákérdeztem, hogy sikerült-e, elfogadták-e. A Magyar Népköztársaság Képzőművészeti Alapjának tágja lettem. Kifejezhetetlen örömmel jöttem haza. De az ünneplés nem az én stílusorh, folytattam a munkát. S ez így megy ezekben a napokban, hetekben is. Sebestyén Sándor nemrég sikerrel szerepelt a nemzetközi Dante-biennálén. Legjobb alkot^gait bemutatták több városban: Salgótarjánban, Békéscsabán, Hatvanban, Hódmezővásárhelyen. Járt Ogyesszában és Vilniuszban. Ö mintázta a nyíregyházi színház egyik alapító tagjának, Somogyi Gyulának a portréját. Tóth Sándorral részt vett egy iraki katonai pályázaton, majd Bán Ferenc építésszel egy, a fasizmus üldözöttéinek emléket állító pályázaton. A legnagyobb szívügye a sóstói nemzetközi éremművész telep, amely az egész ország, sőt Európa egyik gyűjtőlencséje lehet, ha a megyében, Nyíregyházán továbbra is „édesgyermekként” támogatják, fejlesztik... Hihetetlenül erős tempót diktál magának, egymás után adja közre alkotásait. Közben önállósult is, csak a szobrászattal foglalkozik. Ügy tartja, nem pózként mondja ezt, a művészet teljes embert kíván. Harminckét éves, feleségével és két gyermekével — az ötéves kisfiúval és a kétéves kislánnyal —a nyíregyházi, Kun Béla utcai másfél szobás lakásban él. Nem ritka az ilyen kérdés, miközben Sebestyén Sándor a konyha asztalán éppen formáz: „Sanyi, kivehetem a gipszet a fürdőkádból, mert szeretném megfüröszteni a kicsit...” Rengeteg terve van. Imádja az utcai kutakat, s reméli, a város valamelyik szép terén, vagy éppen a Jósavárosban be is bizonyíthatja majd, hogy az emberléptékű, intim művészi alkotások nélkülözhetetlenek. Jó érzés, hogy számítanak rá szülőmegyéjében és a megyeszékhely is befogadta. Reméli és bízik benne, hogy nemsokára megkapja a műtermes lakást. Innen indult, itt érett művésszé, ide jött vissza és itt akar maradni. Szereti ezt a megyét, ezt a várost és azon van, hogy hírét, fényét a saját — és az ide vonzott művészek alkotásaival — tovább gazdagítsa. Páll Géza
