Kelet-Magyarország, 1981. november (41. évfolyam, 257-280. szám)
1981-11-07 / 262. szám
m ÜNNEPI MELLÉKLET 1981. november 7.. t RAISZA AHMATOVA: A Tisza Folyó: szerelemé, folyó: bánaté, láthatlak végre, ahogyan kanyarogsz! Bár idegen partokra jöttem én, otthonos vagyok itt mindjárt valahogy. Azt mondják: a íolyók mind hasonlók: embernek, hajónak mind vizet ád... E gyönyörű napon izgatott mód fülelem a te szíved dobaját. Fülelek, hogy — habár egy pillanatra — meghalljak egy ismerős morajt, az én Argunom csapását a partra, a kitörőt, a féktelen szilajt. A szemedbe nézek, hogy a csecsenc folyók szeme kéküljön át rajta, hogy kezdjen énektől elmúlni a csend, s hallhassam a forrásokat újra. Ó, szelíd Tisza, folyó: bánaté, ki játszanál minthogyha húrokon, csobogj hazámról, hisz már éjtenéj — de csak csöndesen! — róla álmodom. Eljöttem hozzád meghitten beszélni. Üdvözölnek a csecsenc szurdokok. Hordozd az örömöt, akár a déli nap, — holdfényben tükrözd a bánatot. Kaukázusi erős sziklafészket régóta ül egy aul, a szülői. A felhők ott tenyéren üldögélnek, még a nap is onnan kezd röpülni. A büszke asszonyok, mint királynék, a forrásokhoz mennek az ösvényen, hogy korsajuk szinültig merítsék ős énekszóra az alkony tüzével. Bennem most az emlék nagy hullámokat vet, boldog vagyok, mint valaha. E boldogságom — olyan, mint a nap — ketten osztozunk: én és a Tisza. (Győri László fordítása) RAB ZSUZSA: „Az a katona...“ Mindig maradandó élmény, ha az ember személyesen találkozik egy-egy kedves olvasmánya, verse hősével. Én egy fordításom hősével találkoztam jó néhány évvel ezelőtt. Jevgenyij Vinokurov szovjet költő édesapjával, Mihail Vinokurovval, Misa bácsival, Moszkvában. Vasárnapi ebédre várta szüleit a költő és felesége. A költő, aki, tizennyolc éves fejjel önként jelentkezve, végigharcolta a második világháborút, várta „első világháborús” apját, a hivatásos katonát, 1917, majd a polgárháború harcosát. Szikár, csontos öregember ült le az asztalhoz. Kevés beszédű volt, de súlyos szavú, és egyszerű, mint maga a föld. Néztem a kezét, de főleg a szemét néztem, kemény külsejét meghazudtoló, lágy tekintetű orosz szemét. Ahogy a borscsot kanalazta, ahogy tördelte hozzá a fekete kenyeret, öreg alakján átderengett az a régi, fiatal, a hadakat megjárt katona, s már idéztem is magamban fia versét róla, szinte minden sorára emlékeztem, hiszen nem sokkal előbb fordítottam le. VASÚTI KOCSI 1918-BAN Úgy remélik, csak egy kis lökés kell, és a vonat végén vadul rángó kocsi egy reccsenéssel ezer darabra szertehull. A lóduló kocsin keresztül morgó kalauz s lámpafény tántorog át. Haj-sűrű rezdül, mint vízinövény-szövevény. sörény-haja arcába lebben, ideges álma rezzenő, mint hideg pillangó, ijedten rezdül szemén a csiptető . .. Horkol a katona kinyúlva, sárga, sovány, félig áléit, billenti szenvedés-gyalulta, tifuszban borotvált fejét. Az a katona — az apám volt! Fiatal volt. És álmodott égszínkék várost, üveg-álmot, jövőbe táruló napot. Szilaj erők vitték-sodorták látni sosem-volt fényözönt... S az ablakon túl Oroszország ' rohant könny, vér, tűzvész között. Hadd folytassam „annak a katonának” költőfiával, s hadd mondjam el, miért vonzott elejitől fogva a költészete. S ha már itt tartok, elmondom azt is, hogy valamikor az ötvenes évek végén, a szovjet „új hullám” friss áradásában, amely rengeteg új nevet csapott ki a mi partjainkra is, egyetlen verse alapján őt választottam ki elsősorban „a magam” költőjének, amit azóta két magyar Vinokurov-kötettel hitelesítettem. Visszatérve: költészetében azt szeretem és csodálom, hogy a legegyszerűbb eszközökkel egész korszakról tud tablót rajzolni, mint a fent idézett vers is tanúsítja. Másik — divatoknak alá nem vetett — erénye: láttatni tudja a vízcseppben az egész tengert, számára nem létezik „közönséges” téma. A fennköltség, az'emelt beszéd nem kenyere. Számomra a legnemesebb, az igazi realizmus megtestesítője. „Tapintva igaz a világ — írja egyik versében. — Elég már A libegés! Baktass völ- gyön-hegyen. A költő, az mezítlábas legyen. Lábujjai közt üssön át kövér sár.” Dühös szitok: — Csönd, az anyádat! — Nehéz álmát egy katona horkolja s2ét. Beteg és fáradt, s visszavárja a csapata. Üzérek tolvaj pusmogása a felső polcon. Zsák szakad, s az alvó szürke katonára csorog a fehér lisztpatak. Orrcsiptető, kalap, felöltő — idősebb férfi szundikál, látszik, hogy fővárosi költő. Köré mahorka füstje száll, Felidézem Misa bácsit, aki azóta már a moszkvai Vaganykovo-temetőben nyugszik. Látom szemét, amely annyi mindent látott a hosszú útban, amíg a vadul rángó vasúti kocsin majdnem napjainkig ért. S hogy megint költő-fiát idézzem: „... ők rázták meg keményen a világot tíz kurta nap alatt, vezetve lovon, gépkocsin — az élen divíziókat és brigádokat...” Ezzel a rövid emlékezéssel próbáltam életre igézni egyik legkedvesebb versem hősét, egyik legkedvesebb költőm apját, aki álmodott „jövőbe táruló napot”. . . Szabadulásuk váratott magára Orosz hadifoglyok Magyarországon Százezernyi magyar katonája volt a Nagy Októberi Szocialista Forradalomnak. Helytállásukról, a soraikban derekasan küzdő szabolcs- szatmári internacionalistákról az elmúlt években többször esett szó. Az évfordulók alkalmával megelevenedett tetteik krónikája, emlékezetünkbe vésődött soha el nem múló dicsőségük. Kevesebbet hallottunk a fogolyként az Osztrák—Magyar Monarchiába került orosz katonákról. Pedig az első világháború nagy emberáldozatokat követelő esztendeiben nemcsak a cári Oroszországban épültek hadifogolytáborok, amelyek zsúfolásig megteltek osztrák és magyar katonákkal, hanem az Osztrák- Magyar Monarchiában is. A Nemzetközi Vöröskereszt szerint a háború alatt a cári hadseregből ötezer tiszt és 1 millió 365 ezer közlegény esett az osztrák—magyar csapatok fogságába. Miként alakult a ■sorsuk és nogyan élték át szülőföldjüktől távol az októberi forradalom győzelmét? A hadifogolytáborok zöme Ausztria belsejében és a Dunántúl északnyugati részén volt. A nemzetközi hadijog lehetőséget adott rá, hogy a behívások miatt előállt munkaerőhiányt az iparban és a Orosz hadifoglyok Magyarországon 1914 őszén. mezőgazdaságban az olcsó ha- difog oly munkásokkal pótolják- A monarchia vezetői éltek is ezzel a joggal. A hadifogoly-munkaerő elosztását éles viták kísérték osztrák és magyar kormánykörökben. Ugyanakkor záporoztak a vármegyék kérvényei is, amikben a munkára vezényelt hadifoglyok létszámának állandó emelését sürgették. Az orosz hadifoglyokat Szabolcs és Szatmár megyében elsősorban a mezőgazdaságban foglalkoztatták. Legnagyobb számban az aratások idején tartózkodtak a megyékben. Ezen kívül csatornázási munkálatoknál, vasútvonalak felújításánál dolgoztak, olykor pedig természeti csapások ütötte sebek begyó- gyítására szállították ki őket. Utóbbira a szabolcsi alispáni jelentést olvasva találunk példát. 1916. június 19-én orkánszerű szélvihar sepert végig Balkány, Geszteréd, Szakoly és részben Nyírbogát közsémezőgazdasági munkára. A foglyok és a munkásosztagok „megérkezésük után azonnal szétosztattak és elsősorban azok részére adattak ki, kik aratókkal nem rendelkeztek” — olvashatjuk az alispán jelentésében. De még a fenti létszám sem volt elegendő, ezért a gazdasági bizottság újabb hadifoglyokat kért. Erre további ezer fogoly katonát vezényeltek Szabolcsba. Az orosz, ukrán hadifogolymunkásokat o hatóságok igye- keztek távol tartani a helyi dolgozóktól. Külön szabályozták a hadifoglyok és a magyarok munkaidőn túli érint- kezését, különösen a munkaszüneti napokon. Az auszt- ria—magyarországi bolsevik emigráció nem tétlenkedett, azonnal elkezdte a fogságba esett katonák forradalmi szervezését. A hadifoglyok szálláshelyére beáramló, a cárizmus és az orosz burzsoá földesúri rendet támadó iroagltáció. De hogy volt, arra jó bizonyíték a nagykállói földművesiskola igazgatójának a földművelési miniszterhez címzett levele, amiben arról írt, hogy a községben dolgozó hadifoglyok között illegális szervezet működik, „amely a foglyok megszökte- tésén, elrejtésén, majd pedig kijuttatásukon, esetleg pedig fellázításukon dolgozik.” A Nagy Októberi Forradalom hírére a hadvezetőség a hadifoglyokat visszairányította a táborokba. Ekkor kiderült, hogy a gazdáknál dolgozó foglyok közül már többen elszöktek, hazaindultak. A fegyverszünet is a közeli hazatérés reményét táplálta. A hadifoglyok tömegesen tagadták meg a munkát, készültek haza. A Túr-csatornát építő társulat főmérnöke jelentésében arról számolt be, hogy az orosz hadifoglyok 1917. december 27-én a munka folytatását azon a címen tagadták meg, „hogy már béke van, s hogy hadifoglyaink (mármint az orosz fogságba esett magyarok — a szerk.) Oroszországban már szabad emberek." A közelinek érzett szabadulás azonban még váratott magára. A breszt-litovszki béketárgyalások rabló feltételei leleplezték a német és osztrák—magyar imperialista szándékokat. Ez ellenállásra sarkallta az orosz hadifoglyokat. A szökések egyre gyakoribbá váltak. 1918 tavaszán a breszt-litovszki békekötés után pedig tovább nőtt az elégedetlenségük, hiszen a béke ellenére továbbra is kizsákmányolták őket, megakadályozták hazatérésüket. Útépítő oros: geken. A természeti csapás nyomán Balkány és Geszteréd úgyszólván romokban hevert. A lakóházak tető nélkül maradtak, a gyümölcsösök, a vetések elpusztultak. A romok eltakarítására, az utak rendbehozatalára azonnal száz orosz hadifogolymunkást és húszonnyolc lovat rendeltek ki. A hadifoglyok felett megyénként a törvényhatósági gazdasági bizottság rendelkezhetett. 1916 tavaszán alakult meg a szabolcsi bizottság, amely ülésein a foglyok és a lovak kiadása iránti kérelmeket bírálta el. 1916 nyarán az aratáshoz Szabolcs megye közel háromezer foglyot kapott. Egy részüket a Felsőszabolcsi Tiszai Társulattól, a nagymegyeri fogolytáborból, az államvasútaktól és a pozsonyi katonai parancsnokságtól irányították át a nagy hadifoglyok. dalom felett a szocialista forradalomig az osztrák—magyar cenzúra gyakran szemet hunyt. Csak akkor léptek fel ellene, ha az a helybeli szociális és nemzetiségi mozgalmaknak is tápot adott. A mai Szovjetunió területéről származó különböző nemzetiségű hadifoglyok forradalmi mozgalmának fejlődését több szakaszra bontja a szakirodalom. Az első — a háború kirobbanásától a cár megdöntéséig tartó — periódusban a táborokban megalakultak az első leninista csoportok. Az 1917 februárjától a Nagy Októberi Szocialista Forradalomig terjedő időszakiján már szemmel láthatóan gyors a foglyok eszmeipolitikai fejlődése. Nincs elég adatunk arra, hogy a megyénkben megfordult orosz hadifoglyok között milyen volt a politikai A kialakult helyzetet illusztrálja Szabolcs megye alispánjának 1918. március 14- én küldött távirata: „Jelentem, hogy (az) orosz hadifoglyok tömegesen távoznak el, hogy hazájukba utazzanak ... Ha nem-történik erélyes intézkedés, rövid idő alatt egyetlen hadifogoly sem lesz a vármegyében." Az osztrák—magyar hadvezetőség 1918 nyarán, még az összeomlás előtt igyekezett megszabadulni a politikailag kellemetlenné vált oroszországi hadifoglyoktól. Erre azonban már nem maradt ideje. Az orosz hadifoglyok egy része hazánkban érte meg az őszirózsás forradalmat, majd a Tanácsköztársaság kikiáltását. De ez már a magyarországi orosz hadifoglyok történetének egy másik, önálló fejezete. Reszler Gábor
