Kelet-Magyarország, 1981. december (41. évfolyam, 281-305. szám)

1981-12-13 / 292. szám

1981. december 13. O Drága Szüleim! Édesanya, Édesapa, Bandi- ka. Nagyon messzire kerültem; Zalaegerszegen vagyok. Ne- nehezen telnek az első napok, sokat gondolok rátok, és ál­talában a külvilágra. A Fel­iek Lacitól nagyon rendes dolog volt, hogy kijött, üzen­tem is vele nektek, remélem megkaptátok. Az eskü vasár­nap lesz, ha tudtok gyertek el, nagyon jó lenne. Mi újság otthon, remélem jól vagytok, írjatok minél többet. Valószínűleg harcko­nataiban mindig egyedül ma­rad, egyedül kell döntenie, viselkednie, tűrnie. Érzelmileg igyekszünk mi is irányítani, segíteni otthon­ról, de Rád is érvényes az, ami minden emberre... Bár — valid be magadnak — 240 kilométer kevesebb, mint 340 ezer kilométer — azt hiszem ez a távolság a Föld és a Hold között. Valamit még az emberről általában, és ne légy ideges, később megérted, hogy iga­zat írtam. Adva van 60—70 kg hús-vér víz anyag, de eb­nénk. Pedig nem vagyunk ... Talán azt is jó tudnod, hogy mindannyian egészségesek vagyunk. Beszéltem Bandi­kéval, ő is írni fog. A csomagért a Postán ami­kor voltam, aznap 400 cso­mag — katona, illetve civil csomag — érkezett nevetett és mondta a nő. A csizmádat Édesanyád kitisztította, ki­tömte, mert mint a törpék papucsa orra, felkunkorodott a táskában. Fiacskám! Semmit sem ad­nak ingyen — maga az élet ilyen kemény! A szabadságot SUHA ANDOR: Kiképzés csizók leszünk, de még lesz orvosi vizsgálat. Minden reg­gel torna van az udvaron. 25-en vagyunk egy szobában. Befejezem, mert kevés az időm. Kérlek benneteket le­gyetek jók hozzám. Lehet, hogy furcsa, hogy ilyet ké­rek, de nekem nagyon jóles­ne ha szépet és jót gondolná­tok rólam. Nagyon, nagyon sokat gon­dolok rátok. Drága Bandi­két is csókolom, meg a kis Katit. Írjatok, kérlek írjatok! Ilyen távol jól fog esni a le­vél. Várom nagyon. Mindnyájatokat nagyon na­gyon sokszor csókol állandó­an hazagondoló szerető fia­tok, Benjamin. Benjamin, fiam! Kilencedik napja vagy ka­tona, én is írom, jegyzem a naptáromon. Nem azért, mint­ha így a másfél év hama­rább elrepülne — repülne?! — de azért jegyzem, mert tu­dom, hogy ez az első hónap, elég nehéz hónap, de később megnyugszik az ember, kato­na lesz, lehet észre sem veszi, de már jólesik az ebéd, örül a kimenőnek, az eltávozás­nak, a nyári szabadságnak, megszereti a bajtársait, hi­szen velük szenved, dolgozik, fekszik és kel hajnalban. Huszonötén vagytok egy szobában? De ki tudja eldön­teni, hogy Robinsonnak jobb volt-e ott egyedül Péntek ne­vű szolgájával? Vagy a Hold­ra lépő két embernek? Vagy nekem — elnézést a példáért — 21 évesen egy piszok had­seregben, állandó bombatá­madások között kapkodni a fejemet, remegni rongyos éle­temért 1500 kilométerre ha­zámtól, szüleimtől, testvére­imtől. És a hadifogság, nem a szobában, hanem az erdő­ben, és nem 25-en, hanem 250 ezren egy táborban. Ak­kor 50 kiló voltam, nem tud­tam mozogni, nem volt erőm a tetveket irtani. Az ember mindent kibír. Nagyapád, az én apám az első világháború­ban négy évig volt, én a má­sodikban, te békében, a béké­ért... Igaz is, a Holdon járkáló, cserkésző ember... A földi központtal tartották a kap­csolatot, onnét kapták az uta­sításokat, irányelveket. De az ember, minden ember várat­lan, nehéz helyzetében, pillá­ból igazi érték a szűrke ko­csonya, az agyvelő, illetve az ész. Ha lefogy az ember 50 kilóra, ha beteg, akkor is az ész, a szellem segít, minden helyzetben csak az segíthet. Mindenhol a lényeget kell keresni, ha lehet derűsen, humorral tekinteni önmaga­mat és a környezetemet, az egész világot. Katonaság? Ne­héz fizikai, lelki próba! De hát elkerülhetetlen a hu­szonévesek számára. A kivé­tel itt is csak a szabályt erő­síti. Nehezen bírom? Van, aki könnyebben? Lehet. De van, aki nehezebben, azon segíthetek, akár mosolyogva is, és örülhetek, hogy nem vagyok egyedül... Amikor a pályaudvaron vagoníroztunk <21 évesen, amikor az ember tényleg szeret élni, hiszen ed­dig jószerével ' semmi sem történt vele, és várja a cso­dát, hogy szép lesz az élet) — jöttek az ég kékjében a „Li- barátorok" és szórták fejünk­re a 10 tonnás bombáikat. Ebből az egészből annyi az „érdekes”, hogy ott mellettem néhány százan meghaltak — de hogyan! És mégis: mi hár­man, földik, barátok, bajtár­sak, úgy örültünk, hogy élet­ben maradtunk. Azonnal en­ni kezdtünk, pedig nem is voltunk éhesek, csupán azért, hogy egymást megkínálhas­suk. Ez is lélektani helyzet, meg az is, ha az őrmester — békében is! — kemény. Ké­sőbb, ha „betörtetek”, min­denki kedvesebb, emberibb lesz... Azt kéred, hogy vidám dol­gokat írjunk és sokat. Ebből a sokat sikerült teljesítenem. Jót íni? De mi a jó most Ne­ked? Vigyázó — „cserkésző” — tekinteted most magadra (és környezetedre) vesd, ott kell tartanod a figyelmedet. Nem lehet balra nézni és jobbra nyúlni a sörért, fel­borul, ha mellé nyúl az em­ber. írok itthonról is. Pulóve­red, farmered kimosva. A szoba marad a régi, de — ha nem haragszol — hetenként kitakarítom. Sőt: a farmered megjárta a műhelyt, azok a szabó haverok szépen, értőn beszegték az alját. Magunkról? Egyedül kissé nekünk is nehezebb, feszül­tebb itthon. De sokat dolgo­zunk, tévézünk, tervezünk, mintha mi is húszévesek len­is meg kell venni, de azt nem pénzért adják: szorga­lom, fegyelem az ára. 240 kilométer — semmiség, és vonat, kocsi van és lesz is mindig... Most nem ígérem, hogy va­sárnap ott leszünk, de a má­sikon, az eskün igen.-Nincs nap, hogy ne gondol­nánk rád, hogy ne emleget­nénk téged. Mindennap két- szer-háromszor benyitok a szobádba, csak úgy .. . Édes­anyád kérdezi is, hogy mi bajom? Semmi, persze, csak gondolom te is a szobádra gondolsz, így azután ott ta­lálkozunk. Van ilyen tele­pátia. Küldjék pénzt, csomagot? Remélem érted: a belső elke­rülhetetlen megterhelést kí­vülről, itthonról szeretnénk megkönnyíteni. Mindennel, amivel lehet. Legszívesebben ott lennék helyetted, de ez gonoszság lenne, hiszen ak­kor én lennék 23 éves és te 56. örülj, ha tudsz ör.ülni: te 25 éves leszel majd, én pe­dig 58, amikor vége lesz. Csókol apád. Drága Szüleim! Ne haragudjatok, hogy csak most írok, de kevés az időm. A képeket megkaptam, köszönöm szépen. Azt is hogy esküre eljöttetek. A Bandiké­tól is kaptam levelet. Már megtörtént az elosztásunk és a harckocsi zászlóajhoz ke­rültem. Az új címem a borí­tékon látható. Idáig még nem történt semmi különös, azon­kívül, hogy pár tankot letisz­títottunk, illetve karbantar­tottunk. Beosztásom szerint a századparancsnok töltőkeze­lője vagyok. Most 2 napig Hadtáp (konyha) munkára vagyok beosztva. Ma krump­lit és céklát hámoztunk. Itt az új körletben már csak 10- en vagyunk egy szobában, úgyhogy jóval nyugodtabb a légkör; E héten kezdődik a kezelőszemélyzet összeková­csolása, ami harcászatot je­lent: gyalog és harckocsival. A jövő hónapban már haza tudok menni. Drága Szüleim, befejezem levelem. Sokszor csókollak benneteket. Fiatok Benjamin. Itthon van, megjött a ka­tonafiam. Megkezdte kikép­zésemet. „Apám, te ehhez nem értesz, a modern techni­ka ...” tünk meg. Azt mondták, aki Amerikában volt jány, az egy sem maradt tiszta. Az Istent hívom tanúul, hogy 24 éves koromban úgy mentem férj­hez, hogy olyan tiszta voltam, mint egy gyermek. De meg­mondom őszintén azt is, én nem voltam szerelmes. Én azt néztem, nem csinálok két- három kódust. Én azt is néz­tem, mije van. így voltam a második urammal is, mert az első meghalt, de azt is mond­hatom, mindkét urammal na­gyon szépen éltünk. Itthon. — 1914-ben jöttünk haza. 17 hónapos volt a kisjányom, amikor hazajöttünk. Olyan honvágy jött rám egyszer, hogy azt mondtam, ha nem jöhetek haza, meg is halok. Annyira vágytam, hogy higy- gye meg, fájt... — Fiumének akartunk jönni, de akkor ölték meg Ferdi­nándot. Zentára mentünk, akkor még a magyarokhoz tartozott. Júliusra értünk ha­za. Mozgósítás volt. Az én uram munkát keresett, már kapott is munkát, de jött a behívó. No, el kellett neki menni. A szerb harctérre ke­rült, megbetegedett, kihűlt, hazaengedték, nem is kelt fel többet. — Ott maradtam egy gye­rekkel, az idegenben. Mond­tam, na én megyek haza, majdnem tíz évig nem vol­tam itthon. Pedig hát tán jobb lett volna ott marad­nom, nem lettem volna olyan hányt-vetett. Mondták, leg­alább a gyereket hagyjam. Feleltem: ha nem tudom a gyereket eltartani, a két ka­rom által, dögöljek meg. — Hazajöttem. Üres volt a ház. Vettem két ágyat, egy asztalt két széket 3 forint­ért ... — Itt nagyon rossz helyze­tem volt. A bátyámat elvitték fát borítgatni a Kárpátokba, az ellenség elibe. Volt egy ki» pénzem, fogtam harmados földet. Beszegődtem markot szedni. No, így dolgoztam. Nagyon nehéz volt, nem le­het azt elbeszélni. Hét évig voltam özvegy. — A második uramtól há­rom jány született Nagyon jó ember volt. Volt egy kis hibája, de én azt néztem, örüljek, hogy elvesz egy ilyen ember. Nem utáltam, szá­momra nem volt ellenszenves. Ez sem volt szerelem, én ki­öltem magamból gyermekko­romban az ilyet Ennek az uramnak volt földje. Meg­békéltem a világgal, mert mu­száj volt. — így éltem. Bejött a föld­osztás, adtak telekhelyet, én is jelentkeztem. Kaptam 1800 öl földet. Vettem legelőt is. így dolgozgattam. Nagyon so­kon mentem keresztül, nehéz lenne elbeszélni. A lányokat mind férjhez adtam, becsüle­tesen, mindet kielégítettem. Nincs semmi panaszom, csak az, hogy öreg vagyok. Alkonyat. 4 Hanglemezkiadásunk „nagy kalandja" Találkozás Kocsis Zoltánnal Még innen van a harmin­con; már ismerik és elisme­rik az országhatáron messze túl is. Tanára a Zeneakadé­miának, Kossuth-díjas. A ze­nebarátok a tanúi: önnön ké­pességeit mindig a végletekig kifejti, gonddal vigyáz a rábí­zott tálentomra. A tévénézők számára sem idegen: tudják, mennyire vitára kész, éles el­méjű, s azt is, hogy ha be­szélgetőpartnerének gondol­kodásmódja lassúbb fordulat- számú az .övénél, kissé gú- nyoros, de szinte bácsis böl­csességgel igazítja ki. „Aki elfáradt, hazamehet..." Nemrég néhány nap lefor­gása alatt ismételten talál­koztam Kocsis Zoltánnal, kü­lönböző helyszíneken, más­más szerepben. Egy nemzet­közi zenei esemény tájékoz­tatóján a sajtót irfformáló hi­talmas technikai-szellemi ké­szenlétet követelő művek elő­adásának szünetében eltűnőd­tem: mennyire más volt a dolga a nyolcvan-száz évvel ezelőtt élt muzsikusnak, aki­nek egyvalamire beállított figyelmét nem irritálta, ato­mizálta az esztelen rohanás, az információ-attak, a túl- technicizált környezet. Ugyan honnan szedi össze a ma mu­zsikusa a hivatásához nélkü­lözhetetlen, s a világból nyomtalanul eltüntetett csön­det, a belső csendet, a nem csupán audiálisat, a nem de­cibellel mérhetőt; hol leli nyilvános magányának forrá­sát? Ezen a koncerten is: ká­belek, mikrofonok, kamera- optikák csápjai szorongatták a zenét és tolmácsolóit. Tévé- és filmfelvétel, emellett még koncert atmoszférát megörö­kítő hanglemezrögzítés is fo­lyik. És mintha mindez nem létezne! Hibátlan, átélt, cso­dálatos Bartók-interpretációt Kocsis Zoltán lemezével vatalosak között ült. Amíg csak róla volt szó — bár­mennyire szuperlatívuszok- ban is — nehezen viselte el a számára funkciótlan perce­ket. Életeleme az aktivitás. Később a Zeneakadémia nagytermében Ránki Dezsővel adta elő Bartók kétzongorás műveit, „Az Év Hanglemeze” hallott a zenekedvelő publi­kum, és a vájtfülű beavatott is. Ám elült a taps, és Ko­csis, meghajlásából fölegye­nesedve, féltérdével a zongo­raszéken, kamaszos pozitúrá- ban köszönte a tapsot, egyben szabadkozott is gesztusával díjkiosztás alkalmából. A ha­— Annyira szeretnék dol­gozni, hogy no, de hát öreg vagyok. Pedig nekem mindegy volt, akármilyen munka. A mai fiatalok, olyan kényelme­sen élnek... én sem haltam bele a munkába, orvoshoz sem jártam sohasem. — Olvasok. Az újságot mindig elböngészem, ha süt a nap. Könyvet már ritkán ol­vasok. Csak a szerelmes könyveket nem szerettem so­hasem. Amit legjobban sze­rettem, az a „Rákóczi vallo­mása”, meg Jókai. A „Nyo­morultakat”, még Ameriká­ban olvastam. ■> — Jobb-e ma élni ? Nekem akkor nyugodtabb világ volt, hiába dolgoztam. Nekem min­dig elég volt, amit a két ke­zemmel kerestem. — Amikor a tüzes gépien álltunk, a kévét adogattuk egymásnak, min­dig danoltunk. Most pedig mondom, fiatal emberek vagytok, jól megy a sorotok, aztán mégsem danoltok... Spcidl Zoltán mondandója miatt, mely így szólt: — Nekünk ez sem fe­lelt meg. Mint az előző dara­bot, ezt is felvesszük ismét. Kicsit pihenünk, aztán önöket is szívesen látjuk. De aki már elfáradt... az hazamehet — mosolyodott el hirtelen jött, tanáros fordulatán, érzékel­tetve, hogy a passzív befoga­dó elfáradhat, az előadó nem. Estétől éjfélig Elképzelhető-e műszer, amely egzakt módon kimutat­ná: mekkora fizikai megter­helést jelent egy olyan mű előadása, mint például a „Szonáta két zongorára és ütőhangszerekre”! Bizonyára vetekszik a nehéz testi mun­káséval. De összemérni nem lehet, hiszen a pianista szelle­mi és testi erőfeszítése egy­mástól elválaszthatatlan. Fél nyolctól éjfélig tar­tott a koncert. Mégis, ahogy előzőleg ígérte, másnap reggel elhozta Ko­csis Zoltán a Zeneakadémiára kuriózumlemezeit, és beszélt a hivatalosan páratlan vál­lalkozásnak, a Hungaroton Hanglemezgyártó Vállalat katalógusában pedig „nagy kalandnak” titulált munká­ról: a Bartók-összkiadás meg­valósításáról. — Együtt dolgoztunk Som­fai Lászlóval, a világszerte ismert Bartók-kutató tudós­sal és dr. Nádori Péterrel, a Hungaroton főszerkesztőjével. Hirdettük jó néhány külföldi orgánumban, hogy keressük a Bartók-művekről készült régi lemezeket, amelyeken a szer­ző játszik. A 60-as években megalakult egy cég, amely arra specializálta magát, hogy korszerű technikára játssza át az archív felvétele­ket. Közreműködésével ke­rülhettek hozzánk egyes egye­di felvételek. A His Master’s Voice jogutódja, az EMI is egyedi matricák átiratait küldte el. Felkutattunk, meg­szereztünk mindent, megtisz­títottuk a technikai kezdetle­gesség vagy az idő által elő­idézett romlástól. Elvünk az volt, hogy minden Bartók ál­tal leütött hang érdekes, ta­nulságos. így készült el a centenáriumi Bartók-összki­adás. Egyetlen a világon... Kocsis Zoltán hanglemez­szerkesztő is — legutóbb Ka­dosa- és Dohnányi-albumot szerkesztett. Mindezen túl számon tartják a világ legis­mertebb hanglemezgyűjtői között. Van jó néhány olyan felvétele, amelyekből csak egyTkettő vagy egyetlenegy van' á Világon. Több ézér le^ mezből álló gyűjteményéből most a legféltettebb kincse­ket mutatja be; s mi hallgat­juk a letűnt idők fátyolos, re­kedt, megindító üzenetét. Wilhelm Bockhaus! Szüle­tett 1884-ben, gyakran szere­pelt a budapesti Zeneakadé­mián is a kiváló pianista. A Gant-lemezen: az első négy felvétele. Chopin: Berceuse — tolmácsolja a 105 esztende­je született híres lengyel zon­goraművész, Josef Hofmann. Nagy ritkaság: Boccherini Allegrettója, a világsikerű virtuóz szerző-előadó, Fritz Kreisler előadásában. Thomas Alva Edison 134 éve látta meg a napvilágot, kerek 50 éve halt meg. Sok­száz találmánya között is ne­vezetes a hengeres fonográf; ezt 120 éve találta föl. És most, 1981-ben, egy valódi Edison-lemezre igazítja a tűt Kocsis Zoltán: Rahmanyinov múlhatatlanul népszerű Cisz- moll Prelűdjét előadja a szer­ző, Grieg! A magyar zene­kedvelőknek először is a Peer Gvnt jut eszébe e névről. Másfél évszázada született, 1907-ben halt meg a boron- gós norvég zeneszerző, öt halljuk a His Master’s Voice lemezről: A tavaszhoz című szerzeményét adja elő. — 1908-ig ilyen kisméretű, egyoldalas, 78-as és 75-ös fordulatszámú lemezek ké­szültek, a mai, ellustult zene- hallgató egyetlen tűfelemelés­sel egyórányi muzsikát akar. . Beszélgetés közben jár-kel, felül az asztalra, lá­bát lóbálja. Produktív ember számára az interjú — inter­vallum, szükséges rossz. Igazi helye a zongora mel­lett van. Mégis ennyi min­dent vállal: szerkeszt, tanít, gyűjt és ilyen fantasztikus zenetudományi vállalkozás­ban is részt vesz. Gyorsulva fogy az idő. Nem kellene öko- nomikusabban gazdálkodnia a maga idejével? — Az embernek tudnia kell, mire szánjon időt. Én nemcsak zongorista, zenész is vagyok! P. G. KM VASÁRNAPI melléklet

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents