Kelet-Magyarország, 1981. november (41. évfolyam, 257-280. szám)
1981-11-07 / 262. szám
ÜNNEPI MELLÉKLET 1981. november 7. „B AI RT A, DARHAN!" Bócot evett Magyarok az ulánbátori múzeum előtt. Bozsó László jobbról az ötödtk. Mongóliában Végy egy fél kiló birkahúst, vagdald apróra, egy fej hagymát is szeletelj fel, keverd össze, sózd és borsozd meg. Az elnyújtott tésztát vagdald négyzet alakú formákra. A húsgombócot tedd a tésztára, hajtsd össze a tészta négy sarkát. A túrósbélesre emlékeztető tésztát tedd a speciális fazék gőzterébe. Rövid főzés után kész a mongolok nemzeti eledele, a bóc. Míg az étel kissé hűl, a tulipán formájú- poharadba tölts másfél deci kumiszt. Étkezés közben még ihatsz egy pohárkával, étkezés után akár kettővel is. A bóc receptjét szerkesztőségi szobánkban diktálta le Bozsó László, a Szabolcs- Szatmár megyei Állatforgalmi és Húsipari Vállalat fejlesztési előadója. A- fiatalember három évig Mongóliában, pontosabban Darhan városában dolgozott esztergályosként. Közismert, hogy Mongólia mezőgazdasági jellegű, állattartó ország. Azonban mais kevés a sertés az országban. Az úgynevezett töltelékáruba marhahús, vagy juhhús kerül, a szalonnát faggyú pótolja, a fűszer kevés. Darhan- ban magyarok (sok szabolcsi részvételével) építették a húsfeldolgozó kombinátot. Az azóta exportáló, Európában is ismertté vált kombinát méreteit nyíregyházi példával illusztrálta Bozsó László. Elmondta, hogy a nyíregyházi üzem 8 óra alatt 160 szarvasmarhát és 500 sertést képes feldolgozni. Adar- hani műszakonként 500 nagyobb állat és 1500 kisebb állat feldolgozására alkalmas. Nyíregyházához légvonalban 8 ezer kilométer Darhan. A távoli város fejlődéséhez a szabolcs-szatmári emberek is hozzájárultak. Darhanban a házgyárat szovjetek építették. A subakombinát, illetve az írhabun- dagyár a bolgárok kézimunkája nyomán épült. A sokféle állat prémjéből készült modern, értékes bundák a magyar hölgyek fantáziáját is megmozgathatják. Hogy a szovjetek által épített házgyárban folyamatos legyen a munka, a csehszlovákok cementgyárat építettek. A Góbi-sivatag sziklái között Bozsó László jégdarabokat talált. Néhány km-rel odébb plusz 40 fokot mutatott a hőmérő. Házgyári elemekből azonban nem lehet mindent felépíteni, ezért (és nemcsak ezért) a lengyelek téglagyárat építettek. A magyarok által épített kombinátban készült töltelékáruhoz kenyér is kell, ezért (és szintén nem csak ezért) a románok részt vettek a malomipar fejlesztésében. Nem csoda, hogy egy-egy munkaszüneti napon a távoli város Bábelhez hasonlított. A sokféle beszédbe szabolcsi tájszólás is keveredett. A nyíregyházi fiatalember lakótömbjében szovjet emberek is laktak. Érthető, hogy velük kötötte a mélyebb barátságot. Bozsó László munkahelyén kisebb méretű esztergapadon dolgozott. Egy komolyabb munkát csak úgy tudott elvégezni, hogy a csehszlovákok kölcsön adták a nagyobb, többet tudó esztergagépüket. Persze nem csak szoros mun- kakapcsólat alakult ki a szocialista országok szakemberei között. Bozsó László emlékezett az esküvőre, majd a közös politikai ünnepeket idézte fel. November 7-ét a mongolok épp úgy ünnepük, mint mi. Április 4-én, hazánk felszabadulásának évfordulóján valamennyi szocialista ország képviselői megemlékezést tartottak Darhanban. A húskombinát mongol szakemberei még pár évig át-átjönrrek Budapestre tapasztalatokat szerezni. Bozsó László fővárosunkban is találkozni fog velük. Az elképzelések szerint módjában lesz majd ismét kijutni a tovább épülő városba. Érthető, hogy így búcsúzott mongol barátjaitól: „Bairta, Darhan!” — Viszontlátásra. Nábrádi Lajos K ülönös hatalom ám az ember. Épít hidat, viaduktot, épít erőműveket és városokat, okos gépeivel és csákányaival megvallatja a föld mélyét. Egyetlen dolgot nem tud építeni: ünnepet. Azt nem az ember építi, azok egyszer az emberekben lesznek igazzá, maguktól való egyszerű természetességgel. Nem teremti meg rendelet, nem teremtheti meg határozat. Van, mert az emberekben megérett rá az idő. írtam már, és éppen november hetedikére, arról a művész által örökké tett matrózról, aki a Téli Palota ostromakor egész testével belefeszült egy gránát eldobásába, kockáztatván a halált, talán segítve is a halált egyféle hittel elkötelezetten. Az ember valóban nem építhet ünnepeket, az a matróz ott biztosan hős volt. A történelem és a szerencse tette azzá. A maga módján örök, egyszeri és megismételhetetlen. És mégis: gondolkoznom lehet azon, hogy mit csinált ez a matróz a győzelmet követő napon? A győzelmének valamiképpen jussolója, örököse vagyok. Sorsom, életem, az ott elrepült gránát, az a biA másik matróz zonyos egyszeri pillanat, ami visszahozhatatlan. Sok mindent építhet az ember, de kegyetlen igazság: az ünnepek mindig pillanatok. A maguk módján nagyszerűek. A gránát eldobása nem egy ember, hanem a forradalom bátorsága volt. Mi történt a matrózzal a második napon? Valaki és valakik ott a Téli Palota előtt a győzelmet követően összetakarították az üvegcserepeket, összeseperték a gránátok szilánkjait. És akkor már nem hősök voltak csak emberek, nem halálra is elszántak, csak egyszerűen szorgalmasok. Tették azt, ami akkor volt dolguk. Végezték azt, ami nélkül bennem, bennünk soha sem épülhetett volna fel ez a novemberi nap. Valójában nem tudom, hogy melyik matrózt szeretem jobban, hogy az évenként visszatérő naphoz melyik a fontosabb. Az, aki győztesen eldobta azt a gránátot, vagy az, aki másnap szorgalmasan takarítani kezdett a téren? A magam életére fogalmazom, és a magam életéből- tudom, hogy egyformán nagyszerű tett volt mindkettő. Nekem nem adatik meg a gránát eldobásának szomorú hősiessége, nagyszerű felszaba- dúltsága sem, de nap követ napot, gondolat gondolatot, munka munkát. Folytatnom kell valamiképpen azt a matrózt, befejeznem a mozdulatát, ha nem a hősit, akkor azt a másikat, ami valamiképpen megóvni tudja bennem az emlékeket. ’ A zt hiszem, hogy er- /V re a napra lehetne nagyobb szavakból valón írni. Biztosan lehetett volna szebbet is, nagyszerűbbet, mint az a másnapi takarítás. Az utóbbiról írtam, azzal a csöndes örömmel, amit a hétköznapi munka az élet folytatásához ad. Ad, mert megteremtem magamnak, ad, mert megteremtették nekem, hogy hasznossá legyek, minden ünnepet követő napon. Bartha Gábor AMIKOR JÖTT A VlZ... Rétéltűvel, jóemberekhez Mint egy totyogó varjú, nénike megy az úton. Az autóba félve ül, apróra húzza magát. Tisztaberek még két kilométer. — Mindig itt tetszett élni? — Itt! — néz Tisztaberek felé. — Hetvenben nagy volt a víz? — Nagy. — Kitelepítették a falut? — Nem. Csak a Hodo- sikat. A lányomékat is. — Hová? — A határon túlra. ★ Várkonyi István: 49 nap „Előzmény Az 1970. évi Tisza-völgyi árvizet szinte az egész vízgyűjtőre kiterjedő rendkívül sok és. heves csapadék okozta. Május első napjaiban nagy meny- nyiségű eső hullott a Ti-' sza felső szakaszának vízgyűjtőjére. Május 12—13- án rendkívüli volt a csapadék a Tisza felső szakaszának vízgyűjtőjén, meghaladta a 100 millimétert.. (Az Alföld évi átlagos csapadéka 550 milliméter!) . . . A Felső-Tisza-vidék folyóinak vízállása órák leforgása alatt 4—5 méterrel emelkedett. A Tisza, a Túr, a Szamos és a Kraszna menti területeken mintegy 90 ezer hold került víz alá”. ★ Napfényes, őszi kora délelőtt: 1981. október 27., kedd. öregembert kérdezek egy kerítésnél: mire emlékezik az árvízről. Igaz-e, hogy sokukat vitték át szovjet területre? — Kádár Ferencet kérdezze. ö intézte. Párttitkár volt akkor. ★ Várkonyi István: 49 nap „Második nap (május 14) Hajnali három órakor a Túron a vízállás 640 centiméter. Ez 80 centiméterrel meghaladja az eddigi legmagasabb vízállást. 3 óra 35 perckor a garbóiéi híd térségében, mindkét parton mintegy 10—10 méter szélességben átömlik a víz. Az események robbanás- szerű gyorsasággal követik egymást... Veszélybe kerülnek Garbolc, Nagyhódos és Kishódos községek. Harmadik nap (május 15) Elrendelik a Túr menti Garbolc, Nagyhódos, Kishódos és Méhtelek községek részleges kiürítését ...” ★ Kádár Ferenc éjjeliőr 1981-ben. Ö volt a párttitkár 1970-ben. — Délután, úgy két órakor, Méhteleknél egy hidat felszakított a víz. Estére Kishódost teljesen elöntötte, próbáltunk ugyan homokzsákolni, de semmit sem ért. Ez pénteken volt. Éjfélre úgy nézett ki, nincs mit csinálni. Telefonálni sem lehetett; délután már a fehérgyarmati párt- bizottság sem jelentkezett. Itt voltak a járástól két kocsival is, mondtam nekik, vigyenek ki a határhoz. Minek? — kérdezték, úgysem engednek be. Az már egy másik ország. Ne törődjetek vele, feleltem. Te tudod, mondták, és kivittek. Átmentem a határon a kerítésig, szóltam az őrnek, szóljon be Nagypaládra, az ottani határőrparancsnoknak. Livinszki őrnagy, úgy hívták, a másik nevére már nem emlékezem. Ismertem őket. Rabovics József volt a párttitkár a kolhozban, az elnök pedig Weisz Ferenc. Ö szegény meghalt már. Nem telt öt percbe, már jöttek is. Mondom nekik, emberek, arról van szó, hogy máshova nem mehetünk. Kérdik: hány emberre kell számítani? Felelem: embereket nem adunk, csak száz nőt és gyereket. Rajtunk nem múlik — mondják ők —, csak hát Moszkvától kell engedélyt kérni, mert ez mégis csak határ. Fél óra múlva megérkezett az engedély. ★ A zárt veranda hideg, pedig napsugár ömlik az ablakon. Bak István: — Pünkösd előtti szombat volt. Május hányadika? Arra nem emlékszem. Kint voltam a gáton. Arra jöttem haza, hogy a család, kilencven éves édesapám, édesanyám, a feleségem és a három gyermekem, már elmentek. Ez volt szombat délután. Csak annyit tudtam, hogy elmentek kétéltűvel, Kispaládnak. El nem jutottak oda. Belement valami gödörbe a kétéltű, vissza kel- lett fordulniuk Nagyhódosra. Bak Istvánná: — A tanács előtt állt meg a kétéltű. Feltették amit lehetett, takarót, élelmet. Azt mondták, menni kell. Bak István: — Nem volt mit tenni. Itt maradt rajtam a jószág. Kihordtuk őket a töltésre. A disznóknak karámot csináltunk, a teheneket, borjakat, karóhoz kötöttük, úgy dédelgettük őket Bak Istvánné: — Már régen sötét volt, amikor útnak indult a kétéltű. A szovjetekhez, Nagypaládra mentünk. ★ Krakkó Gyuláéknál, a nyári konyhában élednek a régi események. — Mondta Kádár elvtárs, a párttitkár, hogy Nagypaládra megyünk. Izgultunk, mert azt mondták, lehet, hogy a híd nem bír meg minket. Behunytam a szemem. Mire kinyitottam, átmentünk. Így aztán hazaérkeztem, mert én nagypaládi vagyok. ★ Olyan éjszakát sosem élt át Nagyhódos. Esett az eső. Sötét volt; csak a kétéltűek, teherszállító járművek reflektorai adtak fényt. Recsegés, tompa csobba- nás, házak buktak a vízbe. Menni — menekülni? — kitelepülni senki sem akart. Egy asszonyt erőszakkal kellett otthonából kivinni. Azt sikoltozta, nem hagyja, egy élet munkája, inkább ott hal meg három gyerekével. A katona, aki utolsónak jött ki a házból, három lépést sem tett, amikor nyakába hullott az összecsukló falakról freccsenő víz. A falu végén a cigányokat terelgették. Jajveszé- keltek, könyörögve kérdezték : — Ugye nem lőnek agyon minket? Akkor arról gondolkodni nem volt idő: vajon milyen emlékek kísértették őket? Más mindenét vinni akarta. Egy asszony tízezer forintjáért futott volna vissza, az asztalfiókban maradt. Hány órakor indultak végül útnak a kétéltűek a magyar—szovjet határ felé? Valahol ezt is feljegyezték. Egy biztos: késő este volt. S akkoriban az időérzék elveszett. Tudni csak annyit lehetett: nappal van-e, vagy éjszaka. ★ Bak Istvánné így emlékezik: — Amikor a határon átmentünk a buszok már vártak. Egy orosz katona kérdezte, kinek vannak rokonai, ismerősei, mert azokat oda viszik. A többieknek az iskola, a kultúrház volt befűtve. De a nagy- paládiak senkit sem engedtek el, házhoz vittek mindenkit. Mint a családtaggal, úgy bántak velünk . .. Nehéz hét volt az. Mindennap kijártunk a határra. Néztük a vizet Elláttunk a töltésig, láttuk a mozgást, hallottuk a jószágok bőgését. Érdeklődtünk az orosz tisztektől, mikor mehetünk vissza? Nevettek; hát olyan rossz itt? Dehogy rossz, feleltük, csak vágyunk a családhoz. zaníent. — Mivel telt az idő? Már nagyon aggódtak értünk. Előző napon az öcsém engedélyt kért, hogy kijöhessen a határhoz, én is kimentem, ott beszélgettünk. Hát, hamar viszontláttuk egymást. A testvérem tanítónő, a ba- rátjáék, az iskola igazgatóék még kocsival is elvittek minket a Tiszahátra, hogy felejtsünk. Egyszer kijöttek a Weiszék, összeállítottak minket ahányan voltunk, lefényképeztek, az aztán az újságba is bekerült. Amikor lehetett már, autóbusszal hoztak haza, itt, a tanácsháza előtt tettek le. • Tele volt mindenki ajándékkal. ★ / Kádár Ferenc tesz pontot a történet végére: — Míg az asszonyok, a gyerekek odaát voltak, a szovjetek ide is segítettek. Kétnaponként küldtek kenyeret. Saját buszaikon hozták haza a mieinket, velük jöttek a nagypaládi vezetők, de a járási, nagy- szőlősi párttitkár is. Még akkor is hoztak enni. Megvendégeltek minket a saját otthonunkban, semmit ott el nem fogadtak. A gyerekeket is felöltöztették ... Azt mondták: van nektek bajotok elég... ★ Az asszonyról érdeklődtem, aki halni akart és nem menni. — Él még? — Hát persze. — És mondják a nevét is. — Ott a háza — mutatják. Az asszony egy évtizeddel öregebb lett. Gyerekei felnőttek. Háza szebb, mint valaha. Kedvem lett volna beköszönni hozzá ... Speidl Zoltán KM o
