Kelet-Magyarország, 1981. december (41. évfolyam, 281-305. szám)

1981-12-13 / 292. szám

KM VASÁRNAPI MELLÉKLET

1981. december 13. Q

Közösség és kultúra

kultúra mindig közösségi eredetű. Még akkor is, ha miként a művészeti alkotások esetében — egyetlen személy hozza létre, mert ezer szállal kötődik az előzményekhez: egy-egy versformához, a nyelvhez, a használati eszközökhöz (tollhoz, ecsethez, vésőhöz), eszmékhez, tapasztalatokhoz, amelyeket a közösség munkált ki.

De létrehozott-e a kultúra közösséget?

Alaposabb kifejtése túl messzire vezetne, mégis megkockáztathatjuk az állítást: sokkal kevesebb eséllyel. Sokszor megpróbálták már. Itt van például az eszperantó. Létre tudott-e hozni igazi közösségeket? Nem azok vállalnak-e, tartanak meg inkább egyazon nyelvet, akik egyazon közösségbe akarnak tartozni?

A példákat lehetne szaporítani, de akkor se igen jutnánk többre. Ha a valóság talaján akarunk maradni, be kell látnunk, hogy mindez azért van így, mert a kultúra sokkal inkább hajtása, gyümölcse, mint gyökere a közösségnek, noha annak talajára — magára a létezésre, az emberi cselekvésre, mely mindig valamilyen közösségben zajlik — visszahullva, kétségtelenül erősítheti azt. De mérgezheti is. (Gondoljunk például a vallás- háborúkra vagy a faji alá- és fölérendeltséget hirdető tanokra!) Vannak erők, amelyek a közösséget a közös kultúra ellenére is szétfeszítik. Ezeknek a kultúra önmaga nem képes ellenállni. Ezért van az, hogy például azonos nyelvet beszélők is háborúznak egymással. Ugyanakkor a közös nyelv és az erre épülő szellemiség kétségtelenül óriási összetartó erő is, amelyet csak a legnagyobb, a létérdekekkel, összefüggő ellenerők képesek kioltani.

Napjainkban a kultúra és a közösség viszonyát illetőleg éppen az a kérdés, hogy milyen kultúra milyen közösséget táplál, s milyen közösség milyen kultúrát sarjaszt.

A tét nem kisebb, mint az, hogy vágyott közösségi t társadalmunk megvalósulását, erősödését miképp mozdíthatja leginkább előre a művelődés. A kérdés nem válaszolható meg egyszerűén. Mert például egy műkedvelő együttes már igazán közösségbe forraszt — véljük. Csakhogy egymáshoz erős szállal kötődő tagjairól kiderülhet, hogy másutt befelé, önmaguknak élnek s (például a lakóházban) maguknak valók, félrehúzódók. Akkor mi a megoldás? Van egyáltalán igazi, erős kapocs kultúra és közösség között? Azt kell válaszolnunk: igen.

Csak az a kultúra táplálhat igazi közösséget, amely egyaránt szolgálja az egyént is, olyanná formálva, aki önérdekeit képes összehangolni a közös érdekekkel, és csak az a közösség hozhat létre igazi kultúrát, amely nem az egyén rovására, hanem a benne élők személyiségének minél teljesebb kifejlesztésére, kiteljesedésére tartja fenn és tökéletesíti önmagát.

A jó közösség — s ebben azért közvetlen szerepe is lehet a csoportnak, mondjuk a brigádnak, a munkahelynek, az amatőregyüttesnek, a baráti körnek stb. — közösségi célú művelődésre készteti tagjait; a kultúra viszont akkor tölti be küldetését, ha a közösségi erköl- csöi-is-szolgájljá. •* r '

□

E

z persze még mindig nem olyan egyszerű. Egy szakma elsajátítása vajon közösségi tett-e? Föltétlenül, mert a társadalmi termelésben fogják hasznosítani, s általa az egyén és családja is nyer. Ahogy azonban távolodunk a műveltség gyakorlati hasznától, annál nehezebb ítélni felőle. Például az, hogy egy műalkotás közösségi-e vagy sem, aligha ilyen könnyű kérdés. Azt kell mérlegre tenni, hogy az adott mű segíti-e az embert a belső és külső harmónia megteremtésében. Innen ítélhető meg maga a közművelődés is, például a művészetre való nevelés-tanítás, amelynek révén fölfejthető az értékes alkotások „üzenete”. Egy amatőr együttes éppen azáltal válik értékessé, hogy miközben alkotásra kínál alkalmat, egyaránt segít énünk és egy-egy műalkotás megismerésében, ugyanakkor cselekvési lehetőséget s egyben afféle edzőterepet kínál a közösségi élethez. Ilyenformán a művelődés mint cselekvési forma közvetlenül is hozhat létre közösséget. Egy nyelv pedig bevezethet egy másik közösség, egy másik kultúra világába, s ezáltal közelebb visz az egész emberiséghez.

Sohasem téveszthetjük azonban szemünk elől, hogy a kultúrának az egyénre gyakorolt hatása is közösségi érdek. Például a tudományos ismeretek világnézetformáló hatása vagy a viták mint „agytornák” és a kifejező- készség fejlesztői rendkívül értékesek.

Summázatként azt mondhatjuk: maga a művelődés a közösségformáló — ha nem is meghatározó — erő. Másszóval művelődni annyi, mint közösségi emberré válni.

(Durkó Gábor metszete)

Sarlós István könyvéről

Haza, haladás, humanizmus

KONCENTRIKUS KÖRÖKBE szerveződnek Sarlós István, az MSZMP Politikai Bizottsága tagja, a Hazafias Népfront főtitkára Haza, haladás, humanizmus című kötetének gondolatai. A válogatott beszédeket, cikkeket tartalmazó könyv szerkezete is tükrözi ezt: a fejezetcímek — Városról, Hazáról, Világról — jelzik a gondolatkörök sugarának növekedését, amelynek középpontjában a népfrontpolitika áll. Persze, a táguló gondolatkörök mögött a politikus személyes életútjának különböző állomásai is ott rejlenek.

Időben az elmúlt negyedszázad politikájának ívét rajzolja fel a könyv. Akár jelképes is lehetne az első, 1957 februárjában született cikk címe: Harcokban szereztük vissza a budapesti utcát. Jelképes és lényegi, mert az MSZMP népfrontpolitikája ekkor születik, a korábbi rossz politikai gyakorlat felülvizsgálata nyomán. A kötetzáró írás a Hazafias Népfront Országos Tanácsának beszámolója a mozgalom VII. kongresszusán, 1981. március

14-én. A szövetségi politika negyedszázados eredményeiről, a nemzeti egységről hadd nézzünk ebből a beszédből: „Ha Magyarországon akarjuk a nemzeti egységet erősíteni, akkor a fejlődés minden szakaszában a vállalt feladat kidolgozásakor az általános politikai cél kijelölésén és a nemzetközi munkásosztály tapasztalatainak átvételén túl, érvényesülnie kell mindannak, ami a magyarokat magyarrá teszi. Jelen kell legyen minden történelmi tapasztalatunk, a magyar nép múltjának minden megpróbáltatása és sikere, szerepet kell hogy játsszanak azok a mélyen gyökerező hagyományok és szokások, amelyeket a múltban és a jelenben a társadalmi együttélésben kialakítottunk, meghatározó szerepe kell legyen annak, amit a magyar ember alkatának szoktunk nevezni.”

Ám az együttmunkálkodás- nak nemcsak a szocializmus lényeges kérdéseiben való egyetértés az alapja, hanem a hétköznapok ügyeinek, gondjainak felvállalása, a meggyőzés, a részvétel, a haza otthonossá tétele is. Ezért sorakoznak cikkek és beszélgetések, beszédek a környezetvédelem feladatairól, éppúgy, mint a nők gondjairól vagy az olvasás, a betű hasznáról, örömeiről.

EGYFAJTA POLITIKAI STÍLUS is kirajzolódik a kötet olvastán. Olyan stílus, amely tulajdonképpen nem egy ember sajátja, hanem az elmúlt huszonöt év során a szemünk előtt vált ismertté, amelynek egyik legfontosabb eleme a szerénység. Szívesen olvassuk a politikus személyes életútjának emlékeiről szóló részeket, de Sarlós István mindig finoman visszahúzódik, amikor úgy tűnne, nem közérdekű kérdésekről van szó. Ez a szerénység nemcsak a „nagypolitikai” kérdések iránt fogékony, hanem a hétköznapok apró- cseprő ügyei iránt is, hiszen ezek a látszólag „kis ügyek” valóságos érdekek hordozói lehetnek, s akkor bele kell

épülniük az intézkedésekbe, a politikai döntésekbe is.

De ejtsünk szót a kötet mindennapi értelemben vett stílusáról is. Gyakran vagyunk tanúi annak, hogy ünnepi és kevésbé ünnepi alkalmakkor az előadó beszéde nélkülöz bármiféle egyéni jellegzetességet, ízt. Sarlós István eredetileg élőszóban elhangzott beszédeiben jó érzéssel fedezzük fel az ismétléses, gondolatritmust adó szónoki fordulatokat. Az egyszerű, de plasztikus nyelvű részletek meg-megszakítják az addigi beszédtempót, együttgondolkodásra késztetnek, logikus okfejtést sugallnak, megismételt mondatszerkesztésükkel e meggyőzést szolgálják.

MINDEN MEGGYŐZÉS ALAPJA a bizalom, amelyről ugyancsak a népfrontkongresszuson így szólt: „Természetesen nemcsak a meghatározott világnézetű emberek összefogásáról van szó, hanem azokéról is, akik a közömbösökhöz vagy látszólagosan világnézet nélküliekhez tartoznak. Ők is köztünk és velünk élnek, jól vagy kevésbé jól helytállnak az életben, azért akarva-aka- ratlanul, a jelen és a jövő formálásának tényezői. Ha velük rendszeresen foglalkozunk, lehetővé válik magatartásuk és szemléletük megváltoztatása, közéleti tevékenységük megszervezése."

A kötet címére akár a következő gondolatsort is rí- meltethetjük: bizalom, meggyőzés, együttcselekvés.

M. L.

Simái Mihály:

Készül a tél

Készül a tél halotti ingnek Beletörődő fák között árnyékok foghatatlan csöndek Megborzongok Beöltözök

Emlékeid mögöttem mennek Hófúvás karján fölkering zörögve megveri a mennyet egy agyonmosott gyereking

Anyácska változtat-e rajtad hogy már nem vagy s én még vagyok

Ki állíthat meg hogy ne

varrjad

a meggyvirág-patyolatot

a váltás-inget a tavaszt

hadd

higgyem — visszaváltozhatok

Alkony

(Gaál Béla felvétele)

Erzsi néni,

Erzsi néni jócskán elmúlt kilencven éves. Azt kérte, neve, lakhelye, ne szerepeljen. Kérése legyen parancs. Maradjunk tehát annyiban, hogy a következőkben Erzsi néniről lesz szó, valahonnét Beregből.

Erzsi néni egy szép házban, külön szobában él. A szobát fűtőtest melegíti. Az asztalon, a szekrényben könyvek, újságok. Az ágy fölött kinagyított fénykép: jóképű, bajuszos férfi, és egy feltűnően szép fiatal nő. Erzsi néni most talpig feketében van. Arcát a szobában is kendő keretezi. Vonásai kortalanná öregedtek, de élénk szeme, kifejező keze, kevesebbet sejtet évei valódi számánál.

Gyerekkor.

— 1888-ban születtem, március elején. Mert már, azt hiszem márciusban 94 leszek. Az én gyermekkorom nagyon nehéz volt. Árván maradtam harmadmagammal. Alig ösmertem anyámat, emlékszek rá, de nem tökéletesen. Arra emlékszek, hogy beteges volt. Egyszer ment a legelőre, ivott a kúton, beteg lett. Aztán apám megnősült, ugye hát három pulyája volt. De a mostohaanyám nagyon rossz volt, külön főzött nekünk, még a marharépát is behabarta. Apámnak öt hold földje volt.

— Én olyan fürge kisján voltam, nem voltam gyámoltalan. Az apám ácsmester volt, a tutajra felültek, mentek a lónyi erdőre, slipperekel (talpfa) faragni. Elmentek hétfőn, megjöttek szombaton. Sokat panaszkodtunk neki a mostohánkra. Akkortájt a pulya nem evett az asztalnál, leültünk a földre. No, eszik apám, s a bátyám mondja, édesapám, kóstolja meg az ételemet. Megkóstolta. No, akkor nagyon összeveszett a mostohánkkal, pedig jó ember volt; megitta az italát, de jó ember volt. Elzavarta a mostohámat, akkor 10, 11 éves lehettem.

Amerika

— Ott maradtunk, testvérek. Fontunk, mán akkor én is fontam, köszködtünk, ahogy voltunk, de csak belejöttünk. Cseperedtem, nagyobb lettem, hát egy kicsit nehéz volt. Telt egyik esztendő a másik után. Elmentem tavasszal az uradalomba, répát pucolni, kapálni. Adtak egy napra 15 krajcárt. Harminc krajcár volt egy méter szép batiszt, azt én meg is varrtam magam.

— Volt egy bátyám, Amerikában. írtam neki, kimennék, pedig azt sem tudtam, hol van Amerika, de mentek innét sokan, én is elmentem negyed magammal. Apám azt mondta, hogy képzelsz ilyet, de csak elmentünk. Ez volt 1906-ban. No, elindultunk, vittem magammal egy hurkost (tarisznya), abba tettem, ami holmim volt. A falu végéig apám kikísért.

— Hét nap út volt, a Gib- raltári-szoroson ment át a hajó. New Yorkban várt a bátyám, elém jött, ő egy nagy farmon dolgozott Elmentem szolgálni egy bucsereshez (mészáros), sokat kellett nála dolgozni. Olyan emberekhez hordtam ki a húst, akik ko- vártélyosok voltak, munkásoknak adtak szállást.

— A kezem csupa seb volt nagyon nehéz volt pénzt csinálni, de én nem féltem semmi munkától. Elmentem később oda dolgozni, ahol a bátyám is volt: tizenöt emberről kellett gondoskodnom. Minden második nap kenyeret sütöttem. Olyan gyönyörű, fejér lisztet, mint ott, azóta sem láttam. Nem tudom, hány hónapig voltam ott, de csináltam magamnak annyi pénzt, hogy a városba mehessek valamit tanulni. New Yorkban, egy ismerős elvitt a cselédközvetítőbe. Pár hónapig jó helyem volt. Meg aztán összeismerkedtem magyarokkal, ők vittek el egy szivargyárba. Kompon jártunk Brooklynba. Ügy belejöttem a szivarcsinálásba, hogy naponta három, négy dollárt is kerestem.

— Amerikában mentem férjhez, 1912-ben. Azt tudom, hogy január 8-án. Igen. Az én uram egy zentai ember volt, géplakatos. Jártunk egy magyar kifőzdébe, ott ismerked-