Kelet-Magyarország, 1981. november (41. évfolyam, 257-280. szám)
1981-11-07 / 262. szám
ÜNNEPI MELLÉKLET 1981. november 7. Ezt a címet viseli a szocialista brigádoknak kiírt vetélkedősorozat, amelynek a mátészalkai városi-járási döntőjét október 30-án tartották. A legjobb nyolc brigád az ISG KlSZ-klub- jában vetélkedett. A kérdések az MSZMP XII. kongresszusa, a SZOT XXIV. kongresszusa határozataival és a VI. ötéves népgazdasági tervvel kapcsolatban hangzottak el, valamint a magyar munkásmozgalom történetének ismeretéből is vizsgáztak a versenyzők. A november végi megyei döntőben az ISG Kállai Éva szocialista brigádja és a MEZŐGÉP Kilián György szocialista brigádja képviseli a mátészalkai járást. „KELL EZ A SZÉP" hagynom a családomat, egyéves volt a legkisebb gyermekem, és mindössze 120 pengő volt az ösztöndíj. De a nagyobb baj ott kezdődött, hogy a hallgatóságban bizony már nem hatelemisek voltak, és én rettenetesen butának éreztem magam, őszintén megmondom, esténként még a WC-be is elbújtam, tanultam, hogy ne vegyék észre rajtam ezt a nagy elmaradottságomat. Jól is haladtam, a jobb tanulók között tartottak számon, és egyszer meg is kérdezték tőlem, hogy nincs-e kedvem elmenni főispánnak Veszprémbe. Képzelheti, mit éltem át, persze, hogy nem vállaltam, inkább hazajöttem én Csen- gerbe, a családomhoz. Hazajöttem és az iparoskörben az egyik alkalommal nem választottak, hanem kikiáltottak Csenger bírójának. Negyvenhét őszétől 1950-ig, a tanácsok megalakulásáig bí- róskodtam én Csengerben. Akkor meg a tanács elnöke lettem. ★ Hogy, gyorsítsam a mondandómat, megemlítem Fel- sőgödöt, mert oda is elküldték engem közigazgatási szakiskolára. Sose rejtettem véka alá a véleményemet, hogy ha valamit nem értettem, arra háromszor is rákérdeztem. Az ilyen rákérdezés viszont az ötvenes években nem volt egy szerencsés dolog, mert nyomban gyanús elemmé válhatott az ember. Egyszer fel is vittek engem autóval Pestre, és egy szemüveges úr kerek perec tudomásomra hozta, hogy szerintük én nem véletlenül kérdezgetek annyit. Minek folytassam, ötvenkettőig tanácselnök voltam, utána segédmunkás az építőiparban 1956-ig. Én végigéltem azt is: ujjal mutogattak rám, hogy na, a nagy elnökasszony, de felvitte az isten a dolgát.. .-De végigcsináltam mindent, mert kellett a megélhetésre és így diktálta a becsületem, ötvenhattól hatvankilencig aztán csak a családommal foglalkoztam, hatvankilenctől pedig a csenged tanács' öregek napközi otthonának voltam a vezetője. Négy éve mentem nyugdíjba. Jóval túl a hatvanon. ★ És, ha most azt hiszi, hogy valami keserűség van bennem, akkor nagyon téved. Én megjártam a betegség poklát, voltam nagyon fent és nagyon lent. Én nemcsak markot szedtem gyerekkoromban, hanem ott ültem a küldöttek között 1948-ban a nőkongresz- szuson, aztán a Vöröskereszt kongresszuson később. Semmilyen kitüntetést az életben nem kaptam, nem is hiányoltam, mert engemet minden pofonért kárpótolt az én szép családom. Ha most ránézek a térképre. Pápától Kazincbarcikáig megtalálni a gyermekeimet, akik mind a két kezük után élnek. Van közöttük kőműves, pékmester, meg vegyésztechnikus. Hat fiút és két lányt hoztam a világra, ma is él négy fiú és két lány. Mind kirepültek, családosak, nyaranta rajzanak az unokáim, ide, ebbe a kis házba, ahol ketten vagyunk az öregemmel és ahol én igazán megleltem a békémet. Angyal Sándor Ida bíró békéje Nézze ezt a „makkos” mintás törölközőt! Tudja hány éves? Kereken félszáz. Ezt még lánykoromban készítettem, meg a többit is, ami itt van a szekrényben. Sokat hímeztem, és mint akkor errefelé minden lány, szőttem is, fontam is, a hosszú téli estéken. így gyűjtögettük lassan a stafírungot, de a szövés-fonás a megélhetést is szolgálta. Zsákokat, kendőket, lepedőket szőttünk és azt vittük a vásárba minden hónap negyedik péntekjén. Ami pénz így összegyűlt, abból vettük tavasszal a hízóba valót. Nahát, a hízóba való'„Erről is van egy keserű emlékem. Húszonegy éves koromban mentem férjhez, harmincöt márciusán. Mennyasszony-, tánc nem volt, minek is lett volna, és akkoriban %z ajándékkal sem tülekedtek annyira, mint manapság. A keresztanyámtól kaptam két tányért, két kanalat, meg egy merőkanalat. Anyósoméknál laktunk, otthonról kaptam egy fiatal tehenet. De hát, mit ad isten! A töltésoldalon kaszáltunk, (úgy ahogy mondom, mert én is tudtam kaszálni) és valami drótféle került á szénába, azt lenyelte a tehén és megdöglött. Kimérte a hentes és az egész tehénből alig gyűlt össze egy kis raa- lacravaló. Hát, ilyen szerencsével indult a mi páros életünk ... ★ Megpróbáltunk önállóan talpra állni az urammal. Két évig laktunk az anyósomnál, egy kétvégű házban, természetesen hátul. Aztán vettünk kilencven kvadrát telket, egy kis paticsházzal, .szalmatetővel, ami mindig beázott. Képzelheti, hogy nézett ki, amikor folyt le a falon a koszos víz, kívül, belül. Teremtőm! Én minden héten csak meszeltem. De megvoltunk, jöttek a gyerekek. A férjem különben fuvarozgatott, meg részibe aratott, így voltunk egyik évről a másikra. Mikor a második gyermekem megszületett, negyvenegyben, akkor én vérmérgezést kaptam. Annyira rosszul lettem idegileg is, hogy be kellett vinni a debreceni klinikára, ahol három hónapig feküdtem, s ahol már magam sem tudom, hányszor csapolták az agyamat. Csak négy-öt év múlva gyógyultam meg teljesen, de akkorra meg ideért a háború. Három lovas jött, negyvennégy őszén tengeritöréskor itt a Számos-töltésen és mi már mindjárt láttuk, mert itt laktunk a szélső házban, hogy ezek csak oroszok lehetnek. Nem tagadom, féltünk mi mindenféle katonától, és akkor sem tudtam, hogy mivel kedveskedjek nekik. Szerencsére épp előtte sütöttem egy kis kelt tésztát, azzal kínáltam a lovasokat. Nem ettek azok abból, amíg én meg nem kóstoltam. Azután láthatóan ízlett nekik. Ezzel mi fel is szabadultunk Valamilyen idegen ember váltott kvártélyt anyósomnál, s amíg ott szállt meg, többször elmondta, hogy az ilyen talpraesett asszonyoknak, mint én, a pártban a helyük. Valamiféle szervező lehetett, de hogy mit szervezett, azt én már nem tudom, csak arra emlékszem, hogy mondtam neki, ezt sürgősen hagyja abba, mert én hallottam, hogy mit csináltak tizenkilencben a kommunistákkal. Ez az igazság kérem, hiába is szépíteném. Hanem aztán később, amikor az egyik nagygazdánál dolgoztunk az udvaron és láttuk, hogy a gazda milyen jóízűen eszi az illatos sült szalonnát, akkor az egyik férfiember mondta neki, adhatna ezeknek az asz- szonyoknak is, mert terhesek, még megkívánják. Tudja mit mondott akkor ez a nágygaz- da? Azt mondta, elég az nekik, ha megnyalják a kést... Nahát kérem szépen, engemet ez az egy kijelentés lökött a mozgalom útjára. Engemet a sors kényszerített rá, hogy felismerjem a különbséget a szegény és a gazdag között. Az meg 1947-ben volt, hogy jött egy ember a járási DÉFOSZ-tól és kérte, vállaljam el a csengeri iroda vezetését, s közvetítsem a munkásokat a különböző cégekhez. Ott volt az iroda, ahol most az ÁFÉSZ húsboltja van és csak azok mehettek el dolgozni, akiknek a papírján az én aláírásom szerepelt. Nem járt ezért fizetés, csak később kaptam valami kis tiszteletdíjat. De, itt kerültem kapcsolatba az emberekkel, akkor döbbentem rá, hogy mennyire egymásra vagyunk mi utalva. Aztán innen küldtek el engem Budapestre, a volt Andrássy- kastélyba államigazgatási iskolára. ★ Még nem tudtam, hogy mire vállalkozom! Ott kellett Én, Adorján Ferencné, született Kelemen Ida szüleim első gyereke voltam a kilenc közül. . A magunkfajta földműves családban nemigen véste az ember mélyen az agyába élete történéseit, mert sokszor az volt természetes, ahogy volt. Én fel sem fogtam igazában, hogy mi történik velem, amikor 12 éves koromban elszegődtem részibe aratni Tisztaberekre. Mert akkoriban mi nyaranként egy-egy hónapig arattunk Németh, vagy Szuhányi nagyságos úrnál, így kerestünk fejenként 90 kiló búzát Máig sem felejtem: minden kereszt búzában 18 kéve volt és minden tizenharmadik kereszt volt a részesaratóé. Négy hétre ezen felül kaptunk két kiló zsírszalonnát, meg két kiló sót. Hanem olyan férges volt az a szalonna, hogy ha csak rágondolok, most, évtizedek múltán is a rosszullét fog el. Még valarriire tisztán emlékszem : kimentünk négy hétre, ott is aludtunk, és követ raktunk a fejünk alá, hogy korán ébredjünk, hogy sokat arathassunk. Naponta vizsgázó érpatakiak A vasmű tetején A vaskapaszkodót jól meg kell markolni, különben szé- dítönek tűnik a 32 méteres magasság, - amelyet napjában legalább munkakezdésnél, ebédnél és műszak végén megtesznek. Hiába, függőlegesen haladni százszor nehezebb, mint a lépcsőn. Márpedig Dunaújvárosban, a Dunai Vasmű tmk-csarnoka egyelőre félkész állapotban van. Egy egész brigád — valamennyien tetőfedő-szigetelők — az Országos Szakipari Vállalattól a legnehezebb munkát kapják. Respektálják a szaktudásukat, a kitartásukat, és hűségüket. Egy kivétellel valamennyien érpatakiak. Több nagyberuházás irányítói büszkék az Április 4. szocialista brigádra, 60 fok fent Az október eleji nap jól kezdődött. Pirkadat után nem sokkal még a nap is kisütött, örültek Hollik Andrá- sék, így még szépen kereshetnek ebben a hónapban is. — Még jobban függünk az időjárástól, mint a mezőgazdaság — hallottuk Szilágyi Jánostól. — Hiszen ha fúj, ebben a magasságban sokkal erősebb a szél. Nemrégiben négyen álltunk egy szigetelőpapírra, hogy a szél el ne vigye az anyagot. Ha hideg van, törik a papír, pillanatok alatt lehűl a bitumen. Mi a csendes, száraz időt szeretjük. Pedig nincs mindig szerencséjük a jó idővel. Nyáron rendszeresen negyven fok körül mozog a hőmérséklet, de mértek itt már hatvan fokot. Már csak a kíváncsiság kedvéért is felvittek egy hőmérőt. Roppant egyszerű a brigád története. Érpatakra hazalátogatott a brigádvezető, s el- mfesélte a volt osztálytársaknak, falubeli ismerősöknek, hogy hol dolgozik, hogyan él. Sokan vele tartottak. Ennek már jó húsz éve, a legtöbbjük azóta is az ORSZAK-nál keresi a kenyerét. És nem is akármilyet. Szép pénz gyűlik havonta a borítékban. — Nálunk nincs boríték — helyesbít Hegyes István. — A fizetést egyből az asz- szonyoknak postázzák, mert ki tudja, mi hol leszünk a következő hónapban. Tíz nap munka után négy nap pihenőre utazunk haza, de előfordult már, hogy két dekádot tudtunk le egymás után, pihenő nélkül. Á „főszakács'1 brigádvezető — Arról van szó — teszi hozzá magyarázatként Hollik András brigádvezető —, hogy ha jön egy sürgős munka, vagy pedig ragyogóan süt a nap, haladhatunk a kinti tetőfedéssel, szigeteléssel. És így kijön átlagosan a 7—8 ezer forintos fizetés. De volt már 11 ezer is. Ha viszont csak „piszmogunk” — igaz, az épületben is bőven akad teendőnk — négyezret ha keresünk. — Kötetlen munkaidőben dolgozunk — büszkélkedik Orosz János. — Ez nálunk azt jelenti, hogy pirkadatkor kelünk, rendszerint fél ötkor és a napnyugta még a tetőn talál bennünket. Innen a kötetlenség. A munkásszállás _ vetekszik bármely alacsonyabb kategóriájú szálloda komfortjával. Ök építették,, saját maguknak, szívüket-lelküket beleadták. Mert hiába húzott fel mindenki szép családi hajlékot a szülőfalujában, ha úgyis alig lakik benne. Hát legyen szép a munkásszállás is, ahol színes tévén nézik az esti híradót. Addig a „főszakács”, Hollik András már tálalja is a meleg vacsorát a társaságnak. Hiába, csak nagyon hiányzik a hazai íz. A csirkepörköltnek hódolnak, tegnap este fűszeres, csípős gulyáslevest főzött a brigádvezető. Utána jó éjszakát kívánnak egymásnak, s hamarosan takarodót fújnak. A hajnal már talpon leli őket, kell az erő másnapra is. Szeletelik a bitument Ezer négyzetméterekben gondolkoznak, most például a Dunai Vasmű 12 ezer négyzetméteres TMK-csarnokát szigetelik. Hihetetlenül nehéz a horganyzott vaslemezen járni, pontosabban tipegni. Hatcentiméteres kiemelkedést ugyanilyen mélyedés vált, s még ha valaki 42-es cipőt hord, sem tud két köznél többre rálépni. Néhány méter itt többnek számít, mint a földön. S ez még csak a kezdet. Műszak elején begyújtják a kazánt — a bitumen 140 és 190 fok közötti hőmérsékleten forrik. A vashordóban érkező száraz bitument forró fejszével felszeletelik, mint egy tortát. A rögökkel táplálják a kazánt, majd a sistergő, fortyogó szurkot azonnal ráfestik a szigetelőanyagra. A másik már ragasztja is a nyírmadai nikepanelt: a bitumen másodpercek alatt megköt. S ha ez egyszer rácseppen valamire, le nem viszi semmi. A bőrön örökre nyomot hagy. Szerencsére, még soha nem történt komolyabb baleset. Az ország egyik kiemelt nagyberuházásának üteme nem közömbös a népgazdaságnak. Tudja ezt az Április 4. brigád is, ennek ellenére jól jön a kormánybiztostól kapott úgynevezett kóbipénz. Most ezer forintot kap mindegyikük, ha a szigeteléssel hamarabb elkészülnek. Nem egyszer tanúsították: méltók a bizalomra. Legutóbb, amikor a paksi atomerőmű beruházásán dolgoztak, a tízezer építő közül — egy másik brigáddal együtt — ők kaptak kongresszusi oklevelet. A következő dekádot ismét Pakson kezdik. A történet nagyon egyszerű. A főszereplők kimagasló emberek. Felszedték magukat a kis szabolcsi faluból.- Igaz, már nem Érpatakon, de mindenütt otthon vannak. Munkaszeretetből, szaktudásból, becsületből naponta vizsgáznak. Jelesre. Tóth Kornélia KM 0
