Kelet-Magyarország, 1981. november (41. évfolyam, 257-280. szám)

1981-11-01 / 257. szám

„Elégedettek vagyunk a fiatalok munkájával“

A pálya legelején

Ha esik, ha fúj, az újságkihordók reggel hatkor bekarikáznak a széles kapualjon, a postai elosztóban átveszik a lapokat, megszámlálják és beleteszik azokat a kerékpárok zöld vasládikáiba. Közben üdvözlik az ismerősöket, beszélgetnek a barátokkal; mustrálgatják az újakat. Minderre kevés idő jut, csak akkor hosszabb, ha késik valamelyik újság.

, n , Negyvennégy hírlapkézbesítő dolgozik Nyíregyházán- Ezt Bodnár Józsefnétől, a váNagy Erika

rosi hírlaposztály vezetőjétől tudom meg. A majd félszáz kézbesítőnek pedig a harmada fiatal, jóval harmincon aluliak. Mi vezérli ezeket a huszonéveseket.— sokszor tizenéveseket —, akik életpályájuk legelején állnak, hogy újságkihordásra adják a fejüket?

Nagy Erika fiatal kora dacára a „régi motorosok” közé tartozik az újságkihordók között, harmadik éve végzi ezt a munkát. Kerékpárját az udvar egyik félreeső zugában támasztotta falhoz.

— Most azt hiszed, valami nagy dolog következik — kezdi a beszélgetést —, pedig semmi különös nincsen az életemben. Ugyanúgy élek, mint a többi hozzám hasonló fiatal lány. Nem tanulok tovább, dolgozom. Ez az újságkihordás pedig egyáltalán nem rosszabb, mint mondjuk egy gyárban a futószalag mellett állni és monoton végezni naponta, hetente ugyanazt a munkafolyamatot. Sőt, sokkal szabadabb, kötetlenebb.

Huszonegy évével megfontoltan beszél munkájáról, az őt körülvevő világról. Azért mégis sajátos életet él Erika.

— Érettségi után, 1979-ben az „Eötvös” bölcsészkarára jelentkeztem. Nem sikerült a magyar—történelem felvételim. Dolgozni mentem a tanácsra, szerződéssel vettek fel. Ahogy lejárt a szerződésem, ide jöttem. Hogy mondjam? Hidd el, jó ezt a munkát csinálni. Rengeteg a szabad időm, naponta nem sokkal dolgozom többet két óránál. Jósavárosba hordom a lapokat. Napilapokból van vagy hatszáz, aztán a hetilapok és a folyóiratok. Ezzel 3396 forintot keresek.

Beszélgetés közben is állandóan mozognak az ujjai, rakosgatja a lapokat.

— Persze nem tekintem életcélomnak az újságkihordást. Nyelvet tanulok, idegenvezető, vagy tolmács szeretnék lenni. Az egyetemről már lemondtam, inkább a rokonaimhoz akarok kimenni Ausztriába. Jó lenne ott maradni vagy egy évig. Utána Itthon nyelvvizsgát tennék. Jövő tavasszal abba is hagyom ezt a munkát.

Kállai Mária

Fodor Ritával és Kállai Máriával a sűrűjében találkozom. Jönnék-mennek mellettünk az újságokkal, tolják a kerékpárokat, meg az induló postaautók is helyet kérnek. A két lány nem egyedi »eset.

— A Vasváriban érettségiztem, a tanárképzőre jelentkeztem, nem vettek fel — mondja Rita. — Egész nyáron munkahely után mászkáltam, de mit kezdhetek egy sima érettségivel? Itt nem kérdeztek semmit sem.

Augusztus közepén kezdte a munkát, s már megkapta az első fizetését Van helye a pénznek.

:— Szüleim elváltak, édesanyám beteg, s van még egy öcsém. Megkapom a 2500 forintot. Ez jó pénz, s szinte az egész napom szabad. Elvégezhetem a házimunkát, tanulásra is jut még idő. Azt hiszem, a jövő évi felvételire •többet kell majd tanulnom.

Szerényen húzza meg magát Rita mellett Kállai Mária. Félénksége, határozatlansága érthető. Első napját kezdi élete első munkahelyén. Rita már a régiek gyakorlottságával tanítja. Megmutatja, kitől kap kerékpárt, hol kell az újságokat átvenni.

— Ebben az évben nem jelentkeztem főiskolára — mondja csendesen Mária. — Nem úgy jött össze ez az év, ahogyan szerettem volna. Jövőre persze nekivágok, addig meg dolgozom. Ez a munka rövid távon kielégít.

Inkább földöntúli lénynek tűnik hajával és szak ál Iával Groholy Mihály, mint újságkihordónak. Igaz, a külső nem mindig árulja el az embert. Ő második éve dolgozik ebben a munkakörben, s beszélgetés közben derül ki: kész regény eddigi huszonnégy éve.

— Az idén jelentkeztem először a tékára, tesi—földrajz szakra, nem sok sikerrel — így Groholy Mihály. — Ide azért jöttem, mert valahol dolgozni kell, itt meg volt hely.

Átlagban három órát dolgozik naponta. A fél délelőtt, a délután és az este szabad.

— Nem lógom el ezt a nagy szabadságot — folytatja. — Most rám jött a nyelvtanulás. Igaz, már abbahagytam, de csak a TIT-ben. Ott három hétig bírtam. Rájöttem: azt sem fogom megtanulni, hogy ha kimegyek Londonba, hol lehet kenyeret venni. A múlt héten olvastam az újságban egy hirdetést: diplomás nyelvtanárnő tanítást vállal. Ott volt a telefonszáma is, 17... valamennyi. Felhívom, mert nézd, nekem megér óránként egy nyolcvanast, hogy az alapokat megkapjam. Utána már felépítem magam a többit.

— Ha jól vettem ki a szavaidból, .. angolul akarsz tanulni.

— Igen, ez tetszik — vágja rá azonnal. — A TIT-be nem

megyek vissza, csak magántanárnál folytatom. Különben szeretnék egy afrikai vagy nyugati körutat tenni. A pénzem meglesz. Tavaly a vízumom is megvolt, de nem mentem el.

Fodor Rita

— Mégis mivel töltőd el a szabad idődet?

— Amikor végzek a munkával, hazamegyek és jól bekajálok. Én háromszor többet eszem akkor, mint más. Utána csak este iszom vagy két liter tejet. Mikor Pesten dolgoztam a gumigyárban, leszoktattak az ebédről. Azóta így élek. A gyári meló után elmentem plakátragasztónak, akkor meg két zsemlét és egy nyers tojást ettem összesen. Kellett a pénz. Ja, én tizenegytől kettőig mindig kocogok az erdőben. Karatézom, ehhez pedig jó'^llóképességre van szül^ég. Agt jnondtam már, hagy érettségi után járSEBESSÉGVÁLTÁS

Érettségi előtt álló ismerősöm mesélte a minap, hogy KISZ-taggyüLésen a továbbtanulásról beszélgettek. Nagyon sokan elmondták, hová készülnek, melyik egyetemre felvételiznek majd, milyen végzettségre pályáznak. Ellenben egy sem akadt közöttük, aki azt is tudta volna: mihez kezd, ha éppen nem sikerül a felvételije. Mert — ahogyan ismerősöm .fogalmazta — erre is számítani kell, nem mehet biztosra az ember.

S hogy ez mennyire igaz, egy kis történetet mesélt Ezen a nyáron felvételizett egy volt iskalatársa, de elutasították. Fellebbezett, ennek ellenére sem vették fel az egyetemre. Azóta eltelt három hónap, de a mai napig nem tudott magához térni. Nem dolgozik, mert nincs kialakult elképzelése a munkáról, és már az egyetemi felvételiben is megrendült a bizalma. Fiatal, de már tele van keserűséggel. Ugyanakkor előfordul ennek az ellenkezője is. Erre is mondott egy példát ismerősöm.

Ádám — aki jó anyagi körülmények között nőtt fel — világéletében jó tanuló volt Ügyszólván minden akadályt simán, elsőre vett, meredek sziklafalon mászott feljebb, egyre feljebb. Ütiközben tíz körömmel kapaszkodott viszont a csúcs közeléből visszazuhant. A negyedik évfolyamot már nem végezte el a műegyetemen. Vajon miért? Talán ő maga sem tudja ezt elfogadhatóan megmagyarázni. Persze az elhatározását valaminek motiválnia kellett. S ez lehet a pénz, mert azóta egy szitanyomó kisiparosnál dolgozik a fővárosban, saját gépkocsijával jár és imponál a lányoknak. Most már nem lázong a szülői felügyelet miatt, kötetlenül él. Csak éppen nem veszi észre, hogy sekély vízben úszkál.

Beszélgető partneremmel megegyeztünk abban, hogy életcélja; terve minden fiatalnak van. Viszont egy-egy kudarc után a megvalósításhoz már kevesebb az erő, az akarat Nem elég a sok szabad idő, az elhatározás, vagy a megkezdett tanulás, az úton végig kell menni. Aki pedig letér, vagy visszafordul, óhatatlanul is elveszett. Ezután már üresnek, céltalannak érzi életét. Történetesen ha van benne annyi erő, hogy újra kezdje, megpróbáljon valami mást, az előző sikertelenség elkíséri. Évekkel később pedig már nagyon nehéz mindent újra, vagy élőiről kezdeni. Persze akkor az ember már érettebb fejjel gondolkozik, elmúlt a tinédzseri korszak, vége a bohóságnak. Akkor már a kezében a sorsa, a döntés. Egyedül magára támaszkodhat, emberségében bízhat Éppen ezért nem szabad eifelejteni, mikor kell visszakapcsolni. Mert az időbeni sebességváltás is kíméli a motort. Az ember sincs másként.

Végezetül azzal búcsúzott kis barátom, hogy a legközelebbi KlSZ-taggyűlé- sen ismét felveti a továbbtanulást, de akkor már az érem másik oldala kerül terítékre. Remélem mindenki meg fogja érteni őt.

a határban

Estétől reggelig

Éjszaka van. Négy fénylő pont közeledik az útra merőlegesen. A kihalt országúton az orromig sem látok. A fénylő pontok egyre közelednek, már majdnem az utat a táblától elválasztó ároknál járnak. S ekkor kibontakoznak a sötétségből a fényforrások gazdái, a két hatalmas traktor: egy Rába és egy T— 150-es. Zúgásuk betölti a határt. Intésemre megállnak a gépek, vezetőik leállítják a motorokat. A fülkékből két fiatalember jön felém. Bemutatkoznak.

— Bodnár Ferenc vagyok.

— Szilvási István a nevem.

Fiatalok, nem lehetnek még harmincévesek sem. Mindkettő szikár, vékony termet, s a szó szoros értelmében régi traktorosok a szakmában. Bodnár Ferenc lakatosként végzett, de majd egy évA sötétben csak a traktor lámpái világítanak.

Groholy Mihály

tam két évig az ipari iskolába? Rádió- és televízió-szerelést tanultam, csak nincs meg a bizonyítványom, mert nem mentem el a vizsgára. Még egy darabig csinálom ezt a melót, utána valami mást kezdek. Azt hiszem, utazni fogok. De most már megyek, a saját körzetemen kívül kettőben még helyettesítek. Jól jön az a napi 150 forint plusz.

*

Végül hadd idézzem Bodnár József nének, a hírlaposztály vezetőTéfiétr szavait:

— Elégedettek vagyunk a fiatalok munkájával.

tizede ül már traktoron. Igazán ismeri a szántás minden csinját-bínját. Még váltunk néhány szót a gépekről, az éjszakai munkáról, a családról, s közben kapacitálnak, üljek fel a gépre. Csak egy fordulóra, próbáljam ki, milyen is az éjszakai szántás. A Rábát választom. Bodnár Ferenc előreenged, s amíg ő is felszáll, elhelyezkedem a vezetőülés mögött. Bent kellemes meleg, nem lehet érezni az őszi éjszaka már csípős levegőjét, a beépített rádióból pedig a munkát serkentő rockzene szól. Felbőg a hatalmas gép, s a kétszáznegyvenöt lóerő meglódítja az eketestet, az öt ekefej belehasít a talajba. Harminc centiméter mélységben forgatja a termőföldet.

— A reflektorok százötven méterre is világítanak, oldják a szembántó sötétséget — mondja Bodnár Ferenc. — Hátrafelé négy reflektor világít. Mintha csak nappal lenne, minden kis rögöt, homokszemet meglátni.

A Rába-Steigerrel már nem úgy kell szántani, mint az MTZ-vel. Azoknak a jobb oldali kerekei a barázdában jártak, szinte vezette a gépet, kormányozni sem kellett. A Rábánál már más a helyzet, a kerekei a barázda mellett mennek. s

— Ez sem nehezebb az MTZ-nél — folytatja a fiatal traktoros. — Rövid idő alatt meg lehet szokni, s itt legalább vízszintesen áll a gép. Csak arra kell vigyázni, el ne aludjon az ember. Mert akkor kimegy a világból.

Csakugyan. Az éjszaka szántóknak át kell állítaniuk a szervezetüket. Este hattól

reggel hatig dolgoznak, tizenkét órát egyfolytában. Tizenkét óra elteltével azután ismét gépre ülnek. Hiába, csak így gazdaságos a nagy teljesítményű gépeket üzemeltetni. De hogyan szervezik a napi életüket^

— Nagyon rossz alvó vagyok nappal — válaszol Bodnár Ferenc —, nem tudom átállítani a szervezetemet, de nem is akarom. Műszak előtt megiszom egy-két kávét, az jót tesz. Ügy éjfélig még könnyen elviseli az ember, utána már sokkal nehezebb. Küzdünk az álmosság ellen, s a legjobb ilyenkor néhány percre mégállni, levegőzni. A hűvös hajnalokon gyorsan felfrissül az ember.

Közben visszaértünk a kiindulási pontunkhoz. Tíz percbe sem tellett az út, s még egy kérdés erejéig feltartom a traktorost: mennyit dolgoznak éjszaka?

— Egy gép tizenkét hektárt elvégez, jó időben akár tizenötöt is. Nem panaszkodhatunk a fizetésre sem, ilyenkor megvan a havi hétezer — mondja, s visszaül a Rába nyergébe. Néhány pillanat múlva csak a lámpák látszanak már, fülemben pedig visszacseng egy téeszvezetőtől hallott mondat: — A legjobb traktoros ülhet Rába-Steiger- re.

Bodnár Ferenc huszonhét évesen ülhetett új Rábára.

Az oldalt írta:

sípos Béla

Fényképezte: CSÁSZÁR CSABA, GAÁL BÉLA