Kelet-Magyarország, 1981. november (41. évfolyam, 257-280. szám)

1981-11-01 / 257. szám

VASÁRNAPI MELLÉKLET 1981. november 1. Hetvenöt óve ünnepelt a nemzet Hazatért nagy fejedelem 1 1906. október 27-én érte el az országha­tárt a II. Rákóczi Ferenc és bujdosó társai hamvait szállító különvonat, tehát 75 esz­tendeje annak, hogy „a bujdosók hazatér­tekké lettek.” Hosszú évtizedeken át ké­szült a nemzet erre az alkalomra, hosszú és kemény politikai küzdelem árán jutott odáig, hogy az idegenben meghalt szabad­sághősök hamvait hazai földbe helyezhet­te. Mert nagy akadálya volt e nemzeti szán­dék megvalósításának: az 1715. évi XLIX. törvény, amely Rákóczit és bujdosó társait a haza nyilvános ellenségeinek bélyegezte és megtiltotta a velük való érintkezést. E törvény szellemét az uralkodóház még a bujdosók emlékére is kiterjesztette, mert évszázad múltán is félt Rákóczi nevétől, eszméitől. Pedig már a reformkorban felvetődött a gondolat, hogy II. Rákóczi Ferenc és buj­dosó társai hamvait haza kellene hozni, Petőfi is felemlíti ezt lelkes hangulatú Rá- kóczi-versében, azonban csak évtizedekkel később lát napvilágot a határozott hangú követelés. 1862-ben Balázs Sándor író ki­áltvánnyal fordult a nemzethez: „Hozzuk haza a drága hamvakat!”. E felhívás és Thaly Kálmán lelkes, tettre késztető kuruc versei nyomán készül majd Zemplén vár­megye 1873. március 8-i közgyűlésének a képviselőházhoz intézett felirata, amelyben a bujdosók hamvainak hazahozatalát kéri. Több mint félszáz törvényhatóság és vá­ros csatlakozik a zempléni felirathoz, a kormány azonban újból kitér a kérés tel­jesítése elől, arra való hivatkozással, hogy nem ismerik a sírok helyét. E látszólag el­fogadható kifogás azonban csak arra jó, hogy takarja a valóságot: a Habsburgok még Rákóczi emlékétől is félnek. Thaly Kálmán vállalkozik a kormány által han­goztatott akadály megszüntetésére és 1888- ban Törökországba utazik, hogy felkutassa a bujdosók sírját. A feltalált sírok A fejedelem hamvai Konstantinápolyban a lazaristák templomában nyugodtak, s ugyanitt volt édesanyjának, Zrínyi Ilonának •és idősebbek fiának, Józsefnek a sírja is. Az eredményes tájékozódás után a követ­kező évben Thaly Fraknói Vilmossal közö­sen végzi a sír feltárását. Ennek legizgal­masabb pillanatát beszámolójában így ír­ja le: „A fej azonossága kétségtelenül consta- tálva volt. Ujjaimmal nagy vigyázattal kiemelve a kifűrészelt koponyarészletet, felmutattam, s leírhatatlan érzelmekkel, kitörő öröm lelkesedéssel kiáltám: — A fejedelem feje! La tete du Prince! Meg­volt tehát kezeimben az oly régen kere­sett drága fő, a legnemesebb magyarok egyikének feje. II. Rákóczi Ferenc ham­vait megtaláltuk.” A fejedelem sírján kívül édesanyjáét és fiáét is feltárták. Zrínyi Ilona sírja köze­lében megtalálták Bercsényi Miklósné Csá- ky Krisztina sírját is, de nem tárták fel. Három bujdosó sírját, Bercsényiét, az Esz- terházy Antalét és Sibrik Miklósét Rodos­tóban, a Thökölyét Nicodémiában találták meg, de ez alkalommal ezek feltárására sem került sor. A sírok helyének megálla­pításával megszűnt a hamvak hazaszállí­tásának az az akadálya, amire a kormány eddig hivatkozott, nem voltak már ismeret­lenek a bujdosók sírjai. Hátra volt azonban a még nagyobb, az igazi akadály, az 1715. évi törvény. Ezt is Thaly Kálmán hárítot­ta el. 1904 elején súlyos belpolitikai válsággal küzdött az ország. Az újonclétszám feleme­lésének terve nagy ellenállást váltott ki az ellenzékben és egyre nőtt a feszültség a nemzet és az uralkodóház között. Thaly be­látta, hogy csak megegyezéssel kerülhetik el a nemzetet fenyegető súlyos következ­ményt, ezért az 1904. évi március 10-i kép­viselőházi ülésen, mint az ellenzéki párt tagja békejobbot nyújtott Tisza Kálmán miniszterelnöknek, és ezzel létrehozta a bé­két a trón és a nemzet között. A király az­zal fejezte ki elismerését Thalynak, hogy leiratban utasította Tisza Kálmánt: intéz­kedjen II. Rákóczi Ferenc és bujdosó tár­sai hamvainak hazahozataláról. 1904 őszén Tisza megbízta Thallóczy La­jos történészt, hogy a szükséges intézkedé­sek végett utazzon Törökországba. Thalló­czy feltárta a rodostói sírokat és Thököly nicodémiai sírját és a hamvakat Konstanti- nápolyba szállította, ezen kívül diplomáciai tárgyalásokat folytatott a török állami és egyházi hatóságokkal, hogy engedélyezzék a hamvak hazaszállítását. Miután ez elrende­ződött, afelől kellett döntenie a kormány­nak, hogy hol helyezzék el a hazahozott hamvakat. Bereg megye Munkács mellett szállt síkra, de a kormány Kassa város ké­relmének adott helyt. Thököly végleges nyugvóhelyéül pedig Késmárkot jelölték ki. A hazai diadalmenet Az előkészület után 1906 októberében ke­rült sor a bujdosók hamvainak hazahozata­lára. A küldöttség, amely a koporsókat ki- sérte, már elutazott, amikor egy újabb kirá­lyi intézkedés formailag is megszüntette az utolsó akadályt: Ferenc József az 1906. évi XX. törvénycikkel eltörölte az 1715. évi tör­vényt. Eközben a bujdosók hamvait őrző vörösréz koporsókat és az eredeti sírköve­ket Konstantinápolyból a Kelet nevű hajón Konstanzába szállították, s itt átrakták a különvonatra. A koporsókat Thaly Kálmán­nal az élen, egy öttagú bizottság kísérte, s midőn a vonat az országhatárhoz ért, ünne­pi külsőségek között átadták azokat a kor­mány képviselőinek. Orsovától a fővárosig valóságos diadalmenet volt a különvonat útja. Záporozott a virágeső, zúgtak a haran­gok, messze hangzottak a Himnusz és a Szózat hangjai. Október 28-án érkezett a vonat a fővárosba. Itt a koporsókat a Ba­zilikában ravatalozták fel, kivéve a Thökö­lyét, amelyet a Deák téri evangélikus templomba vittek. Mindkét helyen gyász istentiszteletet tartottak, majd megindult a fővárosi és a vidékről ide zarándokolt nép áradata, hogy leróják kegyeletüket a nem­zet hősei előtt. Az éjszaka folyamán to­vább szállították a bujdosók hamvait Kas­sára, ahol október 29-én délelőtt a pálya­udvar előtt felállított gyászsátorban, majd a Dóm téren a fővárosiéhoz hasonló ünnep­séget tartottak. Délután öt órakor vitték le a koporsókat végleges helyükre, o dóm kriptájába. Thököly Imre temetésére októ­ber 30-án került sor Késmárkon és amint a korabeli tudósító írta, „fényben, pompá­ban, ünneplésben”, ez sem maradt el II. Rákóczi Ferenc temetése mögött. Temetés Vaján Más időpontban zajlott le Vay Ádám te­metése. Rákóczinak ez a hűséges embere betegsége miatt Lengyelországban rekedt. Ez a baráti ország adott neki „a száműze­tésben hazát”, halála után pedig nyugvóhe­lyet a danzigi Szent Erzsébet templom egyik kriptájában. A porosz kormánnyal folyta­tott előzetes tárgyalások után 1906. június 14-én utazott Danzigba a négy tagú magyar küldöttség, hogy átvegye Vay Ádám ham­vait és az eredeti sírtáblát, amelynek he­lyére pontos másolatot illesztettek a temp­lom falába. Vay Ádám falujában, Vaján a végleges temetés színhelyén azonban, ne- hézségek adódtak a sír helyének kijelölése körül, ezért a június 20-án Vajára érkező hamvakat ekkor a családi sírboltba helyez­ték. A végleges sírba tétel november 15-én történt. A református templom kertjében készített sírbolt fölött egy egyszerűségében is impozáns obeliszk emelkedett, s e köré sereglett az ünneplő közönség: a kormány és a törvényhozás mindkét házának a kép­viselői, az egyházi főemberek, továbbá hét vármegye és Szatmárnémeti város küldött­sége. Vay Ádám temetése a fővárostól távol eső vidéken is országos ünnepléssé lett, s ezzel befejeződött az az ünnepségsorozat, amely II. Rákóczi Ferenc és bujdosó tár­sai hamvainak hazahozatalát kísérte. Ma, amikor 75 esztendő távlatából emlé­kezünk a nemzet nagy ünnepére és a Rá- kóczi-kultusz örök időkre szóló tettének em­lékét idézzük, ezt azoknak a költői szavak­nak a szellemében tesszük, amelyek éppen Vaján, Vay Ádám temetésén hangzottak el: Csak törpe nép felejthet ős nagyságot, Csak elfajult kor hős elődöket, A lelkes eljár ősei sírlakához, S gyújt régi fénynél új szövétneket. Molnár Mátyás SZABOLCS-SZATMÁRI EMBEREK ______ Fehéren — feketén Tiszakerecseny neve szép, dallamos. Kér­dem az elnököt, Bencs Tibort, neki tetszik-e? Azt mondja, igen. Feljegyzem. A község la­kóival. gazdaságával együtt tetszik-e? Azt mondja, igen. Feljegyzem. Látom az irodá­ban: a szekrénysoron egy csokor rózsaszínre festett árvalányhaj hivalkodik. Tetszik-e? Ezen már nevet az elnök. Kijelenti, hogy a rózsaszínű árvalányhajat általában nem ked­veli. Minden úgy szép, ahogyan a természet megalkotja. Minden úgy jó, ahogyan igaz: fehéren, vagy feketén. A rózsaszín árvalány­hajat ennek ellenére eltűri, megtartja, mert neki kedves emlék. Mondja: Aggteleken vol­tak kirándulni a termelőszövetkezeti asszo­nyok, ott vették az árvalányhajat. Megtisz­telték, megajándékozták vele. Lejegyzem: rózsaszín árvalányhaj + fehé­ren, feketén -J- az elnök ajándékot kapott, így, címszavakban. Elég ez ahhoz, hogy egy szót se felejtsek. Különben sem tértünk még rá a lényegre.’ Most még én is elmondok egy számomra emlékezetes epizódot. Két éve an­nak, hogy Lónyánál kompon átkeltem a Ti­szán. Tűzött a nap, hevült a nyár. A révész kutyája hűsölt a pad alatt és kérdeztem a ré­vészt, ismeri-e azt az embert, akit keresek. Ismerte. Sőt, azt is tudni vélte, miért kere­sem. Mások is tudták, sokan tudták, hogy a háztájinak kevés a szálas takarmány. De nem engedték kaszálni az árokpartot, a dűlő uta­kat. Büntetéseket róttak ki. Ezt a történetet türelemmel végighallgatja az elnök és Bencs Tiborné, az elnök felesége, a termelőszövetkezet főállattenyésztője. írom, amit mondanak: Mindenekelőtt a kompról. Évekig gond volt a Tisza-parttal, az átkeléssel. Mert volt va­lamikor egy kikövezett, kiépített komplejáró, de azt nem tartotta karban senki. Nagy vesz­teségük származott ebből? Ha árut kellett szállítani — például almát Tuzsérra —, ak­kor azt a tiszakerecsenyiek csak bő hatvan kilométeres kerülővel, Naményon át tehet­ték. Az eliszaposodott lejárón ugyanis nem tudtak lemenni a teherautók, a vontatós pót­kocsik. Pedig az lett volna jó. Hiszen az út a komppal csak 16 kilométer. Most rendbe­hozták a kompátkelőt. Belekerült vagy har­mincezer forintba. De vajon hány ezer forin­tot ért az éveken át elpocsékolt gázolaj? Vagy az elvesztegetett idő, a sok üresjárat? Kerecsenyben, Lónyán tudták, sokan tud­ták, hogy ez így nem jó. Viszont akik tehet­tek volna valamit, úgy látszik nem tudták. Jegyzetelek. Sorolja a főállattenyésztő asz- szony: A szénaügy is megoldódott. Megérti, hogy nagy volt akkor az elégedetlenség, mert amióta világ a világ, Lónyán és Kere­csenyben tehenet tartanak az emberek. A te­héntartásnak ma is van hagyománya. Most is 640 tehenet fejnek a háztájiban, többet mint a közösben. Ezért idén a szénát harma­dában gyűjthették a tsz-tagok. övék volt az árkok partja, minden dűlő út, sőt kaszálhat­ták az erdei utakat, erdei tisztásokat, öröm volt látni, hogy egyszerre csak tele lett bu­kóval a határ. Még pünkösdkor is szénát gyűjtöttek az emberek. Megjegyzem, hogy a bukó az boglya. Be- regben a boglyát bukónak mondják. Sza­bolcsban rudasnak. De hívják bárminek, az a fő, hogy legyen belőle sok, elég. Következett néhány személyre szóló kér­dés. Már tudtam, hogy Bencs Tibor és fele­sége nem tiszakerecsenyi, sőt még nem is Szabolcs-Szatmárban születtek, nevelkedtek, tanultak. Ők mondják: ide kerültek. Előbb Barabásra, majd Márokpapiba. Most tíz hó­napja új helyen virrad rájuk minden nap a hajnal. Bencs Tibor elnök lett. Miért vállal­ta? Jogos kérdés, hiszen nem egy jól gazdál­kodó, sikert sikerre halmozó termelőszövet­kezét élére került. Érti, mire gondolok. Mondja: tavaly 14 millió forint vesztesége, mérleghiánya volt a szövetkezetnek. Ettől ijedjem meg? Ő itt a megyében eddig is, mindig is mély vízben úszott. Képletesen persze. Nem volt könnyű dolga sem Milotán, sem Márokpapiban. Kell a kockázat. Kockáztatni, vállalkozni mások is mernek. Aztán nem tartja rossznak, ha egy szakember újra és újra próbára teszi az erejét, felméri tudását. Igaz, a mezőgazdaság­ban egy-két év alatt nem lehet látványosat produkálni. De aki már 10—15 éve végzi ugyanazt a munkát, annak már nem árt, ha beosztása, munkaköre változik. Ez a válto­zás felrázza az esetleges fásultságból, kény­szeríti: ne rutinszerűen dolgozzon. Dopping az ilyen. Mégis, mire számít? Kitől vár segítséget? Van-e támasza, elképzeléseinek támogatója? Sok kérdés egyszerre. Nem maradnak válasz nélkül. Bencs Tibor legfőbbképpen azt re­méli, hogy az idén nem lesz veszteséges a gazdálkodás. Nyáron menetközben pozitív volt a banki felmérés, egymillió forint pluszt mutatott. Nem történt csoda. Készült egy jó terv, módosították a vetésszerkezetet, fej­lesztették az eszközállományt. Ez utóbbiban jelentős volt a külső támogatás, a hitel-visz- szafizetés idejének módosítása, a fejlesztés­re kapott pénz. Ez érlelt gyümölcsöt. Aláhúztam a legfpntosabbat: az elnök a vezetőségben, a termelőszövetkezet tagjaiban bízik erősen. Ügy kezdte, hogy szigorú fe­gyelem minden vonalon. Nincs kivételezés. A vezetőség mutasson példát a munkában, a szövetkezeti tulajdon gyarapításában és vé­delmében. Kapja meg mindenki az őt megil­lető javakat, de nem maradhat el a felelős- ségrevonás sem. Jog és felelősség, ez érvé­nyesüljön. A tiszakerecsenyi—lónyai határ nem ké­nyezteti el bő terméssel a gazdálkodókat. A lehetőségeket viszont hasznosítani szüksé­ges. A személyes ráhatáson kívül — ami a fegyelemre, a vezetői magatartásra, az em­berekre vonatkozó bánásmódra irányul — kell más is. A szántóföldön eddig 20 növény­nél is többet termeltek. Legyen kevesebb. Az eleve ráfizetéses növényeket már az idén sem vetették. Jövőre még inkább nem vetik. Így lett az őszi kalászos vetésterülete duplá­ja a tavalyinak. Búzából 700 hektár, árpából 200 hektár. — Búzából hektáronként 38 má­zsát is elérhetünk, ha okszerűen gazdálko­dunk — mondja az*elnök. Nem kell félni az újtól. Ez Bencs Tibornak szavajárása lehet, többször is mondta. Meg­jegyeztem. Főként annál a résznél, amikor a rét-legelő és az erdő került szóba. Sok a gyep, de úgy, ahogyan eddig hasznosították, sem­mit sem ért. Most kidolgozták a hármas hasz­nosítás módját. Legelő, széna, szenázs. Kulcs­szó a takarmánybőség. De műtrágyázni is kell. Számolgatjuk, ha csak egy-két mázsa műtrágyát szórnak ki a legelőre, az is meg­duplázza a szénatermést. Ügy legyen. Aztán az erdő. 560 hektár nem kis terület, de az évente kitermelt 6—7 ezer köbméter faanyag sem kevés. Pocsékolás viszont, ha tűzifaként értékesítik. Nem lesz ez így ezután. Feldol­gozzák a faanyagot. Már dolgozik a gatter- üzem, két műszakban 50 embernek ad mun­kát és termelnek 15 millió forint értékű rak­lapot, Szabolcs ládát, parkettafrízt és egyéb hasznos dolgot... Belelovaljuk magunk a gazdálkodásba. Na­gyon is. Látnivaló, hogy az elnök tudja, mit akar. Készült. Bevallja, naponta készül. Se éjjel, se nappal nincs nyugta attól, ami a közös dolgaira, a gazdálkodásra vonatko­zik. Ezt én mondom, én állapítom meg. De beszéljünk másról. Például a családról. Há­rom gyerek van. A nagylány Miskolcon már gimnáziumba jár. Nem rossz ott neki, ide­genben? Dehogy rossz! — mondja Bencsné. — Ott éppen hogy otthon van, hiszen ott él­nek a rokonok, a nagyszülők. A két fiú még általános iskolás. Jól tanulnak. Nem volt tö­rés az életükben, hogy tavaly még Márokpa­piban, idén már Kerecsenyben járnak isko­lába? Gyerekek. Hamar illeszkednek, barát­koznak. Na és a szülők? Mennyire lettek szabolcs- szatmáriak? Szó szerint lejegyzem, mert so­katmondó a megfogalmazás: „Sok itt a jó ba- .rátunk, az ismerősünk. Már fáj az, amikor temetünk. ’ Ez mindent elmond. Beregivé va­lóban úgy válhat valaki, ha először az em­bereket, barátait, aztán a tájat szereti meg, zárja szívébe. Mert milyenek a Bereg, a Ti- szahát szülöttei? Munkára termettek, akara­tosak, kemények. Nehezen tűrik azt, aki nem közéjük való. De akit befogadnak, azt elis­merik, arra figyelnek, azt munkájában tá­mogatják. A beregi tájnak is emberi arca van, szinte erzo a vidék. Ajándékba adja a szép színe­ket, a ligeteket, a rekettyéseket, a mezők vi­rágait, az ég madarait. Mást nem ad. A ter­mést, főként a bő termést el kell venni tőle. De úgy, hogy ne sértsük a földet. Okkal, cél­szerűen kell művelni. Akiről az írás szól ígv akarja. ’ * Seres Ernő KM D

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents