Kelet-Magyarország, 1981. október (41. évfolyam, 230-256. szám)

1981-10-04 / 233. szám

Magyar mártírok Az aradi tizenhárom vértanú: Knézich Károly, Nagy-Sándor József, Damjanich Já­nos, Aulich Lajos, Lahncr György, Pöltenberg Ernő,. Leiningen-Westerburg Károly, Török Ignác, Vécsey Károly, Kiss Ernő, Schweidel József, Dessewffy Arisztid és Lázár Vilmos. lexikon meghatározása szerint a mártír, a vértanú valami­lyen eszmébe vetett hitért kí- noztatást, halált szenvedő em­ber. Eredetileg az ókori Rómá­ban keresztény hitük mellett vérükkel, azaz életükkel tanúskodó áldoza­tokat nevezték így, később a fogalmat ki­terjesztették a politikai véleményükért, meggyőződésükért az üldözést, a halált vállalókra. A társadalmi haladás érdeké­ben elszenvedett halál esetében különösen méltányolni kell az egyéni helytállást, a meggyőződés melletti kitartást (az igazán rossz ügyek hívei ritkán mutatnak ilyen bátorságot). Természetes, hogy a „jó ügyek” mártírjai általános tisztelet tárgyá­vá válnak, példaképpé, már csak azért is, mert a későbbi események mintegy őket igazolják, bizonyítják, hogy áldozatuk nem volt hiábavaló. A politikai mártíromság tipikusan új­kori, modern jelenség, mert korábban a vallási ideológia uralkodó helyzete követ­keztében a társadalmi mozgalmak általá­ban vallási köntösben jelentkeztek, így a mártírsors az egyes vallásos irányzatok harcai közepette jutott osztályrészül ke­resztény hittérítőknek, más hitek követői­nek, eretnekeknek, protestánsoknak, ellen- reformátoroknak, szabadgondolkodóknak. Magyarországon a Habsburg-ellenes rendi, függetlenségi törekvéseknek és ezekhez kapcsolódva az erőszakos ellenreformáció­val szembeni ellenállásnak nemcsak fegy­veres harcosai, hősei voltak. A hitükért gályára küldött prédikátorok, az ok nélkül bebörtönzöttek és vagyonukból kiforgatot- tak, a Sárospatakról elüldözött tanárok és diákok, a Caraffa vértörvényszékén az ön­kénynek meg nem hódoló eperjesi kínha­lált szenvedettek már politikai meggyőző­désüket tudatosan vállaló mártírok. Törté­nelmünkben az első egyértelműen világi és világnézeti mártírok az 1795-ben kivégzett magyar jakobinusok voltak. Az 1848/49-es szabadságharc leverése után alaposan meg­növekedett a vértanúságukkal nemzeti pantheonunkban jogot nyertek száma: a politikai és katonai tevékenységükért ki­végzettek száma meghaladta a százötve­net, az aradi tizenhárom (helyesebben ti­zenöt) csak szimbóluma, megtestesítője va­lamennyiüknek, ők az önkény tombolásá- nak szobor nélkül is állandóan szemünk előtt lévő mementói. Százharminckét év távlatából sem le­zárt, elfeledésre való ügy az 1849-es már­tírok sorsa. Abból a sok gondolatból és kér­désből, ami velük kapcsolatban ma fölme­rülhet bennünk, ragadjunk ki egyet: szük­ség volt-e áldozatukra, volt-e értelme ha­láluknak, a nemzet, az emberiség számára? így van ez minden hasonló mozgalomban. De a végső vereség és az azt követő terror megteremtette azt az egységet, amit a győ­zelmek és a közbülső vereségek csak bom­lasztottak. A megaláztatás fájdalmában és a jogos fölháborodásban ismét találkozott az egész nemzet, sőt jórészt az egész or­szág, mert a magyarokkal szemben bizal­matlan vagy éppen ellenséges nemzetiségi irányzatok személyükben tisztességes köve­tői sem .üdvözölték a terrort. A magyarok harcát bizonytalankodva, lelkesedés és ké­tely között hányódva figyelő külföldi köz­véleményt is a méltósággal viselt vereség és az egyértelműen igazságtalan bosszú látványa állította mellénk, s tette általá­nosan tiszteltté a magyar nevet. Az aradi és a többi magyarországi vértanúk a leg­többet mégis magának a magyar nemzet­nek adtak, ide értve a késői generációkat is. Minden népnek, a nemzetté válás stá­diumában lévőknek pedig különösen, szük­sége van a nagy közös élményekre, mond­juk: a maga nagy francia forradalmára. A szabadságharcunk jelentette nemzeti él­ményt éppen Arad tette olyan maradandó­vá. AZ 1849-foen kivégzettek, a hosszú vár­fogságra, jó esetben kényszerbesorozásra ítéltek vállalták múltjukat, tetteiket, nem tagadták meg az őket a vesztőhelyre vagy a hosszú nyomorúságba juttató eszméket. Mindehhez erőt csak eszméik tisztasága, az ügyük jogosságába vetett hit adhatott, s ugyanez adott erőt honfitársaiknak is a következő nehéz évek átvészeléséhez. Az életért, az elveszett évekért az egyénnek kárpótlás nem adható, a családtagoknak sem az elszenvedett fájdalomért, de már a kortársak is érezték, az utókor számára pedig egyértelmű lett, hogy a súlyos, de vállalt áldozat nemcsak morális tett volt, erkölcsi példa, de történelmi erőforrássá is vált — nemcsak évekre, de évtizedekre, sőt remélhetőleg évszázadokra. M ai világunkban a humanizmus, a társadalmi igazságosság esz­méit jóval szélesebb körben osztják, vallják, mint a múlt század derekán, s így talán ke­vesebb hősi tettre van szükség. Ugyanakkor a kényelmesebbé, jobbá, könnyebbé vált élet elhalványítja annak a tudatát, hogy az élethez hozzátartozik az állandó erőfeszítés, az áldozatvállalás. Nemcsak önmagunkért, családunkért, de társadalmunkért is kell vállalnunk a job­bítás, a tökéletesítés árát. Szerencsére rit­kák azok a helyzetek, amikor egy közös­ség, mondjuk egy nemzet érdekében vállal­ni kell a legnagyobb áldozatot, az ifjú nemzedék vagy a legjobbak életének a föl­kínálását. Bizonyára igaz az a közismert tétel, hogy nem az a nép szerencsétlen, amelynek nincsenek hősei, hanem amelyek­nek hősökre van szüksége. De legalább annyira szerencsétlen az a nép, amelyik szükség esetén nem képes az áldozatokra, nem tud hősöket adni. Ilyen szempontból nézve a magyar nemzet Mohácsokban, mártírokban gazdag történelme nem is tű­nik olyan balszerencsésnek. Jeszenszky Géza Szabadságharcunk minden heroizmusa, minden jogossága, ritka tisztasága ellenére sem volt híján a katonai és politikai hi­báknak, az emberi gyöngeségeknek. Egy Sor kérdésben hiányzott az egység, s nem­csak az éppen aktuális feladatok tekinteté­ben nem volt meg mindig a szükséges egyetértés, de a harc célját illetőleg sem. Mindez persze többé-kevésbé törvényszerű­SZABOLCS-SZATMARI EMBEREK Bujtostól Bátorig Mennyi történelmi emlék tud sűrűsödni egy 73 éves emberben? Íme az élet írta tör­ténelemkönyv tartalomjegyzéke. Nagy­apja egyik fő tanúja volt a híres, vagy in­kább hírhedt tiszaeszlári pernek. Suhanc volt már, amikor apja „visszatántorgott” Amerikából és az összegyűjtött pénzecské­jéből földet vásárolt, ö maga nem maradt meg a földnél, szülei szakmát akartak adni a kezébe. Így lett szabósegéd. Bérsztrájkot szervezett a Bujtoson. A hadifogságban bá­nyászszakasz agitátora volt. Megérte az ál­lamigazgatási munka ezernyi változását. Nyírbátor Városi Tanácsának alakuló ülésén már mint nyugdíjas elnökölt. Idén is részt vett a munkásőrök foglalkozásán. Nem re­megett a keze, kiváló eredménnyel küzdötte le a célt. A képzeletbeli könyv szerzője- hordozója: Takács István. A magas, még egyenes tartású Pista bá­csit sokan ismerik, tisztelik a megyében. Fél évszázadnyi munkájával, társadalmi tevé­kenységével férkőzött be az emberek szívé­be, emlékezetébe. így, 73 évesen is nyüzsgő­mozgó ember. Gyakran látni a nyírbátori utcákon, meg a nyírbátori hivatalokban. So­kat próbált, sokat szenvedett ember. Csodál­ják is egészségét, szellemi frisseségét, máig is megmaradt csipkelődő humorát. Pityunak szólították még, amikor a tisza­eszlári határban tarló hasogatta pucér láb­szárát, nap perzselte, amikor kapára gör­nyedt. Furcsa ember volt az apja, aki háromszor is kiment Amerikába, hogy megteremtse a né­pes család itthoni megélhetését. Takács Ist­vánnak öt testvére volt. Ot szabónak szán­ták. Tisztes, divatos szakma volt ez akkor, hiába nem volt pénze mindenkinek ruhára. Nyíregyházán tanulta a mesterséget. A ta­nonciskolában nemcsak a szabásra, varrás­ra tanították őket, hanem arra is: mit nem szabad olvasni. „A Népszava is megfertőz­heti a fiatal fejeket” — emlékezik vissza oktatója intelmeire. Fiatalos dacból csak azért is megvette és olvasta az újságot. Bér­harcokról, sztrájkokról, jogos követelésekről tudósított az újság. Ezek az események va­lóban gondolatokat ébresztettek, a fiatal Ta­kács István fejében. „Szabadulása”, vagyis a vizsgák után se- gédeskedett Rakamazon, majd Nyíregyhá­zán. 1935-ben itt lépett be a szociáldemokra­ta pártba. Tagja lett a bujtosi munkás dal­körnek is. Persze hogy nemcsak dalolni jár­tak ide a munkásfiatalok. Egyik alkalommal — emlékezete szerint l&36-ban — debreceni munkásokat fogadtak a nyíregyházi vasút­állomáson. A vonatból kilépő debrecenieket dalolva fogadták, de a Bujtoson már na­gyon is halkan beszélgettek velük munká­ról, kenyérről... Egy kis ipartörténetet is hallunk Pista bácsitól. A harmincas évek közepén is két kasztra oszlottak a nyíregy­házi szabók. Külön csoportot alkottak a mérték utáni, vagyis az úriszabók és az al­sóbb réteghez tartoztak a vásári szabók. Az „alsóbb” meghatározás nem a szaktudásra vonatkozott, hanem az egzisztenciára, az anyagi javakra, ö természetesen a vásári szabókhoz tartozott. Nekik szervezett sztráj­kot. A megyei levéltárban 1949-ben kereste elő a sztrájkról szóló rendőri átiratot. A hi­vatalos pecséttel ellátott, elsárgult papíron ez áll: „Értesítem, hogy a Magyarországi Szabómunkások Országos Egyesületének nyíregyházi' szakcsoportja f. évi szeptember hó 1-én a munkásotthonban megtartott tag­gyűlésen kimondotta, hogy a vásári szabó­munkások f. év szeptember 2-án sztrájkba lépnek, minthogy a munkaadókkal a mun­kabérre vonatkozólag megegyezni nem tud­tak. A munkát szeptember 2-án beszüntet­ték s sztrájktanyájuk a Bujtos utca 62. sz. alatti munkásotthon helyiségében van. Ez ideig rendzavarás nem történt. Szakszerve­zeti elnök: Takács István”. A rendőrfőtaná­csos az átiratot a polgármesternek küldte. A sztrájk nem volt hiábavaló, sikerült né­mi béremelést kicsikarni. Életútja a háborúba, majd a fogságba ve­zetett. A négyéves szovjet fogság mozgalmi iskolának is számított. Mint antifasiszta ak­tívára egy bányászszakasz politikai, munká­ját bízták rá. Amikor hazajött a fogságból, első dolgai közé tartozott, hogy jelentkezett a nyíregyházi városi pártbizottságon. Az ug­rásszerű változások korát élte az ország és a megye, amikor 1949 tavaszán a nyíregyházi polgármesteri hivatalba helyezték. A parasz­ti munkához, ollócsattogáshoz szokott férfi közszolgálati hivatalnok lett.„ „Itt van rád szükség, ide menj” — így osztogatták akkor a megbízatásokat. Még nem született meg az Alkotmány, sem a tanácstörvény, néhány hónapig „az át­meneti gépezet fogaskereke” volt. Nem is szakmai, inkább politikai munka várt rá a hivatalban. És nem is kevés. Nemcsak szem­lélője, aktív résztvevője is volt a romokból újjáéledő megyeszékhely építésének. „Gyors­talpaló iskola”. Ez a kifejezés hiányzik a mai fiatalok szókincséből. Elvégzett néhány ilyen iskolát, s a város egyik legfontosabb vezetője lett, mint a városi tanács titkára. A sokat hivatott történelmi korszakban újabb fontos megbízatást kapott: kinevez­ték a nagykállói járási tanács elnökévé. 1953-at mutatott ekkor a naptár. Az 1956-os történelmi vihar mintegy előszeleként át­szervezésekre került sor, így helyezték át a nyírbátori járási tanácshoz elnökhelyettes­nek. A nehéz időkben is a helyén maradt, és környezetét is helytállásra bíztatta. Egy újabb történelmi korszak hajnalán, 1957 feb­ruárjában a Nyírbátori Nagyközségi Tanács elnöki tisztét bízták rá. Városiasodott a nagyközség. Elnöki tisztében nem érte meg e hosszú folyamat beteljesedését. A járási tanács főelőadójaként vonult nyugdíjba 1968-ban. De azóta sem szakadt el a taná­csi munkától. Ma is aktív tagja a városi ta­nácsnak. Jóleső mosollyal emlékezik a vá­rossá nyilvánítás ünnepélyes aktusára. A vá­rosi tanács alakuló ülésén mint nyugdíjas tanácstag, mint tapasztalt közéleti ember ő elnökölt. Együtt örült a város lakóival, ve­zetőivel. Mostanság a nyírbátori Iskola utca lakóit képviseli a tanácsban. Ehhez a körzet­hez tartozik a cipőgyár is. De mint mondja, nemcsak körzetben, „városi szinten” gondol­kodik, ha a közösség dolgairól van szó. Pró­bálja összehasonlítani a régi igazgatási mun­kát a még régebbivel, és a mostanival. „An­nak idején, amikor bementem a polgármes­teri hivatalba, hogy kiváltsam az iparenge­délyemet, hajbókoltam és meg kellett aláz- kodnom. Az ötvenes években és a hatvanas évek elején a sok fölösleges papírmunka nem tetszett. Mostanában egyszerűbb, de nem könnyű a tanácsi munka”. Gazdag, változatos és izgalmas életút. Az egykori szabósegéd két város és két járás fejlődésének volt a mozgatója. Méltán ve­hette át 1967-ben a Szocialista Hazáért Ér­demrendet. Kitüntetései, elismerései mun­kához, évtizedekhez kötődnek. Mutatja az enyhén fénylő plakettet, amelyet a 40 éves szakszervezeti tagsága után kapott. Az el­múlt évben keltezték azt a díszes oklevelet, amelyet a 30 éves tanácsi munkáért adott neki a Minisztertanács. Kitüntetésnek veszi a nap mint napjjcapptf, jó szót, baráti ^é^fo- gást. Közéleti munkája élteti. , Viszanylágos jó egészsége talán annak is köszönhető, hogy jár-kel az emberek között, immár ötven éve mindig ott van az élet sűrűjében. Nemcsak aktív tanácsi dolgozónak, „gya­korló pártmunkásnak” is tartja magát. S valóban az. Ma is a járási hivatal pártalap- szervezetőnek tagja, mi több, pártcsoportve­zető is. Ezernyi szállal kötődik utolsó mun­kahelyéhez, a járási hivatalhoz. Tanácsi dolgozók, pártmunkások adnak a vélemé­nyére, gyakran és hosszasan váltanak szót vele. Olyan ember, akit nem lehet ennyivel elintézni egy találkozáskor: ..Na, hogy va­gyunk, hogy vagyunk?” És ha beszédbe fog valakivel, nemcsak azt mondja el, ami saját fájdalma, öröme. Szinte muszáj rá figyelni. Talán azért is, mert nyugdíjazásával nem állt meg felette az idő. Sokat olvas, őszintén érdekli napjaink élete. Nem lenne teljes a róla alkotott kép, ha elhallgatnánk, hogy gyakran megnevetteti a társaságát. Azt vall­ja: van okunk a jókedvre. • Gyakran bekopog a munkásőrség városi­járási parancsnokságának ajtaján is. Érdek­lődik, névnapokat köszönt, politizál. Néha meg; szolgálatba szólítja a parancs. Fegyver­rel is szolgálja közösségünket. Társaságot kedvelő ember. Népes társa­ságnak számít tizenkét utóda. Az Iskola ut­cai kertes házban gyakran keresi meg négy gyermeke és nyolc unokája. Az unokák előtt is olyan, mint egy nyitott történelemkönyv. „Fiatalodom a társaságukban” — mondja. És fiatalodik a kertje végében lévő 110 szőlő­tőke gondozásával is. Jó levegőn, munkával tölt el sok-sok napot. Erős akarat: éppen húsz éve mondott le a dohányzásról. Friss levegőt szív a dohányfüst helyett. „Ügy él az ember, ha mozog” — mondja többször is és végigsétál a tőkék között. Süt a nap, érik a termés, lesz mit szüretelni. Nábrádi Lajos

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents