Kelet-Magyarország, 1981. december (41. évfolyam, 281-305. szám)
1981-12-20 / 298. szám
Zelk Zoltán emlékezete Most, hogy hetvenöt esztendős lenne, fájó szívvel emlékezünk Zelk Zoltánra. Jó volna őt felköszönteni, s hallgatni, ahogyan mesél. Mert mesélni szeretett: a régi Hungária kávéház azóta szemétre vetett ócska asztalainál, a szigligeti alkotóház nagy társalgójában, ebéd utáni, midőn a nehéz függönyök kiszűrték az odakint tomboló nyári meleget, vagy éppen az apró őrmezei szobában, amely éveken át betegszobája, végső menedéke volt. Mesélt íróbarátairól: a Nyugat-korszak szellemi hőseiről, régi lóversenyekről, futballmérkőzésekről, vagy éppen kis szatmári falvakról, gyermekkorának otthonos színhelyeiről. Súlyos és fájdalmas betegség kínozta már ekkor: a testi gyötrelem szüneteit az emlék aranyozta be. Telt őszi fény vette körül ezeket az emlékeket. Pedig, ha a biográfiát tekintjük, jóval több közöttük a szomorú, mint a derűs. A költő az Érmelléken született, falusi kántor fiaként. Inasnak állt, többnyire alkalmi munkából élt nyomorúságos viszonyok között. Korán utat talált a munkásmozgalomhoz, először az erdélyi ifjúmunkások szervezetében, majd a budapesti mozgalomban dolgozott. 192Ü- ban letartóztatták, s „örökre” kitiltották az ország területéről. Romániába toloncolták, ahonnan két év múltán visz- szaszökött. Költőként Kassák Lajos körében lépett fel, 1930-ban adta ki Csuklódon kibuggyan a vér című kötetét. Ifjúsága nélkülözések között telt, több alkalommal börtönbe került. A második világháború idején munka- szolgálatba hurcolták, végül sikerült megszöknie. ■MHIHIMMWMHI WHMHHMMM A felszabadulás után a legnépszerűbb költők sorába emelkedett: megbízatásokat és kitüntetéseket kapott. Aztán ismét meghasonlások Következtek, néma évek, gyász és betegség. Erre a személyes múltra tekinthetett vissza Zelk Zoltán a kelenvölgyi lakás vagy a kórházi szoba „meszelt égboltja” alatt. Ez a múlt pltözött tiszta fénybe az emlékezet munkája nyomán. Az emlék valóságosabb volt, mint a friss tapasztalat. A múlt élőbb, mint a jelen. Az emlékezet egy másik és igazabb életet szőtt a Zelk Zoltán portréja felidézett eseményekből. Ennek az életnek nem szabott határt a tér és az idő. A személyiség a múltban találta meg igazabb önmagát. A múlt életre keltésében küzdötte le a súlyos betegség szigorú kényszerét. Zelk Zoltán költői személyisége emlékező személyiség volt. A múlt eseményeiből, lélekrezdüléseiből és színeiből öntörvényű költői birodalmat teremtett. Ennek a birodalomnak megvolt a maga társadalma és története. Emberi arcok keltek életre, arcok, amelyeket régen betemetett a feledés. Elpusztult erdők öltötték fel ünnepi tavaszi ruhájukat. Elsodort életformák jelentek meg újra: régi szatmári falvak, pesti irodalmi kávéházak, zuglói reggelek. Régi párbeszédek folytatódtak Móriczcal, Babitssal, Nagy Lajossal, Tersánszkyval. Elporladt lovak támadtak fel, s lendültek vágtába egy se- holsincs ügetőn. Zelk Zoltán — még szenvedésekkel vert öregségében is a görög mítosz költőjének: Orpheusnak volt utóda. Ügy írta verseit, ahogy más lélegzik, a költészet valósággal természeti tüneményként született fáradt és öreg kezén. Zengő lanttal és tisztán ömlő dallammal szolgálta mindig a költészet ősi szertartását, még akkor is, ha a kottát a viharzó történelem s a testi szenvedés írta. „Tűzből mentett hegedű” volt ez a költészet, zengett váltig, noha a költő szívét lassan belepte a korom. Ahogy bezárultak körötte az élet látványosságai, úgy m nyílt meg benne egy új költői világ. Amitől a múló idő és a testi szenvedés megfosztotta, azt egy másik világban perelte vissza: a költészetben. A bölcs számvetés és a forró vallomást foglalta álomszerű chagalli képekbe. Költészetét az emlék és az álom derengése szőtte át. Ez a költészet támasztja fel eltávozott emberi alakját: a sokat szenvedett költő végleg a versekbe költözött. P. B. MESTER ATTILA: fgközelben Csak a hajnali újjászületés öntudatlan éjszakáim után csak az első korty tiszta víz felejthetetlen csupán mert a többi már folytatás pereg mint a homok sörkupak virágzik benne s műanyagpohár-liliomok Köztük néhány szent glóriásan és szárnyak szinte égközeiben — mert minden eldobálható csak a halál levethetetlen DÚSA LAJOS: Áh ítotf esőnk Nálad hiányod szeretem jobban, a nincs a leszre megtanít. A nincsből vakít jelenléted amikor lepke-ujjaink táncától szépül arcod, melled, a nincsből ragyog föl hajad, elkápráztatsz, hogy mégis, mégis! Csak nehogy örökre maradj. Mert majd ásítok, vakarózom, — a voltból összegyűl a van, — s áhított esőnk nyúlós sara cuppog föl ránk boldogtalan. K I S VÁ R O S Réti Mátyás metszete (.. . a vőfély a násznagyoktól kikérte a menyasszonyt. Fordult vele egyet-kettőt, majd elkiáltotta magát: Eladó a menyasz- szony!...” Bogdán István: Régi magyar mulatságok, Magvető 1978.) ★ i Már a falusi lagzi sem a régi — mondják. Ki tudja? Éjfél elmúlt. A nagy ponyvasátor alatt tetőfokra hág a hangulat. A zenekar — „nem cigány banda már ez, igazi dzsessz, ez kell a fiataloknak” — tust húz. Fellebben a ponyva oldala, az ifjú asszony jön pettyes kendőben. Vőfély kíséri, verses mondókával kínálja a táncra. Mindenkit megelőzve zománcozott lábasba dobja ötszázasát. Mércét szabva vágy csak a rezet kivágva? Egyre megy. A zenekar gyors csárdásba csap. A szaxofon botladozva próbálkozik a gitár dallamát követni. Bortól ázott hangszálak segítik a „dzsessz bandát”. Eladó a menyasz- szony! — kurjantja valaki. Újabb százasok, ötszázasok hullanak a tálba. Az ifiasszony széles jókedvet mutatva lopva a tálat lesi, telik-e? Van aki kétszer is táncra kap, mások csak a nótázásig jutnak. Asztalszomszédom — félig városi (gyárban segédmunkás), inkább falusi (háztájit kapál, disznót hizlal) — nem mozdul a táncra. „Régi, ósdi szokás, hát csak csinálják. Én ugyan nem adok erre a formára — mondja talán viselkedését ma<- gyarázandó —, van benne valami koldulásféle. Bár erre még divatozik, de jobbára csak azért, hogy a kiadás egy része megtérüljön. Ez, a régi szokás szerint úgy vót’, hogy no, kinek mennyit érne a menyasszony. Olyan kíváncsiság féle, osztán az újdonsült férjnek kellett az egészet überolni, mármint, hogy neki éri a legtöbbet. Megvettem a nászajándékot, a porszívót, és jónapot. Hát ezért ülök, kivárom, amíg vége, akkor forgatom meg az asszonykát csak magáért a táncért.” Nem nyílt rá módja, mert a fiatalok autóra kaptak, átmentek a szomszédos faluba a lányos háznál lévő vigalomba, hogy ott se maradjanak le semmiről. A zománcozott tál hajnalra negyvenháromezer forintot ért. ★ „Lazítani, próbálj meg lazítani” — ásítja a dróttal nyakba erősített mikrofonba a tangóharmonika kezelője. Láthatóan szusszanna már, de a násznép hangulata nem csökkent az igencsak felhangosított unszolásra sem. Hol van már a szokásos cigánybanda? Dob, szaxszofon, gitár, tangóharmonika adja a ritmust, noha a hangnem egyre ritkábban találkozik. Ki figyel oda? A zenekarvezető — ötvenesnek saccolom — több hangszeren is próbálkozik. Időnként hegedűre cseréli a harmonikát. Megállás nélkül csapnak át egyik nótából a másikba. Már-már megsajnálom őket, rájuk férne a pihenés. Délután még műszakban voltak, egyenesen a gyárból hozta őket a fogadott autó. Amolyan alkalmi társulás a fizetés kiegészítésére, mert hallhatóan nem a zene imádata tartja őket össze. Ahogy végignézek a sokadalmon, még néhány .liter bor, aztán már bármit is húzhatnak, pengethetnek, de addig ... A háromezer forintos tiszteletdíjért meg kell szenvedni — mindenkinek! Már a Léna van soron (isten óvja az Omega együttest!). A gitáros szemeit pihentetve énekel, énekel... Az egészből őt már aligha érdekli valami. A dobos .— úgy érzi, ritmusban van — tekintetével egy harminc év körüli asszonykát fal, aki asztalra borult férjét vigyázza nem nagy buzgalommal. Végre szünet. Van aki leül, mások meg éppen felállnak. Még látom, amint a sátor ponyvája egyet lebben a dobos mögött. Az asztalra borult férfi is magára marad egy kis időre ... ★ Hajnali három óra. A vigadozók között futótűzként terjed a hír: itt az Elnök! Akárha féket húztak volna be egy gyorsvonati szerelvényen, úgy lassul a forgatag. Némi zavar támad hely ügyében, mert az ülésrend már régen felborult. Többen kínálják egyszerre az érkezőt és házanépét. Új teríték, régi bor is kerül. Túl azon, hogy eljöttek: ők megérkeztek! Az örömapát kevésbé érdekli a dolog. ö a vasútnál dolgozik, meg egyébként is már három napja tart a lagzi, a készülődést is beleszámítva. A téesz elnöke körbetekint, mosolyog. Ez mindenkit megnyugtat, lassan ismét eredeti kerékvágásba zökken minden, de azért... Lányáért, asszonyáért szinte sorban állnak. Meg kell forgatni az elnökné asszonyt, panasz ne legyen. Azok meg penderülnek is, ahogy illik. A bor — Hegyaljárói való — finom, de a vendég nem iszik. „Nem akarom keverni — szabódik —, pezsgőt ittam, megárthat.” Hajnali fél négykor, nem tudni honnan, pezsgő is kerül. „Megmondom őszintén — fogad bizalmába —, nem volt kedvem az egész mai naphoz, mert estére színházbérletem van. De nekem ne mondják, hogy felvágós vagyok. Végiglátogattam mind a három lagzit.” Ennyi volt hirtelenjében, ahová el kellett mennie. El is ment, mert ő nem olyan. Hiába no, a falusi ember nagyon érzékeny. Neki meg mindenki egyforma, éjjeliőr vagy traktoros. . Szemével feleségét keresi a forgatagban, aki igencsak jól érzi magát, cipője alatt porzik a homokos föld. De hiába, menni kell. Mosoly jobbra, biccentés balra. Egy elegáns, de szolid mozdulattal száz forintost tesz a tangóharmonika tokjára. A kapu előtt a parancsnoki GAZ motorja, vége a „munkalátogatásnak”. A sofőr ülése mögé egy üveg bort dug az ifjú férj. Mindenki megtette a magáét. ★ Hajnali hatkor már csak a kitartóbbak állják. Alig néhányan. Hol van már a tegnapi elegancia? A zenészek — mentik a menthetőt (?) —, demizsonba töltik a maradék bor egy részét, a tortát reklámszatyor nyeli el. Jut is, marad is. A valamikor fehér asztalterítőt — tizenhat lepedő kellett, hogy mindenki elé jusson — vörösborfoltok, feldőlt vagy félig kiivott poharak, torta-, rántotthús- maradékok teszik jellegzetessé. A hosszú asztal végén felébreszthetetlenül szundít valaki. A vőfély, szolgálata elmúltával, a szilvapálinkával barátkozik, csak úgy az üvegből. A kerítésnél hárman dicsérik az ifjú pár szépségét, aztán egymás ének- és tánctudásának nem emlékeznek párjára. A ponyva másik oldalán megkönnyebbülésének ad hangot valaki. Amikor már elég erősnek érzi magát, nótával próbálkozik. Hazamenni még korainak érzi. Felesége — előbb vén bolondnak titulálta — már menne, hát szép szóval próbálkozik. Utolsó aduját kijátszva ígéri, hogy a nagyobbik ágyat bontja meg. ★ („Az mennyegzö sok pénzzel jár. Thurzó Borbála menyegzőjére 1612-ben három uradalom, körülbelül 30 falu jobbágyaira a következő szolgáltatásokat vetették ki: ...40 ökröt, 140 borjut, 350 bárányt, 200 disznó és malac, 400 ludat, 400 kappant, 100 tyúkot ...”) ★ A hátsó rész a konyha. A szakácsnő, aki igencsak kitett magáért, nem látszik fáradtnak. Széles mozdulatokkal magyaráz a rámoló, mosogató asszonyoknak. „Mire az utolsó vendég is elmegy, olyan rend lesz itt, mint a patikában” — mondja, közben száját tömi főtt zöldséggel. Egy hevenyészett leltár, miszerint felhasználva: 1 darab nagyméretű ponyvasátor, 16 darab lepedő (asztalterítő gyanánt), 100 liter bor (Hegyaljai fehér), 40 liter pálinka (kisüsti), 40 kiló kenyér (házi sütés), 43 féle torta, sütemény, kalács, 1 darab sertés (220 kiló súlyban), 30 darab tyúk illetve csirke, 120 darab boros pohár (ebből megmaradt néhány), 86 darab meghívott vendég (ebből is maradt néhány — talpon). ★ („.. .a vendégek ropták délig vagy estig, amíg a gazda feladta a vendégűző ételt: a savanyú pacalt, vagy a takarodólevest, vagy a kitolókását. De tessékeltek nótával is ...”) ★ Fél hét körül már csak egyedül ülök a sátor alatt. Töltök a savas borból. Megkésve — vagy éppen korán — az utolsó résztvevő érkezik a hátsó bejáraton. Megáll, körülnéz, peckesen végigsétál a táncplacc közepén, aztán egy félig evett tortaszeletre bámul, ö a leltár egyik tételének harmincegyedik darabja. Egy kendermagos túlélő. Látó János KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1981. december 20. Q
